Mrena Julianna

2016/4 - Kicsi dal; Budapest; Kavarog2016/2 - A fiú és a fa2015/3 - Tükörfény2015/2 - A férfi az álomban; Fernandó; Ballada féldisznóval2014/4 - Csoda Pesten; Egy kísértet portréja; Fentről nézve; Mese a fűről; Önarckép tükörrel; Cocombre mariné (Ars poetica uborkával); A balatoni vonaton2014/2 - Hídon; A pesti kosz2013/3 - A reinkarnációról ; Arról, ami elmúlik; A főzésről; Egy szereplőről, egy történetből 2013/1 - Amikor csak egy felhő van az égen2012/4 - Világvége2012/4 - túróvá alvad, és hõsünk éppen, elfelejtem hogy, A kávéházba tévedt ismeretlen2012/2 - Oázis2012/1 - Divatba jön a narancsbőr, Aurafestés és csakrafelvarrás2011/3 - Amit tényleg jó lenne leírni, A szerelmes stewardess, Violin, Intermezzo, Ismétel, Szem. Tanú, Tegnap a metrón, Zsa! Ko! Sze!, Összeírom, Sebek2011/1 - Nem írok, Egy fehér ló legendája, A be nem fejezett történetek királynője2010/3 - Angyal, kis testi hibával, Felhővadász, Idő. Ugrás.2009/4 - Karácsonyitisz2009/2 - Kiló félbarna2009/1 - A süteménysütő2008/3 - Berényi Csinszka megtalált verse2008/1 - Válogatott fikcióim2007/3 - Kamipe2007/1 - A nemértés tagadása2006/3 - A néma zongorista2006/1 - amikor az éjszaka megnő, pár mondat egy szerelemről2005/4 - A gyűrű2005/1 - Grépfrúthold, Karamella-tangó2004/3 - kunszt, Ki mondta, hogy bármi történjék, verset kéne írni2004/1 - Város, te minden2003/4 - Kurva banalitás, Én annyi mindent mondanék Magának...; 2003/1 - A hattyú titkos éneke2002/4 - A fehér dög s a cirmos dög2002/2 - Genezis, Rövid dal2001/2 - Esti ima álomért2001/1 - Kakasszóra enyém leszel, És szól a lány2000/3 - Ének Illagó vérbosszú-esküvéséről egy madártetem felett, Illagó hazugságon kapja magát; 1998/1 - Ágon ülő

A gyűrű

A varrógépnél ülök, és a kattogását hallgatom, amíg az anyag szalad a kezem alatt. A kezemet nézem, és nem a tarka szövetet, a kezemet nézem, mert az ujjamon gyűrű csillog. Csodálom benne a kerge délutáni napfényt, meg a tű ikerképét, ahogyan görbén cikázgat a gyűrű gömbölyű hátán. Megkérték a kezemet. Ez azt jelenti, hogy férjhez megyek, és ezután már férjes asszony leszek, igazi nő, nem pedig valami gyerekszámba vett csitri, akinek a copfjaiban szokás gyönyörködni. A gyűrű olyan a kezemen, mintha bármelyik pillanatban cseppfolyóssá válhatna, és egyszeriben lecsorogna az asztalra, onnan meg tovább a földre, aztán végig a padlón, megbolondult vércsepp módjára, elátkozott patak módjára, egyre szaladna csak tovább, ki a félig tárt ajtón a szabadba, hogy sose lássam többet. Persze ez nem történhet meg, mert áldás van rajta, érzem én, apró tündérek vigyázzák, mert az igazi asszonyokra ezer tündér vigyáz. A varrógépnél ülök, és a kattogását hallgatom, amíg az anyag szalad a kezem alatt. Az én kezem hófehér, akár színésznő keze is lehetne, olyané, mint akiről mama mesélt, hogy kifogják a lovakat a hintója elől a városi gavallérok, és maguk húzzák a szép dámát egészen a színházig, aztán előadás után pezsgőt isznak a cipőjéből. Tudom igazán, én is lehetnék olyan színésznő, mert szép vagyok, igazán szép, megmondta a tanár fia is, meg a nagybajuszú kereskedő a múltkor a csarnokban. Mama ugyan azt mondta erre, hogy maradjak már veszteg, ne gondoljak sületlenségeket, és ne gyakorolgassam a kurvaságot, hogy mindig mosolygok boldog-boldogtalanra, aki szembejön az utcán. Pedig mosolyogni még igazán nem bűn, és velem olyan kedvesek az emberek. A múltkor a nagybajuszú egy fényes almát adott, és azt mondta, nem kér érte, csak egy csókot, de persze én csak nevettem, na, ne vicceljen már, mondtam neki, egy ilyen komoly, családos ember, és mindig csak tréfál. Mamával is folyton, mint amikor utána kiáltott, hogy nyomban üzenje meg, ha megözvegyül, mert feleségül veszi.

