Kiss Tamás ifjúkori barátja, Weöres Sándor mondotta egyszer egy interjúban, hogy ő költő, nem teoretikus, úgy van a költészettel, mint a hentes a hússal, egész nap vele bánik, de nincs róla filozófiája. Nos, ez is a proteuszi alakoskodás, szerepjátszás egyik megnyilatkozása volt, hiszen Weöres doktori disszertációját éppen a vers születéséről írta, s később is kutakodott a magyar líra kincsesládájában. Egyszóval poéta doctus volt. Kiss Tamásnak is ez a státusa, sőt róla csak úgy szabad beszélni: költő és esszéista. Nem azért, mert két diplomát szerzett (teológus, tanári) s irodalomtörténetből doktorált, ez csaknem mellékes életrajzi tény. Ámbár lehet, hogy ő erre összehúzná szemöldökét, s azt mondaná: Nézzed, elsőrendűen a mű a fontos, ez nem vitás. De a művet sokszor magyarázza, megvilágítja a történelmi háttér, a művész élethelyzete. Bori Imrének igaza van abban, hogy a magyar irodalomtudomány sokáig a kívánatos, ésszerű aránynál nagyobb jelentőséget tulajdonított az írói életrajznak, ennek következtében az iskolai oktatásban is eluralkodott a historizálás a műelemzés rovására. Ám írói biográfiára, nem önmagáért, hanem az elemzés elmélyítéséért, szükség van. Olykor a pacsirta is fontos, nemcsak a dal, hogy Juhász Gyula idevágó versgondolatát említsük.

De a képzelt válaszon túl szóljon Kiss Tamás hiteles szövege is: „A versek tehát valamilyen szembetűnő karakterükkel, természetükkel felkínálkoznak, s nem fordíthatunk nekik hátat. Minden ilyen verstípushoz másképpen, más-más oldalról közeledhetünk, az elemezés teljesebb, rugalmasabb módszerével, a grammatika, stilisztika, poétika, alkotáslélektan, írói életrajz stb segítségével.” A verseléstől a poézisig c. önvallomásában többek között „megmagyarázza”, értelmezi Jel c. költeményét. Érdekes lecke ez, ami azzal a tanulsággal jár, hogy a költészet még a képes beszédnél is több: a társadalomban elképzelhető jelfunkciók egyike. Ezért tudja „tíz sorban, harminc szó segítségével és a képek logikájával (...) kimondani a kimondhatatlant”.

A 90 éves Kiss Tamás irodalmi munkássága több mint hatvan évet ível át, természetes tehát, hogy szemlélete, nézőpontja időről időre módosult, de mindig szervesen, az evolúció törvénye szerint. Nincsenek pályáján nagy törések, antagonisztikus fordulatok, amit az is bizonyít, hogy kedvenc íróihoz, költőihez vissza-visszatért. Kezdetben Bergson bölcseletének hatása alatt állott, s az intuíciót föléhé helyezte a rációnak, aztán Schopenhauer és Nietzsche filozófiai szkepticizmusának vonzásába került. Schopenhauer aszkézist hirdető filozófiájából nem az ontológiai pesszimizmus ragadta meg, hanem az, hogy a művészetek, a szép élvezete felszabadítja az embert. Esztétikummal átitatott létszemléletét megőrizte a legnehezebb időkben, a vulgár-marxizmus uralma idején, és vallja ma is. Hirdette akkor is, hogy a műelemzés a nyelvi és a formai elemek különös hangsúlyát kívánja, ösztönösen ragaszkodott ahhoz a vízióhoz, hogy az irodalom esztétikai külön-valóság, amelyet poétikai eszközökkel lehet birtokba venni. Élt a freudizmus sugallta pszichológiai megközelítési módszerrel is, anélkül, hogy Freud nevét leírta volna.

Alkatilag volt predesztinálva a poéta doctus szerepére. Őt költő létére, tanári munkájából eredően is érdekelte „a költészet maga”. Ezzel nem míves lírai életművét akarjuk alábecsülni, bagatellizálni, csak kiemelkedő esszéíró tevékenységére kívánjuk a figyelmet irányítani. Aki valaha foglalkozott e műfajba tartozó munkásságával, recenzálta valamelyik kötetét, meglepve tapasztalhatta, hogy milyen frappáns, eredeti megfigyelésekkel és művészi megfogalmazásokkal találkozott. Volt rá példa, hogy a recenzens három könyvet szemlézett, s messze a Kiss Tamásét élvezte legjobban, noha a másik két szerzőnek - úgymond - ismerősebben cseng a neve a szakmában. Hja, a vidéki lét...

