Nyerges András

2015/1 - Maradék versek, 1968-19962011/4 - Mi van a levegőben? (1949)

Mi van a levegőben? (1949)

(részlet a Negyvenesek pavilonja című regényből)

Mi csak azt tudtuk, amit a pályaudvaron mondtak, hogy sebesvonattal három és fél óra Városlődig, onnan még hét kilométer Ordasgyepű, ahová csak autóbusszal lehet eljutni, mert az erdei kisvasutat a háború óta nem állították helyre. A kupé nem volt zsúfolásig telve, csak az ablak melletti helyeket foglalták el. Látni nem láttuk, kik ültek le a hátunk mögé, annál inkább hallottuk őket, ha akartuk, ha nem, ott is egy anya utazott a fiával, és valószínűleg ugyanoda tartottak, ahová mi. A nő sipító fejhangon, szinte lélegzetvétel nélkül beszélt, és fütyült rá, hogy a többi utast érdekli-e, ami számára a kérdések kérdése volt, azzal jár-e jobban, ha szállást foglal magának Városlődön, arra számítva, hogy a délutáni busz lekési a vonatcsatlakozást, mert akkor neki nem lenne hol álomra hajtania a fejét, vagy inkább Ordasgyepűn gondoskodjon szobáról. Tudniillik ha a szanatóriumban elhúzódik a felvétel, ő kési le a buszt, s sakkor Városlődre sem jut el, tehát a faluban kellene megaludnia. Kézenfekvő lett volna, hogy mivel egy az úti célunk, utazzunk is együtt, de annak, amit az idegen nő, velünk ellentétben, jó előre megtudott az ottani viszonyokról, nemcsak haszna lehetett számunkra, hanem nyomasztóan is hatott, például anyámra, akinek mostanáig eszébe sem jutott, hogy netán ott rekedhet Ordasgyepűn, épp elég teher volt az a tudat, hogy milyen nehezen kapott szabadságot egyetlen napra is, de azt, hogy másnap se jelenjen meg a minisztériumban rádióműsort figyelni, végképp nem tűrték volna el. Attól azonban, hogy az idegen nő az ott alvással mint reális lehetőséggel számolt, ő is elbizonytalanodott, és szorongani kezdett. A csak fejmagasságú válaszfalak jóvoltából a nő töprengésének folytatását is hallanunk kellett, na persze, ha megvolna még a Krettinger-panzió, nyugodt lehetnék, először odamennénk, mielőtt a felvételedet elintézzük, szegény urammal, a te boldogult apáddal eltöltöttünk ott egy éjszakát, és úgy emlékszem, olcsó, kellemes hely volt, hat pengőbe került a szoba négyszeri étkezéssel, és nagyon meg voltunk vele elégedve, vagy nem is, miket beszélek, hét pengő volt, ötszöri étkezéssel! Anyámnak megrándult az arca, s előre hajolva azt súgta, tudod, mikor kapott a te apád hét pengőt? Ha este héttől reggel hétig játszott a Kolibri Bárban, miután nyolctól négyig már ledolgozta a maga nyolc óráját az Emergében! Olyan erős és friss volt a keserűség anyám hangjában, mintha nem évekkel ezelőtti dolgokról beszélne, s az is világos volt, hogy aki a hét pengős szállást olcsónak találta, ma is ellenség, még ha a hét pengőt annak idején nem a mi zsebünkből vette is ki. Ennek a fellobbanó indulatnak azonban a magam szemszögéből megörültem, mert azzal kecsegtetett, hogy a nő fiával, kivételesen, nem akar majd összebarátkoztatni csupán azért, mert nagyjából egyidősek vagyunk, és ugyanoda utazunk.

