Mrena Julianna

2016/4 - Kicsi dal; Budapest; Kavarog2016/2 - A fiú és a fa2015/3 - Tükörfény2015/2 - A férfi az álomban; Fernandó; Ballada féldisznóval2014/4 - Csoda Pesten; Egy kísértet portréja; Fentről nézve; Mese a fűről; Önarckép tükörrel; Cocombre mariné (Ars poetica uborkával); A balatoni vonaton2014/2 - Hídon; A pesti kosz2013/3 - A reinkarnációról ; Arról, ami elmúlik; A főzésről; Egy szereplőről, egy történetből 2013/1 - Amikor csak egy felhő van az égen2012/4 - Világvége2012/4 - túróvá alvad, és hõsünk éppen, elfelejtem hogy, A kávéházba tévedt ismeretlen2012/2 - Oázis2012/1 - Divatba jön a narancsbőr, Aurafestés és csakrafelvarrás2011/3 - Amit tényleg jó lenne leírni, A szerelmes stewardess, Violin, Intermezzo, Ismétel, Szem. Tanú, Tegnap a metrón, Zsa! Ko! Sze!, Összeírom, Sebek2011/1 - Nem írok, Egy fehér ló legendája, A be nem fejezett történetek királynője2010/3 - Angyal, kis testi hibával, Felhővadász, Idő. Ugrás.2009/4 - Karácsonyitisz2009/2 - Kiló félbarna2009/1 - A süteménysütő2008/3 - Berényi Csinszka megtalált verse2008/1 - Válogatott fikcióim2007/3 - Kamipe2007/1 - A nemértés tagadása2006/3 - A néma zongorista2006/1 - amikor az éjszaka megnő, pár mondat egy szerelemről2005/4 - A gyűrű2005/1 - Grépfrúthold, Karamella-tangó2004/3 - kunszt, Ki mondta, hogy bármi történjék, verset kéne írni2004/1 - Város, te minden2003/4 - Kurva banalitás, Én annyi mindent mondanék Magának...; 2003/1 - A hattyú titkos éneke2002/4 - A fehér dög s a cirmos dög2002/2 - Genezis, Rövid dal2001/2 - Esti ima álomért2001/1 - Kakasszóra enyém leszel, És szól a lány2000/3 - Ének Illagó vérbosszú-esküvéséről egy madártetem felett, Illagó hazugságon kapja magát; 1998/1 - Ágon ülő

A néma zongorista

A tenger mormolásában, a parthoz csapódó tajték zajában valamiképpen ugyanaz a magány fészkel, mint bizonyos emberekben, akik közöttünk járnak, félbehagyott mondatokba rekedve, el nem mosolygott mosolyokkal.

Ha felkap valakit egy hatalmas hullám, melytől óvatlanul engedte magát benyelni, két dolog lehetséges. Az egyik, hogy alámerül, megfürödve saját tehetetlenségében, nagyot kortyol a sós vízből, aztán megadja magát a nincsbe ölelő erőnek. A másik, hogy ráfeküdvén a tengerhátra, ura lesz annak a mérhetetlen sodrásnak, amely innen elvesz, amoda ad. Azok pedig, akik akár csak egyetlenegyszer is odaadták magukat a hullámzásnak, halálukig viselhetik a nyomát. A bőrhöz tapadt só édesvízzel le nem mosható, a vizek titokzatos fehér zaja más zajokkal igazán el nem nyomható, az óvatlanul beszippantott cseppek örökösen irritálják az orrot. Akit felkapott a hullám, az egyszeriben kimosódik, akár a testen hordott ruha, eltűnik belőle minden, ami determinálna – rég elfogyasztott ebédek szaga, idegen emberek lehelete, kínos percek és öngyötrő órák minden verítéknyoma, nem beszélve a fáradságosan megharcolt szerelmek illatáról vagy éppen a szeretkezések üledékéről, amely vackot lelt magának a hajszálak tövében, a tarkó, a könyök vagy a térd suta hajlataiban.

Akit felkapott a hullám, az soha többé nincsen igazán. Nem ott van, ahol van, amit néz, azt igazából nem nézi, a szavak, amiket mond, esetlegesek, és akár még önmagukkal is behelyettesíthetőkké válnak, mert akit felkapott a hullám, jól tudja, hogy hiába van minden, illetve ellenkezőleg, minden van mindenért, éppen ezért tökéletesen lényegtelen és elhanyagolható tett és gondolat, de még az érzés is. Mert hát úgyis az van, ami van, és ami lesz, az marad.

Anton piszkosbarna, hosszú ballonba burkolt testét úgy rázta a vonat, mintha ki akarná dobni magából. Nem volt benne egészen bizonyos, hogy hol van, mint ahogyan azt is inkább csak sejtette, hova tart. Meg fogja ölni magát, eddig rendben, na de hol van az a hely, ami alkalmas arra, hogy elnyelje őt? Talán keres valahol egy szeglet édes-fekete, porhanyós földet, és aztán csak beletemeti az arcát, hagyva, hogy a talaj szemcséi elzárják előle a lélegzet útját. Vagy megáll valahol egy híd közepén, egy távoli, meghatározhatatlan folyó fölött, és addig áll ott, amíg az édesvízi szél ki nem fújja fejéből az összes gondolatokat, a meg nem születetteket is beleértve, míg végül magával rántja őt is, mintha minden, ami ő volt egykoron, nem lenne más, csak a levegő ölelte barna kabát.

Amikor Antont felkapta a hullám, éppen Párizsban volt. De persze, gondolta később rezignáltan, végtére is teljesen mindegy, hol történt, hiszen a hullám bárhol megtalálja az embert. Lohol utána, mint szívós, hűséges eb a gazdája után. Ha nem Párizsban ragadta volna el, hát máshol, valahol Brüsszel, Puerto Rico és Brassó gigantikus háromszögében.

Egy kiskocsmában esett meg a dolog, amely olyannyira jellegtelen volt, mintha ezzel akarna kitűnni. A poharak mind üvegből voltak teszem azt, az asztaloknak pedig olyan ellentmondást nem túróén volt négy lábuk, hogy abba belesajdult az ember szíve. A helyet valaki valamikor Sápadó Orchideának keresztelte, pedig egyáltalában nem szükséges, hogy az ilyen kocsmák valaha is nevet kapjanak. A bocsánatkérően beszűrődő fényben az egész univerzum olyannak sejlett, mintha csak azért találta volna ki egy infantilis isten, mert éppen nem akadt jobb dolga. Az asztal- és széklábak rengetegében minden rettenetesen fásuknak tűnt, még a sarokba plántált ósdi, fekete pianínó is, ami épp úgy nézett ki, mintha nagyjából a világ teremtése óta állna ott, és azóta sem játszott volna rajta senki. Pedig ez nem igaz, gondolta Anton, hiszen valahányszor letörölgette a fedelet, újabb és újabb bizonyítékát lelte, mennyit nyüstölhették valaha ezt a hangszert. Szórakozottabb pillanataiban gyakorta eljátszadozott azzal, hogy körbefuttatta ujját a gondatlanul odarakott kávéscsészék hagyta körök ívein. A billentyűkről néhány elefántcsont lapocska már letöredezett, és le lehetett fogadni, hogy ha megszólaltatja valaki ezt az őskövületet, legalább olyan bizonytalan hangokat ad majd ki magából, mint a falusi öregek a templomban, amikor megpróbálják követni a kórust. Anton nem tudott zongorázni. Sőt, lassacskán már azt a kevés mást is kezdte elfelejteni, amihez valaha is értett. Fennállása eddigi húsz éve alatt ugyan irdatlan tudást halmozott fel magában – valaha kívülről tudta idézni Baudelaire-t és Nietzschét, és képes lett volna hosszú előadást rögtönözni arról, hogyan énekelnek a sarkvidéki jéghegyek. Ezenkívül nem is olyan régen még bámulatosan értett a kötélfonáshoz, a démonűzéshez, vagy ahhoz, miképpen kell eladni olyanoknak egy gőzgépet, akiknek arra semmi szükségük nincsen. Konyított még az aritmetikához, az informatikához, a politológiához, és nagyon szépen tudott halottakat felöltöztetni. De az alatt a négy hónap alatt, amelyet felszolgálóként – persze valójában inkább kisegítőként – a Sápadó Orchideában töltött, mintha minden lassan szivárgott volna a fejéből. Olyan ez, mint a biciklizés, gondolta Anton, mindenki azt hiszi, hogy negyvenévesen is tudni fogja, aztán szépen felülnek, és összetörik magukat. De mit lehetne tenni, töprengett tovább, jobb is talán itt maradni örökre, és ostoba módon szedegetni más emberek mocskos poharait, mintsem hogy újra ki kelljen menni a napfényre, ahol minden olyan kérlelhetetlenül igazi. Minek volna hát a tudás az embernek, vonta le a következtetést aznap már harmadszor, aztán elnyújtózott egy széken. Délután kettő óra volt, amikor az emberek vagy a hivatalban vannak, vagy még nem heverték ki az ebéd zsíros falatjait, így aztán majd csak félóra-óra múlva ocsúdnak, mennyire jól csúszna most egy pofa sör, vagy egy pohárnyi abból a ravasz, savanyú borból, amelyre a minap tett szert a tulajdonos.

