Mrena Julianna

2016/4 - Kicsi dal; Budapest; Kavarog2016/2 - A fiú és a fa2015/3 - Tükörfény2015/2 - A férfi az álomban; Fernandó; Ballada féldisznóval2014/4 - Csoda Pesten; Egy kísértet portréja; Fentről nézve; Mese a fűről; Önarckép tükörrel; Cocombre mariné (Ars poetica uborkával); A balatoni vonaton2014/2 - Hídon; A pesti kosz2013/3 - A reinkarnációról ; Arról, ami elmúlik; A főzésről; Egy szereplőről, egy történetből 2013/1 - Amikor csak egy felhő van az égen2012/4 - Világvége2012/4 - túróvá alvad, és hõsünk éppen, elfelejtem hogy, A kávéházba tévedt ismeretlen2012/2 - Oázis2012/1 - Divatba jön a narancsbőr, Aurafestés és csakrafelvarrás2011/3 - Amit tényleg jó lenne leírni, A szerelmes stewardess, Violin, Intermezzo, Ismétel, Szem. Tanú, Tegnap a metrón, Zsa! Ko! Sze!, Összeírom, Sebek2011/1 - Nem írok, Egy fehér ló legendája, A be nem fejezett történetek királynője2010/3 - Angyal, kis testi hibával, Felhővadász, Idő. Ugrás.2009/4 - Karácsonyitisz2009/2 - Kiló félbarna2009/1 - A süteménysütő2008/3 - Berényi Csinszka megtalált verse2008/1 - Válogatott fikcióim2007/3 - Kamipe2007/1 - A nemértés tagadása2006/3 - A néma zongorista2006/1 - amikor az éjszaka megnő, pár mondat egy szerelemről2005/4 - A gyűrű2005/1 - Grépfrúthold, Karamella-tangó2004/3 - kunszt, Ki mondta, hogy bármi történjék, verset kéne írni2004/1 - Város, te minden2003/4 - Kurva banalitás, Én annyi mindent mondanék Magának...; 2003/1 - A hattyú titkos éneke2002/4 - A fehér dög s a cirmos dög2002/2 - Genezis, Rövid dal2001/2 - Esti ima álomért2001/1 - Kakasszóra enyém leszel, És szól a lány2000/3 - Ének Illagó vérbosszú-esküvéséről egy madártetem felett, Illagó hazugságon kapja magát; 1998/1 - Ágon ülő

Tükörfény

 

 

1.

Ha az égre nézek, olyan, mintha megvakulnék. Nincs ott semmi. Még a színét se tudnám leírni. Egyszerűen csak nincs ott. Nehezebben szedem tőle a levegőt. Lehet a semminek súlya? Nyomhatja lefelé a mellkasomat? Meg lehet ezt egyáltalán szokni?