De miért illeti meg Kiss Tamást az esszéista elnevezés? Miért nem tanulmányíró és kritikus? Az esszé és a tanulmány, a kisesszé és a kritika között különbséget kell tennünk. Nem könnyű ez. Tavaly a Debreceni Irodalmi Napok témája éppen az esszé volt. Sok okos, érdekes felolvasás hangzott el, miközben a tanult irodalomtörténészek sűrűn idézgették a klasszikusok meghatározásait Montaigne-tól Jürgen Habermasig, s más ma divatos filozófusig. Szegedy-Maszák Mihály emlékeztetett a 18. században munkálkodott Samuel Johnsonra, aki arról panaszkodott, hogy „az esszét, mint műfajt, hírhedten nehéz meghatározni”... Végül arra a következtetésre jutottak, hogy egyik definíció sem pontos, elégséges. Könnyebb elkülöníteni, hogy mi nem az esszé, mint egyetlen mondatba sűríteni lényegét. Omnis determinatio est negatio.

Mi természetesen nem tartunk igényt az orákulum szerepére, de azt látnunk kell, hogy az esszének az alanya legalább olyan fontos kritériuma, mondhatnánk sine qua non-ja, mint a tárgya. Az esszé mondandója mindig a személyiség intellektusán, érzelmi apparátusán átszűrve érvényesül. Az esszéíró rendszerint egyes szám első személyben fogalmaz. A tanulmány írója csaknem személytelen, megállapításait a tudományos tények és tapasztalatok próbái hitelesítik. Az esszé fénypontjai mindig a személyiség villódzásai, a hasonlatok, a metaforák, a különleges asszociációk. Amikor például Kiss Tamás remek Gulyás Pál-esszéjében azt mondja a Németh László által legdebrecenibb költőnek nevezett lírikusról, hogy formasiklató, akkor a lényegre tapintott, noha nem tudományos terminus technicust használt. De ennek a pompás, szemléletes jelzőnek az érvényességét tudományos fejtegetéssel lehet bizonyítani. Akárcsak a Krúdyról adott egy mondatos jellemzését: „Lassan fellazult formavilága is, s már csak egy benső hangra volt képes hallgatni, ez a benső hang viszont új stílus, egyéni és modern formai megoldások forrása lett.” Ez a benső hang lazította fel a kerek, cselekményes novella hagyományos zárt szerkezetét, s árasztott érzelmet és iróniát. Egy tájszót is kölcsönvesz, hősét jellemezve. Krúdy mágyikás - ahogy szűkebb hazájában nevezik az amolyan alvajáró embert, aki álmoskönyvet fejt, jósokra figyel és valóságként éli meg a hiedelmeket. Ennek ellenére krónikás és nemzeti író.

Ne feledjük, az esszé lényegét tekintve az értekező próza és a költészet között áll, s talán közelebb a költészethez, ezért az esszé, akár a vers, a fikció, mindig befejezett alkotás, tehát intenzív totalitás. Az esszé a személyes élményt önti szavakba, a szubjektum közvetlen reagálását, a megszemélyesített esztétikai élvezetet. Ami persze nem jelenti azt, hogy megsértheti a tudományos követelményrendszert. A tanulmány ezzel szemben többnyire részfeladatokat próbál megoldani egy soha le nem zárható folyamat részeként, noha zárt rendszerben, meghatározott gondolati struktúrában és módszertani normatíváknak megfelelően. Vagyis számára a tárgy története éppoly fontos, mint a tárggyal foglalkozó szakmunkákkal való szembesülés, ezért a tanulmány pontos idézeteket és bibliográfiát tételez. Az esszé mellőzheti ugyan a történeti szempontot, a pontos idézeteket, nem fontos a fejtegetést a kályhánál elindítani, de kijelentéseinek, megállapításainak igazsága, következtetéseinek logikája nem sérülhet. Tehát az esszé nem lehet laza szellemi csapongás. Egy József Attilát idéző parafrázissal szólva: bár az esszé nem tudomány, de mindenképpen logika...