Amúgy sem voltam olyan kedvemben, hogy társaságra vágytam volna. Amióta vonatra szálltunk, a számat sem nyitottam ki. Ha anyám azt kérdezte, nem akarnék-e inkább az ablakhoz ülni, arra is csak a vállam vonogattam, téged úgyse érdekel, hogy mit akarok, Ordasgyepűre nem akarok menni, mégis odaviszel, akkor nem mindegy, hogy hol ülök? Folyamatosan tudtára akartam adni, hogy úgy érzem magam, mint akit a vágóhídra visznek, és ne várja, hogy útközben majd vidáman társalgunk, mintha nyaralni mennénk. Legyen miattam lelkifurdalása, hiszen fél évre elküldenek hazulról, vagyis apám meg ő jól megvannak nélkülem. Tudtam, hogy erről pár napja másképp vélekedtem, de amikor kiderült, hogy tényleg oda kell mennem, megváltás helyett rögtön büntetéssé vált a szanatórium. Nem tudtam, miért büntetnek, vagyis égre kiáltó igazságtalanság történik velem. Nem fogadtam el, hogy elpaterolásomnak az egészségem volna az oka, hiszen Farkas doktor még az iskolai eszméletvesztésemről is azt mondta, csak az általános testi gyöngeségem meg a szorongásom következménye volt, az akut tüdőfolyamat tulajdonképp már megszűnt, Ordasgyepűt a leromlott állapotom teszi szükségessé, mert az ottani jó koszt és a híres szubalpin klíma helyre fog hozni. Úgy éreztem, a doktor összevissza beszél, hiszen ha nem vagyok beteg, nem kéne olyan helyre küldenie, ahol beteg gyerekek vannak, s azt hittem, ezt az ellentmondást a szüleimnek is észre kell venniük, de nekik nem szúrt szemet, és ettől mélységes szomorúság fogott el, mert azt gondoltam, nem akarják érteni, ami pedig egyet jelent azzal, hogy a terhükre vagyok. Hazafelé menet úgy döntöttem, még a lehetetlent is megpróbálom, hátha a doktor csak rájuk ijesztett, s akkor rajtam áll vagy bukik, hogy meg tudom-e győzni őket a szanatóriumba küldés fölösleges voltáról, hiszen itthon is megoldható, hogy egészségesebben éljek. Ünnepélyesen megfogadtam, hogy ezentúl hajlandó leszek szó nélkül megenni mindent, amit elém tesznek, még a főzelékeket is, és szavamat adom rá, hogy délutánonként kimegyek a Városligetbe vagy a Margitszigetre, hogy ott tanuljak, ahol jobb a levegő, egyáltalán, bármire kész vagyok, csak ne küldjenek el. Úgy lestem a szavaim hatását, mint aki próbának veti alá őket, ha tényleg az egészségem a fontos, ezek után itthon is tarthatnak. Édes csillagom, azért nem olyan egyszerű ez, válaszolta anyám, mert neked állandó orvosi felügyeletre van szükséged. Hohó, gondoltam, most lebuktatok, és azt mondtam, az nem gond, megígérem, hogy minden héten elmegyek Farkas doktorhoz.

