Kalandozások a helyesírás világában – ez lesz művünk címe azért, mert kezünkbe vesszük a Magyar Tudományos Akadémia kiadványát, A magyar helyesírás szabályait (2006), pontról pontra haladunk, s ha egy dőlt betűs példaszót találunk, azt rögtön felírjuk magunknak egy külön papírra, s ha elég dőlt betűs példaszó gyűlt össze, akkor ezeknek a példaszavaknak a felhasználásával írunk egy novellát vagy valamit.
A kilencedik részben, ebben a részben a szabályzat 53–63. pontjaiban szereplő szavaiból írunk alkotást, nem biztos, hogy minden szót felhasználunk, de igyekszünk.
Művünk célja kettős: bebizonyítjuk, hogy tudunk helyesen írni, másrészt a helyesírásra szeretnénk nevelni az embereket.

Szerelem akkor, amikor még nehéz volt a szerelem


A szerelem, ez a bolondság, régen lehetetlen is volt. Nem volt internet, mondd meg, hogy tudott titokban társalogni fiú és lány?
Ma van minden, ugye, ötszáz évvel ezelőtt nem volt jegycsalás, megúszott jegycsalás nem volt a tömegközlekedési eszközön ötszáz éve; most a fiatalok csalnak, nem lyukasztanak, s így többet költhetnek szórakozásukra, nagyobb a boldogság, parttalan, nagyobb a boldogság, ebből nő ki a szerelem, a sírig. (Ha pedig jön az ellenőr a buszon, majd az atyjuk fizeti a büntetést. Fedd meg kissé a gyermekedet, atya, aztán fizesd ki a büntetést, ne árnyékolja be semmi a szerelmüket!)
Otthon ülhetne fiú és lány, azt hiszem, száraz zsömle az ebédjük, mert nem szerelmesek. Otthon ülhetne fiú és lány, ha nem tudnának innen-onnan pénzt szerezni, a pénzből szórakozni, szórakozás közben felszabadulni, s még jobban egymásba szeretni, a sírig. Ne ítéljük el őket, hogy szórakoznak! Csak boldogság közben lehet szerelmessé lenni.
S az ember, ha szerelmes, nem száraz zsömlét eszik, hanem nádcukrot.
Másképp: ha az ember szerelmes, lehet, hogy száraz zsömlét eszik, de azt is nádcukornak érzi.
A barátságot én nem tartom sokra, kisszerű számtalanszor a barátság, nem ad nagy örömöt, ellentétben a szerelemmel. Az ember mindig szerelmes, én mindig szerelmes vagyok, de a barátok elkerülnek.
Most sincs barátom, egyetlenegy se.
Régen számtalan nehézséggel kellett megküzdeniük a fiataloknak, ha csókot akartak váltani.
Mi mégis visszatekintünk ötszáz évvel korábbra, szeretjük azt, ami a megoldhatatlannal határos.
Egyszer volt, hol nem volt.
De még előtte annyit, hogy ötszáz évvel ezelőtt mindnyájan olyan furcsán beszéltek, hogy azt ma csak lassan értenénk. Lassan értenénk, s még lassabban írnám.
Tanulja meg az ördög! Inkább írok a mai nyelven, úgyse becsülnek engem semmire, nem szakadok meg, hogy ötszáz évvel ezelőtti nyelven írjam a dialógusokat, aztán ugyanúgy legyintenek, mint eddig legyintettek.
– Fújd a trombitát! – biztatom magamat.
Egyszer volt, hol nem volt.
– Most már ne állj meg! – biztatom magamat, most szaladjon a toll.
Egy fiú és egy lány ötszáz évvel ezelőtt. Azt tudjuk, hogy milyen korán haltak akkor. Tehát nem volt sok idejük az udvarlásra, hozzánk képest minden pillanatok alatt történt.
De ha nem történt, akkor sem boldogtalan a fiú és a lány, anyjuk mondta mindkettőnek, a be nem teljesült szerelem csak a sírig marja a lelket. S épp mondtuk, milyen gyorsan meghaltak az emberek ötszáz évvel ezelőtt.