A fenti megfontolásokból kérdéses például, hogy esszéknek tekintsük-e Kiss Tamásnak A lírai mű megközelítése c. verselemzéseit, Szerzőnk imponáló irodalmi műveltségről és intuícióról tesz tanúbizonyságot. Itt öntudatlanul érvényesül Schleiermacher hermeneutikája. Kiss Tamás teológiai szinten találkozott a német filozófus munkáiban azzal a distinkcióval, mely szerint a szövegek esetében más az értelmezés és más a megértés. A művet megérteni csak eredetéből és keletkezéséből lehet. „Ezért az eredeti összefüggéséből kiszakított műalkotás veszít jelentéséből, ha ezt az összefüggést történetileg nem őrizzük meg” - vallja Schleiermacher. Kiss Tamás is így látja: „A vers egy meghatározott közösségnek, a nemzeti létnek, egy korszaknak kifejező darabja.” Így az interpretáló feladata elsősorban az, hogy próbálja meg helyreállítani az „eredeti világot”, végezzen történeti rekonstrukciót, keresse meg a kapcsolódási pontot a művész szelleméhez. Kérdés persze, hogy ezekkel az előfeltételekkel valóban az alkotás egyetlen és valódi jelentéséhez jutunk-e el, de annyi bizonyos, hogy általuk közelebb kerülünk hozzá, mint egy lehetséges jelentéshez. „A verset nem elég csak szétszedni, szételemezni, össze is kell rakni, hogy életben maradjon. (...) A verselemzés e felismerés, átélés, s kissé mindig az újraalkotás folyamata: azé a vers, ki lelket önt belé - figyelmeztet maga a költő is. Igen sokszor a vers maga adja kezünkbe a megfejtés kulcsát létrejöttének körülményeivel, a költő egyéniségének, a műalkotás lélektanának ismeretében. Van, amikor a kor, a történelem nyújtja át benne rendkívül telt, feszült mondanivalója egy darabját, ilyenek forradalmi, hazafias líránk nagy alkotásai. Van úgy, hogy az első lépésnél a szerkezetbe ütközünk, látnunk kell, hogy ez alakult ki először, ebbe ömlött még forrón a tartalom, benne alakult, szilárdult, öltötte fel egyetlen formáját.”

Kiss Tamás a verselemzések során némelykor betölti Schleiermacher híres, egyúttal vitatott tételét, mely szerint a reprodukálónak az írót jobban kell értenie, mint ahogy az magát értette. Balassi Bálint igen szellemesen „versszerző találmány”-nak nevezte művészetét, amiben Kiss Tamás eredetiséget és tudatosságot lát. A Borivóknak való c. verse „megközelítésénél elsődlegesen fontos: hol termett, honnét magasodott fel”. S a kérdésre nemcsak a költő különleges élethelyzetének hangsúlyozásával felel, de számot ad a magyar költészet és nyelvállapot fejlettségéről, s imponáló ismeretekkel világirodalmi hátteret fest, hogy kimondhassa: Balassi verse a természetélmény első magyar nyelvű megszólalása. A Szeptember végén stilisztikai nyomozása Gábor Istvánra valósággal a regény izgalmával hatott. Adyról a Hunn, új legenda kapcsán ezt a remek megfigyelést tette: „Az ő költészete az Új versektől már bonthatatlan, egész, amelynek minden darabja keményen, egyedien megformált, de az egész lírájára visszaérző. Úgy is mondhatnánk: Ady nem verseket írt, mindig egész líráját írta. Ezért is egy-egy érzés, gondolat, kép, motívum egyikből átsüt a másikba. Egész poézise felől lehet közeledni az egyes Ady-versekhez, s ha kiemelünk is közülük, fürtben kívánkozik utána a többi. Mert élete, géniusza tartja össze. Ez az, amely ‘hódít’, amely ‘millió gyökerű’. Nem hiába nevezi a költészetét ‘gesztusai’-nak.” Íme, a könyvtárnyi Ady-irodalom ellenére is tudott újat mondani. Juhász Ferencről szólva bizonyossággal jelenti ki: „Képzelete kutató képzelet lesz, alkotásmódja ‘megtervezett ihlet’, nyelve megépített költői nyelv. A 19. században Vörösmartynál, századunkban Adynál találunk ilyen robbanásszerű nyelvteremtő tendenciákat.” Mint látható, Kiss Tamás verselemzései nem valamiféle sablont követnek, hanem láttató erővel és lélektani érzékenységgel nyitják a költemény poétikai kódját és bontják ki szépségét. Az elemzés során mindig hatókörébe vonja a versekhez való személyes kötődését, a varázslatot is megkísérli szavakba foglalni. Ezek nem fogalmak és kategóriák, hanem érzékletes lírai futamok, beleérzések, amelyek az olvasóra érzéki módon hatnak. Bármelyik verselemzését tekintjük, a műalkotás sajátos hangulatának varázsával együtt érezzük a logikai gyönyört. Egy kritikusa azt vetette a szemére, talán joggal, hogy az egyes esszék keletkezéséről, hátteréről semmit sem árul el. Ez is azért fordulhatott elő, mert nem szakdolgozati, hanem műalkotás szerepet szánt kísérleteinek. Minden esetre az Arcok és emlékek c. könyvének legtöbb darabját már ellátta évszámokkal.