A mosolyom is ragyog, nemhiába dörzsölöm annyit sóval a fogaim, pedig az mar kegyetlenül, az alakom nyúlánk, nem olyan, mint a kuziné, aki beillene tehénnek, mert mindig zabál, ha nincs más falni, hát fal kenyeret, magában, vagy csak hagymával, olyan is néha a lehelete, mint egy kocsisé, hiába mondom neki, hogy így majd ugyan senki nem akarja megcsókolni, pláne egyebet, ő meg csak röhint, és nyápicnak mond, meg macskahercegnőnek.

A varrógép meg csak kattog, amíg a szövet száguld veszettül. Sosem akar vége lenni a napnak. Ha pénzem volna, nászútra is mehetnénk, mit bánnám én, hogy a Jenőnek nincsen, bepakolnánk egy nagy koffert, aztán fel a vonatra. Borravalót is adnék a hordárnak, minek cipekedni. Nászútra mennénk, Velencébe, mert mindenki mondja, hogy az az igazi. Velence a szerelmesek városa, és annyi szépség van ott, hogy aki egyszer látja, nem is lehet másmilyen az élete, csak boldog. Körös-körül víz van ott, és annyi a galamb, hogy a nagy tereken lépni sem lehet tőlük. Amúgy is a galamb a szerelem madara, a gerle. A szerelmeseké. Jó volna látni Velencét nagyon. Mondtam mamának is, olyan volna, mint a mesében, nászútra menni, délben kelni egy hófehér falú szállodában, fehér ágyneműben, a szobalány meg ágyba hozná a kávét, és kalácsot ennék hozzá, meg dzsemet, és enné Jenő is, bár a múltkor csak a száját húzgálta, és megrándította a vállát, hogy ő nem is szereti a dzsemet. Megenné azért, tudom. Mama persze megint olyan volt, mint aki leette a meszet a falról, és savanyúkáposztalét ivott rá frissítőnek, mert csak morgott, hogy mit képzelek én, hát nincsen bennem semmi felelősségérzet, hogy emlékezhetnék legalább arra, hogy hiába volt suszter az apánk, a húgaim mégsem mehettek egy álló télen át iskolába, csak fölváltva, egyszer az egyik, másszor a másik, mert egy cipőnk volt csak, ami ne ázott volna át rögtön, mint a papír, ha kiléptünk benne a házból. Meg hogy Velence, ugyan már, munka, az kell nekem, akkor talán majd nem jut ekkora baromság az eszembe, mert ha volna is valami pénz, hát az menne ruhára, kosztra, lakásra, nem pedig nászútra, mint majoméknál, úri majoméknál, akiknek nincs jobb dolguk, mint a pocséklás.

Puskaropogás ez már, a fejem szétmegy tőle, csak sose lássam többet ezt a rühest. Mert jól van, kenyeret keresni kell, de majd kifolyik a szemem, süket leszek belé egészen, mindennap csak katt-katt-katt-katt, hogy bele lehessen bolondulni. Jenő mondta is, csak jöjjünk egyenesbe, soha többet ne lássak varrógépet, meg ő se, úgy vágja ki az ablakon, hogy senki se rakja össze többet. Mamának Jenő se tetszik, bezzeg, amikor régebb előre köszönt neki az utcán, meg a kapuig kísérte diskurálva, hallgathattam egész álló nap, hogy így helyes fiú, meg úgy jóravaló, már az apja is ilyen volt legénykorában. Most meg nem jó mamának semmi. Mikor Jenő a kezemet jött megkérni, se nézett a szemébe, csak törölgette a poharait, azzal a kékmintás ruhával, amihez másnak hozzá sem szabad érni, mert ilyen jó anyagot nem adhat oda játszani, mikor még a lábast se tudjuk rendesen tisztába tenni, csak harmadjára. Jenő meg állt ott, nem bírt kinyögni egy szót se, mikor mindenki tudta, miért jött, virágot is hozott, meg cukrászsüteményt, és csak állt ott, az ünneplő ingében, míg mama el nem kezdte csapkodni a poharakat az asztal lapjához, csoda, hogy el nem törtek, és kiabált, tudhatta volna előre, hogy ez lesz, amikor esténként kiszökdöstem csókolózni a kapuba, aztán egyszer csak azon vette észre magát, hogy nem vagyok a házban sehol se, pedig már késő este van. Akkor kellett volna meggondolni kétszer, kiabálta, amikor nekiálltál felcsinálni a lányom, akinek annyi esze sincs, úgy látszik, mint egy köröm alóli piszok, akkor kellett volna gondolkozni, meg arról áradozni, hogy mennyire tiszteled a családunkat, mert most már aztán késő, nincs mit csináljak veletek, megverni sem verhetlek, pedig isten a tudója, szívesen megtenném, mert a hülyeségnek meg a kurvaságnak nincsen más orvossága, csak a jó erős derékszíj. Jenő sápadtan nézte, ahogy a poharak egymás után nekiverődnek az asztalnak, majd később visszajövök, morogta bele a fülembe, most nem jó, talán majd máskor, aztán kifordult az ajtón, és akkor én sírtam, mit tud maga erről, vágtam oda mamának, mit tudja maga, hogy mi az igazi szerelem, az odaadás, a belenyugvás, a boldog bizonyosság, hogy ez a sors, a legjobb, ami velünk történhet, amikor nem azt nézem, mit tagadjak meg a szívem választottjától, hanem hogy mit adjak oda, de azonnal, úgy, mintha holnap már nem volna, élet meg halál se volna, meg semmi a világon, mert ez így van rendjén, eljön, amikor eljön, ennek van csak köze a szerelemhez, akkor meg mit számít minden, mit számít a maga minden okossága, mama, gyönyörű gyermek lesz az én Júliám, ha megszületik, igazi hercegnő.

