Mrena Julianna

2016/4 - Kicsi dal; Budapest; Kavarog2016/2 - A fiú és a fa2015/3 - Tükörfény2015/2 - A férfi az álomban; Fernandó; Ballada féldisznóval2014/4 - Csoda Pesten; Egy kísértet portréja; Fentről nézve; Mese a fűről; Önarckép tükörrel; Cocombre mariné (Ars poetica uborkával); A balatoni vonaton2014/2 - Hídon; A pesti kosz2013/3 - A reinkarnációról ; Arról, ami elmúlik; A főzésről; Egy szereplőről, egy történetből 2013/1 - Amikor csak egy felhő van az égen2012/4 - Világvége2012/4 - túróvá alvad, és hõsünk éppen, elfelejtem hogy, A kávéházba tévedt ismeretlen2012/2 - Oázis2012/1 - Divatba jön a narancsbőr, Aurafestés és csakrafelvarrás2011/3 - Amit tényleg jó lenne leírni, A szerelmes stewardess, Violin, Intermezzo, Ismétel, Szem. Tanú, Tegnap a metrón, Zsa! Ko! Sze!, Összeírom, Sebek2011/1 - Nem írok, Egy fehér ló legendája, A be nem fejezett történetek királynője2010/3 - Angyal, kis testi hibával, Felhővadász, Idő. Ugrás.2009/4 - Karácsonyitisz2009/2 - Kiló félbarna2009/1 - A süteménysütő2008/3 - Berényi Csinszka megtalált verse2008/1 - Válogatott fikcióim2007/3 - Kamipe2007/1 - A nemértés tagadása2006/3 - A néma zongorista2006/1 - amikor az éjszaka megnő, pár mondat egy szerelemről2005/4 - A gyűrű2005/1 - Grépfrúthold, Karamella-tangó2004/3 - kunszt, Ki mondta, hogy bármi történjék, verset kéne írni2004/1 - Város, te minden2003/4 - Kurva banalitás, Én annyi mindent mondanék Magának...; 2003/1 - A hattyú titkos éneke2002/4 - A fehér dög s a cirmos dög2002/2 - Genezis, Rövid dal2001/2 - Esti ima álomért2001/1 - Kakasszóra enyém leszel, És szól a lány2000/3 - Ének Illagó vérbosszú-esküvéséről egy madártetem felett, Illagó hazugságon kapja magát; 1998/1 - Ágon ülő

Válogatott fikcióim

A vak ember kutyája

A vak ember kutyája szomorú volt. Egy nagyon szomorú németjuhász, túl vékony derékkal. A lesoványodós kutyakorban már. A vak ember kutyája szomorú volt, és arra gondoltam, biztosan azért, mert a vak ember is szomorú. Meg azért, mert pontosan tudja, hogy nem tud segíteni a vak emberen, hiába viszi el bárhová, és hiába szól neki, hogy ne lépjen ki az autó elé az úttestre, mert a vak ember nem lát, és emiatt dühös, és úgy gondolja, nincs értelme az életének, mint addig volt, amíg látott. Látszott ugyanis a vak emberen, hogy nem született vak, sőt, talán egészen kezdő vak, esetleg baleset érte, vagy cukorbeteg, tömpe, vaskos, húsoshájas combjai voltak a vak embernek, és ez valahogy megerősíteni látszott ezt az elképzelést, persze tudom, hogy igazából teljesen alaptalanul.

A vak ember szomorú kutyája és a vak ember összevissza hányódtak a villamoson, valahányszor kanyarodott velünk. Úgy néztek ki, mint akik hajóhoz szoktak, meg hullámzáshoz, és tényleg lehet, hogy mondjuk az előző hat hónapot egy vitorláson töltötték, mert bárhol lehettek végül is azelőtt, hogy én láttam volna őket a villamoson. A vak ember szeme csukva volt, és tulajdonképpen így első ránézésre maga a vak ember is csukva volt, és valami komor ült neki a homlokán, a vak ember kutyája pedig szomorú volt és sovány, és én elképzeltem, hogy a vak ember mondjuk ül otthon egy újabb sötét estén, amiről nem látja, hogy este, és iszik, és amikor már berúgott, odahívja magához a kutyát, és elkezdi verni. A kutya pedig nagyon sokáig nem sír, mert megtanították neki, hogy viseljen el mindent, meg még többet, és a vak ember üti, konokul, kiszámítottan, módszeresen, méghozzá azért üti, mert a kutya lát, ő meg nem, és emiatt gyűlöli halálosan, és üti, és üti, és akkor a kutya végre elkezd sírni, jajong, igazából szánnivalóan és rekedten, és meggyőződés nélkül, és akkor egy idő után a vak ember is elkezd sírni, aztán csak fekszik a hátán, amíg egyszer csak újra reggel nem lesz.