Kiss Tamás élete négy helyszínhez kötődik. Kisújszálláson született, s élt 18 éves koráig. Debrecenben végezte teológiai tanulmányait, majd segédlelkész bihari falvakban (rövid ideig Kisújszálláson), vallástanár Nagyváradon. Végül ismét Debrecen következik, immár több mint félévszázada a város (dísz)polgára. Mindezt azért említjük, hogy rámutassunk: költőnk felismerte, az alkotóművész a táj, a környezet szellemével bonyolult kölcsönhatásban fejlődik. Ez lehet harmonizáló vagy opponáló kapcsolat. Az egyikre Tömörkény, Móra, a másikra Tóth Árpád vagy Oláh Gábor lehet példa. Móricz Zsigmond Debrecene c. esszéjét egy Jókai-idézettel kezdi. Ebben a nagy mesemondó Kecskemétről vall, amely őt íróvá tette. Nem ilyen egyszerű ez, az efféle determinációban legalább annyi a mítoszi, mint a reális. De Kiss Tamás is fiatalon meglátta szűkebb pátriájának jelképes és valóságos értékeit, s beilleszkedett hagyományrendjébe. Nincs kunsági, bihari vagy váradi tudata, mégis érdekelték a helyi viszonyok, a történelmi múlt, az alkotók, nem előkelő idegenként töltötte sehol idejét. Számon tartotta például, hogy előtte harminc évvel Móricz Zsigmond aratott sikereket a kisújszállási gimnázium önképzőkörében. Fel is dolgozta Móricz kisújszállási éveit. Ez az 1954-re datált nagyszabású, mintegy 80 oldalas dolgozat jelzi leginkább Kiss Tamás irodalmi, irodalomtörténeti írásainak esszéjellegét. A filológus minden bizonnyal adatokat halmozott és dokumentumokat bocsátott volna a tudomány, az olvasó rendelkezésére nagy hivatkozás-listával megspékelve. Kiss Tamás távlatos nézőpontját nem adta fel a pozitivizmus, a tényközlő mikro-filológia kedvéért, bravúrosan beolvasztotta az adatokat lendületes szövegébe, miközben múltat és jelent szembesítve megállapította, hogy Móricz világképének fontos társadalomkritikai mozzanatai már itt kialakultak.

A bihari falvakban Szabó Pál munkásságára figyelt fel, Váradon Nadányi Zoltán, „a gáncstalan, tiszta költő” versvilágát ízlelgette. Ráérzett, hogy a szerelmes vers is lehet ars poetica, teljes műanalízis. Tanult tőle egy fontos paradoxont is: nem a költő választja a verset, hanem a vers a költőt. Azaz: „A vers olyan létező, aki meg akar valósulni, és megkeresi a költőjét, hogy testet, formát kapjon, életet nyerjen.” 1944-es esszéje már végérvényesen meghatározza a Nadányi-vers karakterét találó érzékletességgel, pedig a költő még egy évtizedig élt és alkotott.

