„A felhajított kőnek nem rossz, ha leesik,
mint ahogy nem volt jó, mikor fölszállt.”
(Marcus Aurelius)

A központi villanyoltás után néhány perccel már kabátban ült megvetett ágyán. A szoba másik két lakója a takaró alól nézte végig nesztelen készülődését, és most némán figyelték, ahogy mélyen magába merülve várakozik. Nemsokára benyitott egy sötét árnyalak, nem szólt, csak kezét lendítette hívogatóan. Ádám fölállt, és követte. A hosszú folyosó félhomályában hamar elhalt óvatos lépteik visszhangja. Lementek a lépcsőn a második emeletre, aztán beléptek a számtalan egyforma ajtó egyikén. Vagy tíz suhanc tolongott a szűk térben sustorogva. A poros üvegen át beszűrődő gyér utcai fényben három fal mellé helyezett ágy körvonala rajzolódott ki, rajtuk egy-egy megszeppent fiúcska.

Ekkor valaki megbökte Ádámot. – Reméltem, hogy jössz – mondta. Indiánnak hosszú haja volt, rövid szárú motoroscsizmája és hetyke járása. Ádám fejét csóválva mosolygott, majd az ablak felé fordult, amit valaki éppen kinyitott; ugyanazzal a lendülettel fölállt a párkányra, lenézett, majd egyik kezével megfogta a külső fal mentén húzódó ereszcsatornát, néhányszor megrángatta, visszafordult, másik kezével azt mutatta, hogy rendben, és kilépett. A többiek követték, sorban egyesével alámerültek az ólomszínű éjszakába, a zúzmarás ködbe, egyetlen kívánságukba, vérfagyasztó szabadságukba. Amikor Ádám föllépett a párkányra, különös illatot érzett. Nem a hideg és párás levegő benzingőzös leheletét, hanem valami tág terű, nagyon könnyű, szinte jellegtelen illatot, mely átjárta testét, élesítette érzékeit és pontosította mozdulatait. Belekapaszkodott az esőcsatornába, lábait a falnak vetette, majd fölengedte, és ereszkedni kezdett.

Szinte csak karjait használta, ahogy testnevelésórákon kötél- vagy rúdmászás alkalmával, különösebben nem volt megerőltető számára a mozdulatsor, arra kellett ügyelnie, hogy ne csússzon meg keze a hideg, nyirkos fémen, másrészt, ha a csatorna netán kiszakadna a falból, időben el tudjon rugaszkodni, és az ugrásból a lehető legjobban érjen földet. Az épülettömb úgy sötétlett, mint egy hatalmas szelet zserbó. Észrevette, hogy egyre több fej bukkan föl a szobák ablakaiban, feléjük mutogatnak, elszórtan kuncogó hangokat is lehetett hallani. Ádám hosszú idő óta először érezte, hogy él.

Mikor leért és a kerítésen is átugrott, a többiek már annyi irányt vettek, akár egy marék padlóra szórt gyöngy. Indián füttyentett az utca túloldaláról, egy fa törzse mögé bújva, ezután együtt futottak hosszú percekig, majd megálltak, hatalmasat szippantottak a jégkásás levegőből, beleszimatoltak az előttük álló éjszakába, a fokozatosan tisztuló ég alatt egyre erősebben markoló fagyba, és mintha meg is éreztek volna valamit abból, amit megnevezni akkor még nem lehetett.

Betértek egy ivóba, ahol minden fából volt. Indián bedobott egy deci vodkát a pultnál, aztán kért még egy felet, és elindult föl a lépcsőn az apró emeletre. Ádám egy pohár borral követte. Egy festett szöszi várta őket, aki kihívóan kigombolt blúzban ült ott a melegben és a füstben, Indián néha megcirógatta, aztán eltűnt, beszélgetett másokkal. Ilyenkor Ádám kettesben maradt a lánnyal. Egymással szemben ültek, és amíg a szöszi csacsogott, azt vizsgálgatta, hogyan töri meg a pohárban ringatózó bor a fölöttük lévő villanykörte fényét. Egyszer valami matatást érzett a combja belső részén. Fölnézett, a lány rákacsintott, miközben nagy, rúzsos száját halvány kéjmosolyra húzta.

– Tetszenek a szemfogaid – mondta.

Ádám a szemébe nézett, de csak hívogató ürességet látott.

