Mrena Julianna

2016/4 - Kicsi dal; Budapest; Kavarog2016/2 - A fiú és a fa2015/3 - Tükörfény2015/2 - A férfi az álomban; Fernandó; Ballada féldisznóval2014/4 - Csoda Pesten; Egy kísértet portréja; Fentről nézve; Mese a fűről; Önarckép tükörrel; Cocombre mariné (Ars poetica uborkával); A balatoni vonaton2014/2 - Hídon; A pesti kosz2013/3 - A reinkarnációról ; Arról, ami elmúlik; A főzésről; Egy szereplőről, egy történetből 2013/1 - Amikor csak egy felhő van az égen2012/4 - Világvége2012/4 - túróvá alvad, és hõsünk éppen, elfelejtem hogy, A kávéházba tévedt ismeretlen2012/2 - Oázis2012/1 - Divatba jön a narancsbőr, Aurafestés és csakrafelvarrás2011/3 - Amit tényleg jó lenne leírni, A szerelmes stewardess, Violin, Intermezzo, Ismétel, Szem. Tanú, Tegnap a metrón, Zsa! Ko! Sze!, Összeírom, Sebek2011/1 - Nem írok, Egy fehér ló legendája, A be nem fejezett történetek királynője2010/3 - Angyal, kis testi hibával, Felhővadász, Idő. Ugrás.2009/4 - Karácsonyitisz2009/2 - Kiló félbarna2009/1 - A süteménysütő2008/3 - Berényi Csinszka megtalált verse2008/1 - Válogatott fikcióim2007/3 - Kamipe2007/1 - A nemértés tagadása2006/3 - A néma zongorista2006/1 - amikor az éjszaka megnő, pár mondat egy szerelemről2005/4 - A gyűrű2005/1 - Grépfrúthold, Karamella-tangó2004/3 - kunszt, Ki mondta, hogy bármi történjék, verset kéne írni2004/1 - Város, te minden2003/4 - Kurva banalitás, Én annyi mindent mondanék Magának...; 2003/1 - A hattyú titkos éneke2002/4 - A fehér dög s a cirmos dög2002/2 - Genezis, Rövid dal2001/2 - Esti ima álomért2001/1 - Kakasszóra enyém leszel, És szól a lány2000/3 - Ének Illagó vérbosszú-esküvéséről egy madártetem felett, Illagó hazugságon kapja magát; 1998/1 - Ágon ülő

Kamipe

Reggel nyolc óra volt. A szoba hirtelen telt meg fénnyel, amikor a redőny sikoltva visszacsúszott fali üregébe, és a szobában egy tizenegy éves kislány hirtelen nyitotta ki a szemét. A tizenegy éves kislány, akit Zsófinak hívtak, félig kicsusszant a paplan alól. Hasán felgyűrődött a virágos pamut pizsama, feje búbján gyenge arany ködfelhő ült, az alváshoz is befont hosszú copfokból a rövidebb szálak éjszaka kiszabadultak, és összekuszálták egymást. Arca még maszatos volt az álomtól. Várakozóan anyjára nézett, aki bögrét nyújtott feléje, színültig kakaóval. Ahogy minden reggel. Zsófi hörbölni kezdte a kakaót, szája szélén kicsiny, barna buborékok ültek meg.

– Van egy meglepetésem – mondta az anyja. – Ha felkeltél, és megmosdottál, megláthatod. Odakint van, a nyári konyhában. – Tudta, hogy lánya ezekre a szavakra sokkal hamarabb felébred, mint egyébkor. És tényleg, a kislány néhány perccel később pirosra suvickolt arccal, kissé féloldalasra fonott copffal és felöltözve bújt elő a fürdőszobából. Piros térdzoknija nem passzolt, megint nem bírta cérnával, hogy megkeresse a párját.