Debrecen választott hazája lett, s lassan kialakult Debrecen-identitása. Ebben döntő része volt Csokonainak, akinek kultuszát a Nyugat írói kezdeményezték a 20. század első éveiben. Fiatal korától kezdve foglalkoztatta a Tempefői-sorsú poéta, aki a semmiből világokat teremtett, időről időre visszatért hozzá, mert számára ő az alfa és az ómega, benne látta a magyar nyelv erejének, kifejező lehetőségeinek példátlan kitágítását. Érzékeny elemzését adja A Reményhez c. versnek, melynek során bebizonyítja, hogy mennyire egy tőről fakad a szerkezet, a versfejlesztés, a gondolati és hangulati elemek nyelvi kibontása. Rávezeti az olvasót, hogy a magyar líra tartalmilag egyik legreménytelenebb verse végső soron a fájdalmat humanizáló, voltaképpen megenyhült, stilizált fájdalom. Talán a legjobb, de mindenképpen a leghitelesebb életregényt írta róla. (Kedv, remények, Lillák). Csokonai-esszéinek vonzereje, hogy bennük életút-, történelmi háttérismertetések, filozófiai és poétikai elemzések szerves egységet alkotnak a lélektani megfigyelésekkel. Írásai az ismeretek valóságos tárházainak számítanak, noha nem törekedett iskolás rendszerességre. Tüzetesen ismeri hősét, s nem retten vissza olykor privátérdekességek közlésétől sem. Heroizál, de nem hamisít. Nem játssza ki Csokonait forradalmi költőnek, mint egyik debreceni kutatója, Juhász Géza, ámbár az is kérdéses, hogy világnézeti fejlődése egyenes vonalú volt-e? Nem szándékozik elkendőzni Csokonai botlásait sem, animálni akarja a szoboralakot, ez mindenképpen dicséretes. De a Kollégiumot mentegeti: mintha bizony Csokonai kizárása önvédelmi reflexből és nem vaskalaposságból történt volna... Ezt a részrehajlást talán Kiss Tamás kollégiumi kötődése magyarázza. Az ő értékrendjében a Kollégium a nyomdával együtt iker-bástyája volt a magyar irodalomnak és tudományosságnak. Olyan diákokat nevelt, mint Szenci Molnár Albert, Kazinczy, Fazekas, Csokonai, Kölcsey, később Móricz Zsigmond, Oláh Gábor, Szabó Lőrinc, Gulyás Pál. A felsorolás Kiss Tamásnál is olvasható. Érdekessége egy név hiánya: a Szabolcska Mihályé. Amikor ugyanis a kollégium Arany János önképzőköre 1942-ben centenáriumát ünnepelte, amelyen Szabó Lőrinc nevezetes emlékezéssel szerepelt, a felsorolásból sohasem maradt el a Szabolcska neve...

Figyelme más debreceni írók és poéták munkásságát is pásztázza. Már fiatal korában megragadta Tóth Árpád költészetének gyöngyházfényű csillogása, formaszépsége, s meglepően érett dolgozatban mutatott rá, hogy a szavak szobrászának a tágasan értelmezett szépségkultusz egész lelkiségét kifejező művészi attitűdje. Később izgatta „az árnyból szőtt lélek” versvilágának a tárgyi hitele. Arra a meglepő eredményre jutott, hogy „mindig egy-egy darab érinthetőre, tapinthatóra rögzít.” (...) Előbbre kell helyeznünk nála az álomnál a megfigyelést: Ő addig nézi a dolgokat, míg sajátjává nem válnak, a lélekben el nem helyezkednek, mígnem azonosul teljesen velük.” Vizsgálta Tóth Árpád debreceniségét is. Nem mint költészetének szubsztanciáját, csupán mint egy lehetséges nézőpontot. Úgy találta, hogy egész életében vallotta és vállalta debreceniségét, ennek ellenére alig írt a városhoz verset, nem volt benne otthonos. Ez azonban nem értékszempont. Tóth Árpád lehetett „debreceni kóválygó”, (Gulyás Pál), de ettől még a 20. század egyik legnagyobb költője volt.

