Mrena Julianna

2016/4 - Kicsi dal; Budapest; Kavarog2016/2 - A fiú és a fa2015/3 - Tükörfény2015/2 - A férfi az álomban; Fernandó; Ballada féldisznóval2014/4 - Csoda Pesten; Egy kísértet portréja; Fentről nézve; Mese a fűről; Önarckép tükörrel; Cocombre mariné (Ars poetica uborkával); A balatoni vonaton2014/2 - Hídon; A pesti kosz2013/3 - A reinkarnációról ; Arról, ami elmúlik; A főzésről; Egy szereplőről, egy történetből 2013/1 - Amikor csak egy felhő van az égen2012/4 - Világvége2012/4 - túróvá alvad, és hõsünk éppen, elfelejtem hogy, A kávéházba tévedt ismeretlen2012/2 - Oázis2012/1 - Divatba jön a narancsbőr, Aurafestés és csakrafelvarrás2011/3 - Amit tényleg jó lenne leírni, A szerelmes stewardess, Violin, Intermezzo, Ismétel, Szem. Tanú, Tegnap a metrón, Zsa! Ko! Sze!, Összeírom, Sebek2011/1 - Nem írok, Egy fehér ló legendája, A be nem fejezett történetek királynője2010/3 - Angyal, kis testi hibával, Felhővadász, Idő. Ugrás.2009/4 - Karácsonyitisz2009/2 - Kiló félbarna2009/1 - A süteménysütő2008/3 - Berényi Csinszka megtalált verse2008/1 - Válogatott fikcióim2007/3 - Kamipe2007/1 - A nemértés tagadása2006/3 - A néma zongorista2006/1 - amikor az éjszaka megnő, pár mondat egy szerelemről2005/4 - A gyűrű2005/1 - Grépfrúthold, Karamella-tangó2004/3 - kunszt, Ki mondta, hogy bármi történjék, verset kéne írni2004/1 - Város, te minden2003/4 - Kurva banalitás, Én annyi mindent mondanék Magának...; 2003/1 - A hattyú titkos éneke2002/4 - A fehér dög s a cirmos dög2002/2 - Genezis, Rövid dal2001/2 - Esti ima álomért2001/1 - Kakasszóra enyém leszel, És szól a lány2000/3 - Ének Illagó vérbosszú-esküvéséről egy madártetem felett, Illagó hazugságon kapja magát; 1998/1 - Ágon ülő

Csoda Pesten; Egy kísértet portréja; Fentről nézve; Mese a fűről; Önarckép tükörrel; Cocombre mariné (Ars poetica uborkával); A balatoni vonaton



Csoda Pesten

 

Ma a közértben egy nejlonszatyros öregember állt előttünk. Fizetett, átemelte a szatyrait a kasszán, még hátraszólt valamit a pénztárosnőnek, aztán az ajtó felé indult. Eközben az egyik szatyrából szólni kezdett a zene. Az öregember kilépett a közértből, és megállt odakinn. A szatyor meg egyre hangosabban zenélt. A hangja betöltötte a körutat. A Midnight Ladyt játszotta.

 

 

Egy kísértet portréja

 

Egy kísértet portréja úgy készül, hogy lefényképezzük a helyet, ahol lennie kellene, de nincs. Egy kísértet az nem valaki, hanem annak a bizonyos valakinek a hiánya. Egy fekete lyuk, amely valaha egy személy volt. Ha többet akarunk megtudni egy kísértetről, vizsgáljuk meg a hűlt helyét. Térképezzük fel a nincsent. Definiáljuk részletesen a hiányát. Így pillantjuk majd meg, ha nem is a kísértetet, de talán a körvonalait. Mintha csak kivágták volna onnan a helyéről, akár egy öltöztetős babát. Egyébként egy kísértetet is lehet szeretni. És van, akit sokkal könnyebb szeretni akkor, ha már kísértet. Kevesen tudják, de egyáltalán nem minden kísértet halott. Vannak, akik még élnek. És soha nem hívjuk fel őket telefonon, viszont naponta visszajárnak kísérteni. Viccekben és könyvekben. Dallamokban és zörejekben. Ételekben és italokban. Villamoson elkapott félmondatokban. Félbehagyott gondolatokban is. Ha tudni akarod, hogy néz ki a kísértetem, csak nézd meg a lyukat, ami az életemben tátong egy adott helyen. Pontosan olyan alakú, mint ő.

