Hazám az Erdőn Túli Ország,

és vámpírok között lakom,

életre kelnek minden éjjel,

s leskelődnek az ablakon.

Felhő takarja el a holdat,

megborzongnak a vándorok,

halottfehér Drakula arca,

és szája szélén vér csorog.

Az Erdőn Túli Ország túl van

már mindenféle logikán,

megállt az óra réges-régen,

nem ment még haza Batu kán.

Hangos az Erdőn Túli Ország,

mindig mindenki kiabál,

mivel a zajtól fél a medve,

ez itt az egyetlen szabály,

mert erdő van az erdőn túl is,

és szántás, vetés, aratás,

de jól kivehető közelről

a nyakunkon a harapás.

Nem kell közelről nézni minket,

mert szörnyen ijesztő lehet,

inkább csak azt, mi mozdulatlan,

a hegyeket s a völgyeket.

Ház is van itt, és ember is van,

bár lehet, képzelgés csupán,

attól vagyunk, hogy visszanéz ránk

valaki egy kanyar után.

Attól vagyunk, hogy látogatnak,

s nem test vagyunk, csupán tudat,

figyelnek engem, mégsem látnak,

csak nézik saját arcukat.

Hát így élünk mi, túl a tükrön,

integetünk a fák közül,

erre fel ők is integetnek,

ám ki-ki magának örül.

Felkel a nap az erdőn túlról,

s olyankor minden rózsaszín,

bár összeszólalkozunk néha

Petőfi szétszórt csontjain.

Osztozkodunk azon, mi nincsen,

mint rentábilis offshore-on,

s csillog a fény a hegyek élén,

hamis Drakula-fogsoron.