Kész regény
Az én életem aztán biztosan nem kész regény, gondoltam sokszor kamaszkoromban. Lehet, hogy később az lesz, de most még fölöttébb egyhangú, akár szokványosnak is mondhatnám. Micsoda giccs különben is, morogtam magamban, ha anyám egyik-másik nőismerőse életének regényéről sóhajtozott, miközben a készülő asztalterítőhöz vagy függönyhöz válogattak horgolásmintát a Fürge Ujjak című folyóirat elsárgult kollekciójából. Költő akartam lenni, mert úgy véltem, hogy a vershez szenvedély kell, és nyelvtudás, semmi más. Lettem volna író is, irigykedve néztem a polcon a Jókai-összes legalább száz kötetét, csakhogy a prózához fantáziára van szükség. Sok fantáziára. Be kell járni képzeletben a világot, történeteket kell kitalálni, erre pedig én, úgy tűnt, nem vagyok képes. Belevágtam egy-két novellaféleségbe, aztán magam is éreztem, hogy olyasmiket tudok csak elképzelni, amit már mások is elképzeltek, és csalódottan eltéptem ezeket a próbálkozásokat. Hiszen én költő vagyok, vigasztaltam magam dühösen.Csak jóval később jöttem rá, hogy mégis igazat mondtak azok az asszonyok a múlt század ötvenes-hatvanas éveiben, mögöttük a második világháború hányattatásaival. Kész regény volt az életük. Folyamatos remény és reménytelenség, közben pedig hihetetlenül kalandos mindennapok, akkor is, ha ki sem mozdultak onnan, ahol születtek. Hát még akik kimozdultak! Mint nagyapám is, a háromszéki parasztember, aki megjárta az első világháborúban az orosz hadifogságot, aztán már házasemberként kétszer volt négy-négy évig Amerikában. Nagyanyám pedig, amíg az ura Amerikában volt, revolvert tartott a párnája alatt – kapott rá fegyverviselési engedélyt –, miután a tengerentúlról küldött dollárokért egy éjszaka rá akarták törni az ajtót. Megírtam ezt versben többször is, regényben persze nem próbáltam. Aztán a lebombázott Kolozsvárról menekülő anyám története. Vagy a „szocialista” mezőgazdaságból a tanárkodásba menekült agronómus apámé. Netán az öcsémé, aki tényleg a szó szoros értelmében menekült, vagyis átszökött a határon Magyarországra a nyolcvanas évek végén. Meg akik még körülöttünk voltak, azoknak az élete is bizony ilyen volt: kész regény. Csak meg kellett látni. Nézed a sok unalmasnak tűnő életet, ahogy folydogálnak eléfelé nap mint nap, és ha jól tudod nézni, egyszerre csak megelevenednek, mint azok a háromdimenziós képek az ismeretterjesztő folyóiratokban: addig kell nézni mereven, amíg hirtelen értelmet kapnak a kusza alakzatok, kinyílnak számodra. Ha meg egyszer sikerült, utána már beavatottak leszünk mi is, akárhányszor meg tudjuk ismételni ezt a különleges nézést, és fitymálva figyeljük azokat, akiknek ez még nem sikerült. Nem képzelőerő kell a regényhez, legalábbis ezeken a tájakon semmiképpen sem, hanem képesség a háromdimenziós látásra.
