Az erdőn túli lét
(Dsida-olvasatok)Ha Budapestről hazafelé utazom Marosvásárhelyre, tudni lehet, hogy majdnem a Király-hágóig ugyanaz lesz az időjárás, az alföldön mindenképpen. Ha esik, mindenütt esik, ha süt a nap, mindenütt süt. Ha pedig köd van, természetesen akadálytalanul gomolyog a fehérség körös-körül. Viszont a történelmi Erdélybe érve nagy valószínűséggel más lesz az idő, sőt, völgyről völgyre, dombról dombra is változik, hol derül, hol borul. Kiszínesedik, majd ismét elszürkül a táj. Nem a ránk erőszakolt országhatár választja el ezeket a tereket, nem új keletű ez a különbség, hanem így volt kezdettől fogva, és hogyha más kedélyről tanúskodik egy-egy költői életmű például, annak az egyéni sorson vagy történelmi predesztináción innen és túl ez is a magyarázata. Sokféle törésvonal van a mi kultúránkban, viszont az erdélyi különbözőség, úgy vélem, semmiképpen sem szegényít, hanem folyamatosan gazdagít, vagy legalábbis gazdagíthatna minket.
Feltételes módban fogalmazok, hiszen amikor nemrég Keresztury Tibor kérésére Dsida Jenő költészetéből ki kellett válogatnom egy műsorra valót, ismét szembesültem azzal a kérdéssel, hogy vajon ugyanúgy igazi értékén tartja-e őt számon az irodalomtörténet, mint a Nyugat irodalomfelfogásban hozzá legközelebb álló lírikusait, Kosztolányi Dezsőt, Babits Mihályt és a többieket. Költői kérdés ez, köztudomásúlag Babitsék sem igazán akarták észrevenni annak idején ezt a rokonságot fiatalabb kollégájukkal, és azóta is félárnyékban van Dsida életműve.
Erdélyben más az időjárás, és mi tagadás, olykor az irodalom szerepét is másképpen értelmezik arrafelé. Bevallom, fiatalon hevesen tiltakoztam volna minden ilyen különbségtétel ellen, mert akkoriban a hivatalos kultúrpolitikának megfelelően az iskolában is teljesen külön tanították a huszadik századi magyar irodalmat és az úgynevezett romániai magyar irodalmat. Ráadásul az így elkülönített erdélyi irodalom is csonka volt. Dsida Jenőt például, látszólag katolicizmusa, devalójában a Psalmus Hungaricus című magyarságverse miatt, az ötvenes években még alig lehetett emlegetni. Minden vágyunk az volt, hogy lépjünk ki ebből a szörnyű kisebbségi és ideológiai rezervátumból, és lehessünk egyszerűen csak magyar írók.
A kényszerű beskatulyázástól lassan megszabadulunk, viszont rá kell jönnöm, hogy transzilván mivoltunkat hiába akarjuk letagadni. Igaz, hogy Dsida Jenő helytől, időtől függetlenül is zseniális költő, aki az őt gyermekkorától végigkísérő szívbetegséget folytonos életigenléssel, a boldog pillanatok felfokozott eufóriájával próbálja ellensúlyozni, de személyes sorsának kiszámíthatatlansága, a folyamatos szorongás bizonyos értelemben elválaszthatatlan a két világháború közötti erdélyi magyar értelmiség hasonlóképpen ellentmondásos közérzetétől.
1907-ben született Szatmárnémetiben, 1928-ban, huszonegy évesen jelent meg első verseskötete, a Leselkedő magány, ezt követte egy újabb versgyűjtemény, a Nagycsütörtök 1933-ban. 1937-ben házasodtak össze szerelmével, Imbery Melindával, és 1938-ban Kolozsváron hosszú kórházi betegeskedés után gennyes szívbelhártyalob okozta halálát. Következő könyve, az Angyalok citeráján már posztumusz látott napvilágot. Mindössze harmincegy év jutott neki, de ez is elegendő volt egy maradandó életműhöz, amely még mindig tele van titokkal, hiszen versei külön-külön kristálytiszták, éppúgy át lehet látni rajtuk, mint amikor vizet merítünk a tenyerünkbe, de együtt olvasva örvénylő mélység tárul fel előttünk. A gyermeki lelkendezés, az erőltetett boldogság, amit túlharmóniának, túléletörömnek vagy máskor túlszerelemnek is nevezhetnénk, arról szól, hogy ily módon a halál legyőzhető minden pillanatban, és amikor majd előbb-utóbb mégis ő győz le minket, úgysem tud már semmit kezdeni azzal, amit megéltünk. Egy eljövendő pillanat nem semmisítheti meg az átélt pillanatok sokaságát.