Járványok tizedelték a lakosságot.
Rövid élet, gyors szerelem. Ha nem gyors a szerelem, akkor rövid élet, rövid bú.
Látjuk, minden kornak megvan a varázsa, mondjuk, szépsége, az 1500-as éveknek az volt a szépsége, hogy a szenvedés nem nyúlt, mint ma.
A szenvedés turbánját az 1500-as évek magyarja látta, de rövidebb ideig, mint a 2000-es évek magyarja. (Ha az 1500-as évek magyarja a szenvedés turbánját látta, mit lát a 2000-es évek magyarja? Nem a szenvedés turbánját, hanem…)
Hanem, hanem.
Az 1500-as években a török volt a legnagyobb ellenség a maga turbánjával, a 2000-es években ki Magyarország legnagyobb ellensége?
Ravasz fordulat.
Önmagunk.
Magyarország legnagyobb ellensége a 2000-es években önmaga.
Ez nem igaz, természetesen, de nem kell gondolkozni, kész a válasz magától, s mégis tudományosnak hat. S eredetinek.
1500-as évek.
Amikor még nehéz volt a szerelem.
Török turbán, török félhold.
De pontosan mikor játszódik novellánk?
1526 előtt, 1526-ban vagy 1526 után?
Ezt nem tudom.
Hol?
Magyarországon. A Magyar Királyság területén.
De mégis hol? Észak, dél, kelet, nyugat?
Ezt se tudom.
Község? Város?
Ezt se tudom.
Bonyolódik a történetünk majd, a szerelem a férfi és a nő között; ha kell, meghatározzuk menet közben az időt és a helyet pontosan, ha nem kell, függőben hagyjuk addig, míg a Nap fel nem robban.
Tehát sokáig függőben hagyjuk. Lehet.
De legalább azt ne áruljam el, Mohács előtt, Mohács után?
Nem, nem szükséges. Amit le szeretnénk írni, nem függ a történelemtől, most úgy hiszem. A szerelem ritkán függ a politikától. A szerelem az erősebb. Oh, mondatok, mondatok!
Még akkor is erősebb, ha nehéz volt a szerelem az 1500-as években.
Hagyjuk a gondolkodást, arccal a szerelem felé, több szót másra nem is pazarolok!
Váll-lövés érte szerelmespárunk férfi tagját, nevezzük el Kristófnak.
Most sokaknak felcsillan a szeme, akik mindent tudni akarnak, azt találják ki, Kristóf biztos Mohácsnál sebesült meg.
Ez a baj, az emberek az 1500-as évekből csak Mohácsot tudják. Pedig hány csata volt még!
1521, Nándorfehérvárt elfoglalja a török, 1532, Jurisics védi Kőszeget a török ellen, de itt van a kerelőszentpáli csata is 1575. július 8-án.
Annyit tudunk csak, váll-lövés éri Kristófot a 16. században.
– Kenjük be zsírral – mondja Kristóf anyja a váll-lövés láttán –, úgy biztos gyorsabban gyógyul.
– Adja ide a kezét, édesanyám! – szól Kristóf. – Nekem az lesz az orvosság.
– Adom, fiam, bár ezen múlna az egészség!
De nem ezen múlik. A 16. században nem, sem Magyarországon, sem máshol Európában. A babonaság ekkor még az orvos.
– Szidd a magyart, szidd az európait! – szólít fel múzsám. – Szidd a babonaság miatt!
Igen, a 16. századi ember költséget nem kímélve óriási inggombokat tesz a beteg emberre, varázslás, méregdrága füvekkel kenegetik, és még drágább kuruzslókat hívnak. Ez a vadság.
Add ki a pénzed ostobaságokra, ne gondolkozz, csukd be a szemed, a füled, az eszed, és mint egy balett-táncos, lépdelj, ahogy előírták; ne légy önálló, tépd össze a tudós könyveket, s hallgass a messziről jött varázslóra.