A körtéren kiszállunk. A hátuk mögül figyelem a lassú, óvatos lépéseket. Meg ahogy az emberek kerülgetik őket, mint egy nagy, kövér tabut. A vak ember tabu, és ezen még a vak ember kutyája sem változtathat, pedig őt majdnem mindenki szeretné megsimogatni. Átvágunk a körtéren, a fehér burkolaton egy asszony azt játssza, hogy köztéri szobor, nem látni belőle semmit, csak a kabátját és a kendőjét, arccal lefelé borulva kuporog, mint egy ájtatos muzulmán, csak éppen nem Mekka felé fordulva, úgy van ott, mint bazalt vagy gránit, emlékmű vagy gyanús fekete bucka. Tovább. A zebránál egy kivénhedt modern kentaurnő, a lába helyén kerekei vannak, az arcán semmi, csak a nyavalyásság, meg a piafoltok, a haja kócos, a kezében kosár, és szólongatja a népet, hogy segítsenek. Áthaladok az úttesten, a közért elé érve még látom a vak embert meg a szomorú kutyáját, ahogy a Himfy utca szélén állnak, félig kitakarja őket egy furgon, és csak állnak, és arra gondolok, bizonyára arra várnak, hogy a furgon odébb menjen, és nem tudják, hogy a furgon leparkolt, úgyhogy biztosan várnak majd jó darabig, mire újra elindulhatnak valamerre.

Aztán odaérek a buszmegállóhoz, és közben azon gondolkozom, hogy ezt le kellene írni, de közben már engedem is el a történetet, ami igazából sohasem volt, és a buszmegállóban meglátok egy öregasszonyt, akinek szép bézsszínű télikabátja van, fehér, bodros haja, sápadt, szép arca, és tűzpirossal van kifestve a szája, és akkor arra gondolok, miért van az, hogy az ember kényszeresen történeteket rendel arcokhoz, és miért van az, hogy mindig belebotlom az ilyenekbe, másokat meg észre sem veszek. És hogy nekem mi lehet az arcomra írva.

 

Karmafogócska

Részt vehetnek benne annyian, ahányan csak akarnak. Mármint lelkek. A szabályok egyszerűek. Az egyik lélek a fogó, a többiek szabadon szaladgálnak. Ha a fogónak sikerül valakit megfognia, szerepet cserélnek. A játék 99 körön keresztül tart, utána mindenki hazamegy vacsorázni.

Alapvetően az a trükk, hogy ügyesen kell tudni inkarnálni. Ha nem tudsz ügyesen inkarnálni, akkor mindenki ki fog nevetni, és olyanokat fognak énekelni, hogy ilyeeen-fogóóómeeeelleeett aaaluuuudniiiiisleeeeheeeet. Ami pedig nagyon cikis tud lenni.

Szóval amikor elkezdődik a játék, a játékvezető jelt ad, és mindenki szétspriccel, különféle életekbe. De amilyen gyorsan csak tud. És akkor a fogó elkezdi keresni az emberét. Illetve nem feltétlenül ember, mert lehet bármi más is, és még az is trükkös az egészben, hogy a fogónak addigra a leghalványabb fogalma sincsen arról, hogy ő a fogó. És nagyon sokszor csak annyit vág le az egészből, hogy A) agyoncsapott egy szúnyogot a tarkóján B) kihúzott a földből egy répát, esetleg C) disznót vágott a rokonokkal. Ott van még amúgy az is, amikor D) brutális gyilkosságért háromszoros életfogytiglani kap, és persze csak utólag tudja meg, hogy az egész nem egyéb, mint karmikus ugratás. A játszótársak ugyanis néha szeretik szívatni egymást. („Jó, de a lábamat miért kellett levágni?” „Olyan viccesen néztél ki féloldalra dőlve. Hihihi.”)

Aztán, amint már írtam, a játék 99 körön belül véget ér. De amúgy nagyon-nagyon sok karmafogócska zajlik ám párhuzamosan. A karmafogócska egész biztosan az univerzum legnépszerűbb szabadidős foglalatossága. Csak most valahogy senkinek sem rémlik. Én még nem inkarnálok valami jól. Lassú is vagyok. Meg kicsit béna is. De azért bírom. Jó játék.