A Sápadó Orchidea nemrég csak egy volt az évek óta kínlódó kisvállalkozások közül. Aztán előző gazdája megunta a hasztalan vesződést, és eladta egy buzgó párocskának, akik kocsmát akartak, mert a feleség fejébe vette: sokkalta jobb kocsmárosné válna belőle annál, mintsem hogy a nyugdíjig taszigálja az aktákat egy hivatalban. A férje pedig, ahogyan a férjek gyakorta megteszik, csak rábólintott a dologra. Megvették hát a kocsmát. A tulaj, akiből viszketegséget és ideges nevetéseket csalogatott elő az a páratlan önbizalom, ahogyan a zsírosodásnak induló menyecske masírozgatott föl s alá a szutykos kövezeten, roppant szórakoztatónak találta, hogy a kulcsok átadása után bizalmasan megjegyezze, sok szerencsét kíván a „kicsike futtatásához”, amire bizonnyal szükségük is lesz, merthogy a szóbeszéd szerint kísértetek tanyája volna a Sápadó Orchidea. Az új kocsmárosék zavartan heherésztek kicsit, hogy aztán odahaza, éjjel megállapodjanak az ágyban: egyikük sem hitt el egy szót sem annak a rosszindulatú görénynek a dumájából.

Nekifogtak hát a dolognak, és persze ki sem látszottak a munkából. Amikor minden készen volt a kuncsaftok fogadására, csak ültek a söntésnél, malmozgatva, és arra vártak, mikor nyílik meg végre az ajtó. Több hét telt el így, és már kifejezetten kétségbeesettek voltak, mert alig ha egy-két vendég lézengett, azok is csak az olyan hűvös, vigasztalan délutánokon tévedtek be, amikor az emberek bármire képesek, hogy kicsit is jobb kedvre deríthessék magukat. Ekkor jelent meg a kísértet. Fél arca volt meg csupán, és szánalmasan magányosnak látszott, amikor a feleség rátalált a női vécében. Egy szót sem szólt, csak balját felemelve integetni kezdett a vécépapírtartó felé, jelezvén, hogy az bizony üres. A kocsmárosné összezavarodva bólintott, majd elindult, hogy papírt szerezzen a tartóba.

Nem tudni, miképpen, híre mehetett a természetfeletti megnyilvánulásának, vagy csupán magától megfordult a házaspár szerencséje, de hamarosan özönleni kezdtek a szomjasabbnál szomjasabb látogatók. A sörcsapnak vérét vették, a pálinka pedig olyan gyorsan fogyott az üvegekből, mintha napnál tovább sem bírna benne maradni. Alkalmasint úgy látszott, a népek többé haza sem akarnak menni. A félarcú kísértet pedig mindeközben az egyik sarokban üldögélt, pasziánszozott, minduntalan elhárítva a próbálkozók ajánlatait, hogy csatlakozzon az asztaltársasághoz.

A Sápadó Orchidea új gazdái tehát hamarosan kénytelenek voltak belátni, hogy nem bírják tovább segítség nélkül. Az utcára néző kis ablakba cédula került „kisegítőt keresünk” felirattal, éppen csak néhány órával azelőtt, hogy Antont, útban Berlinből Új-Mexikóba, arra ette volna a fene. Esze ágában sem volt elszegődni sehová, ezért is természetes, hogy a cetlit megpillantva csak hümmögött magában kicsinyt, majd egyazon lendülettel, amivel az Újvilágba indult, vetődött be a hervatag kék ajtón, hogy kinyilatkoztassa: éppen őrá van szüksége a Sápadó Orchideának.

Kezdetben roppant szórakoztatónak találta, hogy a félarcú kísértet mellé második árnyául szegődött a kocsmának. Olyan ez, fogalmazta meg magában, mintha láthatatlanná válna egy csöppet, de legalábbis áttetszővé, miként polcon az üvegek. Nem látja senki sem igazán, miközben ő lát mindent, sőt megfigyel, akár az öreg pianínó a sarokban. Aztán beleszokott. Hajnalonként, amikor már eleget tett minden feladatának, elöblögetvén az összes poharat, és feltakarítván a sarkokban sunyin megbúvó okádékokat, kóborolni indult a város utcáin, és gyakran csak reggel tíz óra tájt találta meg az ágyát, amely hideg beletörődéssel várta lakóját, akár egy kiábrándult és elhanyagolt feleség. Jó kis élet ez, tökélte el magában Anton, dolgos éjszakákkal és rövid nappalokkal, éppen úgy, ahogyan neki kell. És amikor megfordul a szél, vagy egyéb jelzések érkeznek az anyatermészettől, hogy ideje indulni végre, úgyis útra viszik a lábai, ahogyan már megtették annyiszor azelőtt. Mégis úgy próbálgatta magára ezt az életet, mintha másvalaki gardróbjában garázdálkodna, szmokingok és munkásruhák, kopott kordnadrágok és délutánra való öltönyök között barangolva. A Sápadó Orchidea lassanként a világ közepévé kezdett válni, megkérdőjelezhetetlenül, de nem visszavonhatatlanul, és Anton úgy vette az egészet, ahogyan volt, pálinkásüvegestül, kísértetestül, a szúrós szagokkal és a kocsmárosné minduntalan kibuggyanó kövér derekával együtt.

És akkor Anton meglátta a lányt.

Az volt a feneség az egészben, hogy Anton évekkel azelőtt, amikor még nem tett le egészen arról, hogy egyszer majd megtalálja a neki teremtett istennőjét, éppen ilyesfajtáról álmodott. Persze azóta már öregebb lett és bölcsebb, és húsz éve minden tapasztalatával tudta, érezte, hogy amit lát, nem lehet valóságos. Istennők nem léteznek ugyanis, de ha mégis, hát ez a lány hétszentség, hogy nem őrá vár, főleg nem így, alighogy hazaérve a munkából, egy bizonytalan körvonalú ház tövében, hajnali hat órakor. A lány egy padon ült, és minden kétséget kizáróan gyönyörű volt. Éppen az a fajta kétségbeesett és kétségbeejtő szépség, amelyről Anton már évekkel azelőtt elhatározta, hogy nem létezik, mivelhogy nem is létezhet. A lány egy padon ült, és aludt. Kicsit egy köztéri szoborra emlékeztetett, noha Anton világosan látta, amint a friss hajnali áramlatok megrebbentik szoknyája redőit, és összekócolni készülnek a haját. Híííííj, gondolta Anton, most már aztán mit csináljon. Mert, okoskodott, most ugye fel kellene, hogy költse ezt a tüneményt, ezt az alvó istennőt, na de ha felébreszti, mindjárt kiderül, hogy tévedés az egész, példának okáért egy hentes lánya, egy kivételesen jó pillanatában, és egyáltalában nem az, mint akinek most látszik. Ha viszont nem ébreszti fel, fűzte tovább a gondolatot, sohasem tudja meg, vajon eleresztette-e maga mellett a sorsát ahelyett, hogy jó erősen belemarkolt volna a grabancába. Nyilvánvaló persze, hogy amint ott állt, a lányt nézve, az egyetlen logikus és lehetséges dolog történt. A lány kinyitotta a szemét, és egyenesen ránézett.

– Hol a csudában voltál idáig? – kérdezte.

– Hát izé. Erre meg arra – felelte Anton.

– Ez nem válasz – jelentette ki a lány, majd kotorászni kezdett a retiküljében, és kisvártatva elő is halászott belőle egy apró tükröt és egy alvadt vérhez hasonlatos színű rúzst.

– Ne – mondta Anton.

– Mi van? – kérdezte a lány, és rúzsozni kezdte a száját.

– Semmi – mondta Anton.