Anyám szúrósan és kitartóan nézett rám, mintha azt várná, hogy magamtól ismerjek be valamit, de mert effélét nem hallott kiröppenni a számon, szomorkás rosszallással a hangjában így folytatta, az a baj, hogy már nem tudunk megbízni benned, hiszen azt is elhallgattad, hogy a doktor hónapokkal ezelőtt is be akart már utalni Ordasgyepűre, te meg itthon úgy hallgattál róla, mint Szerafin a fűben. Ki az a Szerafin, kérdeztem volna, de féltem, hogy még jobban felbőszítem őket, azt viszont a tudtukra adtam, hogy leleplezték magukat, szóval azért küldtök el, hogy megbüntessetek! Ha tudni akarjátok, a doktor üzenetéről azért nem szóltam, mert nekem csak veletek jó, de úgy érzem, nektek elegetek van belőlem, és még azt sem áruljátok el, hogy mit vétettem. Ha túl nagy a szám, akkor inkább befogom, ha a bizonyítványomat szégyenlitek, azt idén kijavítom, és ezentúl amiatt sem fogok nyafogni, hogy későn jöttök haza, és nem fogok folyton kérni valamit, még könyveket sem, csak ne küldjetek el! Ha akarjátok, a doktortól is bocsánatot kérek, ő is biztos azért küld Ordasgyepűre, mert haragszik rám, de azért ez tőle is túl nagy büntetés azért, hogy későn adtam át az üzenetét. Nem későn, sehogy sem, torkollt le anyám, ha össze nem esel a tornaórán, máig nem tudnánk, mi a helyzet. Hallottam a hangján, hogy ez nem futó bosszúság, amin hamar túlteszi magát, hanem erős indulat, amit éppenhogy visszafog, apám viszont, amikor anyám támogatást várva ránézett, inkább szomorúnak tűnt, amiért ilyesmire szolgáltam rá, és úgy viselkedett, mint akinek főleg az fáj, hogy a fia meg a felesége veszekszenek. Ami a doktort illeti, a helyedben egy rossz szót sem szólnék rá, intett le anyám, éppenhogy téged részesített kivételes elbánásban, mint kis kollégát, és bár a létszám Ordasgyepűn már betelt, ő minden követ megmozgatott, hogy kaphassál beutalót, őt tolták le, hogy miért az utolsó pillanatban szól, és azt is sikerült elintéznie, hogy a turnus beindulása után mehessünk. Bár ne sikerült volna, szaladt ki a számon, s anyám olyan dühösen pattant fel, hogy attól féltem, bár még sosem tett ilyet, most pofon vág, apám azonban csitítóan szólt rá a háta mögül, azért azt is meg lehet érteni, ha a gyerek velünk szeretne maradni.

Kettőjük közül legalább az egyik, gondoltam, de anyám tovább pörlekedett, most már mindkettőnkkel, és a vashiányos vérszegénységével mit kezdünk itthon, talán várjuk meg, amíg csak a vérátömlesztés segít, mint négyéves korában? A Liget vagy a Sziget pótolja a bakonyi levegőt? Ordasgyepűt az olyan étvágytalan, legyöngült gyerekeknek találták ki, amilyen ő. Hirtelen hangot váltott, és olyan arccal fordult felém, mint aki parancsolhatna is, de inkább meggyőzni szeretne, tudod, régen egy ilyen helyre csak a gazdagok gyerekei juthattak be, mi apáddal nemhogy hat hónapot, de két hetet se bírtunk volna kifizetni, most meg úgy kapsz hat hónapig príma kosztot, orvosi ellátást, hogy egy fillérünkbe se kerül, és közben évet se veszítesz, mert az iskolaszanatórium épp arra való, hogy a gyerekek ne csak gyógyuljanak, hanem tanulhassanak is. Ha most itt volna a mi értelmes, okos, belátó fiunk, akit mindig felnőttként, egyenrangú családtagként kezeltünk, az megértené, hogy olyasmit művel, amivel nemcsak magának árt, de minket is mélységesen megbánt.

Anyám nagyokat nyelt, mint akit már a sírás kerülget, én meg azt gondoltam, csak azért csinálja, hogy engedjem Ordasgyepűre küldeni magam. Bocsánat, mondtam elszántan, sírni itt most nekem van okom. Szó sincs róla, csattant fel anyám, te vagy az, aki megbántottál minket, most bizonyítottad be, hogy csődöt mondott az egész nevelésünk, hiszen amiben apád, anyád hisz, abból te nem kérsz, mi tőled függetlenül is büszkék vagyunk rá, hogy Ordasgyepűn olyan gyerekek gyógyulhatnak, akiknek azelőtt erre nem lett volna módjuk, te meg úgy kapálódzol ellene, mintha büntetés volna, de akkor nem tudom, hogy mi miért küszködünk, akkor az egész életünk értelmetlen! Anyám levette a szemüvegét, s a könnyeit törülgette, elviselhetetlen érzés volt, hogy én tehetek róla, miattam érzi ezt, akkor inkább elmegyek Ordasgyepűre. Azt azért mégis megkérdeztem, és biztos nem arról van szó, hogy utatokban vagyok? Te lüke, apám magához ölelte a fejemet, hogy lennél utunkban, azt szeretnénk, hogy a beteg fiunk helyett fél év múlva egy egészséges vasgyúró jöjjön haza.