– Köszönöm – felelte halkan, és a szomszéd asztalra pillantott, ahol éppen egy sakktáblát tettek az asztalra. Egyesével kerültek föl az erősen megviselt bábuk, mint megannyi veterán zombi. Az egyik játékos cherry likőrt ivott, vaníliás szivarkájával pedig édeskéssé változtatta maga körül a levegőt. Miután néhány lépéssel megnyerte a mérkőzést, többen megfenyegették. Ezután nyájas vigyor kíséretében megpróbálta kifejteni értetlenkedő közönségének a susztermatt lényegét.

Ádám otthagyta a szöszit, kiment a szabad ég alá, szeretett volna belesimulni a tompa sötétségbe. A közeli börtön tövében meglátott egy rongyokkal bélelt embert, aki a szellőzőrendszer nyílásánál melengette gyökérszerű kézfejét. Tekintetük találkozott, csöndben figyelték egymást. Majd kinyílt a kricsmi ajtaja, és Indián ugrott ki rajta.

– Lépjünk olajra – szólt, és már futott is, térdig érő fekete bőrkabátja suhogva lobogott mögötte, akárcsak az éj palástja.

Néhány sarokkal arrébb kifújták magukat, kétrét hajolva lihegtek, leheletük fehér sugarat lövellt, Indiánnak még a nyála is kicsordult.

– Mi a fene volt ez? – kérdezte Ádám, miután kiegyenesedett. Indián lassan fölnézett és elvigyorodott, szeme mélyén az a valami egy pillanatra fölolvadt.

– Nem fogtam be időben. Visszapofáztam – szólt lassan, majd egy kicsit elgondolkodott. – Háh! Jól odamondtam egy egész bandának!

Ekkor már mindketten nevettek, fagyos visszhangot keltett a boltíves átjáró, mely alatt nagyokat derülve áthaladtak. Így érkeztek meg egy szórakozóhely bejáratához, ahol többen is összegyűltek, dohányoztak, ittak, néhányan a biztonsági személyzettel vitatkoztak a drága belépők miatt. Ők megértően csak a fejüket csóválták, de ha kellett, kezüket és lábukat is használták. Egy mesterséges pokol őrei voltak.

Indián azt mondta, ide beszélt meg találkát, Ádámnak pedig nem volt jobb ötlete, így mindketten bementek. Hatalmas hangzavar fogadta őket, óriási hangerővel szólt egyszerre legalább négyféle zene. A különböző stílusú termek dallamai összemosódtak, a villódzó fények kavalkádja fokozta a kaotikus hatást. Ádám először a dobhártyáján, majd a gyomrában is érezte a sokkoló decibeleket, mindez eszébe juttatta, hogy már második napja szinte semmit sem evett. Abban a teremben ült le, ahol a legkevesebben voltak. Csupán egyetlen fiú támaszkodott a fal mellett, fejét ölébe lógatva, kiürült sörösüvegét fejjel lefelé tartva.

Nemsokára Indián is fölbukkant két lány és némi ital társaságában, ugrálva, viháncolva. Ádám kezébe nyomott egy poharat, néhány tánclépést tett előtte, majd a füléhez hajolt és belekiáltott pár mondatot, amiből Ádám csak az utolsó szót értette, azt, hogy egészségedre. Égetett szesz folyt le a torkán, de nem tudta, miféle. Miután táncoltak, a lányok előkaptak egy butykost, amit sikerült táskájukban becsempészniük. Megnyitották, körbeadták, és táncoltak tovább. Ádám fogta magát, és kiment a levegőre.

– Mi bajod? – hallotta a háta mögül, miközben egy platánfa törzsének támaszkodva figyelte a duhajkodó csőcseléket, amint a bejárat előtt randalíroznak. Amikor megfordult, az imént megismert lányok közül az alacsonyabb állt vele szemben, barna hasítottbőr kabátban, acélbetétes bakancsban. Szeme zöldes fényben játszott.

– Szörnyű ez a hely – tette hozzá. – Mindjárt jön a barátod és a barátnőm is. Elmegyünk innen. Mit szólsz?

– Hogy hívnak? – kérdezte Ádám.

A lány egy közeli padhoz sétált, a háttámlára ült, lábait az ülőrészre tette, zsebéből cigarettát halászott elő, aztán gyufát. Az első gyufaszál eltörött, és trapézszárú kordbársony nadrágjára esett. Halkan elnevette magát, majd újból próbálkozott, ezúttal sikeresen.

– Sehogy – mondta az első slukk után, majd kifújta a füstöt. – De szólíthatsz Lindának. Kérsz egy szálat?

– Nem, kösz – mondta Ádám. – Elég volt, egy életre.

Linda előbb fölhúzta a szemöldökét, majd élesen kacagni kezdett.