A következő félórában, amikor Anton boldog iszonyattal markolászta a minden kétséget kizáróan álmatag lány kezét, és nem teljesen értette, mi ez az egész már megint, kiderült, hogy az istennő neve Helga. Ez a tény valószínűleg minden más női egyeddel kapcsolatosan azon nyomban egy hűtőszekrényt juttatott volna Anton eszébe, de most tökéletesen helyénvalónak érezte az új információt. Helga. Hát persze. Mi más is lehetne. Nem volt semmi kétség, hogy ő most azonnal szerelembe esett, makacsul és vakon, ahogy azt kell. Ajtajáig kísérte a lányt, aki hat hirtelentarka herélt macskával és három tökéletesen tisztázatlan státuszú lakótárssal osztozott otthonán. Anton reggel kilenc tájékán, amikor túl voltak már legalább három híg, zaccos aljú kávén, arról is értesült, hogy az állatokat valaha a kilenc görög múzsa után nevezték el, bár azóta Melpomené, Terpszikhoré és Kalliopé kereket oldott, hogy tulajdonosuk nagy bánatára megcsappantsa a szakrális bagázst, miskároltatás ide vagy oda. A lakótársak közül kettő éppen éber álomban keringett a szobákban, míg a harmadik, Regina minduntalan félbeszakította kettejük tétova egymásra bámulását enyhe tébolyra utaló, élénk monológjaival, melyekben hol a késlekedő tejesembert szapulta, hol a macskák családtörténetét igyekezett megvilágítani. Nyilván ez tűnt számára a legjobb módnak a vendég szórakoztatására. Ekkorra már, valamikor a második és a harmadik rettenetes kávé között félúton, Anton azt is megtudta, hogy egyáltalában nem az azonnal felismerhető végzetes szerelem szalajtotta ki Helgából a kérdést, vajon hol maradt olyan soká, hanem sokkal inkább a bambaságnak volt köszönhető, ami a lányt minden ébredése után meglepte.

Helgát nagyjából naponta huszonötször, a legkülönbözőbb helyeken tette harcképtelenné a hirtelen rátörő álmosság. Ilyenkor, amint érezte, hogy pillái elnehezednek, és mellkasára nagybundájú, túlontúl barátságos korcs kutyaként rátehénkedik az öntudatlanság, nem tehetett mást, mint hogy egyszerűen feladva a harcot és megkeresvén azt a zugot, amely alvásra a körülményekhez képest a legalkalmatosabb, elszenderedjen negyed órára. Később, magához térvén a bódulatból, gyakran megesett vele, hogy nem ismerte fel a barátait, vagy éppen ellenkezőleg, addig sosem látott arcokat ismerősnek vélt. Ez történt most is, magyarázta kedvesen Antonnak, de nem bánja, mert amíg hazafelé sétáltak ketten, arra a következtetésre jutott: tulajdonképpen mindig is arra várt, hogy efféle történik vele egyszer, és megtalálja végre az embert, aki megmutatja neki, hol is van az ő helye a világban.

Két év előtt Helga azért érkezett Párizsba, hogy legrejtettebb zugait is bejárva akár, megtalálja a legtökéletesebb festményt, a legképebb képet, amelyet festő valaha is alkotott. Azért kereste éppen Párizsban, mert mindig úgy hallotta, hogy ez a művészet fővárosa, és az a fajta lány volt, aki az ilyesmiket el szokta hinni. Szeretett hitelt adni az általános vélekedéseknek. Ilyképpen pontosan értesülve volt arról is, hogy a fáraó átka öl, hogy hamar munka ritkán jó, hogy Londonban mindenki teát, Moszkvában pedig vodkát iszik, hogy az ufonauták azzal ütik el üres óráikat, hogy válogatás nélkül elrabolgatják a népeket, hogy a szem a lélek tükre, és hogy az igaz szerelem létezik. És minthogy idejében tudomást szerzett az igaz szerelem létezéséről, és minthogy a tökéletes festményt úgyis hiába kereste már két esztendeje, úgy gondolta, a legokosabb, amit tehet, hogy belehabarodik Antonba. Éppen ezért álomittas tekintetét Antonra szegezve kinyilatkoztatta, minél hamarabb szeretkezni kíván vele, amit persze nem tehetnek meg azonnal, ellenben találkozzanak másnap, és kerítsenek egy alkalmatos helyet a nászra. Helga nem feltétlenül volt az a lány, aki efféléket mondogat fiatalembereknek, sőt valójában csak igen ritkán ragadtatta magát ilyesmire, de most úgy vélte, nincsen vesztegetni való ideje, és még mielőtt újra elnyomja a buzgóság, gondoskodnia kell sorsa elrendezéséről.

Később Anton, amíg elgyengült lábain a szállása felé tartott, elgondolkozott kissé, miképpen eshetett meg mindaz, ami esett. Akkor mondjuk, ez most a végzet-e, fontolgatta magában, vagy inkább a vak véletlennek köszönhető. Akár ez, akár az, mérlegelte a dolgot, beláthatatlan következményekkel járhat. Mert nincs is annál félelmetesebb, kegyetlenebb, mint ha az ember álma egyszer csak fogja magát, és beteljesül. Teljesen kimerülten dőlt be az ágyba, és még csak boldognak sem érezte magát. Különben is, döntötte el, miközben lényegében már aludt, a boldogság nem egyéb, mint mítosz. Van a jókedv meg a rosszkedv, és közbül az a valami, amit életnek nevezünk. Anton szeretett ilyeneket gondolni, mert igazából jobb ötlete nem volt.

Másnap délután a Sápadó Orchideában a poharakon csillanó gyenge fény megzavarodni látszott, mintha nem tudná eldönteni, egyáltalán csillanjon-e. A padlódeszkák koszosan és ostobán bámulták a mennyezetet. A kocsmárosné szavai, amikor Antonra parancsolt, szedje már végre össze magát, valahogy összevissza csúszkáltak, és a hangok még véletlenül sem voltak szinkronban húsos ajkai mozgásával. A félarcú kísértet szokatlanul áttetszővé vált, és meg sem szólalt, kivéve, amikor arról panaszkodott, hogy a hervadó virágoknak dögszaguk van. Anton nem emlékezett pontosan az estére, de később úgy rémlett, hogy éjféltájban felhajtotta a pianínó fedelét, és játszani próbált a hangszeren. Persze, az is lehet, hogy csak képzelte – a képzelődés ugyanis az univerzum kedvenc játéka, végső soron gyermeteg kísérlet arra, hogy elhitesse: egyszerre több is van belőle. Kurva univerzum, gondolta Anton.

Hajnalban a lány pontosan ott és úgy várta, ahogyan megbeszélték. Sárga szoknya volt rajta, a haja kibontva, bal keze pedig egy hatalmas égszínkék lepedőt markolt. Mélyen aludt. Anton tanácstalanul közelebb lépett a padhoz, amelyen Helga ült. Ujjával gyengéden végigsimította a meztelen vállat, amely a lányhoz tartozott. Helga ekkor kinyitotta a szemét.

– Mit akar tőlem? – kérdezte. – Miért izélgette a vállamat?

Anton kutatón az arcába nézett, és azt találgatta, vajon mit kellene most tennie. Aztán lemondóan letelepedett a szomszédos padra. Tíz percig ült ott, eszméletlenül összekavarodva, és hullámokban arra gondolt, talán jobb ez így, meg hogy miért is ilyen szerencsétlen. Aztán Helga odament hozzá, és közölte, hogy már mindenre emlékszik, és legjobb lesz, ha indulnak, mielőtt teljesen kihűlnek a reggeli hatórás levegőn.

És mentek. Úgy baktattak át a félig ébredő városon, mintha olyasvalamit csinálnának, amit soha senki nem tett meg azelőtt. Elfeledkeztek a többi párról, akik szerte a világon ugyanilyen tétován járják be a várost, hogy szerelmeskedésre alkalmatos búvóhelyet leljenek, elfeledték őket, ha egyáltalán sejtésük volt létezésükről. Anton Helga valószínűtlenül karcsú derekát ölelte, a lány pedig időről időre beleborzolt a fiú tarkóján a bozontba. Beszélgettek is, bár alig-alig tudták, hogy miről. Futólag érintették Schoppenhauert és az egyre emelkedő élelmiszerárakat, beszélgettek horoszkópról, vérfertőzésről és a baziliszkuszgyíkról, szó esett a számítógépek felettébb makacs természetéről és arról, milyen fullasztó szaga bír lenni a frissen felfejtett zöldborsónak, hüvelyestül. Munkába siető emberek gyors, óvatos léptei vágtattak át meg át ezen a csevelyen, pékségekben épp megsült friss kenyér illata hatolt közéjük udvarias eréllyel, a zenei aláfestést pedig a kipakoló zöldségesek és boltosok földre érkező ládáinak zaja és a távoli metrószerelvény moraja szolgáltatta. Ketten voltak. Mindaz pedig, amit mondtak vagy gondoltak, esetleges és lényegtelen volt, mert tudták: egy kétembernyi fekhely felé igyekeznek, ahol végre alaposabban is megismerhetik a másikat. Anton gondolatilag már feltérképezte a lány testének minden titkos hajlatát, apró kis szabálytalanságokat, rosszindulatú, de imádnivaló kis zsírpárnákat, régi, fehéren táncoló hegeket tételezett fel, és számba vette az összes anyajegyet is, amelyek felbukkanása mindig a legváratlanabb helyeken várható. Később pedig kiderült, hogy minden apró részlet egyezik, minden foltocska a helyén találtatik, és Helga szerelmi sikolya is pontosan olyan, mint ahogyan elképzelte: meghökkentő átmenet az ásítás és a hörgés között.

