Mrena Julianna

2016/4 - Kicsi dal; Budapest; Kavarog2016/2 - A fiú és a fa2015/3 - Tükörfény2015/2 - A férfi az álomban; Fernandó; Ballada féldisznóval2014/4 - Csoda Pesten; Egy kísértet portréja; Fentről nézve; Mese a fűről; Önarckép tükörrel; Cocombre mariné (Ars poetica uborkával); A balatoni vonaton2014/2 - Hídon; A pesti kosz2013/3 - A reinkarnációról ; Arról, ami elmúlik; A főzésről; Egy szereplőről, egy történetből 2013/1 - Amikor csak egy felhő van az égen2012/4 - Világvége2012/4 - túróvá alvad, és hõsünk éppen, elfelejtem hogy, A kávéházba tévedt ismeretlen2012/2 - Oázis2012/1 - Divatba jön a narancsbőr, Aurafestés és csakrafelvarrás2011/3 - Amit tényleg jó lenne leírni, A szerelmes stewardess, Violin, Intermezzo, Ismétel, Szem. Tanú, Tegnap a metrón, Zsa! Ko! Sze!, Összeírom, Sebek2011/1 - Nem írok, Egy fehér ló legendája, A be nem fejezett történetek királynője2010/3 - Angyal, kis testi hibával, Felhővadász, Idő. Ugrás.2009/4 - Karácsonyitisz2009/2 - Kiló félbarna2009/1 - A süteménysütő2008/3 - Berényi Csinszka megtalált verse2008/1 - Válogatott fikcióim2007/3 - Kamipe2007/1 - A nemértés tagadása2006/3 - A néma zongorista2006/1 - amikor az éjszaka megnő, pár mondat egy szerelemről2005/4 - A gyűrű2005/1 - Grépfrúthold, Karamella-tangó2004/3 - kunszt, Ki mondta, hogy bármi történjék, verset kéne írni2004/1 - Város, te minden2003/4 - Kurva banalitás, Én annyi mindent mondanék Magának...; 2003/1 - A hattyú titkos éneke2002/4 - A fehér dög s a cirmos dög2002/2 - Genezis, Rövid dal2001/2 - Esti ima álomért2001/1 - Kakasszóra enyém leszel, És szól a lány2000/3 - Ének Illagó vérbosszú-esküvéséről egy madártetem felett, Illagó hazugságon kapja magát; 1998/1 - Ágon ülő

A fiú és a fa

 

 

Volt egyszer egy fa, amit egy fiú nevelt. A kérge bársonyos volt, és illatosak a levelei. A fiú mindennap leült a fa tövébe, és a gondolataival táplálta. A fa nagyon gyorsan nőtt. Amikor a fiú hétesztendős volt, a fa alig egy arasszal magasodott föléje. Mikor a fiú a tizenharmadik évébe lépett, a fa már madarakat és fészkeket táncoltatott az ágain. Mire a fiú felnőtt, a fa legfelső gallyai az eget tapogatták. Egy nap azt mondta a fiú a fának: elég erős vagy már, elbírsz engem meg még egy háromfejű sárkányt is kacsalábon forgó palotában, építek hát egy házat a válladra, és abban lakom majd. A fa beleegyezett.

A fiú ekkor leült a fa tövébe, és énekelni kezdett. A dal mély és búgó hangon tört elő a tüdejéből ‒ mintha csak a fiú nem is ember lenne, hanem duda, varázsduda, amelynek éneke messzire elhatol, hetedhét országon túlra, át a dombokon, fel a hegyekbe, a kopár sziklákhoz, ahol a források csillogó rózsaszínre koptatják a köveket a föld gyomrában, és ismeretlen nevű, átlátszó bőrű gyíkok futkosnak a nyirkos sötétben. A fiú dalolt, és az éneke megborzolta a távoli tengerek bőrét, és megcsiklandozta a költöző madarak szárnyát, akik bár aludtak, elfeküdve a hűvös levegőháton, most is utaztak éppen Afrika felé, és unikornisokról meg griffmadarakról álmodtak közben. Mi ez?, kérdezte a barlangjában egy medve, amikor a fülébe kúszott a fiú varázsduda-éneke. Mi ez?, kérdezte egy mocsári teknős, egy igencsak távoli és elgondolhatatlan szigeten, amiről a fiú soha még csak nem is hallott. Mi ez?, kérdezte a szél, ami éppen fújni készült, de megzavarta az erejét ez a búgó-zúgó ismeretlen valami. Mi ez?, kérdezték mind együtt, ám ekkor a fiú dala már el is hallgatott. A ház pedig, a fa bársonyos kérgén és illatos levelei közt, a fiú új háza elkészült.

Ne olyan házat képzeljetek ám el, mint amit a falukban látni: ne kőből-fából épültet. De ne is olyat, mint amilyet mostanság építeni szoktak, egymásra feszülő emeletekkel, siránkozó csövekkel, nyöszörgő liftekkel vagy csupa üveg falakkal. Ez a ház önmagát növesztette, ezért önmagából is nőtt ki. Mondhatnám, hogy dalból volt, de valójában ez olyan, mintha a téglára azt mondanám, hogy agyag. A fiú éneke teremtette, igaz, de a szövete már szilárd volt és mégis rugalmas, úgy simult rá a valóságra, mintha mindig is ott lett volna, mintha csak a fából magából nőtt volna ki. A házból egy létrácska vezetett a földre. A fiú felmászott rajta a házába, és belépett az ajtón. A háznak egyetlen szobája volt, de volt abban minden, ami csak kellett.

A fiú letelepedett az asztalhoz, maga alá húzva egy háromlábú széket, elővett a zsebéből egy ruhát, kicsomagolta az elemózsiáját, és elkezdett szalonnázni. Egy-egy katonát odanyújtott a fának is, de az csak egyszer kóstolta meg a szalonnát, összerázkódott tőle, s nem kért többet. A fák nem szeretik a szalonnát, mert az elmúlásra emlékezteti őket az íze. Azért is gyökereznek olyan mélyen a talajban, mert jó sokáig szeretnének itt maradni. Egyébként valaha tudtak repülni, de inkább lemondtak róla, mert biztos, ami biztos, jobb belekapaszkodni a földgolyóba, jó szorosan.