Váll-lövés érte Kristófot, jött a varázsló, expressz-szerű gyorsasággal, tudd, a varázslónak mindig jó az orra, tudja, hol a beteg, hol féltjük a beteget a haláltól, s a varázsló mindig ott terem.
A varázsló vizsgálja Kristófot.
Hosszan.
Átcipel a beteg szobájába egy óriási széket a varázsló, arra ráül, és sokáig bámul.
Botja a kezében.
Kristóf atyja, anyja kesereg, kínjuk nem érdekli a varázslót.
Csengő aranyakat kér, s majd visszajön, ígéri.
Hermina, a szomszéd lány, belép Kristófhoz. S bár már számtalanszor beszéltek egymással, eddig nem árultak el vonzalmat a szemek.
Eddig nem, csak most.
Jobbra néz Hermina, szégyellősen, de hallak, szív, azt súgja Hermina szíve, imádja Kristófot, hallak, szív, azt súgja Kristóf szíve, imádja Herminát.
– Hívd el a sakk-körbe Kristófot! – tanácsolja egy démon, egy rossz démon, Herminának.
Hermina válaszol (gondolatban) a démonnak:
– Nem hívom Kristófot a sakk-körbe. Nem hívom, több okból. Egyrészt azért, mert váll-lövése van, s ágyhoz kötött, nem tud moccanni se. Nem hívom azért se, mert szerelmes vagyok belé, ha hívom, mindenki megtudja, hogy tetszik nekem. S végül nem hívom azért se, mert ebben a nyomorult faluban semmi sincs, sakk-kör se.
Hermina jól megfelelt a gonosz démonnak.
A felelet után magával társalog Hermina a szoba sarkában, ahol nem látja senki, ahova a nap is alig süt.
– Mondd meg neki, hogy szereted! – biztatja magát Hermina. – Beszéljetek! Ha adsz neki egy csókot, rögtön meggyógyul, el lehet űzni a varázslót, aki Kristófék minden pénzét elszedi.
Szerelem.
A szerelem néha átcsap gyűlöletbe.
Ma nem, itt nem. Hermina haláláig szereti Kristófot, Kristóf is Herminát, csak még nem tudják, a falu melyik fája alatt fogják majd meg egymás kezét.
Hermináék kertje gyönyörű, szorgalmas mindenki ott, de Hermina a legszorgalmasabb.
El is búcsúzik Kristóftól és családjától, megy dolgozni, megy gondolkozni. Munka közben forog az elméje.
– A szerelem partjai. Én az egyik parton, Kristóf a másikon – erre gondol Hermina.
Meg a szerelem hídjaira gondol Hermina, melyek összekötik a partokat. Sok híd, sok híd, meg kell találni a hidakat – tanítja önmagát Hermina –, sok hidat kell találni, mert ha felrobbantanak párat, még mindig kell, hogy maradjon egy vagy kettő.
– Fedd be a hidakat, Hermina, álcázd, maradjanak meg neked s Kristófodnak! – ezt én mondom, suttogom Herminának, hátha meghallja.
A visszhang is segít üzenetem továbbításában. Hermina bátyjai kijönnek, s örömmel látják, milyen dolgos a húguk, s hozzá milyen piros az arca a szerelemtől.
– Kapáljuk a szőlőt, ki tudja, hányszor egy évben, mindnek, az összes szőlőnek a tövéből eltűnik a gyom, s az ajándék, a fizetség a munkáért nem a bor lesz, hanem az, hogy rájövünk, hogy juthatunk szerelmesünk közelébe.
Áldd, magyar, a parasztjaidat, akiknek agyában ilyen tiszta gondolatok születnek! A magyarok kürtjei némák lennének, a magyar nagyság egérré zsugorodna, ha nem élne a nagy magyar rónán ennyi szorgalmas fiatal.
– Vidd be, húgom, a malacoknak az ennivalójukat! – szól Hermina bátyja Herminának.