Ketten voltak. Mentek. Egészen addig mentek, amíg Helga meg nem állt egy omladozó ház előtt, és azt nem mondta, most jut eszébe, hogy ebben a házban egy kedves régi barátja lakik, aki történetesen reggel hatra jár munkába, éppen ezért egész biztosan nincs otthon. És ami ennél sokkalta fontosabb, Helga biztos volt benne, egyáltalán nem bánná, ha érzéki légyottra használnák fel az otthonát. Anton úgy döntött, inkább nem akarja tudni a részleteket. Engedte, hogy a lány betuszkolja a nyitva hagyott konyhaablakon, egyébbel pedig iparkodott nem törődni.

A lány barátja hatra járt dolgozni, mert hattól délután kettőig egy nonstop telefonos segélyszolgálat diszpécsere volt, hogy a nap hátralevő részét a festésnek szentelhesse. A lakás, amelybe olyan vidoran behatoltak, átható terpentin- és lenolajszagot árasztott, és mindenütt festékes rongyok és ecsetek hevertek benne.

– Ez az – mondta ekkor Helga – pontosan erre van szükségünk. – És ezzel a mondattal álomba zuhant. Negyedóra múltán arra ocsúdott, hogy Anton az egyik sarokból figyeli, mint egy macska, amely nem kapott még enni.

– Gyere ide – mondta ekkor a fiúnak a hatalmas, égszínkék lepedőn fekve. És szeretkezni kezdtek. Ez volt a legszédületesebb szeretkezés, amióta világ a világ, és egyben a legszokványosabb is. Orgazmusa közben Anton arra gondolt: szentatyaúristen, hát ilyen van? És ezzel egyidejűleg arra is gondolt: végül is mi értelme van az egésznek. És még arra is: szereti ezt a nőt. És még arra is: na és akkor mi van.

Akkor és ott kezdtek bele a legelképesztőbben banális szerelmi történetbe, melyben valaha részük volt. És minthogy a szavak csak arra kellettek, hogy átíveljenek afölött a hallatlanul nagy és sötét űr fölött, amely a szeretkezéseket választotta el egymástól, tökéletesen mindegy volt minden. És minthogy a szavak nemcsak arra kellettek, hogy a szeretkezéseket elválasszák egymástól, Anton és Helga roppantmód igyekeztek, hogy minél fontosabb és érdekesebb dolgokról beszéljenek a másiknak, amikor újra találkoznak, és éppen nem bámulnak hitetlenkedve a másik miniatűr világűr-szembogarába.

Hónapokon át így ment ez. A Sápadó Orchidea lélekben elhagyatottá vált, mert Anton többé nem azért járt oda, hogy a hervatag kék ajtó elbujtassa a külvilágot előle, hanem azért, hogy túléljen valahogy hajnal hattól hajnal hatig, amikor az idő apró, észrevehetetlen üvegszilánkokkal van bélelve. Helga szerelme, bármilyen valószínűtlen volt is, a legjobb dolog volt, amely valaha történt vele, és egyben a legrosszabb. Létét behatárolta arra a néhány órára, amelyet naponta együtt töltöttek, és valahányszor útra indult volna a lába, hogy bejárja, teszem azt, Nyugat-Szibériát, úgy érezte, moccanni sem bír, legfeljebb csak az omladozó házig talál el, ahol az ágyban felejtett festékes rongy elomló vörösre mázolta egyszer a hátát. Helga ott volt mindenütt. A kocsmaasztalon, a tikkadó nyári levegőben, a Pireneusok csúcsán és ismeretlen mocsarakban az Amazonasnál. Ott volt minden elszívott cigaretta füstszűrőjében lapulva, a fürdővíz tükrében lustán elnyúlva, ott ücsörgött a kávé zaccában felülmúlhatatlanul jelentős ómenként, körülfonta hosszú lábaival a cipőfűzőjét. A hat múzsáról elnevezett herélt dögök is bemásztak Anton álmaiba, Regina eszelős monológjaitól kísérve. És még mindig nem volt vége a világnak.

Fulladozva szerették egymást a város különböző pontjain. Beavatták egymást előző életük minden fontosnak vélt mozzanatába, sírtak azon, hogyan is nem lehetséges, hogy ilyen szerelem, mint az övék, úgy kezdődjön, hogy mind a ketten szűzen mennek a nászágyba, és kézen fogva vezethessék egymást a paradicsom kapuja felé. Egyszóval, minden józan meggondolás nélküli, giccses szerelem volt ez, telve szánakozással a jóvátehetetlen, mégis szükségszerű múlt felett, ami egymás karjaiba hajtotta őket, és parttalan tervezgetéssel a jövőre nézve. Csacska becenevekkel illették egymást, miközben arról ábrándoztak, hogyan is lesz az, amikor ők ketten egy szekérderéknyi lurkóval megáldva megöregszenek egymás mellett, egy domboldali házban, valahol a francia borvidéken. Számtalanszor tették fel a kérdést a másiknak, vajon mihez kezdene, ha egyikük meghalna, amire Anton egy ihletett pillanatában azt a választ adta, hogy elhamvasztaná Helga drága, karcsú, gyereknyi testét, a hamvakat pedig belekeverné a marihuánás cigarettákba, amelyeket attól fogva egyedül lenne kénytelen elszívni, és amikor az utolsó szemcse is füstté vált, és elkeveredett a levegőben, akkor becsukná a szemét, és nem nyitná ki soha többé.

Egy tétova reggelen, amikor Anton újra Helga erdeitünde-testét ölelte az ágyban, amelyben először is megkapta a lányt, azon a cseppet sem tétova reggelen, amikor minden csepp izzadság Anton testén úgy izzott fel a zsaluk gerjesztette félhomályban, mint megannyi megkérdőjelezhetetlen bizonyosság, amikor a vér dalolva haladt az erekben, hogy kisvártatva robbanást okozzon, Anton arra gondolt, hogy ez nem mehet így tovább. Ekkora szerelem nem e világra való – futott át az agyán, tehát mihamarabb véget kell vetnie neki. Úgy érezte, menten szétfeszíti az akarás, hogy a pillanat sose fejeződjék be. Olyan durván és mégis olyan szelíden mozgott a lányban, hogy az mindkettejük számára már-már elviselhetetlen volt.

– Most kellene megölnöm – gondolta Anton. – Átharapni az eret azon a gyönyörű fehér nyakán, vagy csak egyszerűen kiszorítani a szuszt belőle, addig taszigálni át a másvilágra, amíg erőtlen, gyenge csontú teste föl nem adja a harcot. Most kellene megölnöm – gondolta. – Nem lesz nehéz. Csak felkúszik a kezem a torkán, és hamarosan vége is lesz.

A gyilkosság gondolata felvillanyozta. Elfelhősödött tekintettel bámult a lányra, aki tehetetlen szenvedéllyel vergődött alatta, úton a beteljesülés felé. Anton egyre biztosabbá vált benne, hogy Helga élvezésének pillanatát kellene megragadnia, hogy megadja a szeretett nő számára a legkívánatosabb halált, amely valakinek adathatik. De nem volt elég bátor. Csak kétségbeesett tanúja lehetett annak, amint Helga atomjaira hullik, és jellegzetes gyönyörhörgése közepette újra testté rendezi magát. Nem tudta, mitévő legyen. Kisvártatva lefordult a lányról, és oldalán feküdve összegömbölyödött a terpentinszagú ágyban.

– Nem szeretlek már – mondta ekkor Helga.