A nyári konyha nem volt egyéb, mint az öreg, hosszú, sokajtós ház egy toldaléka, tele lommal, használaton kívüli bútorokkal, ruhákkal, régi újságokkal. Nevét eredeti rendeltetése után kapta, amire azonban már nem utalt semmi más, csak az ósdi, fatüzelésű tűzhely a sarokban, és az a néhány lepattogzott zománcú lábas, amelyet kilakoltattak a valódi konyhából. Zsófi benyitott, majd óvatosan becsukta maga mögött a rozzant üvegezett ajtót. Halk, nyekergő hangot hallott a nagy barna szekrény felől. A szekrény tömzsi lábánál, egészen bent a sarokban egy kicsi fekete macska ült. Látszott rajta, hogy nem fél.

– Gyere ide – mondta neki a kislány, és leguggolt. – Gyere, hadd nézzelek. – A macska nyekkentett még egyet, majd odament hozzá. Fejét Zsófi térdéhez dörgölte. Bundája szénfekete volt, és selymesen tiszta. Pofájából két sárga szeme két ikerholdként villogott elő. – Hát megjöttél – súgta neki Zsófi. – Na végre.

Az anyja csak nézte. A macska előző este csapódott hozzájuk, amikor férjével hazafelé sétáltak. Eleinte csak követte őket, majd nyávogva közelebb merészkedett. Akkor ő lehajolt hozzá, és megsimogatta. Egészen fiatal lehetett, kölyöknél ugyan nagyobb, de nyurga, csupaláb. Tetszene Zsófinak, tudta, csak hát minek a nyakába venni egy ilyen dögöcske gondját. A macska azonban nem tágított. Hazáig kísérte őket, majd amikor már csak néhány lépésnyire jártak, hirtelen elszántsággal előreszaladt, átbújt a kerítésen, és eltűnt a ház irányában. Az ajtó előtt várta őket, olyan magától értetődően, mintha mindig is hozzájuk tartozott volna. – És ez – gondolta Zsófi anyja – eldöntötte a dolgot.

– No, és mi lesz a neve a kis nyavalyásnak? – kérdezte a kislányt. Zsófi elmosolyodott, megbabonázó magabiztossággal. Az ilyen mosolyok utáni megszólalásai nem egyszerű kijelentések voltak, sokkal inkább kinyilatkoztatások.

– Van már neve – válaszolta. – Kamipe. Kamipének hívják. Ő maga mondta. –

– Hát ez meg miféle név? –

– Szerintem szép – mondta Zsófi. – Azt jelenti, hogy szerelem. Cigányul van. Kamipe mondta. Azt jelenti, hogy szerelem, meg azt is, hogy erő meg akarat. És Kamipe szerint ez éppen megfelelő név egy macskának. Mert az ő népük is Egyiptomból származtatja magát, mint a cigányok, és ők is sokat vándorolnak. –

– És ezt mind a macska mondta? – kérdezte az anyja.

– Igen, ő.

– És azt nem mondta, hogy hívhatnak egy macskát éppen szerelemnek?

– Ezen nincs mit magyarázni, anyu – kuncogott Zsófi. – Kamipe egy fiatal hím, szerintem teljesen érthető, ha úgy gondolja, ezzel a névvel csak imponálhat. –

Zsófi anyja gyakran eltöprengett, honnan szedi a lánya kissé bizarr ötleteit. Nem magyarázat mindenre, hogy élénk fantáziája van, mert időnként nagyon is hajmeresztő dolgokkal rukkol elő. Ezekhez képest a macska névadása igazán semmiségnek tűnt. Persze lehet, hogy a sok olvasás vezetett oda, hogy Zsófi mindenféléket kitalál. De olykor nemigen értette, miféle könyveket olvashat a kislány, mert egyszer például arra kellett hazaérnie, hogy Zsófi épp egy esküvői szertartást celebráltat a szomszéd kisfiú közreműködésével. A menyasszony Zsófi, a vőlegény egy igen koszos kóbor eb volt. Később Zsófi higgadtan és kimerítő alapossággal magyarázta el neki, hogy azért történt az egész, mert rájött, hogy a felső fogai hamarabb nőttek ki, mint az alsók, és ezt Indiában rossz előjelnek tartják, a rontás ellen pedig úgy szoktak védekezni, hogy kutyával házasítják össze a gyereket. Elmagyarázta, hogy ő csak jót akart, és még meg is nyugtatta az anyját, hogy ez nem számít igazi házasságnak, tehát ha amiatt aggódna, hogy nagylánykorában majd nem mehet férjhez, akkor higgye csak el, hogy igen.