Itt, a vonaton csalódottan kellett tudomásul vennem, hogy más gyerek is kapott utólag beutalót, és engedélyt rá, hogy később mehessen a szanatóriumba, de ha ez mese volt, akkor még bármi másról is kiderülhet, hogy hazugság. Vagyis anyám, aki ezzel hitegetett, felmondta a velem való cinkosságot. És nemcsak ebben az egy dologban. Az Ordasgyepű és Pest közti távolságról is hallgattak apámmal, nem mondták meg, hogy milyen messzire küldenek, de nyilvánvalóan nem fognak tudni meglátogatni, hiszen otthon nincs rám idejük, akkor hogy lenne arra, hogy órákig vonatozzanak a kedvemért. Ugyanazt éreztem, mint előző este, becsaptak, elhagytak, elegük volt belőlem. Akkor viszont tőlem se lehet rossz néven venni, ha magamba gubózva, némán, kelletlenül ülöm végig az utat. Ezt az eltökéltséget kezdte ki az idegen nő folyamatos harsogása, mert olyasmit is végig kellett hallgatnunk, amivel szemben nem voltam közömbös, etetni kezdte a fiát, s közben azt is világgá kürtölte, hogy mi mindent hoztak magukkal, termoszban teát, dobozban szendvicset, kétféle házi süteményt, egy zacskó pralinét, és persze almát, körtét, szőlőt. A felsorolástól, ha akartam, ha nem, nagyokat nyeltem, anyám pedig bűntudatosan pislogott, sajnálom, csillagom, én nem csomagoltam semmit, azt gondoltam, hogy ott úgyis kapsz uzsonnát, addig meg kibírod, de várj, van itt valami, és kotorászni kezdett a retiküljében, majd előbányászott a fenekéről egy szem mézcukrot, kéred? Nem kérem, toltam el a kezét, én csak azt kértem, hogy ne küldjetek el hazulról, de arról szó sem lehetett, más nekem nem hiányzik. Bosszantott, hogy egy vacak cukorka kedvéért megtörtem a hallgatásomat, de mostantól aztán néma leszek, fogadkoztam magamban, csakhogy ebből sem lett semmi, mert az idegen nő a hátunk mögött egyszer csak feljajdult, ne kínozz már, valamit enned kell, Giduskám, tudod, mit mondott az orvos! A gyerek neve hatott rám úgy, hogy visszafojthatatlanul röhögésben törtem ki, és ki másnak mondtam volna el, mit találok röhejesnek, ha nem anyámnak? Ilyen név, ugye, nincs, embert nem hívnak Giduskának, dehogynem, súgta vissza, épp tegnap írtam feljegyzést egy Lázár Gida nevű színész ügyében, akire a rádiójátékokban mindig ellenszenves figurákat osztanak, s ő ettől szerencsétlennek érzi magát. Anyám titkolni sem bírta a megkönnyebbülését, hogy végre van miről beszélgetnünk, és úgy kapaszkodott a témába, mint valami mentőövbe, nincs mit tenni, szegény Gida olyan hanggal született, hogy éppen gidákat nem alakíthat, mindig csak farkasokat, de ő szentül hiszi, hogy e mögött valami összeesküvés áll. Anyám szinte szégyenlősen elnevette magát, s közben jelentőségteljesen rám nézett, a színészek pont olyanok, mint ti, gyerekek, de az is igaz, hogy ez most benne van a levegőben. Szinte esengett a pillantása, hogy kérdezzek még valamit, akármit, csak legyen vége a hallgatásnak, de a vállamat vonogattam, én száműzetésbe megyek, és ezen nem változtat, ha társalgunk. Szerette volna azt gondolni, hogy egyszerűen csak unatkozom, és pontosan azzal állt elő, amitől féltem, de aminek a veszélyéről azt hittem, már elhárult a fejem felől. Ha gyerektársaságra vágysz, mondta, bátran