És Anton már sejtette. Jön a hullám. Ha pedig felkap valakit egy hatalmas hullám, két dolog lehetséges, az egyik, hogy alámerül, és megadja magát a nincsbe ölelő erőnek. A másik, hogy ráfeküdvén a tengerhátra, ura lesz a mérhetetlen sodrásnak. S Anton úgy képzelte, ő ebben a helyzetben egyből megadná magát. De fogalma sem volt, mi fog most történni. Mindenesetre kapott még némi időt.

A hullám másnap délután négy órakor nyelte el, amikor a kocsmárosné félrehívta a Sápadó Orchidea egy csendesebb sarkába, és közölte vele, hogy ki van rúgva.

– Hosszú ideje szótlanul néztük, amit művelsz – mondta neki a kocsmárosné –, és reménykedtünk benne, hogy egyszer csak megint a régi leszel. De ez nem mehet így tovább – folytatta. – A poharak nem elég tiszták, gorombáskodsz a vendégekkel, és egyfolytában a pianínót nyüstölöd, amivel elriasztasz mindenkit. – Antonnak rémlett, hogy egyszer azt vágta az egyik nagy bajuszos törzsvendég képébe, fogalma sincsen, milyen a jó szex, de többre egyszerűen nem tudott visszaemlékezni. Ránézett az ősöreg, nyitott fedelű pianínóra, majd szeme a félarcú kísértetre tévedt, aki durcásnak tűnő kifejezéssel üldögélt a megszokott sarkában. Mintha akkor látta volna először.

– Jól van – mondta ekkor Anton. – Tehát elmegyek. És akkor Antont elnyelte a hullám. És akit elnyel a hullám, az ugyebár egyszeriben kimosódik, mint a testen hordott ruha, és eltűnik belőle minden. Most sem történt ez másként. Antonnak pedig fogalma sem volt, mihez kellene kezdenie. Azon nyomban mindent elfelejtett, ami addig történt vele, bizarr mód mégis mindenre pontosan emlékezett. Világnagy csavargásának összes jelentéktelen epizódja egyszerre ötlött eszébe. Hirtelen meg is szédült a fejében zsongó képektől, amelyeknek mintha egyáltalában semmi közük sem lett volna egymáshoz. Vagy őhozzá.

A következő, amit később fel tudott idézni, hogy egy vonat leghátsó kocsijában zötykölődik, mindenféle poggyász vagy felszerelés nélkül. Anton módszeresen végigtapogatta magát. Minden zsebe üres volt. Semmit nem hozott magával, ami legalább némi kapaszkodót adott volna, hogy rájöjjön, merre járt ez idáig, miért tette, amit tett, vagy hová tart éppen. Tompa, ostoba tanácstalansággal dörgölni kezdte kétoldalt a halántékát, attól a fajta macskajajtól jajveszékelve némán, amelyet ital nem, csakis a túlzásba vitt élet okozhat. Piszkosbarna, hosszú ballonkabátját lassan megtöltötte a vacogás. Felvillant benne egy kép, élesen és tisztán, amint ruhái halma fölött áll egy körömollóval, és vagdos. Antonnak erről eszébe jutott: hát persze, hiszen ő öngyilkos akar lenni. Óvatosan tapogatni kezdte ruhái belső szegélyét, majd helyeslőén bólintott. Jól sejtette. A ruhákban nem volt címke. Úgy látszik, gondolta ekkor, mégis maradt benne valamiféle józanság, és az öntudatlanság óráiban magához híven cselekedett. Mert azt még évekkel azelőtt kigondolta, hogy ha egyszer arra kényszerülne, hogy önkezével vessen véget földi pályafutásának, nem akar nyomokat hagyni maga után, nem kellenek iratok, se búcsúlevél, sem bármi más, amiből azonosítani lehetne később. Mert, nyilatkoztatta ki magában Anton, ha már valaki menni készül, úgy menjen, ahogyan jött: minden nélkül. És ahogyan érkezése előtt senkinek sem lehetett fogalma arról, kicsoda is lesz ő, vagy hogy egyáltalán meg fog érkezni, úgy távozása során is maradjon titokban, hogy ki volt, vagy hogy honnan hová is igyekezett. Az öngyilkosság jó ötlet volt, szögezte le Anton, valójában a legjobb ötlet, amely eszébe juthatott. Végtére is olyan volt ő mindig, mint aki nincsen is igazán.

Amikor hosszú órákkal később lekecmergett a vonatról, körülnézett, majd megállapította, hogy Angliában van. Hol is lehetne máshol, amikor éppen közhelyes módon szakad az eső. Helgának ez tetszene, mosolyodott el halványan, tetszene neki, hogy végre bizonyosságot talál az általa kedvelt igazságok egyikére. Mexikóban mindenki sombrerót hord, kölcsönkenyér visszajár, Jézus szeret téged, Angliában pedig örökké esik. Na szép. Még hogy Helga. Hát az meg kicsoda? Nem emlékezett.

Állt még egy kicsit a lezúduló víz közepén, majd, jobb ötlete nem lévén, sétálni kezdett benne. Ismeretlen, ázottkutya-szagú helyeken járt, ahol a többi ember, esernyővel a feje fölött, melegnek, bolyhosnak és drágának látszó ruhákban, nem viszonozta a tekintetét. Diszkréten kivilágított, süteményillatú kávézók előtt haladt el, amelyek eszébe juttatták, hogy éhes, és ezért ideje lenne végre eldönteni, miképpen kíván végezni magával, mielőtt az éhhalál végezne ővele. Idegen házak vaksi ablakait szemlélte bizalmatlanul, mert a benti világ biztonságosnak, száraznak, hívogatónak tűnt, és felpiszkálta benne az életösztönt, amelynek már réges-régen ki kellett volna múlnia. Nem, ez így nem lesz jó, döntötte el magában, kerülnie kell az emberjárta helyeket, ahol minden olyan átkozottul rendjén lévőnek látszik. Ám ha talál végre egy kis, kietlen szigetet, amely egyedül az övé, talán megérlelheti végre magát a halálra, és azt is kisütheti, hogyan dobhatja fel a talpát a legproblémamentesebb és leginkább hozzá illő módon.

Már alkonyodott, amikor a rendőrséget felhívta egy középkorú, testes férfihang, aki önmagát Gustavként, az uszoda portásaként és éjjeliőreként azonosította, mihelyst az ügyeletes felkérte erre.

– Gustav vagyok, az uszoda portása és éjjeliőre – magyarázta Gustav a szenvtelen rendőrhangnak a vonal túlsó végén. – Az a helyzet, kérem, hogy ül itten egy pasas az egyik nyitott medencében, és ázik. Alighanem úgy mászhatott be a kerítésen. – Gustav nem volt ugyan olyan ember, akinek szokása mások dolgába beleártakozni, de egyrészt mégiscsak azért kapta a fizetését, hogy távol tartsa a betolakodókat és a nemkívánatos elemeket, másrészt nem szenvedhette az olyanok látványát, akikről lesír, hogy valami baj van velük. – Aggódom érte, tetszenek tudni – bökte ki Gustav némileg szégyellősen, és azt tudakolta, ugyan nem jönnének-e ki, és néznék meg ezt a furcsa figurát rendőrszemmel, mert őneki bizony nemigen akaródzik a közelébe menni.

A két járőr, akik kedvetlenül a helyszínre caplattak, és ormótlan szolgálati esőköpenyükbe csomagoltan leóvakodtak az egy méter húsz centiméteres mélységű tanuló medence aljára, nem sokra jutottak Antonnal.

– ‘stét! – mondta a magasabbik.

– Jó estét kívánok! – kontrázott az alacsonyabbik.

Anton még csak fel sem pillantott. A lábainál terebélyesedő, egyre homályosabb tükrű pocsolyát tanulmányozta elmélyülten.

– Szóval, hogy mi a hézag magával – dörmögte a magasabbik.

Az alacsonyabbik helytelenítő pillantást vetett a magasabbikra. – A társam arra kíváncsi – magyarázta az alacsonyabbik rendőr Antonnak –, hogy ön, uram, jól van-e, és ha már ilyen szépen összejöttünk itt, arra is igen kíváncsiak lennénk, mi célból ül itten, a tanuló medence alján, szakadó esőben. Ekkhhm, mellesleg ez magánterület – tette még hozzá nyomatékosan.

Anton nem válaszolt. Tökéletesen helyénvalónak érezte a két rendőr jelenlétét, még a kérdéseiket is elfogadhatónak ítélte, ám, gondolta, ez még egyáltalán nem ok arra, hogy válaszokat adjon. Ráadásul, ébredt rá hirtelen, az lesz ebben az egészben a nem jó, hogy egyáltalán nincsenek őneki papírjai. Akkor pedig jobb is csöndben maradni. Hadd találgassanak.