S Hermina hordja, mert sejti, a munka végeztével rájön a titokra, hogy kerülhet közel Kristófhoz. Megállás nélkül dolgozik.
– Hunyjátok le szemeiteket! – szól egy időben Kristófhoz és Herminához egy rókácska, egy rókácska szelleme, szól, miután Hermina megetette a disznókat.
S nem azért szól a rókácska, hogy fagyjon a szerelem, hanem azért, hogy Hermina rájöjjön, hogy tud szíve választottjára találni. A rókácska jó.
– Hunyjátok le szemeiteket! – szól a rókácska szelleme Kristófnak és Herminának.
Ha a dzsungel vadjai támadnának is Herminára és Kristófra ekkor, mikor a parancs elhangzik, őket nem érdekelné, szerelem hevíti lelküket, lehunyják szemeiket egyszerre, Hermina a kertben, Kristóf váll-lövése miatt az ágyában, lehunyják szemüket, s a megoldás Hermina agyában megfogan. Vagy kikristályosodik.
Mit kell tehát tennie Herminának, hogy Kristófjára rátaláljon, rátaláljon úgy, hogy a falu erről mit se sejtsen?
Nos, ezután Hermina leveleket ír, de milliót, s hányja a föld alá, a kövek közé, a vízbe, mindenhol Hermina szerelmes levelei lapulnak már. Küldd, küldd, Hermina, s legyetek boldogok, ha elolvas egyet leveleidből Kristóf! A millióból egyet.
Oldd, Hermina, az évszázados átkot, legyen ez a falu a szerelmek települése, s áldjon benneteket mindenki, még évszázadok múlva is, amikor egy dzsessz-szerzemény hangzik a helyi kultúrház ablakából!
Hordd, Hermina, a szerelmes leveleid a falu minden szegletébe, hogy egyszer majd, ha Kristóf járni tud, találkozzon gyöngyírásoddal!
Százezer levél. Nem százezer, millió.
Mindet Hermina írta, s egyet el fog olvasni belőlük Kristóf.
Kristóf, aki váll-lövése miatt még mindig fekszik.
De talán meggyógyul.
Kristófot meglátogatja az egyik harctéri pajtása. Kardjuk egymás mellett villogott, két vitéz, kaszabolták az ellenséget kíméletlenül, Kristóf váll-lövéséig.
Kristóf pajtása tehát meglátogatja a sebesültet, egy puff-féle alkalmatosságra, ami szabad, s amit ott talál Kristóf ágya mellett, leül, s mesél, mesél a barát Kristófnak.
Kristóf pedig mosolyog.
Majd elszomorodik, mikor meghallja, áruló volt a táborban.
Elfogták az árulót, tudja meg Kristóf az elbeszélőtől, törvény elé állították. A vádlottól apróra kikérdeztek mindent, ő mindent bevallott, de kiderült, ha nincs áruló a táborban, talán még Kristófot se találja el a golyó a vállán, mert nem tudja meg az ellenség, hol van a magyar sereg gyenge pontja.
Kristóf barátja még marad pár napot vendégségben, nem került sokkal többe a vendégség Kristóféknak, mint általában a vendégségek, továbbá Kristóf barátja remekül citerázott, játszd el a tábori indulót, mindig ezt kérték tőle, csak a nagymama mondta, hagyjátok szegényt, Kristóf barátja pedig citerázott, négy-öt férfi kártyázott közben, Kristóf anyja meg varrt.
Régen a szerelem alig sikerült. Nézd ezt a novellát, mióta tudjuk, hogy Hermina és Kristóf epednek, sóhajtoznak, de egymásra nem talál a két szív!
Írd, Hermina, a leveleidet!
Emlékszünk még a varázslóra?
Emlékszünk még Hermina leveleire?
Emlékszünk még a varázslóra?
Emlékszünk még a varázslóra? Aki Kristóf váll-lövését gyógyítgatta.
Most újra eljött a varázsló Kristófékhoz.
Egy dzsessz-szerű melódiát fütyült.