Ahogy a fiú ott szalonnázik, egyszer csak kopognak. Meglepődött a fiú, mert nem várt vendéget egyáltalán, sőt azt se gondolta volna, hogy valaki megtalálná a házát. Hát kinézett. Egy macska állt az ajtóban.  A két hátsó lábán ácsorgott udvariasan, elülső mancsait pedig szertartásos üdvözlésre fonta össze. Tisztességet a ház urának, mondta. Szerencsét hozz, vendég, fogadta a köszönést a fiú. Persze ez a beszélgetés nem pontosan ezekkel a szavakkal zajlott, hanem az állatok és az emberek titkos, közös nyelvén, amire mi már nem emlékezhetünk. Akik még hallották, azt mondják, valamennyire a japánra emlékeztet, mármint a hangokból álló része. Ennek a nyelvnek három rétege van. Egyszer az, ami a torkon kijön, másodszor az, hogy minden szót, minden mondatot apró, kiszámított mozdulatok kísérnek. A harmadik része az, ahogy az elme elmével beszélget ‒ ma már senki sem tudja, hogyan. Hát így beszélgettek ezek ketten.

A fiú illendően meghívta a macskát, fogyasztana el vele egy kis kenyeret szalonnával, az pedig hamar le is telepedett, és mosakodni kezdett. A fiú tudta, hogy ilyenkor nem való félbeszakítani egy macskát, így hát várt türelmesen. A macska, mikor végzett, elégedetten összegömbölyödött, és megdicsérte a házat. Az irháján érezte, mondta, ahogy épül, mert a fiú dalának erejétől minden szál szőre égnek állt. El is határozta egyből, hogy megnézi magának. Hónapok óta tartó vándorúton volt egyébként. Kolostori macska volt. Egy messzi állatkolostorból tartott éppen egy másik állatkolostorba, amikor meghallotta a fiú énekét. Vándorútja során sok csodás dolog esett meg vele, és még több mesét hallott, amikor találkozott más utazókkal. Kolostorról kolostorra vitte magával rengeteg tudását, hogy más állatokat is taníthasson. A fiú jó szívvel hívta, pihenjen meg nála, legyen házának első vendége. A macska szertartásosan elfogadta a meghívást, a fiú pedig örült ‒ szerette volna meghallgatni a macska minél több meséjét.

Három nap, három éjszakán, három köztük átívelő semmi idején át hallgatta a fiú a macska történeteit. A fa szelíden ringatta őket házastul, amikor valami különösen szép mesére jött a sor, sőt amikor a nagy virrasztásban megszomjaztak, megéheztek, a fa hasítékot nyitott az oldalán, és édes fanedvvel kínálta a fiút meg a macskát. Az efféle fanedv olyan egyébként, mint a legfinomabb üdítőital, ráadásul nemcsak frissítő, tápláló is. Nem is igen kínálgatják a fák rendes körülmények között, mert túlságosan rákapnának a népek.

A három nap leteltével az mondja a macska a fiúnak: érzem, táltos erő van benned, amivel nem mondok sok újat, hiszen éppen ez a te táltos erőd csalogatott ide. Sok-sok mesét mondtam neked három napon, három éjjelen, három köztük átívelő semmi idején át, csak egyetlenegyet nem, a magamét. Nem volna kedved segíteni nekem?  Éppen egy ilyen derék fiút keresek, mint amilyen te vagy. A fiú kíváncsi lett. Mégis miféle segítséget várhat tőle ez a tiszteletre méltó tudású macskaszerzetes? A macska elmagyarázta, hogy fontos ügyben jár, de mindeddig maga sem találta a megoldást a dolog végrehajtására. Mert bár valóban nagy tudású és bölcs szerzetes volt, ereje meggyengült az idővel ‒ közel járt a századik esztendejéhez ‒, ráadásul olyan feladat áll előtte, amire nem képes akárki.

Van valahol egy sziget ugyanis. Azt kellene megtalálni. Nem tudja, hol van, magyarázta a fiúnak, ugyanis ez a sziget vándorol. Hol itt, hol ott tűnik fel, úgy úszkál helyről helyre, mint egy nagy felhő, néha a levegőbe emelkedik, néha elbújik a föld alá, persze van, hogy csak nyugton pihen egy tavon vagy egy folyón, ahogy egy szigetnek egyébként is illene. De sosem marad sokáig egy helyben. És éppen mert vándorol, nem lehet eljutni rá ‒ mondják, hogy valaha régen sikerült már némelyeknek szépen megkérlelni, engedné be őket, de erre már emlékezet óta nem volt példa.

Én is hallottam arról a szigetről, szólt közbe a fa, olyan komoran, hogy a levelei kicsit el is sötétedtek bele. Veszélyes, makacs fajta volt mindig, és azt beszélik, vénségére meg is bolondult. Mit akarsz tőle, vendég? Bármit is akarsz, azt tanácsolom, tegyél le róla, nehogy rossz vége legyen. A fiút is intette, nehogy elmenjen a macskaszerzetessel vándorló szigetet üldözni. De a fiúban máris felébredt az akarat. Majd én feljuttatlak arra a szigetre!, mondta a macskának. Olyan hidat éneklek hozzá, meglásd, hogy sosem láttál szebbet! Az bizony nagyon jó lenne, felelte a macska.

Elszegődött hát a fiú. Áldomást is ittak édes forrásvízből, és a macska hivatalosan is a szolgálatába emelte a fiút. Ez úgy történt, hogy megmosdatta kezét, lábát, fejét ‒ a macska nyelve rettenetesen érdes volt, de a fiú nem tiltakozott ‒, majd háromszor hozzákoccantotta a homlokát a fiúéhoz.  A fiú rögtön érezte, hogy hihetetlen bölcsesség áramlik belé, és hogy a macskaszerzetesbe is átszállt valamennyi az ő erejéből. Most már társak voltak.

A fiú összekészítette kevéske holmiját. A fa mindvégig kérlelte, hogy ne menjen. Félek, sosem látlak viszont, ha most elmész, suttogta aggodalmasan, hiszen az út veszélyes, és kalandokkal teli. Maradj itt, hadd ringassalak, amíg a gyökereim a talajban pihennek, és felszívják neked a földből az ősi varázslatot! Maradj, kérlek, és énekelj nekem a gondolataiddal, ahogy eddig! A fiú azonban hajthatatlan volt. Mennem kell, mondta kedvesen a fának. De megígérem, hogy visszajövök hozzád. Ez a ház az otthonom, így ide mindig visszatérek majd. Végül a fa megértette, hogy nincs mit tenni, és búcsút vett tőle.