A szülők hitetlenkedve tárgyalták meg este lányuk legújabb kalandját, de igazán csak akkor lepődtek meg, amikor kiderült: az a bizonyos indiai szokás valóban létezik.

Zsófi pedig nagy lelki nyugalommal csalinkázott ide-oda földi birodalmában. Zsófi tudott dolgokat: tisztában volt az egyszarvúak és a griffmadarak vagy a nagy fehér sárkányok létezésével, azonban makacsul cáfolta, hogy bármi alapja lenne földönkívüliekről vagy a szívrabló tündérekről szóló mendemondáknak. A legtöbb állattal, bármilyen aprócska vagy behemót volt is, közvetlen, barátságos stílusban tárgyalt, de a galambokat például nem szerette, és sunyi dögöknek titulálta őket. Szeretett repedéseket, tenyérvonalakat nézegetni, és kedvtelve merült el a konyha alkímiájában: figyelte, amint a nagyanyja felbontja a tyúkot, és megmutatja neki a kis, sárga napokat a hasüregben, amelyekből egyszer tojások lehettek volna. Nézte, ahogy a sütőben a cseppfolyós massza szilárddá, illatossá és ízletessé alakul. Megérintette a kenyér bőrét, és érezte, ahogyan lélegzik. És amellett, hogy időről időre azzal lepte meg a környezetét, hogy olyasmikről kezdett értekezni, amikről senki sem tudta, honnan tudja, örömét lelte a kellemetlen kérdések feltevésében. Milyen íze lehet az olvadt üvegnek? Honnan lehet tudni, hogy a világ igazából van, és nem csak úgy képzelődünk? Vajon van-e Istennek köldöke, és ha nincsen, mi lehet a helyén?

Anyja gyanította, hogy igazából nem is akar választ kapni, amikor ilyeneket kérdez, csak valamiféle keretet akar szabni folytonos vizsgálódásának és töprengésének.

Kamipe, az más ügy volt, az első pillanattól fogva. Neki sosem volt állata, és tulajdonképpen mindig is ódzkodott attól, hogy a lányának legyen. Nemcsak mert meg volt róla győződve, hogy a kedvenc gondja előbb-utóbb őrá maradna, hanem mert valahogy illetlennek és nem helyénvalónak érezte, ha az ember túl sok figyelmet szentel valaminek, ami nem is tud beszélni. Most azonban be kellett látnia, hogy hiábavaló is lenne távol tartani Zsófit a kis fekete macskától.

Kamipének nem telt sok időbe, hogy nyurga kölyökből nyájas mitológiai szörnnyé növekedjen. Hatalmas lett, mint egy vadmacska, és zajtalan lépteivel úgy járkált fel s alá a ház tájékán, akár valami őrszellem. Zsófi pedig örökösen a nyomában volt.

Egy ágyban aludtak. A macska közvetlenül Zsófi feje fölött foglalta el helyét, ha épp otthon töltötte az éjszakát. Reggel pedig, amikor a kislány felébredt, Kamipe ott ült az ágy lábánál.

– Jó reggelt, Kamipe – köszöntötte ilyenkor Zsófi. – Mindjárt felkelek, te is kapsz enni, és aztán elmesélem, mit álmodtam.