Fütyült! Egy beteg mellett fütyült. De tűrték, mindenki azt akarta, gyógyuljon meg Kristóf.
A varázsló elviselhetetlen volt. Parancsolgatott.
– Mosd meg Kristófot, gyerünk, egy-kettő, szaporán!
Teljesítették a varázsló utasításait.
– Mért nem mártjátok jobban a szivacsot a vízbe? – kérdezte dühösen a varázsló. – Így soha nem készültök el a mosdatással!
– Csak már elmenne a varázsló! – mindenki ezt várta.
Két óra múlva távozott, annyi pénzt kért, hogy az el nem árulható.
A falu magára maradt.
Itt volt Kristóf. De itt volt Hermina is.
S a varázsló már nem volt sehol.
Hermina írta a leveleit, írta, és szórta mindenfelé; tudta, nyugodtan szórhatja, azokat senki más nem veszi észre, csak Kristóf majd.
A falu apraja-nagyja összegyűlt a főtérre az egyik borongós napon, mert valamit hirdetett az elöljáróság.
– Na, kezdd már! – sürgették a nagytorkú falurosszát.
S a nagytorkú falurossza elmondta a végzéseket. Itt a falurosszára bízták ezt a feladatot. Rossz volt, mi volt a bűne, hogy túl sokat járt a lányok után, ez volt a bűne, hát olyan nagy bűn ez?
Hermina is ott volt, ő is hallotta, mit szeretett volna tudatni a faluvezetés az emberekkel. Hermina hallotta, de fontosabb volt, amit látott.
Százezernyi és milliónyi szerelmes levelet szórt szét, ott volt valamennyi, látta őket, mind ott volt, csak egy nem.
Annak az egynek a helyén egy másik levél volt.
Odafutott Hermina a másik levélhez, hát Kristóf válasza volt az, mert időközben Kristóf megerősödött annyira, hogy néha sétát tett az utakon.
Fonjátok csak, szerelmesek, az érzelmeiteket! Vékony, érzelmes mondatszálakból lehet erős fonalat fonni.
Így lesz a szebből még szebb.
Kristóf levele Hermina levele helyett. S Kristóf levele Hermina kezében.
Olvasta, olvasta, védd meg a szíved, Hermina, mert kiugrik a helyéből, olvasta, s bizonyság volt, hogy Kristóf is szereti őt.
Hermina papírt kerített, megírta Kristófnak, hogy imádja, a szíve, a lelke lángol, ég, aztán a levelet letette ugyanoda, ahol a Kristófét megtalálta.
Így levelezgetett hosszú hetekig Kristóf és Hermina. A falu semmit se sejtett, semmit nem látott. Mindent látott a falu, de ezt az egyet nem.
Elkerülte a figyelmét.
Elkerülte a falu figyelmét.
Mert ez a falu, minden egyes ember, nagyjaik intésére a legapróbb mozdulatot is feljegyezte, tudta mindenki, hogy metsz Sándor, mikor metsz Sándor, de azt is tudta mindenki, hogy metsz Pál, mikor metsz Pál.
Mindent tudtak, ezt az egyet nem tudták.
Hermina és Kristóf szerelmét.
Egyébként a patak partján volt a levélváltás, ott cserélte ki üzeneteit Hermina és Kristóf.
– No, bátyjuk! – szólt egyszer Hermina a testvérének. – Hát nem házasodik? Hát mikor házasodik?
Kérdezte ezt azért Hermina, hogy megbizonyosodjon arról, senki nem tud semmit, senki nem lát semmit, senki nem sejt semmit, titokban van szerelme Kristóffal.
S titokban volt, Hermina bátyja sok mindenről beszélt, amikor válaszolt Herminának a kérdésére, de Kristóf nevét nem említette gúnyolódva, csúfolódva.
Kristóf meg erősödött közben. Biztos Hermina szerelmes leveleitől. Hermina szerelmes leveleinek köszönhetően.
– Edzd magad! – biztatták a családtagok Kristófot. – Egyél sokat!