Útnak indultak. Ez persze nem volt olyan egyszerű, mint ahogy most hangzik, mert először is nem tudták, hogy merre menjenek. Ezért az első napon úgy választottak irányt, hogy a magasba dobtak egy marék falevelet ‒ amerrefelé a levegő a legtöbbjét letette, arra indultak. A fiú felemelte a földről a macskaszerzetest, és a nyakába ültette. A macska szépen elhelyezkedett, mancsait a fiú vállain nyugtatva, úgy egyensúlyozgatott aztán, minden lépésnél jobbra-balra himbálódzva finoman, pont úgy, mint amikor elefántháton lovagol az ember. Így mentek. Estére aztán letáboroztak egy fa tövében, a macska tüzet bűvölt ‒ nemigen szerette a hűvös esti levegőt ‒, annak a lángján egy kis levest is főztek maguknak gyógynövényekből meg szárított javakból, jól bevacsoráztak, aztán a macska összegömbölyödött a fiú mellkasán, és elaludtak. A fiú is, a macska is ugyanazt az álmot látta. Az álomban egy hatalmas, mohos hátú erdei szikla hívta, hívogatta őket észak felé: erre gyertek, erre van a sziget, amit úgy kerestek.

Reggel a fiú elmesélte a macskának, mit álmodott, mire az bólogatott: ősrégi módszer ez a rejtett utak föltérképezésére, mármint az irány megálmodása. Most már tudják, merre kell menniük. Nincs is más dolguk, mint minden éjjel újra megálmodni a következő napi irányt. A fiúnak nagyon tetszett ez a bölcsesség.

Így vándoroltak hát. Reggel elindultak, mendegéltek napszállatig, akkor letelepedtek valahol, tüzet raktak, ettek, aludtak, álmot láttak. Egyszerű dolog ez, nincs mit sokat mesélni rajta, bár útjuk során azért sok mindenféle megesett velük. Áztak, fáztak, fejüket a nap sütötte, a macskabundát hó borzolta, a fiú talpára kérget növesztett az út. Néha könnyedén kanyarogtak egy-egy völgyön át, néha kúszni és mászni kellett, vagy síkos köveken leereszkedni a hegyről, ahová előzőleg nagy szuszogva másztak fel. Mindketten erősen lesoványodtak, mert mindennap többet gyalogoltak, mint amennyit ettek. De a macska azzal biztatta a fiút, hogy úgysem a test képessége viszi előre őket. Persze ő könnyen beszélt, hiszen szinte végig a fiú nyakában utazott. Igaz, hogy az erejét meg kölcsönadta, így végső soron gondolatban ő is végigtalpalta az utat.

A sok viszontagság ellenére mindkettejüknek kedvére volt a közös utazás. A macska a fiú énekét, a fiú a macska bölcs történeteit hallgatta útközben. Ahogy haladtak, és egyre közelebb és közelebb kerültek a vándorló szigethez, az útjelző álmok már nemcsak éjszakánként, de sokszor éberen, nappal is jelentkeztek ‒ ebből tudták, hogy a céljuk nem lehet nagyon messze.

A fiú persze azért sokat gondolt a fára. Néha még a hangját is hallani vélte. Egyszer olyan tisztán, hangosan szólalt meg a fejében (elég szomorkásan), hogy meglepetésében felkiáltott. Amikor elmondta a macskaszerzetesnek, mit hallott, az felvilágosította, hogy a fák különlegesen messzire is el tudnak üzenni valakinek a társaik segítségével. A fiú azért hallotta a fát, magyarázta a macska, mert éppen egy igen hasonló féle fa tövében nyugtatta a fejét. A fiú igencsak megörült ennek, és ettől fogva néha megkért egy-egy szimpatikus fát, suttogná tovább az ő otthonra szánt üzenetét, hogy eljusson hazulra a híre. Azért persze nem olyan volt ez, mintha mondjuk telefonálnának, sokkal inkább úgy képzeljétek el, mintha csak képüzenetekben meg dallamokban tudnátok elmondani valakinek, amit szeretnétek, beszéd nélkül és szavak nélkül; ez az üzenet aztán úgy, ahogy volt, képekben és dallamokban hömpölygött a fiú otthona felé fáról fára, mint egy elmosódó vízfestmény telegramja.

A macska egyik este aztán azt mondta a fiúnak: most már szorosan a sziget nyomában vagyunk, itt az ideje hát, hogy elmondjam neked a történetemet, amint ígértem. Hiszen úgy vándorolsz velem már annál is hosszabb ideje, mint az ezzel töltött megszámlálható napok, hogy nem is tudod igazán, mi is az utunk végső célja. Helyezkedjünk hát el kényelmesen itt a tűz mellett. A fiú összegömbölyödött a földön, majdnem teljesen úgy, ahogyan a macskák szoktak, és figyelt. A macska beszélni kezdett. A szeme komoly volt, a bundáját pedig selymes vibrálás vette körül, mint valami dicsfény. Innen lehetett tudni, hogy nagy dolgokat fog elbeszélni.

Réges-régen, mondta a macska, amikor még fiatal voltam, és fiatal volt a világ is, vándorlásaim közben egy barlangra akadtam. A legtündökletesebb hely volt, amit valaha láttam. A bejáratánál gyönyörű, színes kristályok nőttek, beljebb pedig bársonyos moha borított mindent. Ám ez még semmi, mert ahogy beljebb és beljebb lépkedtem, fényt láttam a barlang mélyében.

Mikor még beljebb érek, látom, hogy süt odabenn a nap. Egyre hívtak, hívogattak a napsugarak, én pedig tátottam a szám a csodálkozástól. Hát ahogy megyek, egyszer csak egy virágokkal borított réten találom magam, egy völgyben, szelíd buckák között, olyan kék éggel, mint a parancsolat. Úgy áradt szét bennem annak a rétnek a szépsége, mintha valami finom, forró italt kóstoltam volna. Csak álltam ott, bámultam a ringatózó eget-földet, és bizony még meg is hemperegtem a szirmos-selymes mindenségben, csupa fű- meg virágillat lett a bundám. Aztán ahogy hátranéztem, megláttam a barlang száját, messze, messze tőlem. Folyvást távolodott ‒ úgy valahogy, ahogyan a felhők táncolnak át az égen.