Ez a tizenkettedik telem itt a völgyben, amikor nem süt ki a nap. Hat hónapon át. Az tizenkétszer száznyolcvanhárom nap, Martin. Kétezer-egyszázkilencvenhat nap, de nem is, mert a szökőnapokkal együtt kétezer-egyszázkilencvenkilenc. Holnap már kétezer-kétszáz. El tudod ezt képzelni? Nem tudom, mi a rosszabb, itt lenni vagy ide hazajönni. Lassan már ki sem járok a városból, mert azzal is csak kínzom magam. Nem megyek már ki nappal a házból, ha nem muszáj. Felkapcsolom az összes villanyt, és leeresztem a redőnyöket. Könnyebb, ha azt képzelem, éjszaka van. Estére viszont beengedem a fényt. Hát nem furcsa, hogy csak éjszaka vannak fények az égen!? Ha nem is csillagok, de legalább halvány derengés, fénymaszatok, amikkel ki lehet húzni a következő csillagos égig. Ez a legtöbb, ami errefelé az égtől telik. Kitárom az ablakot észak felé (merre van egyáltalán észak?), és kikönyöklök. Martin, nem vagyok biztos benne, hogy megérted ezt. Bár mindig egész jól megértettük egymást.
A levegő inkább éles, mint csípős, amikor hidegebb van. Ahol a fenyők találkoznak az éggel, oda nem szeretek nézni. Csak fel. Felnézek egy fényfoltra. Rád gondolok. Mármint rád is. De van, hogy csak rettentő fáradtnak érzem magam.
A központban, ahol dolgozom, persze nincs ablak, és mégis mindig világos van. Tiszta, ledes fény, steril, higiénikus. Jobban érzem magam ettől? Bizonyos értelemben az is csak olyan, mintha a sötétbe bámulnék. Odabenn viszont a munkámra kell koncentrálnom. Arra, ami ideköt.
Azt hiszem, holnap felmegyek a felvonóval. Fenn töltöm a vasárnapot a hegyen. Amikor legutóbb felmentem, idelenn épp esett. Aztán átmentünk a felhőn. Úristen, mellbevágott a kékség. Színe lett a dolgoknak. És a nap… Nem akartam elsírni magam, de potyogtak a könnyeim. A felvonós csak nézett. Megértőnek tűnt, persze gondolom, látott már ilyet. Nem értem, a többiek hogy bírják. Ezen semennyi D-vitamin nem segít. A kolléganőimmel próbáltam beszélni erről, mire Ana, aki Brazíliából jött – éppen ő! –, azt mondta, hogy túl érzékeny vagyok. Nincs kevés fény, csak kevés vodka. Persze ő csak egy éve van itt, nyilván könnyebben veszi. De nem is erről akartam írni.
És persze köszönöm a kvarclámpát, amit küldtél. Kedvesen régimódi. De a szívemig nem ér el a fénye, sajnos. Fel kéne adnom, és elmenni innen? Valahogy biztos vagyok benne, hogy ha elég makacsul várjuk, végül hozzánk is eljön a nap. El kell, hogy jöjjön.

2.

Martin késő este érkezett a városba. Ahogy az autója ott kanyargott lefelé, minden útgörbülettel közelebb és közelebb, egy őz ugrott az autó előtt az útra. Bőven volt idő lassítani, az őz is észbe kaphatott, és elnyelte az erdő, de volt egy pillanat, amíg kővé dermedve állt, a szeme helyén fényszóró világított, úgy bámult. Ezek azok a pillanatok, amelyekre a halálunk óráján emlékezni fogunk, gondolta Martin, és elnevette magát.
Tíz perc múlva be is gurult a völgybe. Milena háza előtt állt meg, de nem ment be. Ha az ember régóta nem látott valakit, jobb lassan közelíteni, hogy a közös szép emlékek el ne ijedjenek, mert különben a végén azon kapjuk magunkat, hogy aki velünk szemben áll, egy idegen. Ennek a mostani Milenának egyetlen része sem volt, amit közelebbről ismerhetett volna – több mint tizenöt éve nem találkoztak. Az utolsó sejtjeik, amelyek még találkozhattak egymással, nyolc éve halottak. Nyolc év. A fektetett nyolcas felállítva. Végtelen, ami merőleges a végtelenre.
A háznál fenn kinyílt az ajtó. Milena ott állt, pongyolában. Azelőtt sosem hordott fehéret, most meg csak világított, mint egy kísértet. A haja rövidebb volt, a szeme fáradtabb – vagy csak ebben a fényben? –, de máskülönben nem tűnt nagyon ismeretlennek. A fehér pongyola körül cigarettahamu kavargott. Milena keze megrebbent, ahogy elnyomta volna a csikket, a pernye szemcséi a műselyemre tapadtak. Azelőtt nem dohányzott. Vagy mégis? Martin nem emlékezett.
Kiszállt a kocsiból. Milena intett neki. A bentről jövő fényben úgy állt a nő, a falnak dőlve, mintha félig ott se lenne.

3.