Zsófi anyja határozottan erőltette magát, hogy ne legyen féltékeny. Életében először érezte, hogy a lánya kizárja valamiből. Úgy festett, valamiféle titkos szövetségre lépett Kamipével, és hiába tudott a macska olyan hétköznapi jovialitással elnyúlni a szoba közepén egy zsírosabb ebéd után, és hiába dörgölőzött oda az ő lábához is, egyre inkább úgy érezte, ez a nem is annyira jámbor vadállat olyan, mint egy rút titok, amelyet nem osztanak meg vele.

Zsófi pedig egyre többször tünedezett el, ha nem figyelt. Amikor megkérdezte, hol járt, csak annyit mondott, hogy Kamipét kísérte el. Nem beszélt anyjának ezekről az utakról, melyeken úgy követte a macskát mindenhová, hogy mindvégig igyekezett észrevétlen maradni. Tudta persze, hogy Kamipe tisztában van a jelenlétével, mégis súlyos tapintatlanságnak érezte volna, ha nyíltan megmutatja magát. Bejárta Kamipe titkos útjait ő is – háztól házig, portától portáig osont. Megfigyelte, hogy a macskák rejtélyes sokszög-alakzatban helyezkednek el háztetőkön, bokrok alján, és egyéb fontos stratégiai pontokon, és onnan tartják szemmel egymást. Nemegyszer látta Kamipét, amint egy fajtársával beszél, alig észlelhető gesztusokkal, azon a rejtett nyelven, amelynek létezéséről az emberek nagy része nem is tud. Látta Kamipét lesben állni és vadászni. Egyszer karnyújtásnyi távolból nézte végig, ahogy a macska foglyul ejt egy hihetetlenül apró egeret, majd játszik vele. Kamipe nagyon ügyes volt, és ahogy Zsófi borzongva megállapította, elképesztően kegyetlen. Nem gondolta persze valódi kegyetlenségnek, amit látott, inkább arra emlékeztette, amikor az asszonyok elvágják az állatok nyakát. Bámulta Kamipe rideg, sebészi szakértelmét, amivel lassan és türelmesen kicsalogatta az életet az egérből. – Vajon én képes lennék erre? – töprengett. Nehéz volt elképzelnie magát, amint éppen öl, és nem volt kimondottan kellemes érzés, de aztán eszébe jutott, hogy így is, úgy is húst eszik, és hogy akkor már mennyivel becsületesebb, amit Kamipe csinál. Szeme közé néz az ebédjének. Zsófi egyszer képtelen volt megenni a vasárnapi csirkét, mert hirtelen egészen tisztán érezni kezdte, hogy amibe éppen belevájja a fogát, melyik része lehetett a nemrég még élő, lélegző jószágnak.

Látta Kamipét, amint felhergelt korcsok elől menekül, nem zavartatva magát a csaholástól, és látta Kamipét, amint környező házaknál ennivalót csen a teraszra kikészített tálkákból. Látta Kamipét, ahogy a karmát élesíti ferde törzsű fákon, vagy ahogy vicsorítva szimatolja a levegőt, hogy megtudja, miféle állat járhatott arra azelőtt. És egyszer látta Kamipét verekedni. Rémületes küzdelem volt, olyasféle hangtól kísérve, mint amilyet a kettébe hasadó bársonyszövet hallat, és Zsófi reszketve nézte végig, amint hol az egyik, hol a másik rugalmas test csapódik gorombán a talajhoz. De Kamipe vetélytársa, egy piszkosfehér-tarka bestia egyértelműen vereséget szenvedett, és amikor eloldalgott, több helyen is rózsaszínű foltok mutatták bundáján, hány helyen mélyesztette belé Kamipe a fogát.