Nem vették észre a családtagok, hogy nem kell Kristófot biztatni, nem kell neki edzeni, talán még enni se, egyetlenegy kell naponta, Hermina levele meg Hermina szerelme, meg a titok, a falu vaksága, az kellett Kristófnak.
Hónapokig levelezett így Hermina és Kristóf. Abba ne hagyd, Hermina, mindennap menj ki a patak partjára, Kristóf, legyen végre egy boldog szerelem, lássak végre egy boldog szerelmet!
Hónapokig levelezett Hermina és Kristóf.
De jött a fordulat, a nem várt fordulat, tragikus fordulat.
Nyomd el, múzsám, a keservet szívemben, mert ha el nem nyomod, nem tudom a bánattól leírni, miért nem sikerült csókot váltani Herminának és Kristófnak!
Egy komisz ürge éberebb volt a falu valamennyi lakójánál.
A komisz ürge ott élt a patak partján, s kifigyelte, hogy teszi le leveleit Hermina és Kristóf.
A komisz ürge csak őket figyelte.
S a komisz ürge komiszabb volt a legkomiszabbnál, mert nemcsak figyelte a fiatalokat, de egy nap úgy határozott, elcseni Hermina levelét.
Kristóf hiába jött, nem talált semmit.
– Mi történhetett? Mit tegyek? – tépelődött Kristóf.
Szedd ki a komisz ürgét, Kristóf, lukjából, vágd a földhöz, hogy megdögöljön, s akkor szerelmeteknek nem lesz akadálya!
De Kristóf nem tudta, hogy az ürgét kell üldöznie. Írt inkább egy levelet Herminának, s letette a patak mellé.
De az ürge ezt is ellopta.
Hermina jött, nem talált semmit, elpityeredett. De azért ő is írt egy levelet, letette, s bánatosan hazament.
De Hermina levelét is ellopta az ürge. S így Kristóf nem talált semmit, amikor kiment a partra.
– Már nem szeret – állapította meg Kristóf.
De azért Kristóf is írt egy levelet, letette, s elballagott.
Amikor már messze járt, az ürge előjött a lukjából, s elcsente a levelet.
Így Hermina nem talált semmit.
De Hermina még mindig szerette Kristófot. Ezért dacolva a kilátástalansággal és a reménytelenséggel, írt Kristófnak, és letette a levelet.
Amit aztán elcsent az ürge.
Így ment ez hónapokig mindennap.
Most leírom két nap történését, a lehető legrövidebben, ez a két nap aztán ismétlődött a két nap után hosszan, hosszan.
Tehát a két nap Hermina és Kristóf falujában:
Hermina jön – nem lát semmit – elszomorodik Hermina – levelet ír Hermina – leteszi a levelet Hermina – elmegy Hermina – jön az ürge – elcseni a levelet az ürge – Kristóf jön – nem lát semmit – elszomorodik Kristóf – levelet ír Kristóf – leteszi a levelet Kristóf – elmegy Kristóf – jön az ürge – elcseni a levelet az ürge.
No, mondom, a fentiek nagyon hosszan ismétlődtek. Milyen hosszan? Ezt mindenkire rábízom, mindenki annyiszor olvassa újra a fenti mondatot (ami a Hermina jönnel kezdődik), mindenki annyiszor olvassa újra, ahányszor akarja.
Mindenkire rábízom, mikor elégeli meg az ismételgetést.
S a befejezés?
Vidám vagy szomorú a befejezés?
Vidám is meg szomorú is, de inkább vidám.    
Mert öt év múlva is odajárt Hermina és Kristóf a patakhoz, s az ürge szorgalmasan lopkodta el a leveleket, de hiába, mert Hermina is, Kristóf is egymástól függetlenül két egymást követő nap ugyanazt írták a papírra (például, hogy nagyon szeretlek, hogy elepedek érted), ugyanazt írták mind a ketten egymásnak, szóról szóra, tehát mégis Hermina és Kristóf szerelme győzött.