„Lehetne azért csinálni valamit”, mondta Martin. Egy narancsot görgetett az asztalon, mintha nap lenne. Lehetetlenül nyílt arcának látványa kicsit bosszantó volt, legalábbis adott körülmények között, ilyen semmi közepe télben, egy semmi közepe helyen. De hát végül is ezért akarta, hogy eljöjjön, nem? Hogy valami legyen már más. Martin érezhette ezt a fokozatosan felépülő diszharmóniát, de nem tette szóvá. Kedves vendég volt különben, tapintatos, még az ágyban is az, ennyi év után, udvarias, de közvetlen.
Milena nem kérdezett semmit. Várt. „Volt ez a fickó”, kezdte Martin. „Olvastam róla valahol. Kitalálta ezt a dolgot a tükrökkel. Már van egy éve is, hogy olvastam a cikket, de nem akartam neked ilyeneket küldözgetni levélben."
„Helyi legenda”, mondta Milena. „Nem úgy hangzik, mintha megtörtént volna.” Martin elmosolyodott. „Én pedig szinte látom magam előtt. A tükrös ember, csak így hívom magamban. Te miért nem hiszed el?”
„Túl költői.”
„Épp azért! Van, amikor a logika csődöt mond, és csak költészettel lehet a világon segíteni.”
„Te tényleg nem változtál semmit.”
„De. Változtam. De most nem az a lényeg. Csak képzeld el. Hogy ott van ez a sötét kicsi falu az isten háta mögött, ahová nem süt be a nap. Soha. És akkor jön ez a muksó, és azt mondja: tudom már! Összekalapozza a pénzt, és tükröket csináltat. Hatalmas, masszív tükröket. A hegytetőre.”
„Na jó. Hogy vitte fel?”
„Miért, a piramisokhoz hogy vitték fel a köveket?”
„Nem tudom.”
„Látod, én se. De biztos megvolt a módja. Szóval felvitte a tükröket a hegytetőre. És aztán ott élt fenn. Egy kunyhóban, a hegyen. Csak hetente egyszer mászott le ételért meg vízért. A tükrök őre. És csak állítgatta a tükröket. És akkor a faluban kisütött a nap. Ezért már megéri élni, nem?”
„Túl fantasztikus.”
„Képzeld csak el az emberek arcát. Ahogy a főtéren várakoznak. A legszebb ruhájukban. Néhányan még napszemüveget is hoznának, a legnagyobb optimisták. Kinn lenne a zenekar.”
„Egy rezesbanda?”
„Mindegy. Te is egy ilyen gyönyörű fehér ruhában lennél. Vagy nem is, mert vennék neked egy szebbet az alkalomra. Napsárgát. És mindenki egy irányba fordulna. És csak várnának. Aztán megcsillanna valami fenn a hegyen. Mintha csak a nap végignyalná a hegy tetejét.”
Milena elmosolyodott.
„És akkor eljönne a nap. Ott lenne minden arcon. Szinte már látom. Lefotóznám azt a pillanatot. Tökéletes kép lenne.”
„De hát fenn lennél a hegytetőn, a tükrökkel.”
„Dehogyis. Ott állnék melletted, a kezedet fognám, és együtt nyomnánk meg a gombot a vezérlőn, ami elindítja a tükröket.”
„Az nagyon jó lenne. És a tükrök táncolnának odafenn, lassan, ahogy a fák szoktak.”
„Követnék minden lépésedet. Igen.”

4.

Nem szoktam hozzá a gondolathoz, hogy itt vagy. Talán ezért is írok neked levelet még mindig. Talán egyszerre két Martin van. Egy, amelyik felforgatja a várost, egész nap jön-megy, és megőrjít mindenkit az ötleteivel, és egy másik, akinek hetente-kéthetente levelet írok egy olyan helyre, ahol fény van. Elfelejtettem már, milyen az. És te mindig válaszolsz, és megvigasztalsz, és biztatsz, hogy menjek el innen. De én maradok. Maradok.
Láttam a terveidet, Martin. Amikor aludtál, átnéztem az egészet. De nem szabad, hogy érdekeljen ez az egész, mert nem fogom elviselni, ha nem sikerül. De szerintem ezt tudod te is. Hatszáz négyzetméternyi privát napsütés, ezt ígérted nekem. És ezt ígérted a városnak. Nem félsz semmitől. Megkérdezném, hogy miért, de aztán mégse. Elég végül is, hogy éjszakánként a fülembe szuszogsz. Mikor legutóbb felmentünk a felvonóval, már én is más szemmel láttam a tájat. A tükrök helyét kerestem. Az őrkunyhó romjait. Azt a több száz évvel ezelőtti embert, aki biztos, hogy olyan volt, mint te. Aki lehozta ide a napot. Akit jobb lenne el sem hinni.