Akkor értettem meg, hogy egy másik birodalomba keveredtem, amelyről nem tudtam semmit azon kívül, hogy magához szólított. És nem volt visszaút oda, ahonnan jöttem. Mentem hát, amerre mehettem, az orrom után. És sok-sok évvel később így jutottam el hozzád is. De most már vissza szeretnék menni, mert a kilenc életemből már nyolcat teljesen végigéltem, és a kilencediknek is a végéhez közeledem. Ott szeretném visszaadni magamat a semminek, ahol annak idején kibucskáztam belőle. Mert az egyensúlynak meg kell lenni. Ezért keresem én azt a szigetet. Mert tudd meg, te fiú, hogy onnan jöttem én. Azért is halljuk a hangját most már olyan tisztán, mert visszafelé húz magához. Csak sehogy se tud nyugton maradni annyi ideig, hogy módom legyen felmászni a hátára. Segítesz-e nekem ebben, ahogy megígérted?

A fiú persze igent mondott, mert csak még kíváncsibb lett a vándorló szigetre. Már régóta tervezgette, miként fogja először magához édesgetni, hogyan fog addig énekelni neki, amíg a sziget leereszkedik a földre. Akkor pedig jól kiereszti majd a hangját, hidat kovácsol vele, karcsút, kecseset és finomat, aminek mindenki a csodájára jár majd. Feljutnak végre a sziget hátára. Ott aztán majd kinyitja a harmadik, de még a negyedik és ötödik szemét is, hogy jól megnézhessen mindent.

Amikor elaludtak a tűznél, újra közös álmot láttak, de már nem iránymutató álom volt, hanem hazahívó ‒ a fa küldte rájuk, hogy megpróbálja még egyszer utoljára lebeszélni a fiút arról, hogy a szigetre menjen. A macska látta is másnap, hogy a fiú elszomorodott az álomtól, mert forgolódott benne a honvágy, de nem kérdezett semmit. Volt ott a közelben egy hűvös vizű, mélyzöld bőrű tó, aki ilyenben fürdik meg, abból egyből kimosódik minden szomorúság, hát fürödni küldte a macska a fiút. És miután megfürdött, a homloka olyan sima lett, és a szeme olyan nyugalmas, hogy rögtön látszott, nem nehéz már a szíve.

Tovább vándoroltak aztán. Három nap és három éjjel mentek még (a sziget vonzása már olyan erős volt, hogy lehetetlennek tűnt éjszakára megállni). Egyszer aztán a macska megrázkódik a fiú nyakában, még a karmait is a vállába ereszti. Vér csorgott le a karmok nyomán, végig a fiú testén, ám az szinte észre sem vette. Az elméje olyanná vált, mint a híres keleti fém éneklőtálak ‒ minden eltűnt a közepéből, a koponyája csontjában viszont körös-körül minden csengett-bongott, zúgva, zuborogva, mintha csak az összes gondolat, akár a mosógép dobjában a ruha, a peremhez lapult volna a centrifugális nagy erőtől. Megérkeztek.

A vándorló sziget talált végül rájuk, nem pedig ők a szigetre ‒ a hátuk mögé került, úgy követte már egy ideje, s ahogy közelebb ért, úgy szólongatta őket.

Hihetetlen volt az ereje. A fiú csak úgy tudott felülkerekedni rajta, hogy teste minden egyes sejtjének külön megparancsolta, most aztán mutassa meg, mire képes. A sziget és a fiú birkózni kezdtek, persze nem a földi világban, hanem az elmék közti űrben, ahová még a macskaszerzetes is csak félve merészkedett. Most sem mert beavatkozni, csak gyorsan végignyalta a fiú homlokát, hogy segítsen neki az összpontosításban. A fiú ezután egy kicsit könnyebben szedte a levegőt, de még így is csorgott róla a veríték. A sziget most úgy jelent meg előtte, mint egy óriási, vastag bőrű állat, apró, ravasz szemekkel, kérlelhetetlen szívóssággal. De nem hagyta magát. A nagy igyekezetben egy percre még a levegőbe is emelkedett, mint egy rakéta ‒ talpa alatt két színekben játszó lángoszlop feszült a földnek, vállából, hátából lángszárnyak csaptak elő. A macska látta, hogy a sziget is belead mindent a mérkőzésbe, és megkönnyebbülten érezte, hogy gyengül az ellenállás. A fiú zsivajgást érzett a hátgerincében: a sziget akaratereje egy pillanatra megbicsaklott. Eljött a pillanat. Most végre dalra nyithatta a száját.

Kiengedte a torkából a hangot ‒ először bátortalanul tört fel belőle, éneknek nem is volt nevezhető, sőt inkább szánalmas macskanyávogásra hasonlított, de aztán egyre erősödött, rezgőn, búgón, egyre mélyülőn, míg be nem töltötte a levegőt egészen, úgy, ahogy annak idején az erdőben, amikor a macskaszerzetes is mérföldekről meghallotta az énekét.

A dallam messzire hatolt, még a fa is hallotta otthona erdejében, és vágyakozva felsóhajtott. A hang titkos vizű patakokat borzolt meg a föld mélyében, és erdei állatokat ébresztett fel legmélyebb téli álmukból.  Mi ez?, kérdezte a levegőben egy sasmadár, amint vadászat közben elvesztette az éhségét a daltól, amely a fülébe szökött. Mi ez?, kérdezte egy szilaj musztáng, és hirtelen késztetést érzett, hogy lovast engedjen a hátára, mert a társ és gazda iránti vágy hatalmasabb lett benne a szabadság vágyánál. Mi ez?, kérdezte a nap, és elbújt egy felhő mögé, önként megfékezve az erejét. Mi ez?, kérdezték mind együtt.

És a sziget leszállt a földre. És meghajolt a fiú előtt.