Nyár volt ekkor már. Zsófi mezítláb caplatott a kertben, mélyen beszívva a föld szagát. Az igéző rendszertelenség ideje volt, a megenyhült szigoré, amikor egész nap tehet, amit akar, feltéve, hogy vigyáz magára, ahogy megígérte. Alig ütköző mellecskéit bikinifelsőbe bújtatta, de karja, hasa, combja szabadon volt, és hamarosan szúnyogcsípések, apró zúzódások, horzsolások tarkázták a bőrét. Azt evett, amit talált, és akkor, amikor kedve volt. Hanyagul lefelé fordítva kinyitott könyveket hagyott szerteszét, meg maszatos szélű limonádéspoharakat. Ha felforrt a napon, a slaggal hűtötte le magát, majd azon vizesen elindult valami látnivaló után.

Kamipe pedig lassanként megváltozott. Észrevehetően lefogyott, szőre fénytelen lett. Nyugtalan girhességét tétován vitte jobbra-balra. A kislánynak úgy tűnt, a tekintete egyre távolibb, és időről időre apró, kiszámíthatatlan sárga szikrák táncoltak benne. Egyre kevesebbet látta. Volt, hogy haza sem ment, csak villanásokra tűnt fel a bokrok között vagy egy sarkon. Zsófinak nem tetszett a dolog, nagyon nem, de tudta: Kamipét nem lehet az akarata ellenére otthon tartani. Ami még rosszabb volt, hogy Kamipe újabban már látnivalóan nem akarta, hogy elkísérje. Mintha a terhére lett volna a dolog. Többször is megesett, hogy amikor Zsófi utána indult volna, Kamipe hátratekintett, olyan elutasítóan, rosszallóan, hogy a kislány zavarba jött.

Mégis utánament végül. Egy közeli üres telken látta meg. Kamipe nem volt egyedül, ott volt négy másik macska is. Az egyik, egy kis ezüstszínű a többitől messzebb ült, a többiek vele szemben, nagyjából egyenlő távolságra. – A szürke pontosan olyan – gondolta Zsófi –, mint egy királynő az audiencián. – És akkor megértette: Kamipe szerelmes, és azért várakozik a többiekkel türelmesen, hogy végre kiválasszák.

Az ezüst nőstény elnyúlt a földön, és hengergőzni kezdett. A torkát elhagyó hangoktól vibrálás kúszott a földbe. Csak dobálta magát, hempergett, és éneke, mely egyszerre volt csábító és könyörgő, kéjes, parancsoló és kétségbeesett, mintha a világ összes vágyakozásából vont volna varázskört a feszülten várakozó hímek köré. Zsófi sejtette, hogy rendkívüli, ami történik. És tudta azt is, hogy ha most Kamipét szólítaná, az meg sem hallaná őt.

Az ezüst nőstény felugrott, és elindult a telek másik vége felé, ám közben minduntalan visszapillogott, majd tanácstalannak tűnve megállt. Kamipe utánaindult. – Mehet, mert kiválasztották – gondolta Zsófi.

Látta, amint a többi macska tétován vár egy kicsit, aztán mind eltűnnek. Látta, hogy az ezüst nőstény izzik, és hogy Kamipe is izzik ővele. Zsófi látta, ahogy Kamipe teste ráfonódik a nőstény testére, és Zsófi látta, ahogy Kamipe belevájja agyarait a nőstény tarkójába. Ekkor felszisszent. Trillázó, morgó, vijjogó, sikoltó, síró nászdal borzolgatta a levegőt, amely hegedűszólóhoz és csecsemősíráshoz is hasonlított. Apró villámok cikáztak, a föld remegett. Aztán a horizont lüktetni kezdett, a széle sötét lett, bíborvörös és padlizsánszín, és fémek szaga terjengett, réz és ezüst szaga, és elektromos kisülések szaga, és Zsófi arra gondolt, ilyen szaga van a félelemnek is, és ilyen szaga lehet a halálüvöltésnek is, és ezt a szagot érezheti mindenki, amikor megszületik, és így szorul össze a szíve pontosan, mielőtt levegőért kezd kapkodni, és ugyanilyen hidegség kúszik bele a gerincébe, és ott motoszkál nyugtalanul, és ugyanígy remeg a lába, mert többé nincsen benne erő, csak a fehérzaj van, a zsibbadás, és utána valami nagy feketeség, amiben elnyugszik végre minden, és az erekben meglassul a vér. És aztán Zsófi az kívánta: bárcsak ne látott volna semmit.

