túróvá alvad, és hõsünk éppen, elfelejtem hogy, A kávéházba tévedt ismeretlen
túróvá alvad
a tejút
verset motyogok szomorút
könnyebb hogy mások már megírták
hordom hát mint állat az irhát
mert hogyha second hand a búbaj
lakályosabb semmilyen újjal
össze nemigen mérhető
egyszerű ez és érthető
mint föltett lemez nekem jajgat
és mikor hallgat bennem hallgat
és jönnek mind az összes költők
tört szívűek követelőzők
citálom őket megidézem
gyűlnek rajtam mint légy a mézen
dögön a féreg tiszta éhhel
nincs semmi más mi ezzel ér fel
hiszen ha second hand a bánat
csak jön és megy és köd utánad
köd előtted mert rendje így van
torkon lecsorog gyöngyszín-hígan
túróvá alvad a tejút
verset motyogok szomorút
másnap még sajog aztán vége
nos ennyi csak
végül is megérte
és hősünk éppen
feljajdul az éjben
és emberszagú párnájába bömböl
később ijedten persze s tetten érten
pislogni bír csak nincsen magyarázat
mert így megy ez mert rárogyott a semmi
picsogást hozva unt kísértetlázat
és csatangol a felhőtestű pesten
vagy bárhol máshol odakinn az utcán
és kozmikus malőrök között bóklász
galambok vére színezi a fákat
kávézaccban meg konfetti tavalyról
mindegy mi van mert jön mert megy örökké
csoda-e hát az ember ha elfárad
gondolja hősünk immár megnyugodva
belegázolva síkos pocsolyákba
elfelejtem hogy
mit szerettem benned
visszhangot látod nem versz bennem többé
nincsen több soha és nincs több örökké
csak a gödör – a lenyomat mit tested
a matracon hagyott több éve már ennek
szörnyű tudod hogy így válsz bomló köddé
s nevetséges: számít hogy számítottál
s elfelejtem hogy tudtam ami voltál
A kávéházba tévedt ismeretlen
feketét rendel, felmarja a torkát.
Puhakalapját vastag por lepi, rossz inget hord és sörpecsétes orkánt.
Holdkóros ez, poéta, filozófus, a boszorkányos főpincér már pedzi,
Akik nevükben élnek, egy azokból, uzsonnája meg telefirkált cetli,
Álmokkal rajta s régi sebhelyekkel, pár rossz rímmel, ami senkinek nem kell. S mihez kezdhetne bárki is ezekkel.
Csillárok fényét, tükörből a képet szembogara zavartan elnyeli,
Cigarettjének goromba a füstje, szállna a füsttel, s persze nem meri.
Innen ő magát régen kiutálta, halálba menne, s halni sosem kész,
Árnyéka sincsen, mi szüksége rája, szívén vastagon nőtt nemes penész,
fantom csupán és önmaga lidérce, imbolygó képzet – s nincs a nőkre pénze. S az is minek. Legyint csak az egészre.
A kávéházba tévedt ismeretlen apróval fizet, szótlan távozik.
Kétszárnyú ajtó nem állja az útját, nem várják kinn, keres majd egy mozit,
Gondolja halkan, hogy megáll az utcán. Elnézi mások illó életét,
Beléjük oson, tán az melegíti, amíg sorsokat vetít majd a gép.
S tervez verset: a mozi mint az élet, vetített kép, ragyog, de sosem éled. S a Mozigépész csak hülyíti a népet.
(Ripacsnak gyönge, prófétának gyáva.
Restelli azt is, ami sosem volt.
Szólni ha nem bír, be nem áll a szája.
Ruhát cserél naponta és modort.
Ma kávéházba tévedt ismeretlen.
Vissza a tetejére