Ekkor a fiú hozzálátott a hídveréshez. Kicsit nehéz lesz leírnom, hogyan is történt ez. Mert azt, amikor fára épített házat a varázsduda-hangjával, azt talán még el tudtátok képzelni. Talán még azt is, amikor a szigetet leénekelte az égből. Ám ami ezután következett, arra nem nagyon vannak szavak a mi világunkban. Talán jobb is különben, hogy nincsenek, a csodákat leíró szavak maradjanak csak a csodák világában, erre mifelénk úgyis inkább csak bajt csinálnának, mert senki sem értené őket jobban, mint amennyire egy kör meg tudja érteni, hogy mi az a gömb, vagy amennyire egy róka farka meg tudja érteni, mégis miféle állat az a róka. De azért én mégis el akarom mondani most nektek ezt a történetet, így hát mindenképpen megpróbálom leírni, hogy volt és mint volt, még a megfelelő szavak nélkül is. Képzeljétek magatok elé, amit most elmondok.

A fiú fejében először is kinyílt egy nagy, fehér és fénylő, de egyszersmind fekete és sötét virág. Egyszerre nyílt kifelé és befelé ‒ önmagába fordulva és mindenkor az ég felé. Nem virág volt persze igazából, csak valami olyasféle forma, tölcséres és szirmokból épülő, és apró, szédítő örvények nyíltak az alján. A földből erős, mély vibrálás támadt. De ez csak egy hang volt az ezer egyszerre szólaló közül, mélyen zengő kürtök és búgó énekek csatlakoztak hozzá, és egy nagyváros teljes, fejben zsibongó zaja, úgy, ahogy mi ismerjük, az autóbuszok nyögdécselő motorjával, a tévé fehér zajával, a mikrohullámú sütő zúgásával, emberek és dolgok és állatok mindenféle hangjával vegyesen, amíg a végén akkora csengés-bongás és zajongás lett a fiú koponyájának belsejében, hogy kihajtott a mélyén valami csönd, és akkor már csend is meg zaj is volt egyszerre, ami nektek talán furcsán hangozhat, sőt kissé még nekem is, de a fiú számára abban a pillanatban mi sem volt ennél természetesebb. Mintha csak visszament volna a születése pillanatához, az abszolút nulla ponthoz, hogy ott igazítson egyet a valóság szövetén, a maga kedvére.

Ekkor a fiú eltátotta a száját, és olyan hang jött ki rajta, mint amilyet millió évben ha egyszer hallanak csak az egész világegyetemben. Nem hasonlított egyetlen hanghoz sem, amit ismerhetünk ‒ ez az éneklő csillagok hangja volt. Emberi fülnek túlságosan lassú és észlelhetetlen. De még azok sem hallották ezt az éneket, akik előtte úgy elbűvölődtek a fiú hangjától. Még a macska sem hallotta. De a sziget meghallotta nagyon is. És teljesen az ének bűvölete alá került.

Növeszteni kezdett egy hidat. Önmagából. Földből, gyökerekből, kecses indák bonyolult fonadékából, szépséges szép, bonyolult és mégis a lehető legegyszerűbb szerkezet növekedett a fiú és a macska irányába. A híd önmagát fonta, vagyis hát a sziget fonta, mint amikor egy lány copfot csinál magának, de persze ez a hasonlat megint tökéletlen, és ez így is van jól. Mindegy is, a híd csoda szép volt, ráadásul úgy örült önnön létezésének, hogy folyton csak szuszogott meg borzongott, kis delejes szikrácskák keringtek a felszínén, mint elkábult szentjánosbogarak, és belülről világított az ereiben keringő növényi vér. Az egész világ megtorpant egy pillanatra, hogy megbámulja. És akik épülni látták ezt a hidat, egész további életük során emlékeztek rá, mint ahogy mi is emlékeznénk rá, ha egy fénylő idegen űrhajó ereszkedne le a városunk közepén.

Szóval a híd megépült. A sziget engedelmesen várakozott. A fiú és a macska pedig felsétáltak a hídon, és a lépéseik nem különböztek az addig megtett ezer meg ezer lépéstől a hosszú vándorúton, nem volt bennük semmi különösebben ünnepélyes vagy végleges, egyszerűen csak lépések voltak. Észre sem lehetett szinte venni, hogy itt valami rendkívüli történt. És amikor rövidesen elnyelte őket a barlang, amelyen át valaha a macskaszerzetes érkezett, már a híd, a csodálatos híd is elkezdett lassan visszahúzódni. És bár ott maradt, hiszen a megépülést már nem lehetett visszacsinálni, de valahogy valószínűtlenné vált. Ha az arra járók rávetették a szemüket, nem is hitték el igazán, hogy ott áll ‒ néha azt gondolták, hogy szivárvány.

A fiú pedig, a macskával a nyakában, beljebb és beljebb jutott a barlangba. Tényleg szépséges egy barlang volt, de a fiút nem a falon szikrát szóró kristályok érdekelték, vagy a bársonyos mohaszőnyeg. Már látta a barlang mélyéből kiszűrődő napsugarakat, és alig várta, hogy megpillantsa, mi van odabent.

Azt mondja ekkor a macska a fiúnak: jól szolgáltál mindig, amióta csak elindultunk a vándorutunkra, igaz társam voltál. Megtartottad az ígéretedet, megzaboláztad a szigetet és hidat vertél a hátára. Hálás vagyok érte. Hanem most már ideje volna hazafordulnod, mert attól félek, hogy ez a sziget ittfog téged. Már így is megérezte, mekkora erő van benned, láthatatlan orrcimpáival mohón körbeszimatol. Fordulj vissza most, még mielőtt igazán célhoz értünk volna. Ami hátravan, azt az utat megteszem már egyedül. Menj, indulj haza, és vissza se nézz.

Ám a fiú nem azért tette meg ezt a hosszú utat, hogy visszaforduljon anélkül, hogy látná, ahová indult. És a macskaszerzetest sem hagyta magára szívesen. Látta, hogy az út vége felé napról napra, óráról órára, percről percre kerítette hatalmába az öregség, ereje, szeme ragyogása is fakult. És hát ki tudhatja, mi vár rá a helyen, amit annyi éve elhagyott? Tehát a fiú a macskával maradt. Mentek előre. A barlang pedig egyre csodálatosabb, egyre váratlanabb alakzatokat öltött. Így üdvözölte és így bűvölte a sziget a fiút.