– Vicces vagy, hallod-e? – mondta aztán, miközben kesztyűt öltött. – Indián mesélt rólad néhány dolgot.

Ádám a padhoz ment, és a lánnyal szemben megállt.

– Mit mondott? – kérdezte.

Linda kisöpörte arcából hullámos haját.

– Hát azt, hogy semmi elképzelésed az életről. Arról, hogy mit akarsz csinálni érettségi után, meg ilyenek. És hogy neked senki és semmi sem tetszik.

Ádám földre ejtette megkövült tekintetét, egy szája szegletében föltűnő keserű félmosoly jelezte csak, hogy testében lélek lakozik.

– Igen, ez tökéletesen igaz – mondta halkan, majd hirtelen megfordult, zajos embercsoport közeledett. És míg visszanézett, hogy újra Lindára pillantson, valaki nekifutásból combon rúgta, és elszaladt. Ádám nem vesztette el egyensúlyát, Lindát figyelte, aki kezével kalimpálni kezdett.

– Rohadt szemetek! – kiáltotta. – Hülye barmok!

Majd felugrott, és követte Ádámot, aki ekkor már elindult a csoport felé, melynek közepében Indián állt, Linda barátnője pedig az embergyűrű külső peremén topogott, kezét tördelve. Vagy hét-nyolc dühös srác kerülgette Indiánt, némelyik olykor feléje kapott.

–- Mi a hézag? – kérdezte Ádám, mikor egészen a közelükben megállt.

– Szemetek! – kiáltotta távolabbról Linda.

A fürkésző tekintetek bozótjában, sündörgő, ugrásra kész mozdulatok sűrűjében Indián szinte teljesen elmerült.

– Hé! Nekik semmi közük hozzá! – mondta harsányan.

– Mihez, te nagyokos? – kérdezte az egyik. – Mindjárt szétverem a csipogódat!

– Én is tudok ám verekedni, és rajtam acélbetétes cipő van! – üvöltötte Linda a háttérből.

Ádám mély levegőt vett és megcsóválta a fejét.

– Lődd le azt a ribancot, mert már így is a plafonon vagyok! – mondta a szószóló, miközben egészen közel lépett Ádámhoz, aki érezte vadászlikőr áztatta leheletét és izzadsággal keveredett pacsulijának áporodott szagát.

– Ne haragudj rá, eléggé becsípett. Mi négyen éppen indulni készültünk – mondta Ádám nyugodt hangon.

Amaz elgondolkodott, majd hosszú ideig Ádám kifejezéstelen szemébe bámult.

– Rendes gyereknek látszol – mondta. – Kivételesen elhúzhattok a francba. Vidd a szemtelen haverodat, mielőtt kiharapom a nyelvét. Meg azt a kis pityerkét is. És tüntesd el a nagypofájú csajodat, mert képes rá, hogy az utolsó pillanatban elrontson mindent. Megértetted, halott fiú?

Ádám nem mondott semmit, csak megfordult és elindult, a többiek lassan szállingózva követték. A színháznál megálltak.

– Mi most megyünk aludni – mondta Linda. – Apám munkahelyére. Elcsentem a kulcsot. Egy iroda, ágy nincs, csak szőnyeg. Viszont elég jó a fűtés. Ha gondoljátok, ti is pihenhettek ott. Hacsak nem akartok visszamászni abba a híres kollégiumba.

– Kösz, de nem terveztem alvást mára – mondta Ádám.

– Ami azt illeti, én sem – szólt Indián, és kacsintott hozzá, majd megpaskolta a nyakába csimpaszkodó lány fenekét. – Csak sajnos ő már most is ezt teszi. El tudod vinni, Linda? Vagy elkísérjünk benneteket?

Linda megeresztett egy szomorkás mosolyt, majd saját nyakába akasztotta alélt barátnője karját, és elindultak az éjszakába. Indián előkapott egy üveg italt a zsebéből, meghúzta, majd Ádám felé nyújtotta.

– Te fázol? – kérdezte.

– Évek óta – felelte Ádám, majd ivott egy apró kortyot az üvegből. – Ez gin?

– Majdnem – mondta Indián. – Gyere, mutatok valamit.

Azzal elindult, át a parkon, az üres virágágyásokon, a befagyott pocsolyákon. Egyenesen a múzeumhoz ment, fölmászott az oldalán, egészen egy hatalmas ablak kétajtónyi széles beugrójáig. Ott szépen elhelyezkedett, majd benzines gyújtójával rápöffentett egy füstszűrő nélküli cigarettára. Ádám leült mellé, kabátját maga alá gyűrve, és együtt nézték a szúrós fényű csillagokkal megspékelt éjszakai égboltot, a néptelen parkot, a csodás múltat, az árva jelent és az elveszettnek hitt jövőt.