Néha az az érzésem, hogy nyugatról, mondjuk, Magyarországról nézve Erdély olyan lehet, mint a hold, amelynek mindig csak az egyik felét látjuk, és nem tudhatjuk, mi történik a túlsó felén. A mi transzilván élményünk éppen ez a túlfelőli lét, az erdőn túl, hisz Erdély elnevezése ezt jelenti, egy ideje már a határon túl, és mi, erdélyiek sem tudunk szabadulni ettől az idegenségérzéstől a saját otthoni tájainkon. Ezt a kettősséget írja Áprily Lajos, Kós Károly, Bánffy Miklós és Tamási Áron is. Nem kizárólagos erdélyi sajátosság ez a hazakeresés, és az idegenség érzése sem, a Dsidával talán leginkább rokon Kosztolányi Dezső írja a Hajnali részegségben, hogy: „...egy nagy ismeretlen Úrnak / vendége voltam.” Dsida Jenő idegenségében is van valami metafizikus, de ő folyamatosan szabadulni szeretne ettől a kétértelműségtől. Nélküle nem fogjuk megérteni a Trianon után kénytelen-kelletlen önálló életet is élő erdélyi magyar kultúrát. Mert hát csupa ámulat az ő költészete, csakhogy időről időre előjönnek a kollektív dilemmák, mint például a Tekintet nélkül című versben a bibliai figyelmeztetés, hogy „Krisztusnak és Pilátusnak, / farizeusoknak és vámosoknak, / zsidóknak és rómaiaknak / egyformán szolgálni / nem lehet.” De az áldozatról szól egy másik remekmű is, a Nagycsütörtök, végül pedig a huszadik század egyik legnagyobb, legösszetettebb, sokféleképpen értelmezhető, de mindenképpen lenyűgöző magyarságpoémája, a Psalmus Hungaricus. Évtizedek óta vissza-visszatérek Dsidához, újraolvasom verseit, és próbálom megfejteni ezt a magyar zsoltárt, amely mintha teljesen kitüremkedne az életműből. Mintha magányos, támadható és védhető, de teljes mélységében át nem látható egyetlen verse lenne valakinek, aki persze Dsida, és mégsem ő. Éppen erről van szó. Hiszen ugyanazt az Urat, ugyanazt az Erdélyt és ugyanazt a költőt most egészen másfelől mutatja a Psalmus Hungaricus, valamiféle kilépés ez, nem teológiai értelemben persze, az Újtestamentumból, és visszatérés az Ótestamentum elfogult, bosszúálló Istenéhez. A költő életében nem is jelent meg ez a vers, barátai eltanácsolták a közléstől, mert attól féltek, teljesen más fénybe kerül ezáltal az egész Dsida-költészet. Pedig nem kerül más fénybe, úgy gondolom, csak éppen egy angyali költő, egy játékos formaművész, egy poeta doctus ad meggyőző magyarázatot az erdélyi értelmiség drámájára. Mert Erdélyben ma is nyitott kérdés, hogy kisebbségi sorban mit jelent az értékteremtés, és hogy van-e jogunk az önkorlátozásra. Dsida könyörtelen logikával bizonyítja, hogy kisebbségben nem lehetséges teljes életet élni, viszont élni mégis kell. És alkotni is. Nincs teljes életed, mert a nemzeti együttlét feltétlen vállalása ugyanakkor lemondás egy másfajta szolidaritásról. A hűség egyben hűtlenség. A szeretet egyben gyűlölet. Ez a szeretetre és szerelemre vágyó ifjú poéta többet mond a kisebbségi erkölcs paradoxonáról, mint sokan mások. Nem a Psalmus Hungaricusban, hanem a mintául vett 137. zsoltárban van ez a szörnyű átok: „Babilón leánya, te pusztulásra való! / Áldott legyen, aki megfizet neked azért, amit tettél velünk! / Áldott legyen, aki megragadja és sziklához csapja kisdedeidet!” Dsida úgy fogalmazza át a zsoltár szörnyű átkait, hogy azok nem mást, minket pusztítanak el, ha nem vállaljuk azt, ami talán vállalhatatlan. Igen ám, de az önkorlátozás patetikus gesztusát végigkíséri az ezáltal elveszített Európa siratása, és időnként érezni vélem a dühös iróniát is, mintha társadalmi rendelésre, külső kényszerre született volna ez az indulatos költemény, amelynek költője végül mégis kiszabadítja magát a közéleti retorika gúzsaiból, visszatér a Bibliához, és az utolsó refrén különbözik a többitől, már a mennyei Jeruzsálemről szól: „Ó, Jeruzsálem, Jeruzsálem!” Katartikus vers, elfogadhatatlan és visszautasíthatatlan, benne van az erdélyi lét minden ellentmondása. Nem tudom, ez-e az igazi Dsida, vagy a másik, a játékos, a kicsinyítő képzős, a szeretni való, a mindent és mindenkit magához ölelő, a halált is a fehér kockacukorban felfelé kúszó sötét, keserű kávéhoz hasonlító költő. Akkor sem, amikor már a halálos ágyán, feleségének diktált hibátlan szapphói versben kérdezte önmagától: „Lássuk, vajon itt a habos verejték / s jajgatások rettenetes hevében, / véres arcú rémületek között is / úr-e a szellem?” Úr, igen, úr a szellem a múlandó test fölött is, ezt éppen a változékony időkben ellentmondások közt őrlődő, de Erdélyhez és Európához egyaránt ragaszkodó Dsida költészete is tanúsítja.
Vissza a tetejére