Végeérhetetlennek látszott a barlang, de nem volt más, mint szemfényvesztés. Időhullámvasút, tükörterem, ahol, akár egy fekete lyukban, minden egyidejűleg pusztul és virágzik, az egyik valóság a másiknak köszönget, és ahogy a másik visszafelel, az visszhangot vet, amíg minden saját maga visszaverődésévé nem válik. A macska tudta jól, hogy valójában már kiértek egy ideje, csak az elméjük még le van maradva mögöttük néhány barlangteremmel.

Így volt. Aztán a fiú egyszer csak úgy érezte, mintha még egyszer kinyitná a szemét, ami pedig már nyitva volt ‒ és meglátta a sziget belsejét. Csoda szép volt. Hatalmas rengeteg fogta körül őket, amely az égig ért. A szívfájdítóan kék ég átlátszott a lombok között, a napsugarak bekúsztak közéjük, ezért minden mintha ragyogott volna. Dús aljnövényzeten lépkedtek, ide-oda kúszó indákkal és mindenféle rejtelmes erdei virágokkal. Minden hang, minden szag már-már túlzóan valóságos volt, nagy felbontású, túl jól érzékelhető. A fiú egy-egy rengetegbeli állat szemét is látta megvillanni a levelek között, ám egy sem jött elő. Itt a növények uralkodtak.

Mentek, mentek előre a sűrű erdőn át. Egyszer aztán a macska megállt egy óriási fa tövében, és azt mondta: megérkeztünk, ennél a fánál születtem. A fiú felnézett a fára, és érezte, ahogy a fa is visszanéz rá. A hatalmas zöld tudat körbevette, mint egy felhő. Ez volt a legöregebb fa, amivel valaha találkozott. A gyökerei között egy mély, mohával benőtt odú volt. Oda ült be a macska. Ragyogott a bundája. Azt mondta a fiúnak: eljött az időm, igencsak kúszna már kifelé belőlem a lélek. Én már többé fel nem kelek innen. Még egyszer utoljára megmosdom, és megmosdatlak téged is, hogy eloldjalak magamtól. Azután összegömbölyödöm, nem mozdulok többet, amíg át nem doromboltam magam a halálba.

Megmosdatta a fiút, épp mint amikor a szolgálatába emelte. Érdes nyelvével megnyalogatta kezét, lábát, fejét, majd háromszor hozzákoccantotta a homlokát a fiúéhoz. Megszűnt a szövetség. De persze azért mégsem egészen szűnt meg, hiszen a nyoma ott maradt, mint ahogy a régen lezárt villamospályák sínjei is ott maradnak a helyükön, gazzal benőve, észrevétlen, míg beléjük nem botlik az ember.

És a macska összegömbölyödött, és dorombolni kezdett. A hangja úgy erősödött, ahogy a lelke egyre távolodott a testétől. A fiú látta is felemelkedni, a harmadik, aztán már a negyedik és ötödik szemével is látta: a lélek a macska teste fölött lebegett. Jól táplált volt és buddhaszerű.  Vékony, zsinegszerű fonadékkal csatlakozott a macska farkának hegyéhez, mert ott lakott azelőtt, a macskák a farkuk legesleghegyén tartják a lelküket, jó kicsire összetekergetve. Egyáltalán nem volt benne semmi macskaszerű, de még emberszerű sem. Egyszerűen csak egy lélek volt. Az egész testével mosolygott.

Aztán a dorombolás elhallgatott. A zsineg halk pattanással engedett, és a lélek elszabadult. A fiú azt hitte, felrepül majd a magasba, de ehelyett szépen lehuppant a földre. Akkor aztán felállt, leporolta magát, és elsétált. Nem köszönt. A léleknek nincsen dolga az élőkkel.

Magára maradt hát a fiú a szigeten. A rengeteg minden hangja ott zúgott körülötte, körbezárták a fények, bőrére simult az illatos levegő, és szépen elaltatta.

Mélyen, nagyon mélyen, álmatlanul aludt a fiú. Lélegzetéből indázó, burjánzó, levegő-testű növények nőttek, mert az álom, ami nem talált utat a testbe, saját magát kezdte álmodni, és bizonytalanul, de testet öltött, nyugtalanul a helyét keresve. A fiú pedig csak aludt, ásványi sötétségben, ahogyan csak a föld meg a kövek tudnak aludni, évszázadokon, évezredeken át, olyan mély lélegzetvételekkel, hogy senki meg nem hallja, meg nem érzi, legfeljebb egy másik kő vagy mélytengeri szerzet.

És amíg aludt, a rengeteg egyre szorosabbra zárult körülötte Közelebb kúsztak hozzá gyökerükkel a fák, a virágok pedig sóhajtozva ráborultak, mert ellenállhatatlanul vonzotta őket a fiú ereje.

Ekkor a fiú táltos lelkében, annak is a legbelsőbb zugának mélyében halkan, nagyon halkan, de mégis tisztán és parancsolóan megszólalt egy hang: „Ébredj fel.”

„Ébredj fel”, mondta a hang. És a fiú egyszeriben felébredt, de csak álmában ébredt fel, mert aludt közben tovább, és egy álmot látott, de ez az álom nem az ő álma volt. A fa küldte rá, messzi távolból, az otthonból, ahol gyökerei a földből szívták magukba az ősi varázslatot, mert már tudott mindenről, a hosszú út végéről, arról, hogy a fiú hogyan zabolázta meg énekével a szigetet, hogyan vette rá, hogy hidat növesszen, és hogyan maradt magára. Azt is tudta, amit a fiú még nem tudott, mert a legmélyebb földrétegekbe lekúszó hajszálgyökerek hálózatán át kifürkészte, letapogatta a sziget legtitkosabb gondolatait is: a fiú fogoly volt. Úgy lett, ahogyan a macska gondolta: a sziget nem akarta többé elereszteni. Elhatározta, magánál fogja a fiút, hogy addig énekeljen neki, amíg hang jön ki a torkán.

Ébredj fel, mondta a fa a fiúnak, ébredj fel, és gyere haza hozzám, amíg nem késő! A szigeten élő fák túlságosan önzőek, mohók, teljesen maguknak akarnak. Indulj hát most, ha még nem késő, és meg se állj, vissza se nézz!

A fiú ekkor már tényleg kinyitotta a szemét.

De egyszeriben elfelejtett mindent, amiről álmodott. Elfelejtette még azt is, hogy kicsoda és honnan jött, elfelejtette a macskát, és a fát, és hogy hogyan került egyáltalán a szigetre.