5.

Csak óriástükrökkel van fény egy norvég városban.
A hegyekkel körbezárt településre az év hat hónapjában nem süt be a nap, ezért az egyik hegy oldalába telepített tükrökkel világítják meg a főteret. Noha a Rjukant körülölelő hegyek méretei messze elmaradnak a magasabb hegycsúcsokétól, épp elég nagyok ahhoz, hogy az év felében árnyékba borítsák a várost. Ezt elégelték meg a település lakosai, és döntöttek úgy, hogy valóra váltják Rjukan alapítójának álmát, s tükrökkel visznek fényt a városukba.
Rjukan a XX. század elején a műtrágyagyára és vízi erőműve miatt fontos iparvárosnak számított. A városka fő beruházója voltaképp felépítette a települést, mégpedig a legjobb norvég építészeket hívta el, hogy tervezzék meg a várost. Az alapításakor még csak 300 fős falu lakossága 1913-ra tízezerre nőtt, és már ekkor gondolkozni kezdtek azon, hogy lehetne a fényt bejuttatni a völgybe. A megfelelő technológia hiányában végül ezt nem tudta megoldani, helyette egy felvonót építtetett, hogy a dolgozói a hegytetőről élvezhessék a nap sugarait.
Az ötletet végül tíz évvel ezelőtt élesztette fel egy helyi művészember, Martin Andersen. A lakosok egy része szkeptikus volt, mások a támogatásukról biztosították. Rövidesen az állam is áldását adta a projektre. Végül ötmillió koronából – melyből négymilliót szponzorok adtak – megépült a három tizenhét négyzetméteres tükör a város északi oldalán lévő hegyoldalba. A tükröket számítógép vezérli, hogy mindig megfelelő szögben legyenek a nappal, és így egy 600 négyzetméteres területet tudnak megvilágítani a főtéren. A rendszernek energiára van szüksége, amelyről természetesen szélkerekekkel és napenergiával gondoskodnak. A heliosztátok hatékonyságára jellemző, hogy a rájuk eső napfény 80−100 százalékát tudják a célterületre irányítani, ami azt jelenti, hogy aki a piactéren áll, annak olyan érzése lesz, mintha tényleg a nap sütne rá.


6.

Nem együtt nyomtuk meg a vezérlő gombját. Minden úgy lett különben, ahogy mondtad. Őrület. Tegnap láttalak a hírekben, azt mondtad: „Az embereknek kell a nap. Ha az emberek naphoz jutnak, egészségesebbek lesznek, és jobban fognak dolgozni.” Mosolyogtál, de egy szót se szóltál költészetről. Ezt kicsit azért bánom.
El kellett jönnöm, Martin, ugye tudod? Persze ha valaki, hát te megértesz. Hét éve nem láttuk egymást. Ez azt jelenti, hogy minden sejtem, ami valaha ismert téged, vagy halott, vagy most haldoklik. De akkor is megértesz. A múltkor egy nőről álmodtam, aki fázott. Folyton csak fázott. Aztán felébredtem, és verítékben úszva bámultam a tengert. Kék volt. Az ilyen pillanatok azok, amelyekre a halálom óráján emlékezni fogok. Nem a tükrök őrére. Nem a kétezer-hétszáznegyven napnyi semmitől sötétlő égre. Csak arra, ahogy felébredtem. Ahogy hallgattam a saját szívverésem.
Nem írok neked már leveleket, nincs értelme. Csak most, még egyszer. Különben jól vagyok. Jobban legalábbis, mint azelőtt. Remélem, te is azért. Ahonnan írok, ott mindig süt a nap, Martin. Mindig. El tudod ezt képzelni?

Vissza a tetejére