– Mutassa a papírjait – mordult fel alig hallhatóan a magasabbik járőr.

– Volna szíves felmutatni valamely személyét azonosító igazolványt? – kérdezte óvatosan az alacsonyabbik. Anton nem válaszolt. Valamivel később érezte, ahogyan ismeretlen kezek megragadják, és vigyázva az úszómedence falához nyomják. – Aha – gondolta –, megmotoznak.

– Nincs nála semmi – jelentette ki csalódottan az alacsonyabbik járőr.

– Egész biztos valami csavargó lesz – fűzte hozzá a magasabbik.

– Akkor most mi legyen? – kérdezte bizonytalanul az alacsonyabbik járőr, akinek, most látta csak Anton, bajusza volt.

– Be kéne vigyük a vigyorgóba – javasolta a magasabbik. – Azok tán csak majd szóra bírják.

A vigyorgó, vagy ahogyan hivatalosabb helyeken nevezni szokták, a pszichiátriai intézet, nagy, lomha, vörös épület volt a város szélén, és barátságos, steril kórházszaga volt, ami Antonnak rögtön igen megtetszett. És bár némileg zavarta a felismerés, hogy az öngyilkolászási terveket bizonytalan időre el kell napolja, mivelhogy itt kétségkívül vigyáznak arra, semmi ilyesmi ne történhessék, voltaképpen elégedettnek érezte magát. – Mert végül is mi a lényeg? – tette fel a kérdést magában. – A lényeg az – adta meg hamar a választ –, hogy felkapott az a francnyavalyás hullám, meglóbált néhány rejtelmes világcsücsök felé, aztán végül letett engem itten, ahol letett. És – bölcselkedett tovább némán – ugyan még élek, és ez öreg hiba, de végtére is majdnem olyan minden, mintha nem élnék.

Anton nem élt. Nem volt neki személyazonossága, foglenyomata, ujjlenyomata, egyáltalán nem voltak értéktárgyai. Nem volt jellegzetes, egyedi készítésű gyűrűje, sem medálja másvalaki fényképével a nyakában, akit meg lehetett volna találni – még hozzátartozói sem voltak, akiknek jajveszékelése felverte volna a rendőrőrsöket valahol a glóbusz másik szegletében. Nem volt már neve, nem voltak címkék a ruháiban, és nem volt anyanyelve sem többé, mivelhogy meg sem szólalt. Behízelgő modorú, gondosan manikűrözött körmű doktorok jöttek, akik mind arról próbálták meggyőzni, hogy jót akarnak neki, és Anton az első szóra el is hitte ezt. Aztán illedelmesen begombolt, hófehér ruhájú nővérkék is jöttek, akiknek puha arcáról csak úgy sugárzott a jóindulat, és akik betakarták őt, és megmérték a lázát, ők pedig azt mondták neki, hogy most már minden rendben lesz, és Anton nekik is elhitt mindent, az utolsó szóig. Izmos karú, jólesően marcona ápolók is jöttek, akik elkísérték a zuhanyzóig, fertőtlenítették, behintőporozták, majd enni adtak neki, ellenben egy szót sem szóltak, ami pont így volt rendjén, mert Anton úgysem hitte volna el, akármit mondanak is. Utoljára fehér köpenyes valaki jött hozzá, egy nagy injekciós tűvel, amit ellentmondást nem tűrően a karjába döfött, és ekkor Anton álomba zuhant.

Azt álmodta, hogy a Sápadó Orchideában van ismét, és a félarcú kísértettel beszélget. A félarcú kísértet azt magyarázta neki, hogy a világ voltaképpen kerek, mint egy alma, és Anton helyében ő igencsak vigyázna ezentúl, hogy le ne csússzon róla, mert az almán túl nincsen teremtett lélek. Anton erre azt válaszolta, hogy ez nagyon bölcs megállapításnak tűnik ugyan, de hol van neki a veleje. Veleje, az nincsen neki, felelte kedvetlenül a félarcú kísértet, majd hozzátette, hogy bármi történjék is a későbbiekben, el ne feledje Anton, hogy ő megmondta előre. Anton ekkor a pianínóhoz lépett, és játszani próbált rajta, de az ujjai minduntalan lecsúsztak a billentyűkről. A félarcú kísértet elégedetten nevetett, és a kezét dörzsölgette, mire Anton felfortyant, és a félarcú kísértet képébe vágta, nem érti, honnan van ahhoz pofája pont egy halottnak, hogy őneki az életről magyarázzon. Aztán beúszott a szobába Helga, piros ruhában, gyönyörűen és jelentőségteljesen, és most látta csak Anton, vele volt az a voltaképpen afrikai hollandus is, akitől egykor a démonűzést tanulta, és az a kisstílű autótolvaj, aki megtanította Prágában, miképpen kell elkötni egy limuzint. Ahogy jobban körülnézett, azt is látta, ott van még az apáca is, aki azt kiabálta utána Weimarban, hogy őbelőle ugyan sosem lesz rendes ember, és az apáca bátyja, akinek temetkezési vállalkozása volt, és aki megtanította őt halottat öltöztetni. Ott volt a dagadt derekú kocsmárosné, kifürkészhetetlen okból egy elefánton ülve, amit az a cipészmester vezetett, aki kifejtette neki Dublinban, miért volt homokos Paul Verlain, és hogy miért is hétszentség, hogy a Hasfelmetsző Jack nő volt. Ott voltak mind, benépesítve a bálterem méretűvé dagadt Sápadó Orchideát, amelynek ekkorra már csak úgy remegtek ablakai a megerőltetéstől, hogy tovább bírjon nyújtózkodni. És akkor Helga kecses, tündérszerű kezét arcához emelte, hogy orránál fogva leemelje onnan, mint egy maszkot, ami alatt ott volt még egyszer az arca, csak sokkalta valószínűtlenebbül, és azt mondta:

– Látod? Nem is vagyunk igaziak.

– Tudtam – sóhajtott fel ekkor Anton, és felébredt.

A vigyorgóban lassú eleganciával múltak a napok, és mikor a fehér köpenyesek hada konstatálta, hogy úgysem tudják Antont szóra bírni, jó ideig békén hagyták. Anton evett, aludt, és maga elé bámult az ágyban, csak a sorrendet cserélgette olykor, hogy ne unatkozzon olyan nagyon. Persze, nem unatkozott, mert a vigyorgó felettébb izgalmas helynek bizonyult. Az emberek itt is ugyanannyira voltak őrültek, mint odakinn, csak éppen itt mindenki engedte, hogy nekiszabaduljanak az ötleteiknek, és végre mindenki azzá válhatott, ami valójában lenni akart. Ott volt például az a férfi, aki zsebórának képzelte magát, és ezért nem beszélt, hanem ketyegett. Vagy ki tudja, gondolta Anton, talán nem is zsebóra ő, hanem valami más, esetleg ingaóra, vagy akár időzített bomba, csak mindenki félreismeri. Még az is lehet, hogy hamarosan felrobban. Aztán ott volt az a fiatal lány, aki azzal zaklatta az orvosokat, hogy hangokat hall, amelyek megmondják neki, mit tegyen. – Mindannyian hangokat hallunk – mutatott rá az egyik kedélyes medikus –, kivéve Lujzát a hármasból, mert ő süket.

– Csakugyan – ismerte el a lány. Volt még a vigyorgónak egy saját antikrisztusa, néhány üldözési mániása és egy-két kényszerbetege is, akik igazán ötletgazdagnak mutatkoztak, ha arról volt szó, miképpen kell a lehetetlenségig nehezíteni olyan szituációkat, mint egy ajtó kinyitása.

Anton szerette a vigyorgót, mert engedték, tegye, ami jólesik, és jó napjain még az is megfordult a fejében: ilyen lehet a mennyország. Egyedül a depressziósokat nem szerette, mert azok saját magára emlékeztették, és lehangolták. Ahogyan a napok múltak, egyre inkább hozzászokott saját szótlanságához. Eleinte azért maradt csöndben, mert nem akarta, hogy amiatt tegyék ki a szűrét, mert kisül, ő itten csak papírok és jogok nélküli külföldi, később pedig azért sem, mert rájött: az égvilágon semmi oka rá, hogy megszólaljon. Amióta nem beszélt ugyanis, mindenki a kezét-lábát törte azért, hogy kitalálja a gondolatát. Feszülten figyelték keze legapróbb rebbenését is, még mutogatnia sem kellett.

Aztán egy nap a kedélyes medikusnak ötlete támadt, amit Anton nem tudott eléggé helyteleníteni.

