Utolsó ítélet

Nem tudom, miért, de Isten nyilvánvalóan

átadta nekünk a kattintás jogát,

s bár velünk réges-rég nem áll szóba,

néhány éve mégis megüzente Balázzsal,

aki talán akkor látott először temetőt,

amint a kerítésen szinte kitüremkedtek

a sírkövek, hiszen telezsúfolták halottakkal,

s ahogy elhajtottunk mellettük,

önkéntelenül felrikkantott:

nézzétek, ezekre csak rá kell kattintani,

és előjönnek a szellemek,

kipirult a lelkesedéstől, miközben

belém hasított, hogy valami végzetes csere történt,

észre sem vettük, és megkaptuk a lehetőséget

az utolsó ítéletre, tulajdonképpen a feltámadásra,

hirtelen a kezünkbe nyomta a fennvaló,

és ő lemondott róla,

zeng, zúg, szikrázik, foszforeszkál az égbolt,

testetlenül bukdácsolnak az angyalok

vibráló betűk, számjegyek, csillagok között,

és újra meg újra feltörik az ördögök

a mennyei postafiókot,

de végre megszereztük a kattintás jogát,

csak rá kell kattintani, és visszajő anyánk,

csak rá kell kattintani, és visszajő apánk,

és jönnek mind, ha beírom őket

a világnagy memóriába,

már soha nem tűnhetnek el,

csak rá kell kattintani a halott Jézusra,

és felmegy a mennybe,

csak rá kell kattintani az érintetlen Máriára,

csak rá kell kattintani Mária ágyékára,

csak rá kell kattintani Mária hasára,

csak rá kell kattintani Júdásra,

jókra és rosszakra egyaránt,

mert minden itt kering körülöttünk,

itt van a mindenható ujjbegy,

tőle függünk mindannyian,

uralkodik rajtunk,

hatalmas forró ujjbegy odafent,

este lenyugszik, reggel felkel,

és ránk kattint, ha kedve tartja,

alszunk részekre hullva a világban,

s hirtelen összerándulunk,

sejtjeink összefutnak mindenfelől,

fűből, fából, szitakötőkből,

pillangókból, verebekből, patkányokból,

parányi férgek gyomrából,

millió darabban heverünk,

foltokban, foszlányokban,

a füst láthatatlan szemcséiben,

és lázas ujjbegyekről álmodunk:

kattintsatok ránk!

 
Anyag

 
Luca Signorelli: Az elkárhozottak,
falfestmény a Világvége sorozatból,
1499–1504, San Brizio kápolna, Orvieto

 
Valami roncstelep, hol mázsaszámra

torlódnak, nőnek, összeomlanak,

s az újrafelhasználható anyag

fel-felsikolt ugyan, halálra válva,

de réges-rég nincs bennük már a lélek,

csak bűzös nedv, vér, genny, húgy vagy takony

próbál kitörni tiltott utakon,

és szörcsögnek még, ha egymáshoz érnek,

mert nem tudhatják, vajon még mi jön,

hát ki-kifröccsen belőlük a könny,

ahogy ledobják őket, mint egy zsákot,

s hevernek egymáson, sok-sok köteg

csont, bőr, izom, élettelen kövek

a parton: köztük itt-ott fény szivárog.

 Ugyanaz

 
Luca Signorelli: A kiválasztottak,
falfestmény a Világvége sorozatból,
1499–1504, San Brizio kápolna, Orvieto

Tekintetükben végtelen közöny,

míg rád néznek, tudatlan állatok,

végzik s nem értik a szolgálatot,

és mégsem bánt ez, bár nem is öröm,

miért is lenne, hiszen van elég

erőd még, hogy később boldogtalan

lehess, vagy boldog is, de sorsa van

a farkcsóváló ebnek, s a veréb

nem tudja, mégis rendelés szerint

röpköd csak fel-le megint és megint,

s nem tervezi az eljövő időt,

akár az üdvözültek, mert nekik

ugyanúgy nem lehetnek terveik,

ha most már fű, fa örökre kinőtt.