Vállalkozott a kényes számvetésre, a „Kar utcai remeté”-vel, Oláh Gáborral való szembenézésre is. Oláh neve már a múlt század húszas éveiben kezdett mindinkább egyet jelenteni a sikertelenséggel. Tragédiája, Németh László zseniális megfogalmazása szerint: nem ismert rá alkata vezérmotívumára. Tragédiáról azért beszélhetünk, mert Oláh Gábor feltétlenül tehetséges volt, komoly ígéret, ezért is játszották ki Ady ellenében Rákosi Jenőék. Kiss Tamás más szavakkal ugyan, de Németh Lászlóhoz hasonlóan fogalmaz: Oláh Gábor nem tévedett, hanem eltévedt. S ez nemcsak egyéni veszteség, de a magyar irodalom kára is, hiszen művei részleteiben fel-felcsillan a drágakő ragyogása. Például a Táltos fiú c. regényében, amit ugyan Móricz Zsigmond egy kissé értékén, de nem érdemén felül méltatott. Kiss Tamás egyik legfontosabb megállapítása azonban annak tudatosítása, hogy Oláh, a debreceni költőnek becézett, voltaképpen idegenként élt a városban, utálta Debrecent. Ennek azért is van jelentősége, mert az irodalomtörténeti gondolkodás felszínén Oláh Gábor úgy jelenik meg, mint a debreceniség tipikus képviselője. Ez többszörösenis tévesasszociáció. Oláh mindenekelőtt nem volt az alföldi robusztusság mintapéldánya, fiatal korától fogva betegeskedett, másrészt hatalmas műveltséggel, olvasottsággal rendelkezett, ebben is Babitsékkal rokon. Ha valamit hiányolunk Kiss Tamás Oláh-esszéiben, az Oláh Gábor remek tanulmányírói teljesítményének elismerése.

Oláh Gábor megkerülhetetlen fantom volt, akit meg kellett ismernie, hogy a debreceni szellem útját folyamatosan követhesse. Gulyás Pál viszont szívügye volt, már csak azért is, mert még kisújszállási diák korában jutalomként megkapta Misztikus ünnepi asztal c. kötetét, amely nem mást jelöl, mint egy virággal terített sírdombot. Megragadta a kötet szemléleti újdonsága, s varázsa elkísérte egész életében. Fákon át a Hádész kapujáig c. terjedelmes esszéje a legjobb, legérzékenyebb, amit valaha Gulyás Pálról írtak, pedig kitűnő nevek gyülekeznek a listán. De senki nem tudott olyan beleérzéssel elmélyülni a 48 kilós poéta versvilágában, mint ő, a félig-meddig barát, s utód a debreceni műhely irányításában. Fontos a gesztus is: olyan időkben is kiállt Gulyás mellett - maga sem rejtette véka alá tévedéseit - amikor divat volt Gulyást mint antiszemitát és misztikust kirekeszteni.

A debreceni irodalomért érzett felelősség adta kezébe a tollat akkor is, amikor kisebb jelentőségű írókról vallott. De Mata János, Pákozdy Ferenc, Niklai Ádám stb. költészete fontos színfolt, mentésre váró, kallódó érték. Kiss Tamás tudatosan vállalkozott az értékmentő szerepére, távol állt tőle az arisztokratizmus. Mocsár Gábort viszont jellegadó írónak tartotta, életművét értékállónak tekintette, s tekinti ma is. Ezért is recenzálta több könyvét. Nagyra becsülte Mocsárnak a Szellem és századok c. történelmi esszékötetét is, mert új szempontokat vélt benne felismerni. Debrecen iránti elkötelezettsége nem fulladt regionalizmusba, ettől megóvta műveltsége, arányérzéke, európai tájékozottsága. Az ő debrecenisége a tudós költő történelmi színtézise. Világosan látta, hogy a debreceniség történelmi kategória, amely koronként más minőséget jelentett, és sohasem egységes arculatot. Sem a múltban, sem a jelenben. Volt idő, amikor Debrecen, Huszár Gál szavaival, Magyarország és Erdély világító lámpása volt, s volt idő, amikor befelé forduló, retrográd életvitelével, kirekesztő szokásaival tűnt ki. Ady már ilyennek látta, kezdetben Móricz is. Kiss Tamásnak a Debrecen-szemlélete Móricz megváltozott, forradalom utáni városképéhez igazodott, amely három pilléren nyugodott: „a régi respublika nagy bíráinak kemény fegyelmén, okos politikáján, a kollégium sok évszázados, európai kultúrát és költészetet termő talaján, és a Hortobágy javakat és szabadságot sarjasztó ázsiai televényén.”