– Mostanában ez a kedvenc helyem – mondta. – Van úgy, hogy eljövök ide gondolkodni. Néha pedig nem tudom, miért jövök, egyszer csak itt vagyok. És olyankor eszembe jut anyám. Megbomlott az elméje néhány éve. Szóval ez van. Már nagyon régen nem láttam, azt tervezem, holnap meglátogatom.

Egy ideig a fagyos csöndet ízlelgették.

– Nézd! – kiáltott föl Ádám, kezével az égre mutatva.

Fénylő meteor suhant az ujja hegyénél, zuhanása közben két részre esett, darabjai egymás után elhalványulva hagytak kérdőjelet maguk után.

– Nemsokára elválnak útjaink – mondta Indián.

Ádám nevetett.

– Szóval az imént kaptunk egy jelet? – kérdezte. Néhány mozdulattal később már a járdán állva igazgatta öltözékét. Akkor hallotta meg azt a hangot.

– Szóval itt vagytok – szólt valaki hátulról.

Amikor megfordult, Ádám arcába jókora ököl vágódott. Az ütés valahol a járomcsont és a felső ajak között landolt. Kissé megingott, egyet hátralépett, miközben látta, hogy telefonfülkényi támadója mögül előugrik még egy, míg a háttérben hárman földre rántják Indiánt a hajánál fogva. Az ökölcsapások és rúgások tompa hangjai nem jutottak túl messzire, elhaltak a park fáinak csupasz ágai között. Ádám karjait föltéve próbálta hárítani a két cséplőgép ütéseit, majd egy térdébe csapódott rúgás után leguggolt, igyekezett a lehető legkisebb érinthető felületet nyújtani ellenfeleinek. A füléhez csattant egy meglendített láb végén lévő cipő. Sikerült kiugrania a védekező pózból, s amikor fölnézett, már csak két gyorsan távolodó hátat látott, utána pedig még hármat. Indiánhoz szaladt, aki a földön feküdt mozdulatlanul.

A hátára fordította, arrébb tolta a véres hajtincseket, hogy fölfedje arcát. Eszméletlen volt, és orra egészen elferdült. Ádám ölébe vette a fejét, kivette kabátja zsebéből a pálinkát és Indián orra alá dugta, majd szájába is löttyintett egy keveset. Lassan fölnyílt szemhéja, könnyes tekintet csillant meg sötét szeme alján. Majd fájdalmas mosolyra húzta több helyen fölrepedt száját.

– Ez elég ciki – suttogta. – Hogy nézek ki?

Ádám intett, hogy maradjon csöndben. Indián fölszisszent, amikor a pálinka újból ajkához ért. Ezután lassan föltápászkodtak, egymásba kapaszkodva elindultak. Indián egy közeli kirakat felé mutogatott.

– Vigyél oda – mondta.

A kirakat üvege előtt álltak, sárgás utcai lámpa fénye világította meg alakjukat, tükörképük földöntúli hologramként nézett velük farkasszemet. Indián közelebb hajolt, ujjával óvatosan végigsimított megtört orrvonalán.

– Nem – szólt, miközben tovább vizsgálgatta magát. – Nem lehet, hogy így lásson.

Ezután mindkét kezét arcához emelte, közrefogta sebes, ferde orrát, és egy hirtelen mozdulatot tett, melyet reccsenő hang kísért. Indián elájult, és a földre zuhant. Ádám fölé hajolt, karjait hátára vette, és elindult vele. Meg-megállva, lábait végig a betonon húzva érkeztek meg a vasútállomáshoz. Ádám lefektette Indiánt egy padra, ekkor látta meg, hogy miután végigvonszolta a fél városon, csizmája sarka egészen elkopott. Leült mellé, nézte egész ügyesen kiegyenesített orrát, aztán a felkelő napot, érezte, ahogy a hajnal sugarai végigpásztázzák az éjszaka hátrahagyott nyomait, földagadt arcát, sajgó térdét és a fülében összetört porcokat.

– A meteor földet ért, már csak kövek vagyunk a kövek között – szólt Indián, miközben lassan fölemelte a fejét.

Jól megnézték egymást az éles fényben. Csak a fagyos levegő csillapította fájdalmukat. A vonatok kürtjei pedig a föltámadást hirdették, amint utasaikkal útnak indultak a szélrózsa minden irányába.