odamehetsz ahhoz a fiúhoz, tudod, a Giduskához, nem kell rosszat gondolni róla, a nevéről nem tehet, de hát ő is a szanatóriumba megy, úgyhogy biztos lenne közös témátok. Biztos nem lenne, vágtam rá, egyáltalán nem vágyom gyerektársaságra, és elég rosszulesik, hogy egy kalap alá veszel ezzel a mama kedvencével. Az út hátralévő részében aztán hallgathatjuk, hogy Giduskának mi mindent nem szabad csinálnia, a vonatablakba könyökölve nézelődni, elfeküdni az üresen maradt üléseken, görbén tartani a hátát, és főleg pofákat vágni, amikor figyelmeztetik, hogy nem komilfó a viselkedése. Értesülhettünk róla, mire kellene minden helyzetben gondolnia, tartsd észben, hogy te Berzencei-gyerek vagy, és egy Berzencei-gyerek nem viselkedhet úgy, mint az utcakölykök. Ha tudná ez a nő, gondoltam, milyen messze van az ő gyereke az utcakölyökségtől, nem gyötörné ezzel, de közben kíváncsi lettem rá, legalább erre lesz-e Giduskának olyan válasza, amiből kiderül, hogy megvan a véleménye az anyjáról? A nagyanyám engem is azzal próbált visszatartani mindentől, amihez kedvem lett volna, hogy olyasmit csak utcakölykök csinálnak. Giduska, akinek a hangját Pesttől idáig egyszer sem hallottam, ingerülten rávágta, hogy jó, majd gondolok, de úgy, mint aki ezt már milliószor megígérte, és hosszú idő alatt felgyűlt indulattal tette hozzá, hagyjál már békén! Ebből arra következtettem, hogy ő sem önszántából jön Ordasgyepűre, akkor pedig sorstársak vagyunk, és talán lehet bennünk valami közös is. Érdekelni kezdett, vajon mer-e máskor is a sarkára állni, de ez egyhamar nem derült ki, mert amikor Berzenceiné az Ordasgyepű környékén található nevezetességeket kezdte sorolni, megint olyan hangerővel, mintha az ő szavait a mozdonyvezetőnek is feltétlenül hallania kellene, Giduska megint egyetlen nyikkanás nélkül tűrte mindezt. Boldogult apáddal, még békeidőben, mi is bebarangoltuk ezt a csodás tájat, kimondottan örülök, Giduskám, hogy neked is alkalmad lesz rá. Nemcsak a nő hanghordozása ingerelt, de akár a nagyanyám, ő is urának nevezte a férjét, a párizsit meg parizernek, és a fiát sem a bakonyjákói kilátó, vagy a Petőfi fájának nevezett óriástölgy megnézésére, hanem megtekintésére buzdította, s aztán még ezt is fokozni tudta, Városlődön az Iglauer-féle arborétumot is feltétlenül meg kell csodálnod! A fennkölt tónusban elkezdett mondat azonban vastag torokhangba mélyülő indulatkitörésbe torkollott, de persze, s itt egy lélegzetnyi szünet következett, ezek biztosan azt is tönkretették. Anyám arca hirtelen elsötétült, ültében is szinte felborzolta magát, s nem volt kétséges, hogy a nő utolsó megjegyzése ennek az oka, első pillanatban mégsem értettem, hogy mit és miért vesz magára, miből gondolja, hogy az ezek éppen ránk vonatkozik? Neki szemlátomást semmi kétsége nem volt afelől, hogy oka van megsértődni, és az iránta érzett szeretet okán a rá következő pillanatban már én is megbántva éreztem magam, hallja-e, mit tett tönkre az én anyám, hogy mer róla így beszélni, legszívesebben ezt kiabáltam volna az arcába, de tudtam, ezt anyám se hagyná, pedig fortyogó dühében egyfolytában s félhangosan mormogott, mint aki akarja is, nem is, hogy