 

Álomadalomazálmod

Meg kéne keresni azt a személyt, aki álmodik engem, és elbeszélgetni vele. Jó bonyolult álma van. Talán túlságosan sokat evett, ráadásul éjjel. Vagy esetleg az a baja, hogy egyedül alszik. De talán épp ellenkezőleg, valakinek a lábaujja éppen belelóg a szájába, és ezért álmodik most engemet. Szóval elmondható, hogy egy lábujj a létezésemet kiváltó ok.

A személy, aki álmodik engem, szerintem eléggé régen alhat. Persze esetleg tévedek: tulajdonképpen pár perces bóbiskolás is elegendő lehet több évtizedet betöltő izé kitalálására, szóval lehet, hogy mindjárt rázkódni kezd a vonat, amelyen az illető személy utazik a Mende-Sülysáp vonalon, netán Nakonxipánban, és akkor vége az egésznek, meghalok, készpassz.

Az orvosok nem tudják majd, hogy mi bajom volt, a hasukra ütnek, és írnak valamit a halotti bizonyítványomra, talán fel is boncolnak, de a boncolási jegyzőkönyv is teljesen légből kapott lesz, mert amikor kinyitnak, mintha csak be lennék cipzározva, nem is lenne bennem semmi. Illetve semmi lenne bennem. Az orvosok nem tudnák, hogy ez az egész azért van, mert ez egy álom, de hát nyilván őket is álmodná valaki éppen úgy. Egyvalaki tudná csak, hogy mi történt, egy hét rőf hosszú szakállas boszorkányos öregember, valahol a világvégén, és ő beírná egy vastag könyvbe, hogy a halál oka ébredés. De azt úgyse olvasná el soha senki, az öreg csak úgy magának írná be, mert szereti számon tartani a dolgokat.

Meg kéne keresni azt a személyt, aki álmodik engem, mielőtt felébred. Milyen lehet vajon? Szerintem egy fiatal férfi. Tetszene, ha az lenne, csodálkozó nagy barna szemekkel. De lehet, hogy inkább egy kutya. Vagy egy elefánt. Vagy meztelen csiga. De igazából csak azért írom ezt le ide, mert hátha akkor jobban kihallatszom annak a személynek az álmából, és révetegen válaszol valamit esetleg, és akkor az visszhangozni fog majd hosszan a fejemben, és akkor majd megtudok valami többet az életről, a világmindenségről, meg mindenről, kivéve persze, hogyha mégsem.

Van egy személy. Álmodni szoktam vele. Meg kéne keresnem. Meg kéne találnom, mielőtt ő talál meg engem. Különben, amikor felébredek, meghal. Ha elalszom, újjászületik. Anesztézia. Szinesztézia. Inkarnál. Reinkarnál. Szabó Lőrinc amúgy tudna erről mesélni. Meg Dzsuang-Dszi. Meg a lepke.

 

Százévmagány

És nem lenne akkor már sehol senki. Én se lennék. Vagy nemtom. Lenne a lakásom, nyitott ablakkal, ahogyan nyáron szokott, az ablakban a lepkés szélcsengő, néha légáramlat simogatna végig a bútorokon, de ennyi. Csönd lenne, és odakinn körülbelül huszonhat fok. Bent meg huszonnégy. És legalább három napon át délután három óra lenne. Vagy háromnegyed négy esetleg. Nem lenne sehol senki, a falon egy légy dörzsölgetné a lábait. Én se lennék. A kísértetem meg ott ülne az ablakban, egy kispárnán, a lepkés szélcsengő alatt, és gyógyteát inna bögréből vagy fröccsöt az egyik virágos üvegpohárból, teljesen mindegy, mert egyébként úgysem érezné az ízét, legfeljebb azt hinné, hogy érzi.

Szóval ülne ott a kísértetem, és nézegetné a csupasztéglás tűzfalat szemben, a kéményeket, a távolabbi galambdúcot az egyik háztetőn, meg az eget, meg az ecetfát az ablak alatt, meg a kétszintes ház lakóit, illetve azokat nem, mert már nem lennének ott, legfeljebb néhány kísértet, mert ugye már nem lenne sehol senki, se az a fehér puli, amelyik tegnap olyan nehézkesen húzta a hátsóját, amikor kiszaladt a labdáért, se az a szőke lány, aki elé a puli farkcsóválva elindult, se a fiú, aki várta a lányt a lépcsőn, se az a nő, akit este kilenctájt meglestem meztelenül, pedig nem is akartam. Egy se lenne ott.