– Adjunk neki papírt – mondta a kedélyes medikus – meg valami írószerszámot. Hátha ír vagy rajzol valamit, amiből rájövünk végre, kicsoda.

Adtak hát neki papírt és ceruzát. Antonnak nem tetszett a dolog. Annyira nem tetszett neki a dolog, hogy esze ágában sem volt bedőlni a szívélyes unszolásnak: nosza, alkosson valamit. Hiszen éppen ez volt, amit nem akart. Nyomokat hagyni. Minden alkalommal, amikor elindult volna a keze balgán, a ceruza után, emlékeztette magát, hogy ő nem él, mivelhogy nincsen személyazonossága, és nincsenek neki dolgai. Nincsen anyanyelve. Nincsenek gondolatai. Napokon keresztül sikerült elérnie ezzel, hogy lehorgadjon benne a kreativitás, és ennek igazán örült. Ugyanakkor feszélyezte az a mérhetetlen érdeklődés, amellyel a fehér köpenyesek körülvették, és mindenáron cselekvésre akarták bírni. Ettől ugyanis úgy érezte, produkálnia kell magát, és lelkifurdalás támadt benne amiatt, hogy mégsem tette. Hálátlannak érezte magát. Még az is megfordult a fejében, hogy ha nem mutat hamarosan valamit a fehér köpenyeseknek, egy nap se szó, se beszéd kirakják az utcára, menjen, amerre lát. Még akkor is nyomasztotta ez a gondolat, ha nagyon jól tudta: az egész csak egy vicc.

Anton ott bukta el a dolgot, hogy addig lankadatlan önfegyelme egy napon megingott, és még mielőtt felfogta volna, mit csinál, engedve egy jázmin illatú nővérke unszolásának, felemelkedett a keze, megmarkolta a ceruzát, és rajzolni kezdett. Ajjaj, gondolta Anton. De már késő volt.

– Nézzék – kiáltott fel a jázmin illatú nővérke –, odanézzenek, de hiszen ez egy zongora!

Egy perc nem sok, annyi sem telt bele, seregnyi fehér köpeny nyüzsgött Anton szobájában, és a papírdarabot vizslatták.

– Ez nem zongora – vetette közbe az egyik doktor helyesbítőn –, hanem egy pianínó.

– Ugyan, mi a különbség? – vetette ellen másvalaki.

– Csak annyi, hogy a pianínó kisebb, szögletesebb, és máshogy hívják – nyilatkoztatta ki a kedélyes medikus.

– Nem csak ennyi a különbség – csóválta a fejét a doktor –, de ez most mellékes. A kérdés inkább az, mit akar a dolog jelenteni. – Semmit sem akart a dolog jelenteni, és ezt Anton tudta a legjobban. Azért rajzolt éppen pianínót, mert ez volt az első, ami eszébe jutott.

– A jelenséget meg kell vizsgálni – állapította meg a doktor. – Mindenesetre nagy előrelépés ez, és a lehető leggondosabban kell eljárni. – Ha volt valami, amit Anton nem akart, hát az az volt, hogy a lehető leggondosabban járjanak el ővele. Már-már bánni kezdte, hogy nem lett mégis öngyilkos. Mindazonáltal akár akarta Anton, akár nem, a jelenséget megvizsgálták, és arra jutottak, mutatni kell Anionnak egy igazi zongorát, hátha történik valami. – Jaj, ne – gondolta Anton.

Másnap déli egy óra tájt, amikor éppen az ebéd utáni szunyókáját töltötte, gyengéden felrázták, és karon fogva hosszú, ismeretlen folyosókon vezetgetni kezdték az épületben. Kiléptek a szabad levegőre. A gyenge angliai napsütés szíven ütötte Antont, és félelmeket plántált beléje lágyan, hogy hát akkor most mi lesz. Kis kápolna felé igyekeztek, ami az intézettől úgy száz méternyire állott.

Amikor beléptek az ajtón, Anton egyből megértette jövetelük okát, mert ott állt a sarokban, ismerősen és szívet tépően. A fekete pianínó volt, a Sápadó Orchideából. Nem az volt persze, ismerte be Anton néhány másodperccel később, de mindegy volt, mert akár az a pianínó is lehetett volna. Engedte, hogy szelíd eréllyel a hangszer székéig noszogassák. Egy pillanatra úgy rémlett neki, mintha a félarcú kísértet csúfondárosan méregetné az egyik sarokból. Gyorsan becsukta a szemét. Mire újra kinyitotta, a félarcú kísértet eltűnt. Aztán megjelent Helga képe, amint éppen az Eratóról elnevezett herélt kandúrt nyüstöli boldogan, aztán azé a matematikuslányé, aki végül is rávette, hogy elszökjék a voltaképpen afrikai hollandus mellől, és később megtanította, hogyan kell igazán helyre kis szőnyeget szőni műanyag spárgából. Előbukkant a velencei gondolás lánya, aki örökösen csak sírt, és az az Izlandról szalajtott szőkeség, akivel azzal töltöttek Prágában egy álló napot, hogy szappanbuborékot fújtak. Jöttek elő mind az összes lányok, akikkel Anton az évek során csak egy kicsit is összeszűrte a levet, és ez azért volt igazán meglepő, mert egyáltalán nem emlékezett rájuk. Ekkor Anton érezte, hogy felemelik a kezét, és ráteszik a billentyűkre. – A fenébe – gondolta.

Néhány nap múltán a világsajtót bejárta a hír, hogy egy titokzatos csavargó kétórás, döbbenetes koncertet rögtönzött egy angliai pszichiátriai intézet kápolnájában. A beszámolók szerint a férfi többek között Csajkovszkij balettjét, a Hattyúk tavát és az Across the universe című Lennon-McCartney szerzeményt is eljátszotta. Harsogóan lelkes hangvételű beszámolók kezdtek körözni a világhálón a Zongoristáról, akiről nem tudni, kicsoda valójában, de annyi biztos, hogy igazi lánglelkű zseni, mert zenét is írt egy kottafüzetbe, amiről a hozzáértők azt állították, hogy eredeti szerzemény. Az újságok „színes” rovatában megjelent cikkek szerint a Zongorista kiválóan játszott híres, klasszikus műveket is, éppen ezért nem lehet más, csak valami sebzett lelkű művész, aki ideg-összeroppanást kapott, és most semmire sem emlékszik. Többen is feltűntek, akik ismerni vélték. Egy Rómában illegális bevándorlóként élő lengyel kijelentette: a Zongorista francia, és egykor együtt dolgozott vele utcazenészként Nizzában. A Prazský Výběr cseh rockegyüttes dobosa, Klaudius Kryšpín közölte, hogy az ismeretlen virtuóz az ő egykori bandatársa, Tomáš Strnad. Mások egy hírhedt torontói szélhámossal azonosították Antont, aki most bujkál a rendőrség elől, és megműtette az orrát. Teljes volt a zűrzavar. Anton nem igazán értette, miért, hiszen nagyon jól tudta, hogy egy szó sem lehet igaz az egészből. Amikor végül hozzáért ujja a billentyűkhöz, csak tehetetlenül vergődött rajtuk, és mivel több nem tellett tőle, véletlenszerűen paskolt rá egyik, majd a másik hangra, azt gondolván, végül is ez is több a semminél. De nem hagyták békén. Idegen, kellemetlen modorú riporterek hada szállta meg az intézet környékét, és azon voltak, hogy mielőbb lencse- és mikrofonvégre kapják. Specialisták érkeztek hosszú, tömött sorokban, hogy megoldást találjanak Anton megoldhatatlan nyavalyáira. Vérmintát, nyálmintát, hajmintát vettek tőle, lefotózták szemből, majd egyik és másik oldalról, tenyérlenyomatot, ujjlenyomatot, talplenyomatot sírtak ki tőle, és Anton készségesnek mutatta magát, remélvén, hogy egyszer csak lecseng végre ez a cirkusz is, és hagyják őt továbbra is nem élni. De hiába. Attól a szerencsétlen naptól fogva, amikor engedte magát behúzni a csőbe, napirenden volt a Zongorista-rejtély. Állandóan odatessékelték a pianínóhoz, hogy újra játsszon valamit, míg csaknem őt magát is sikerült meggyőzniük, hogy virtuóz hangművész.