Milyen Júlia, te hülye, rivallta mama, majd akkor szavaljál nekem erről, amikor ki sem látszol a gyerekszarból, a drágalátos Jenőd meg a kocsmában siratja el a kosztpénzt, aztán hazaviszik a cimborái ölben, te meg ríhatsz neki, hogy nincs miből megéljetek.

Milyen Júlia, te hülye, amikor tanulhattál volna, hogy ne kelljen itt vergődnöd, amíg meg nem döglesz, neked meg csak azon járt az eszed, hogy mikor teheted szét azt a két partvis lábadat, most aztán itt van, nézheted magad, milyen Júlia, te hülye, te hülye, te, te. Mama, ne haragudjék, mondtam akkor, meglátja, minden jó lesz, és akkor rám nézett mama, egy pillanatig azt hittem, hogy megüt, de nem ütött, csak nézett szomorúan, megcsóválta a fejét, a kékmintás ruhát meg odavágta a padlóra. Mama, ne haragudjék, mondtam, meglátja, rendes ember Jenő, jó lesz minden. Mama felemelte a kezét, és megérintette a hajamat, úgy, ahogy kislánykoromban szokta, aztán csak sírtunk, sírtunk egymásra borulva, és én nagyon szomorú lettem.

A varrógép kattogását hallgatom, amíg megy a kezem alatt az anyag. A kezemet nézem, és nem a tarka szövetet. A gyűrű csillog. Ma reggel húzta az ujjamra Jenő, azt mondta, dugjam inkább el, ha mama nagyon haragudna, de az ősszel így is, úgy is meglesz az esküvő. Hosszú fehér ruhában leszek, virágokkal az alján, meg fátyol is lesz, ideadja Jenő húga kölcsönbe. Nem hiszem, hogy mama nagyon haragudna. Tudja ő jól, hogy boldog leszek, olyan boldog, mint még senki asszony a földön. Hitelbe kapta meg csak Jenő a gyűrűt, meg kell várni, míg megkapja a következő bérét, akkor tudja csak kifizetni, de azért ugyanolyan szépen csillog, mintha máris egészen az enyém lenne. Látom magamat az oltár előtt állva. Ott van minden szomszédság a templomban, meg a barátnőim az elemi iskolából. Csaknem hallom, ahogy Jenő húga odasúgja az anyjuknak, neki nem állt olyan jól a hosszú fátyol. A kezemen selyemkesztyű, olyan, mint a színésznőké. Férjes asszony leszek, igazi nő, nem pedig valami gyerekszámba vett csitri. A gyűrű olyan a kezemen, mintha bármelyik pillanatban cseppfolyóssá válhatna, nem igazi arany, csak kevert, de nem baj, mert veszünk majd másikat, igazit, és ez is fénylik szépen, mint a tündérek aranya. Csodálom benne a tű ikerképét, meg a kerge délutáni napfényt. Ragyog, mint a patak sodra nyárelőn. Olyan hangja lenne, ha leejteném, mint a nagytemplom harangjának szokott, csak sokkal halkabban. Áldás van rajta, érzem, apró tündérek vigyázzák. Mert az igazi asszonyokra ezer tündér vigyáz. Nem is érzem először, ahogy a varrótű átszalad az ujjamon. Aztán a vér ráfröccsen az anyagra, a szövet színétől alig üt el a véré, de egy nagyobb csepp úgy ül meg az egyik zöld folt közepén, mint egy ügyetlenül elmázolt virág. Most már fáj. Felkiáltok. Először azt kiáltom: Júlia, Júlia. Csak azután kiáltom, hogy jaj.

Vissza a tetejére