Érdeklődésének egy másik állandó terrénuma saját generációjának, vagyis a Nyugat úgynevezett harmadik nemzedékének, növekedésének figyelése. Ennek a nemzedéknek Weöres Sándor volt a vezéralakja, Jékely Zoltán, Vas István, Jankovich Ferenc, Takáts Gyula stb. a meghatározó költője. Bár egyik kötetében sem szerepel, feltétlen említést érdemel a Weöres Sándor első kötetéről írott kritikája. 1935-ben költőtársa minden erényére ráérzett: eredetiségére, a biblikus és a keleti mítoszok vonzására, a realitás és a transzcendes iránti egyidejű fogékonyságára, próteuszi hajlamára, bámulatos stíluskészségére, az önvizsgálat öniróniájára. Weöresről ma sem lehet sokkal többet mondani. Úgy tartotta, hogy a hazai irodalmi munkamegosztásban az ő feladata a hely szellemének értelmezése és ápolása, és nemzedéktársainak népszerűsítése. De ezt nem valami csökönyös, szektáriánus megszállottsággal végezte, hiszen jól érzékelte, hogy a második Nyugat-nemzedék meghatározó alkotói, József Attila, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula, Németh László, Erdélyi József egy kicsit ránőttek az utánuk jövőkre. Arcképcsarnokából nem hiányoznak hát ők sem, hol az emlékezés személyesebb fénytörésében, hol a műismertetés tárgyilagosabb keretében kaptak helyet. Szándékosan nem kritikát írtunk, az ő vezérmotívuma ugyanis a rejtett szépségek és értékek kibontása, a cicerone szerep a műalkotás világában. Szabó Magda esszéiről szólva állapítja meg, hogy ,,serkentő eleme az oppozíció. Elvi szembenállás az évszázadokra kiszabott elméletek ellenében”. Azaz kortársa legtöbb dolgozata megkövesült ítéleteket fellebbez, ingat meg. Kiss Tamás is sok régi ismeretet helyesbít, írásainak geneziséhez hozzátartozik a tisztázó szándék, álláspontja határozott, de ez nem azonos az oppozícióval. Nem volt irányzatosan sem szektáriánus. Nem került a magyar irodalmat megosztó népi-urbánus ellentét hálójába. Számára Veres Péter, Szabó Pál s még a sárrétudvari Nagy Imre parasztköltő is magyar író, éppúgy, mint Füst Milán. Babits Mihály kétségtelenül válságba sodorta mellőzésével, majd kritikájával Gulyás. Pált, de ettől még Babits Ady ikercsillaga, nagy ember és nagy költő.

Műfordítói munkássága nem túl jelentős, s viszonylag kevésszer vállalkozott külföldi művek szemlézésére, pedig lenyűgöző olvasottsága révén mindig szinkronban volt a legújabb áramlatokkal. Nem mások által deklarált tételekből indult ki, szövegei saját gondolati konstrukciók, lendületesen és magabiztosan építi fel őket. Hosszabb írásait szereti számozással és alcímekkel tagolni. Takarékosan idéz, mindig akkor, amikor a hivatkozás előbbre viszi, felpörgeti az értekező kísérlet menetét. Ha szabad az általa nagy beleérzéssel és fölényes tudással átvilágított Hunn, új legendára utalni, esszéiben ő az úr, az ismeretek csak eszközök az önmegvalósítás misztériumában. Nem kétséges, írásai befogadásra váró esztétikai lehetőségek. Vannak kis, szinte nyúlfarknyi dolgozatai, rövid beszédei, melyeket mégis rögzített, s felvett valamelyik kötetébe. Ezek egyszerűen, természetesen, szeretettel taglalnak egy könyvet, idéznek egy írói arcot, úgy, hogy értékrendje sohasem billen fel.

Végezetül: a felfogások különböznek abban is, vajon esszésajátosság-e a választékos stilisztikum, a képteremtés princípiuma, tehát az érzéki hatásokra törekvő fogalmazásmód, a jól megírtság, szemben a fogalomközpontú szaknyelv (zsargon) szürkeségével? Azokhoz csatlakozunk, akik erre igennel felelnek. Bárhol ütjük fel Kiss Tamás esszéköteteit, mindenütt költő keze nyomát véljük felfedezni, minden sora a nyelvünk és irodalmunk szerelméből fakad.