A kísértetem mondjuk ezen már nem lepődne meg egyáltalán, mert már régen tudomásul vette volna akkorra ezt a dolgot, és akkor hallaná, hogy valahol elkezd csörögni egy telefon, de amúgy nem azzal a bántó, digitális csörgéssel, ahogyan ezek mostanság szoktak, hanem azzal a jó kis repedtfazékbanfakanállalcsörömpölős, ellentmondást nem tűrő csörgéssel, amilyen csak nehézkagylós tűzpiros vagy fekete telefonnak tud lenni, és hát szóval a telefon csak csörögne, pont úgy mint a Száz év magány vége felé Macondóban, és csak csörögne, és csak csörögne, de most nem venné fel senki, és nem kérdezné meg senki a vonal túlsó végéről, hogy vajon vége van-e már a háborúnak, mert már nem lenne senki, aki fölvegye a telefont, csak én, de az nem számít, mert én se lennék, csak a kísértetem.

Ezért a telefon csak csöngene és csöngene tovább, volt nekünk amúgy egy ilyen feketében, az a régi postai, egyszer elromlott, és összevissza csöngött, aztán meg az lett, hogy nem is kellett felvenni a kagylót, kapcsolt anélkül is, és lehetett beszélgetni kihangosítva úgymond, mert rejtélyes módon a hívót is jól lehetett hallani, ez még abban az időben volt, amikor a telefonszámok maximum ötjegyűek voltak, a mienk talán valami olyan, hogy 11-302, nem lényeg, de furcsamód itt van valamelyik agyzugomban, csak előbújnia nem akaródzik. Szóval elromlott a telefon, és a nagymama ült a hokedli előtt, amin a telefon volt, egy szépiabarna öreg kissámlin, és a hibabejelentővel beszélt, pontosabban közelhajolt a fekete postai telefonhoz, és úgy győzködte, mert a hibabejelentős nő nem hitt neki, úgy gondolhatta, hogy megint egy hibbant öregasszony, a nagymama meg csak mondta neki a nagy hasával meg a kötényében előrehajolva, hogy de hát értse meg, hogy most is úgy beszélgetek magával, hogy nincs felvéve a kagyló, a hibabejelentős nő meg még mindig nem hitt neki.

Szóval az a fekete telefon például pont úgy csörgött, ahogyan ez csörögne, amikor már nem lenne senki sehol, és én is kísértet lennék. Egyszer amúgy azt írtam K.-nak, hogy néha nem tudom eldönteni, hogy Pilar Ternera vagyok-e a Száz év magányban, vagy inkább a földevős Rebeca, esetleg a szegény boldogtalan Carmelita Montiel, akinek még azelőtt meghal a szerelme, hogy elvehetne a szüzességét, így járt, nincsen tovább, nem lesz vele semmi, mert ez egy viszmajor. Aztán K. erre csak annyit írt vissza, hogy ő hamukereszt szeretne lenni Buendía ezredes egyik fiának homlokán, és valamiért ez volt a tökéletes válasz, bár ezt most nem teljesen tudom, hogy miért mesélem el.

És akkor már nem lenne senki. És a telefon csak csöngene tovább, és úgy egyáltalán soha, soha, semennyi csörgés után nem venné fel a telefont senki, mert már nem lenne, aki felvegye, sőt, akkorra gyanús lenne, hogy igazából az sincsen, aki bármilyen számot felhívjon, mert már mindenki meghalt és elutazott, és már nincs idehaza senki, csak a kísértetem, aki viszont fütyül a csörgésre, és telefonálni meg egyáltalában nem telefonál. Szóval a telefon csak úgy csöngene magától, máshogy nem is tudna szegény, mert a hozzá tartozó számot már nem hívják fel soha többet, és addigra én ezt már mind tudnám, illetve a kísértetem tudná. És addigra már az is gyanús lenne, hogy egyáltalán nincs is telefon, és csörgés sincsen, pláne nem délután három és háromnegyed négy között, a konyhaablakban ülve huszonhat celziuszfokkal, mit tudom én, ilyesmi. Ez lenne. Ez lenne akkor, amikor már nem lenne senki sem.

De mondjuk könnyen lehet, hogy már most is ez van, csak még nem tudom.