– Én előre megmondtam – vihogott fel álmában a félarcú kísértet. – Én megmondtam előre, ugye, emlékszel. – És megmondta valóban. Anton kezdett ráébredni, hogy az egészet csúnyán eltolta. – Ha már nem tudtam levetődni valamelyik francos hídról, vagy legalább idebenn fonni magamnak egy rendes kötelet a lepedőmből – dühöngött –, legalább annyi eszem lehetett volna, hogy ne hagyjam magamat zaklatni holmi jázmin illatú nővérke sunyi duruzsolásától. Most már aztán cseszhetem az egészet. Új-Mexikóba akart szökni, ahová eredetileg is igyekezett, de szökési kísérleteit rendre fölfedezték, és durván meghiúsították. Akkor eltökélte, hogy katatónnak tetteti magát, mert a katatónoktól soha senki nem várt semmit, de leleplezték, mert nem csinálta elég ügyesen. És a helyzet egyre durvult. Könnyes szemű idegenek látogatták meg, akiket azért engedtek be hozzá szembesítésre, hátha felismerik régen elvesztett hozzátartozójukat. Egyszer egy fél balettkar borult a nyakába idegborzolóan picsogva, mert úgy vélték, végre meglelték egy év előtt köddé vált zongorakísérőjüket, akinek, mint kiderült, sajnálatos módon legalább a fél balettkarhoz köze volt, szigorúan bibliai értelemben. A balerinák számára nem jelentett gondot az sem, hogy egyáltalán nem hasonlít régi kedvencükre, csak azon sápítoztak, mennyire lefogyott és megváltozott a drága ember. Egyre többen vélték ismerni, és Anton már egészen kétségbe volt esve. Már a kórházi koszt sem ízlett neki. A pohár akkor telt be, amikor megjelent egy aszott keblű, szomorú arcú bajor matróna, és leült Anton ágyának lábánál.

– Fiam – mondta neki halkan, fájdalmasan, majd minden további teketóriázás nélkül eleredt a könnye. Anton, aki igazság szerint el nem tudta képzelni, hogy ő bárkinek is a fia legyen, mélyen meg volt rendülve. Épp ezért gyorsan a falnak fordult, és nem volt hajlandó addig megmozdulni, míg a rettenetes bajor anya el nem hagyta a szobát. A rettenetes bajor anya egy kis bajor faluból utazott Angliáig, hogy végre megtalálja rég elvesztett fiát, akit a többi bajorok szekáltak ki a kis bajor faluból, mert homokos volt, mint Paul Verlain, és állítólag szakasztott úgy festett, mint Anton. Ez volt hát az utolsó csepp a pohárban. Anton döntő lépésre szánta el magát.

Másnap, amikor a jázmin illatú nővérke éppen a virágokat rendezgette a szobájában, felült az ágyban, megköszörülte a torkát, és azt mondta:

– Csak vicceltem. – A jázmin illatú nővérke rémülten felsikkantott, és kiszaladt a szobából. Anton türelmesen várt, amíg néhány perccel később visszaóvakodik az ajtón belülre, és várakozón megáll az ágy lábánál. Ekkor elmosolyodott, és megismételte a mondatot:

– Csak vicceltem. Igazából nem is vagyok hőbörödött. – És ekkor Anton, különösképpen derülve a beláthatatlan következményeken, leadta a jázmin illatú nővérkének az egész sztorit, Sápadó Orchideástul, herélt macskástul, pianínóstul, Helgástul, mindenestül. – A jázmin illatú nővérkén látszott, hogy nem érti. De nem számított.

– Most pedig, kedves, szaladjon a főorvos úrhoz, és mesélje el neki, mit hallott – biztatta Anton. – Siessen. És azt is mondja meg neki, hogy el akarok menni innét. De most rögtön.

A vigyorgó felbolydult. Az igazgatóság személyesen járult Anton elébe, hogy meghallgassa eszeveszett beszámolóját a jó viccről, amelyet csinált velük. Az igazgatóság egyként hápogott, a doktorok pedig a folyosón hallgatták hitetlenkedve a jázmin illatú nővérke beszámolóját a történtekről. Mindenki le volt sújtva.

– Takarodjon innét – mondta végül az igazgató egyszerűen Antonnak. Anton pedig fél órával később elhagyta az épületet.

A világ újságjainak bulvárabbik fele másnap öles, sápítozó betűkkel tudatta mindenkivel: a néma Zongorista közönséges csaló. A rendre a harmadik oldalon lehozott, kellemesen felháborodott hangvételű cikkek arról is beszámoltak, hogy a Zongorista azonos azzal a bajor származású fiatalemberrel, aki homoszexualitása miatt menekült el szülőfalujából több évvel azelőtt. A sajtó munkatársai azt is pontosan tudták, hogy a Zongorista, aki voltaképpen csak egy sunyi, langyi sörvedelő, most visszatér szülőfalujába, hogy új életet kezdjen a hőn szeretett otthonban. A sajtó munkatársai mindezt pontosan tudták – mégpedig azért, mert mindezt Anton tudatta velük, aki felélénkülvén a váratlan eseményektől, melyeket ő maga idézett elő, jó ötletnek tartotta, hogy pofátlan módon besétálva a legközelebbi szerkesztőségbe, és elfogyasztván egy közepes minőségű ingyen kávét és néhány gyerekadagnyi konyakot, maga tudassa velük mindazt, amit tudni akartak. Csak azt felejtette el közölni velük, hogy az egészből egy szó sem igaz. De ez sem számított.

A világ rendje újra meg volt szervezve. Minden ment tovább a maga útján. Az újságírók hetekre el voltak látva megfelelő mennyiségű anyaggal a színes rovathoz, a vigyorgóban újra jutott energiája az orvosoknak a valódi hőbörödöttekre, a vezetőség pedig nekiállhatott beperelni a bajor anyát, hogy térítse meg a fia felesleges gyógyításának költségeit, mivel a fiút nem találják. A bajor anya egy szó nem sok, annyit sem értett az egészből, de valójában csak félig-meddig sajnálta, hogy elveszett, majd megkerült csemetéje továbbra sem áll szóba vele, részint, mert még mindig nem tudott megbarátkozni annak ferde hajlamaival, és röstellte volna, ha emiatt kiprédikálják a szószékről, részint pedig azért, mert legfőbb illetékesként és a valódi főszereplő híján ő lett az a szerencsés, akinek az ajtaja előtt tülekedni kezdtek az amerikai producerek a megfilmesítés jogáért. A dollármilliókról szóló ígéretek pedig csak úgy röpködtek a levegőben.

– Én megmondtam előre – magyarázta a félarcú kísértet egy reszkető újoncnak a Sápadó Orchideában. A fiú egy hónap alatt sem bírta megszokni a hely szellemét, és ahogyan ilyenkor mindig, most is kiejtette kezéből a seprűt. A félarcú kísértet pedig röhögött, és elismételte, hogy ő bizony előre megmondta.

Anton mindeközben piszkosbarna ballonkabátjába csomagolva egy hajón ült, amelyről azt állították, meg sem áll egészen Új-Zélandig. Halványan ugyan sejtette, hogy ez nem lehet egészen igaz, de nem számított. Ez sem számított. Ami valójában számított, az volt, hogy szépen lassan kezdett homályosodni benne minden, ami történt. Már csak halványan derengett neki, hogy volt egy helyen, ahol susogó fehér ruhát viselő emberek félistenként imádták, és hogy azt megelőzően egy kocsmához tartozott, aminek sehogyan sem akart rémleni a neve. Helga képe is egyre esetlegesebbé vált, akár abban az álomban, melyben leemelte az arcát, és azt mondta:

– Látod? Nem is vagyunk igaziak. – És tényleg nem voltak igaziak. Vagy tán azok voltak, de ez sem számított. Mert akit felkapott a hullám, jól tudja, hogy nem ott van, ahol van, amit néz, azt igazából nem nézi, a szavak, amiket mond, esetlegesek, és akár még önmagukkal is behelyettesíthetőkké válnak. És hogy mi igazi, és mi nem, az is tökéletesen mindegy. Lényegtelen és elhanyagolható tett és gondolat, de még az érzés is. Úgyis az van, ami van, és ami lesz, az marad. Mert akit felkapott a hullám, az soha többé nincsen igazán. Anton jól tudta mindezt. Antont felkapta ugyanis, és úgy sejlett neki, hogy ő bizony megadta magát. És mégis egészben volt. De örökké viselheti a nyomát. A bőrhöz tapadt só édesvízzel le nem mosható, a vizek titokzatos fehér zaja más zajokkal igazán el nem nyomható. Anton ezt is tudta. És nem számított. Hosszú ballonkabátjába burkolózott. És lassan, nagyon lassan álomba szenderült, úton Új-Zéland partjai felé.

Vissza a tetejére