Különös rendezvényen vettem részt nemrég Nagyvárad közelében, Bihardiószegen. A meghívón úgy fogalmaztak a házigazdák, hogy „Kossuth Lajos születésének 215., a Bihardiószegen emelt első erdélyi Kossuth-szobor visszaállításának 15. évfordulójára szervezett emlékünnepségre” várnak. Ezelőtt tizenöt évvel ugyanis sikerült visszaállítani az Erdélyben elsőként Bihardiószegen, 1896-ban felavatott Kossuth-szobrot. Mivel 2002-ben én voltam az egyik szónok, most ismét meghívtak, mondjak beszédet, és én szívesen elvállaltam, bár Bihardiószeg nincs közel Marosvásárhelyhez. Nem részletezem, végül is szép volt az ünnepség, református püspöki prédikáció meg minden, ami ilyenkor dukál. A lényeg: mifelénk a szobrok élete is kész regény. Az egyik helyi szónok ezúttal is felidézte a történetet: Trianon után, 1932-ben, amikor úgy érezték, bajba kerülhet a 75 cm-es bronz mellszobor, levették a 250 cm magas talapzatról, és a román hatóságok elől a református templom orgonájában rejtették el. Aztán jött a bécsi döntés, és 1941. március 15-én újra kihozták a napvilágra Kossuth Lajost, most már egy 380 cm magas talapzatra. Ismét változott a világ, és 1946-ban Pap István református kántor és Domokos Barnabás éjnek idején ellopták a talapzatról a szobrot, majd Pap István kisjankai házában, előbb az istálló hídlásában rejtették el, azután a ház padlásán. Kossuth Lajos bujdosása ezzel még nem ért véget, ugyanis 1988-ban a kisjankai házat megvásárolta egy állatorvos, László Béla, aki bevitte Bihardiószegre, és ottani házában rejtegette tovább. 1994-ben visszakerült az egyházhoz ebből a különös emigrációból Kossuth Lajos mellszobra, renoválták, így állítottuk vissza végül 2002-ben, és 15 év múlva ezt a visszaállítást ünnepeltük meg újfent. Az erdélyi – és a partiumi – ember óvatos: addig kell ünnepelni, amíg lehet, de persze nagyon remélem, most végre az eddigieknél tartósabban ott lesz a talapzatán ez a szobor. Nem vagyok Kossuth-rajongó, különben sem szoktam rajongani senkiért, mert aki ember, annak vannak erényei és hibái, csak az a kérdés, milyen arányban. Kossuthot is együtt képzelem mindig Széchenyivel, Görgeyvel és főleg Deákkal. Hibáztak mind, de mindegyiknek nagyobbak voltak az érdemei, mint a hibái. Csak így teljes a kép. Nézem az ezüstszínű festékkel kifényesített, a túl magas talapzathoz képest groteszkül kicsi Kossuth Lajost, Gerendy Antal és fia, Béla nem túl sikerült alkotását, és mi tagadás, elérzékenyülök. Látom ezt az elmúlt évszázadot „háromdimenziósan”. Látom a szoborrejtegetőket és csodálom optimizmusukat. Bátorságukat is, mert a félelmetes szekuritáte elől évtizedeken át bújtatni Kossuth Lajost, nem kevés bátorságra vall, de főképpen: reményre. Hogy akkor, amikor minden megváltozott, összedőlt egy régi világ, és villámgyorsan felépült az új, ők hittek abban, hogy annak is vége lesz. Előttem vannak a különös regény kellékei: Kossuth Lajos a hídlás alatt trágyalében, fölötte reggel a tehenek bőgése, fejés, etetés, itatás, a gulya – nálunk inkább: csorda – kihajtása, aztán este ugyanez fordítva. Kijön a gazda, felemeli a hídlást, szembenéz Kossuth Lajossal, aztán leereszti ismét a deszkát. Később a padlásra jár fel gyakran, néhány zsák kukorica, egy-két tábla szalonna között darázszümmögésben, békésen alszik Kossuth Lajos. De eljön majd az ő ideje. Az is lehet, hogy a titkosrendőrség mindent tud. Ez is egy lehetséges regény: jobb nekünk így, mondják, nem bántani Kossuth Lajost, egyszer még fordulhat a kocka. Vagy éppen ezzel zsarolják a gazdát, ahogy a szekuritáte szokta: békében hagyjuk a halottakat, de cserébe élőket kérünk. Megint egy másik regény! Kossuth a trágyalében. Kossuth pókhálósan, Kossuth talpig kályhafestékben. Kossuth a hatalmas verőfényben. Ahogy hallhattuk 2002-ben a visszaállításkor a helyi alkalmi poéta, Géczy Imre versét: „Itt a bizonyíték, hogy Diószeg népe / mennyire tisztel és bezárt a szívébe, / bátran és dacolva minden hatalommal / féltve rejtegetett már két alkalommal.” Hány meg hány szobortörténet van errefelé. Hány meg hány regényt lehet meglátni ezekben a történetekben. Vagy színdarabot? Tragédiát? Komédiát? Maradok egyelőre a versnél, akkor is, ha olyan klapancia, mint amit az elébb idéztem. Klapancia az életünk is, döcögős, unalmas, nyomorúságos. De ha jól nézzük, előbb-utóbb kiderül: kész regény. Majdnem kész. Csak meg kell írni.
Vissza a tetejére