akinek a szavait szánja, meghallja őket, hát nézze, hölgyem, ha mi mindent tönkretettünk, akkor a szanatóriumot most azzal tesszük tönkre, hogy a maga gyereke előtt is megnyitjuk, de ha ennyire utál minket, akkor talán az ingyenes beutalót sem kéne elfogadnia tőlünk! A düh szinte megváltoztatta az arcát, ijesztő volt az indulat, ami kitört belőle, és számomra napnál világosabb lett, hogy amit látok, nemcsak Berzenceinének szól, és nem ő az első, akinek mindannyian ezek vagyunk, aki emiatt látatlanban is gyűlöl, engem épp úgy, mint apámat, és nyilván a szüleim barátait és kollégáit is, hiszen neki már az is elviselhetetlen, hogy létezünk, és minden rossz, amit csinálunk. Anyám ezt vette magára, hogyne vette volna, de mivel nem nevezték néven, ki se kérheti magának, amit hallott. Az, hogy a fülem hallatára támadták meg ilyen alattomos módon, nyomtalanul kisöpörte az agyamból a kettőnk közti nézeteltérést, és a sérelem, hogy Ordasgyepűre kell mennem, egyszerre semmiség lett ahhoz képest, hogy ő szorul a védelmemre. Ha gyerek vagyok is, azért az ilyen Berzenceiné-féléket én is gyűlölhetem, és megmutathatom országnak-világnak, hogy kész vagyok az anyámért kiállni, ha bántják. Vége a sértődöttségnek. Amikor leszálltunk a vonatról, tüntetően úgy fogtam meg a kezét, ahogyan kiskoromban, valósággal kapaszkodtam belé, ordazsgyöpüi utazsok ide, kiabálta a sofőr, én pedig figyelmeztettem anyámat, hogy a busz végében keressünk helyet, mert Berzenceiék mindjárt az első ülésre letelepedtek. Anyám bólintással adta tudtomra, hogy egyetértünk, s ettől úgy éreztem, megint cinkosokká lettünk, de csak annál inkább belesajdult a szívem, hogy ez legfeljebb a szanatóriumig tart, s addig mindössze hét kilométer van hátra, azután ő hazamegy, én meg itt maradok Ordasgyepűn. Azt gondoltam, akkora igazságtalanság mégsem történhet velem, hogy az egy húron pendülésünk ilyen hamar véget érjen, és valami eszelős reménység kezdett úrrá lenni rajtam, hogy mégsem lesz zökkenőmentes az utunk, valaminek közbe kell jönnie, hogy ne érjünk oda, de mi akkor sem fogunk szállást keresni, és másnap újra próbálkozni, hanem felszállunk az első hazafelé tartó vonatra, és Pestig meg sem állunk. A reményt olyan valami táplálta bennem, amit szintén Berzenceiné harsogott el a fiának a vonaton, azzal büszkélkedve, hogy mennyi mindennek nézett utána, a Bakonynak ezen a fertályán több csapadék esik, mint másutt, ennélfogva az erdei utak gyakran annyira feláznak, hogy lehetetlen közlekedni rajtuk. Mi a busszal éppen egy erdőn vágtunk át, és behunytam a szemem, hogy majd arra nyithassam ki, ha a sofőr mérgesen kiabál: zsajnálom, nem dudunk dovábbmenni, visszaviszem magukat Vározslődre. Mi van, csillagom, elaludtál, kérdezte anyám fölébem hajolva, ébredj, mindjárt megérkezünk. Csalódottan láttam, hogy a szeptemberi nap hét ágra süt, az út száraz, és a busz pár perc múlva oda is kanyarodott egy magas kőfal elé, amely mögött kastélyszerű, tornyos, hófehér épületet láttam, beljebb pedig lapos, sárgára festett pavilonokat. Idd is volnánk, kiabálta a sofőr, aki a zsanadóriumba gyött, annak végállomázs, leszállázs, mi meg menünk tovább.

Vissza a tetejére