Míg aludt, a fák lombja és a burjánzó indák csodás zöld sátrat növesztettek köréje. És a sátorban volt minden, amire csak szüksége lehetett. Puha párnák hevertek szerteszéjjel, középen aprócska, háromlábú asztal állt, rajta pedig egy kupa, színültig a legfinomabb, tápláló fanedvvel. A fiú ivott ‒ azaz persze egyúttal evett is ‒ , majd kiment a sátor elé a tisztásra, letelepedett, és elkezdett énekelni. Persze ez csak szórakozott dúdolás volt, amolyan maga kedvéért való, nem földet rengető, eget megborzoló varázsének, ám az erdő így is gyönyörködve hallgatta, és sóhajtozott örömében, hogy végre igazi táltos erő táplálja.  És a sziget megszívta magát, friss lett és rakoncátlan, és fékezhetetlen jókedvében ide-oda röpködött az égbolton, egyszer felröppent egészen a sztratoszféra határáig, de elszédült, és vissza kellett ereszkednie.

A fiú pedig csak dudorászott, dudorászott, néha aludt, néha evett, de volt, hogy még álmában is dudorászott, evés közben is aludt, vagy álmában is evett, mert a dolgokat most már nem mindig volt olyan könnyű szétválasztani egymástól. És ahogy telt az idő, a teste még inkább lesoványodott, erős napsütésben szinte áttetszőnek tűnt, a bőre kicsit zöldes lett, és hosszú, ezüstszürke szakálla nőtt, amely lassan a térdét csiklandozta. Szóval rengeteg, tényleg rengeteg idő eltelt. És a fiúból férfi lett. Aztán öregember. De ez nem számított, mert hát amúgy se igazán tudta, hol kezdődik ő, és hol végződik a sziget.

A fa pedig nagyon magányos volt. Mindennap gondolt a fiúra, és mindennap próbált üzenni neki, mivel a gyökerek hálózatán át hiába próbálkozott, hát megpróbált levelein átszűrt esővízzel küldeni üzenetet, de hiába, mert az esővíz lágysága összemosta a szavakat és képeket, és a szigetre hulló esőcseppekből már csak úgy lehetett volna kiolvasni őket, mint ahogy egy pocsolya felszínén tükröződő részletből próbálod kitalálni, melyik országban vagy éppen.

A fa elcsüggedt. Levelei sárgák lettek, kérge is ráncosabb. Úgy érezte, visszafelé nő bánatában. A lombjai közé épített házzal is elbánt az idő, először a tető lyukadt ki, aztán a falak lazultak meg, végül az egész kezdett egyre kevésbé hasonlítani önmagára, mintha nem dallal bűvölték volna oda, hanem egy gyárban fröccsöntötték volna. Ócska lett, mint egy padláson felejtett műanyag babaház, de a fának nem volt szíve lelökni magáról, mert ez volt az egyetlen, ami még a fiú után maradt.

Végül ijesztő döntésre szánta el magát. Elhatározta, hogy útra kel, és a fiú után megy. Ez egy fának legalább akkora dolog, mintha mi határoznánk el, hogy űrutazásra indulunk, vagy lemerülünk a tenger mélyére. Képesek vagyunk rá, igen, de azért a legtöbben nem szívesen tesszük próbára magunkat, inkább a kevés bátrak meséit hallgatjuk, vagy csak a tévében nézzük, mit rejt a víz vagy az ég. A fák is inkább így szerették szemlélni a világot, olyannyira, hogy néhány évszázadnyi-évezrednyi földben ácsorgás után már el is felejtették, hogy megmozdulhatnának, ha akarnának. Persze egy fa sohasem gyalogol, mert az rettentően körülményes lenne. Amikor egy fa útnak indul, akkor azt mindig a levegőben teszi. Repülve.

Nem láttatok még repülő fát, és az az igazság, hogy én sem láttam soha. De azért most úgy mesélem, mintha láttam volna, mert így kellett valahogy lennie. Először is a fának ki kellett szabadítania a gyökereit a földből. Ez nem ment valami könnyen, egyrészt mert születése óta egy helyben állott, és eléggé meg voltak merevedve a tagjai, másrészt mert a föld nem nagyon akarta elereszteni. A föld ott szereti a fákat, ahol megszokta őket. De azért a fa lassanként mozogni kezdett. Ez a mozgás szabad szemmel nem volt igazán érzékelhető, mert fa-tempóban történt, tehát napok teltek el, mire egy-egy gyökércsúcs a föld fölé jutott. De azért ha elsétáltál volna mellette nap mint nap, feltűnt volna, hogy valami nem úgy van, ahogy lenni szokott.

Végül az egész gyökérzet a felszínre került. A fa furcsálkodva nézte, mekkora része volt eddig a föld alatt ‒ gyökérkoronája nagyobb volt a lombjánál, csupasz volt és erős, és most, hogy nem kapaszkodott vele semmibe, valahogy izgága lett. Aha, gondolta a fa. Bár minden porcikája sajgott a hosszú kiszabadulási művelettől, nem érzett igazi fáradtságot. Szinte érezte, ahogy a belseje a levegővel válik egyneművé, könnyű lett, és már nem a talaj húzta magához többé, hanem az égbolt. Felrepült, mint egy léggömb.

Ahogy a táj fölé emelkedett, egyszerre szédítette és rémítette a nagy mindenféleség, amit megpillantott. Tudta ő persze, hogy nagy a világ, a fák földben indázó hálózatán át sokféle hír és történet eljutott hozzá, de azért más volt a saját szemével látni, pláne madártávlatból. Aztán még följebb ment. Egészen az utasszállító repülőgépek magasságáig emelkedett. Lentről már egészen kicsi pontnak látszott csak, így hát a ritka mutatványnak, amire réges-régen nem volt példa, mármint hogy egy fa repül, nem nagyon akadt közönsége.

A fa szétnézett, hogy látja-e valahol a vándorló szigetet. Nem látta. Hirtelen rettentő elhagyatottnak érezte magát a földből kiszívott varázslata nélkül, a tágas, kéklő égben lebegve pedig egyedül kellett volna megtalálnia a jó irányt. A fák nem tudnak tájékozódni, csak a fölbe kapaszkodva.