 

Tetoválj ki

A hátam. Nevek lennének rajta. Szép sorban. A strandon látszana például az egész lista, kivéve a bikinimadzag alatt, heverésznék a Balaton-parton mondjuk, és mindenki láthatná az egész tetkómat, ami végül is egy névsor lenne.

És ha megkérdeznéd, hogy mi ez, akkor elmesélném, hogy az úgy van, hogy amikor eléggé megszeretek valakit, akkor rátetováltatom a nevét a hátamra. És azt is elmondanám, hogy mire megöregszem, valószínűleg az egész hátam tele lesz varrva, és ez jó, mert ez egyrészt azt jelenti, hogy jó nagy szívem van, másrészt meg ez olyan jelentőségteljes, vagy mi. Egyszer talán még valami híres fotós is jön, aki megörökíti az Öreg Tetovált Hölgyet. Szóval ezt így elmesélném, és te mosolyognál rajta, hogy ez milyen már. Akkor azt mondanám neked, hogy figyelj, ha már téged is eléggé szeretlek, akkor majd a te nevedet is hozzáíratom a listámhoz, és akkor úgyszólván oda leszel varrva hozzám képletesen. Ezen egy kicsit nevetnél, és azt mondanád, hogy végül is neked mindegy, ha nekem ez kell, hát jó. És akkor nevetnék én is, és elmennék bevizezni a bőrömet, mert túl meleg lenne. És aztán észrevennéd, hogy a listában vannak nevek, amelyek át vannak húzva. De nem mondanál rá semmit.

 

Kódiskóbor

Hol volt, hol nem volt. Valaha, egyszer, régen. Hol volt, hol nem volt, egyszer, azelőtt Tartoztál Valakihez, de már Nem Tartozol. Nem tudni pontosan, mi történt, talán elkódorogtál, vagy elvesztettek valami tűzijátékos estén. Az is lehet, hogy csak úgy kiraktak a sztráda mellett egy piszkosfehér kombi ázott szagú hátsó üléséről.

Először Nem Érted. Tanácstalanul leülsz az út szélén, valószínűleg fúj a szél, az eső is esik, a lábaid gyengén remegnek, a hasad horpad, mert összehúzza a zsigereidet valami, ami mintha a Félelemhez hasonlítana, de nincs most értelme ezzel foglalkozni. Alig hallható nyüsszögések törnek elő, aztán már egészen hangosan szűkölsz. Persze később abbahagyod.

Elindulsz aztán valamerre. Szaglászol. Hátadon borzas a bunda. Sokkal inkább téblábolsz, mint mész, és elég gyakran összerezzensz valami hangra, amellyel azelőtt nem törődtél. Mert azelőtt Tartoztál Valahova, de most már Nem Tartozol.

Felfedezed a szeméttárolókat és azokat a zugokat, ahol hideg reggeleken meleg levegő áramlik az utcára. Rájössz, hogy akármi van, nem tud kipusztulni belőled az élés. Élhetés. A helyek új jelentést kapnak. Mint ahogyan a szagok is.

Megszokod. Lassacskán kialakul. Találkozol Barátságos Emberekkel, akik neked adják a szendvics végét, vagy kicsit megvakargatnak. De persze nem visznek haza magukkal, és te nem is akarnál velük menni, mert Nem Tartozol Oda. Így hát végül is éppen jó, ha megetetnek, esetleg azt mondják: jaj de Aranyos Kis Dög. Vagy: Szegény. Vagy: végül is Nem Is Olyan Ronda. Vagy: Hazavinném, De Hát Nekem Nem Való Állat. Te pedig úgy hívod magadban magadat néha, hogy Kódis. Magadban, magadat. Mert amúgy nincsen többé neved.

Találkozol Más Kóborokkal. Alkalmi falkákba verődtök, de sokan eltünedeznek. Ki ezért, ki azért, nem is akarod tudni igazán. Néha olyanok is hozzád szegődnek, akiken látszik a jólét, mert szeretnek kalandozgatni, és Rossz Kutya lenni. De ezek aztán hazamennek.

Vágysz. Vágysz, egyre halkabban, de vágysz azért. Egyszer majd lesz egy Gazdád. Friss vízzel teli tálkát rak majd eléd, meg konzerveledelt, és bolhairtós samponnal alaposan lecsutakolja rólad az utcát. Saját kosarad lesz, és a Gazda kölykei mindennap megdögönyöznek, és a Gazda pórázon visz majd sétálni, igen, és a pórázt ugyan nem szereted, de azért örülsz neki, mert így látszik, hogy Tartozol Valahova, és különben is, később lekerül, mert a Gazda Bízik Benned, mert Jó Kutya vagy. Amúgy még a kanapéra is felenged.