 

 

Fentről nézve

 

Isten az első, aki észreveszi bárkinek is a kopaszodását.

 

 

Mese a fűről

 

Volt egyszer egy ember, aki füvet növesztett a fején. Először virágágyást csinált. Feltupírozta a haját, és termőföldet meg tápoldatot dolgozott a kócba. Amikor ezzel végzett, bevetette a fejét fűmaggal. Mindennap locsolgatta. Optimális időt töltött a napon. Még suttogott is a fűmagoknak. Természetesen fűnyelven. A villamoson mindenki azt hitte, magában beszél. A magok ki is csíráztak szépen, annak rendje és módja szerint szárba szökkentek. Néhány hét múlva már nedvdús, borospalackzöld fűlobonc borította emberünk fejét. Néha katicabogarak pihentek meg a feje búbján. A gyerekek folyton meg akarták simogatni. Az emberek meg elkezdték úgy hívni, hogy a Gyepfejű. Meg Füvesembernek szólítgatták. Az ember boldog volt. Aztán ősz lett. Lassan elszáradtak a fűszálak. De végül is minden történetnek vége szakad egyszer. Szóval ez így volt igazságos.

 

 

Önarckép tükörrel

 

Ha van tükröm, sosem vagyok teljesen egyedül. Rámosolygok magamra, amikor csak akarok. Beszélek hozzám. Kikérem a véleményem. Vagy csak hosszan nézzük egymást. Szeretem ezt. Régen néha órákat ültem a tükröm előtt, és figyeltem magam. Mozdulatlanul. A pislogást is abbahagytam, úgy néztem magamat. Néhány percbe telik, amíg ilyenkor könnyezni kezd a szem. De meg lehet tanulni, hogy akkor se pislogjon az ember. Ha elég hosszan nézed magadat, az arc vibrálni kezd, aurát növeszt, megöregszik, a vonások megváltoznak. Kit látok ilyenkor a tükörben? Esetleg valaki éppen ugyanazt csinálja egy másik tükörrel, mint én, és egy pillanatra a tükör két oldalán összeérünk. Magamat látom. Ez lehetne egy hasonlat is, arról, hogy az az én, akit az én énnek gondol, hogyan lehet mégis időről időre másvalaki, például amikor az agyunk egyáltalán nem is ismerősnek tűnő gondolatokat dobál fel a külvilágba. Olyankor lehet, hogy az történik, mint a tükörbe bámulásnál. Hirtelen összeérek valakivel. A gondolataink is összeérnek. Lehet, hogy ez a valaki egy nomád lányka valahol egy sivatagban, aminek még a nevét sem tudom. Vagy egy halott. Vagy a szomszéd, akivel soha nem beszélek. Vagy egy idegen, akivel sosem fogunk megismerkedni, mert azt hisszük, egyáltalán nincs bennünk semmi közös. A tükör az origó. Minden dolgaim eredője. Visszatükröző pocsolyája. Ha őz lennék, akkor is az arcomat nézném a vízben. Ha van tükröm, sosem vagyok teljesen egyedül. Megértően nézek magamra, amikor csak kell. Nézem, ahogy sírok. Egyedül ilyenkor van hiányérzetem, mert nem tudok átnyúlni, és megcirógatni a hajamat a kezemmel, hogy megnyugodjak. Nézem, ahogy eltorzul az arcom a haragtól, és megszánom magam, én, a képzeletbeli legjobb barátom. Tényleg, erre még sosem gondoltam így. Én vagyok az én képzeletbeli legjobb barátom. Csak a tükörben látjuk egymást, mintha beszélőre mennék magamhoz a börtönbe. Néha levelet írunk egymásnak. De van, aki ezt naplónak hívja. Ha a szemembe nézek, az a vihar szeme. Teljes csönd támad bennem, és nyugalom. Ott benn, a középpontban. Lehet, hogy így kellene majd meghalni egyszer. Elköszönni mindenkitől szépen, utoljára jól megvacsorázni, aztán besétálni nyugodtan egy kicsi, sötét szobába, és gyertyafénynél közelről bámulni a saját szemembe. Amíg ki nem hunyok. Ez így nekem egészen megfelelne. Egyébként tükör nélkül nem is ismerném a saját arcomat. Tükör nélkül nem tudnám, hogy ki vagyok. Tükör nélkül nem lenne önarcképem.