A madarak viszont megörültek a felhők hátán lebegő fának, mert meg tudtak pihenni az ágain. Őket kérdezgette. Érkeztek madarak északról, délről, keletről és nyugatról, de egyik sem járt soha a vándorló sziget közelében. Telt, múlt az idő, beköszöntött az ősz, aztán a tél, és a fa még mindig a magasban vitorlázott céltalanul, elhullatta a lombját, majd új rügyeket hozott. Leszállni nem mert ‒ éppen elég nehéz művelet volt elszakadni a földtől, na meg se visszamenni nem akart, sem új helyen gyökeret ereszteni.

Egy nap kis fekete rigó szállt a koronájára ‒ gyenge a hosszú repüléstől. A fa mindjárt megérezte, hogy a szigetről érkezett. A fának meg sem kellett szólítania, tolla borzolása, ide-oda járó kis gombszemei mindent lemorzéztak neki, riadt rebbenéseiben még a hely és az idő is benne volt: jobb szárnya alól halvány, bizonytalan erezet kígyózott elő, amely határozottan mutatta az irányt a levegőben: amikor behunyjátok a szemeteket, néha ti is láttok egy ilyen halvány erezetet, mintha csak a szemhéjatokon belül egy titkos térkép lenne, azon meg egy titkos patak vonala. Hát ilyesmit látott a fa az égbolton.

Elindult végre, lebegve, az erezet nyomán, elszántan és újra reménykedve. Repült a fa három nap, három éjjel, és három közöttük átívelő semmi idején át. Néha éppenséggel azt érezte, hogy körbe-körbe megy, és nem előre, de azért nem hagyta magát megtéveszteni, és követte a jelzést. A harmadik nap végén aztán lenézett, és látta, hogy ott van a sziget éppen alatta. Érezte is, amint rögtön húzná lefelé, de ellenállt, és tudta, hogy a sziget nem bírhat vele. Kevés nehezebb dolog van, mint egy repülő fát megzabolázni.

Újra szólongatni kezdte a fiút. Szólította a fák nyelvén, szólította a legősibb föld nyelvén, sőt még az emberek és állatok közös nyelvén is, de a fiú nem felelt. Ekkor a fa összeszedte minden akaratát, és még egyszer szólította a fiút ‒ ezúttal a szellemek és lelkek nyelvén. És végre megérkezett a válasz. Nem a fiútól. A fiú ugyanis ‒ vagyis most már férfi, sőt öregember ‒ semmit sem hallott a fa hívásából. A sziget úgy lefojtotta, mint egy túl jól leszigetelt fal. Csakhogy a szellemek és lelkek világában ez a fal egy kicsit sem létezik. Szabadon járhatnak, át minden efféle akadályon ‒ különben mi értelme is lenne a szellemlétnek?

Tehát igen, egy lélek hallotta meg a fát. Még csak nem is egy egész lélek. Csak egyetlen szál fényes, alig-alig odaképzelt, semmicske macskaszőr. Mert ahogy egy messzire utazó barát is meghagyja azért a telefonszámát, úgy a macska is hagyott magából egy keveset a fiúnál. Egyetlen szőrszálat. Hát nem megmondtam, hogy a szövetség nem szűnt meg egészen?

Most ez az egyetlen, fényes, alig-alig odaképzelt, semmicske szőrszál énekelni kezdett a fának, utánozva a fiú hangját. Igaz, hogy ez az ének eleinte inkább dorombolásnak hallatszott, de ezt be lehet tudni a gyakorlatlanságnak, mert a szőrszál igazán nem volt hozzászokva az ilyesmihez. És hát a lényeg végül is az, hogy a fa meghallotta. És mindent megértett.

Visszaénekelt a szőrszálnak, az pedig egyre erősödő hangon válaszolt ‒ hangja már egyre jobban hasonlított a fiú egykori énekére. A sziget felszíne pedig libabőrös lett a balsejtelemtől. De nem tehetett semmit ‒ a kettős ének hatására már fel-alá futkosott a hátán a varázslat, útját keresve. Az ének pedig egyre hangosabban szólt. Messzi jéghegyek gyomrában megfagyott halak kezdtek fickándozni tőle, egy sárkányfióka átrepesztette a tojás falát, és világra jött, egy felhő hirtelen felfakadt, és szakadni kezdett az eső, és egy szakácsné tűzhelyén futni kezdett a húsleves. Mi ez?, kérdezte a sziget, holott nagyon is sejtette már a választ, és nem igazán tetszett neki. Mi lenne?, kérdezett vissza a fa, és jóízű kacagásra fakadt éneklés közben, mert tudta már, hogy végre sikerült legyőzni a sziget mágiáját. Mi ez, és hol vagyok? , kérdezte a fiúból lett öregember, miközben már emelkedett is, fel, a levegőbe.

Mert hát az történt, hogy az az egyetlen alig létező szőrszál szépen lassan felénekelte a földről, egyenest a fa irányába. Tisztulni kezdett a tudata is: és mindaz, amit korábban elfelejtett, egyszeriben újra utat talált a fejébe. Emlékezett. És örömében még gyorsabban emelkedett, és dalra nyitotta a száját, ezúttal igazi dalra, és a sziget irigyen és megbántva összehúzta magát, egész kicsire, mert megértette, hogy neki a fiú sohasem énekelt rendesen, úgy istenigazából. És az aggastyán, aki a fiúból lett, szépen belebegett az egykori házba, a lombok közé, a szobába, amiben megvolt mindene, ami csak kellhet, és ott mosolyogva leereszkedett a háromlábú asztala mellé. A ház viharvert volt persze, és kopott, de ezt nem bánta egy kicsit sem.

A többi, ami még hátravan, már tényleg nagyon egyszerű. Igazából kitalálnátok magatok is. Elmondom azért, hiszen így lesz kerek, ami gömb, és ami el lett kezdve egyszer, annak nem árt egyszer véget igazítani is.

Hazalebegtek. Az öreg meg a fa. Az út visszafelé már könnyű volt, és gyors, mert így kell az ilyesminek lenni. És amikor hazaértek, már igazán csak annyi teendő maradt, hogy a fa szépen hagyja magát újra belefonódni a talajba. Repüléstől elcsigázott tagjait szépen átjárta a mélyről szívott varázslat. És többé nem mozdult. És végre minden újra olyan volt, mint azelőtt.

Vagyis majdnem olyan.

Vissza a tetejére