De persze pontosan tudod, hogy tulajdonképpen valószínű, hogy nem lesz semmiféle Gazda. Pedig szeretnéd. De egyre inkább úgy sejted, hogy az Olyanoknak, Mint Te, nem is való Gazda egyáltalán.

Pedig lehet, hogy csak Akarnod Kéne.

 

Ami tényleg

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királylány, aki csak a tükrökben látta magát. Egyebütt nem volt neki arca. Nem volt neki teste. Ha lenézett, hogy szemügyre vegye a kézfejét, elmosódó foltot látott csupán.

A királylány minden éjszaka azt álmodta, hogy ő egy tükörlakó. Tükörből tükörbe sétált át meg át, és csodálatos dolgokat látott. Izgő-mozgó, szuszogó embereket, akik mind az ő bal füle mellett, valahol a hátsó semmiben keresték a saját arcukat. Néha aztán látott olyanokat is, akik közömbös arccal siettek el a tükör mellett, és ezeket néha szerette, néha pedig haragudott rájuk, amiért semmibe vették a tükröket. Egyszer-kétszer pedig előfordult, hogy valaki összetört egy-egy tükröt, és olyankor a tükörlakó eléggé megijedt, mert arra gondolt, hogy mi lesz akkor, ha ő is össze talál törni a tükörrel együtt.

Minden éjszaka ilyeneket álmodott a királylány. Aztán lenézett, és megnézte az elmosódó foltot, ami a keze volt. Aztán belenézett a tükörbe, és látta a kezét, amely egyszer ilyen volt, egyszer olyan, ráncos öregasszonykéz egyszer, gyermek párnás kezecskéje másszor, tündér kecses kacsója vagy parasztlány mosástól kiveresedett tenyere. A királylány néha arra gondolt, hogy még szerencse, hogy az arcát így is, úgy is csak a tükörben láthatná, mert különben fogalma sem lenne, hogy milyen. Hogy mi van ott igazából, ahol amúgy a folt van.

Egyszer volt, hol nem volt a királylány, aki csak a tükrökben látta magát. Aztán egy napon a királylány megrántotta a bal vállát (ezzel egyidejűleg a királylány álmában a tükörlakó is megrántotta a jobb vállát), és kimondta a varázsszavakat, amelyekre már senki sem emlékezett, még maga a királylány sem.

Azt mondta a királylány:

– Jó, hát akkor ne.

És soha többet nem volt neki tükörképe. Akkor aztán meglátta, hogy a keze feje éppen olyan, mint akárki másé.

 

Szív

Egyszer majd az lesz, hogy fenn felejtem a szívemet a villamoson. Szándékosan persze. És majd hagyok mellé levelet is.

Úgy lesz, hogy a szívem majd egy barna, maszatos kartondobozban hever, hússzor harmincasban például. A dobozra, amiben a szívem lesz, rá lesz rajzolva egy szív. A félreértések elkerülése végett. Meg figyelemfelkeltésképpen is. És ezt írom majd, hogy mindenki tudja, miről van szó:

Kedves Idegen!

Ez itt a szívem, illetve az volt. Nekem többé már nincsen rá szükségem, rájöttem, hogy igazából teljesen felesleges, és csak húzza lefelé a mellkasomat, meg sustorog összevissza. De azért ez egy nagyon jó kis szív, és sok érzelmes emlék is köt hozzá. Ezért hát arra gondoltam, hátha más még örülne neki. Jártam a vöröskeresztnél, a máltai szeretetszolgálatnál, és még egy kisállatmenhelyen is, de végül egyik helyen se hagytam ott. Aztán eszembe jutott ez a megoldás.

Szóval, kedves idegen, ez itt a szívem. Örülnék neki, ha a továbbiakban a te szíved lenne. Gondját viselnéd, szeretnéd, becsülnéd, mert mint mondtam, azért igazán jó kis szív ez. És persze azért érdekel, hogy mi lett vele. Úgyhogy légy szíves, majd dobj egy ímélt erre a címre, és írd le benne, mi lett a szívemmel. Izé, a szíveddel. A szívünkkel. Érted már.

Beszámoló soraidra számítok: villamosonhagytamaszivem_kukac_gmail.com

Üdvözöllek,

Az, Akinek Egyszer Szíve Volt.

Vissza a tetejére