 

 

Cocombre mariné (Ars poetica uborkával)

 

A kovászos uborkám nem akar savanyodni. Miért? Egy az, hogy tényleg nem akar, kettő meg, hogy ez persze így egy vers is lehetne akár. Rutinból utánaszámolok gyorsan az ujjaimon, minden szótagnál az asztalon kopogtatva, de nem. Nem haiku. Sosem az egyébként, mindig hibádzik egy-két szótag. Lehetne ez is egy műfaj mondjuk, a majdnemhaiku. (Erre még visszatérhetnénk máskor.)

Nem tud kovászos

uborkám savanyodni.

Miért? Kérdezem.

Így már stimmel, bár nem egészen ugyanazt mondja, mint az eredeti. Mindazonáltal úgy hiszem, sikerült megragadnom az ebben a pillanatban általam feltalált japán egzisztencialista haiku velejét és lényegét. Na de mindegy. Eredetileg azt akartam mondani egyébként, hogy valami sugallat hatására beírtam a Google Translaterbe a mondatot, hogy fordítsa franciára.

A kovászos uborkám nem akar savanyodni.

Les savanyodni cocombre mariné veux pas.

Na. Ez meg olyan, mint egy univerzumnyelven írt bánatos felkiáltás, jajszó, panasz az élet hihetetlen kuszaságáról. A reménytelen reménytelenségéről. Különben miért nem írunk több verset vegyes nyelveken? Halandzsául? Vagyis nem halandzsául, de majdnem úgy. Ebben a sorban, hogy Les savanyodni cocombre mariné veux pas, annyi bánatos poézis van, hogy belesajdul a szívem. Egy ilyen szomorkás, koromfekete harcsabajszú negyvenes férfit képzelek hozzá, amint belepanaszolja a világba ezt a dolgát, egy reménytelen szerelmébe belesavanyodott homoszexuális péket (mariné pék!), aki csak süti-süti a bagetteket, anélkül hogy bármit remélhetne az élettől a továbbiakban. Még azt se, hogy a kovászos uborkája savanyodjon. Esznek a franciák kovászos uborkát egyébként? Na és esznek a franciák metaforákat? Metaforikus kovászos uborkát? Lehet, hogy kéne egy olyan mondás, hogy ,,még a kovászos uborkája sem akar savanyodni”. Olyan emberre mondhatnák, akinek semmi, de semmi reményteljes nincs a helyzetében. Veux pas! Les savanyodni. Szegény, szegény képzeletbeli pék.

 

 

A balatoni vonaton

 

Hazafelé jövet a szőke gyerek hónaljában ragyog a nap, azon át nézek kifelé az ablakon, hunyorítok. A vonat együtt mozog a tájjal. Az ablakon maszat, meg olvashatatlanná fakuló piszkosfehér, felmázolt betűk. A gyerek inge kockás, a textilredők között vörös a fény, meg narancssárga, meg napszínű. Húsz centire van tőlem az ing, látom az oldalán a hanyag varrást, az öltések közé levarrt felesleges szálakat, olcsó lehetett, az anyag se minőségi. A többiek, a lány a porcelánfehér sortban, a még egy fiú, a férfi velük, aki lehet, hogy vasutas volt, mert tudja, melyik lámpa mit jelent, és kidugja az ablakon az okostelefonját, úgy videózza a tájat, már ha jól láttam, aztán az öregasszony az egymásra tett csomagokkal, aki mindig kinyitja a kocsiajtót hogy cúg legyen, meg a lábamnál kuporgó fiatalember, hosszan előrenyújtott mezítlábaival, a középkorú, atlétaalkatú nő a vigyorgó, lihegő, türelmes kis fehér kutyával, plusz egy pasas, aki háttal áll nekem. Így utazunk a vonat peronján. Teljesen szokványos egyébként, nincs mit mesélni rajta. Néha megcsapja az arcomat a levegő, és akkor nem érzem, hogy izzadok. Nyár.

Vissza a tetejére