Hazament. Mikor anyja este megérkezett, Zsófi az ágyban feküdt, enyhén ámbraillatú verejtékben úszva. Láza volt. Nem nagyon értette, mi baja lehet, anyja pedig nem firtatta, csak lenyeletett vele egy szem aszpirint. Aznap éjjel úgy ragadta magával az álom, miként ragadós, szurkos sötétség, aminek egyáltalában nincsen mélysége, mert feneketlen. És mivel feneketlen volt, Zsófi békésen lebegett benne, a sötétség megtartotta, mint egy sóstó vize, és szépen elvette tőle a lázat. A homloka újra hűvös lett és száraz, szuszogása könnyű, szívverése puha tamtam. És amikor felébredt, a lepedő véres volt.

– Most már kész nő vagy te is – mondta neki az anyja. – Nagylány lettél. Örülsz neki?

Zsófi egy pillanatig hallgatott, azután töprengve megszólalt:

– Kamipe hamarosan elmegy.

– Miért mondod ezt?

– Azért mondom, mert így van. Megmondta, hogy így lesz. Megmondta, hogy elmegy, mert nem maradhat tovább. Hol van most?

– Nem tudom – válaszolta zavartan az anyja. – Kitettem az ételét, mint máskor, de a közelében sem járt. Elcsavaroghatott. De ne félj, estére biztosan itthon lesz.

– Nem lesz – válaszolta Zsófi. És valami ismeretlen, szelíd szomorúság támadt benne, ami sírást gyömöszölt mellkasába. Nem engedte feltörni. Arra gondolt, hogy ő most már nagylány, hogy kész nő, és a mellei is hamarosan megnőnek, és az imitt-amott szaporodó barna pihe lassan sűrű bozóttá alakul, és ő soha többé nem lesz már az, aki volt, hanem egy egészen másvalaki lesz, akit még nem ismer, és akiről a leghalványabb fogalma sincsen. És arra gondolt, hogy vajon miért van az, hogy a dolgoknak meg kell változniuk. – Pontosan ugyanazért, amiért bőrös lesz a kakaó – gondolta. – Pontosan ugyanazért, amiért Kamipe elmegy.

Másnap kora reggel, mikor Zsófi még aludt, Zsófi apja azt mondta Zsófi anyjának:

– Egy fekete macska fekszik a posta előtt a főúton. Áthajtottak rajta. Azt hiszem, Kamipe az. Azt hiszem, megyek, és elföldelem valahol. Rettenetes látvány.

– Megmondjuk neki? – kérdezte Zsófi anyja.

– Ne – felelte Zsófi apja. – Semmit sem kell mondanunk.

– Igen – sóhajtott Zsófi anyja. – Jobb lesz ez így.

Kamipe pedig nem ment többé haza. Zsófi tudta, hogy így lesz, tudta, mert Kamipe ezt már régesrég megmondta neki, és tudta azért is, mert a dolgok megváltoztak. És tudta azt is, hogy ő hamarosan nem lesz többet Zsófi, csak Zsófia, és hogy soha többé nem lesz tizenegy éves.

– Egyszer visszajön – mondta magának. – Tudom, hogy visszajön.

Másnap reggel az anyja nyolc órakor keltette. Pontosan nyolc órakor. A redőny sikoltva csúszott vissza üregébe. Zsófi kinyitotta a szemét, kisiklott az ágyból, hasán felgyűrődött a virágos pamut pizsama, feje búbján gyenge arany ködfelhő ült, arca még maszatos volt az álomtól. Anyja bögrét nyújtott feléje. Színültig volt kakaóval, ahogy minden reggel.

– Nem kérek – mondta Zsófi.

Vissza a tetejére