Tartjuk a mércét

Sokan panaszkodnak manapság az életszínvonal romlása miatt. Pedig három éve és öt hónapja, mióta egyetemre járok, az Astorián, az aluljáró Rákóczi úti kijáratánál mindig ott ül egy férfi. Mellette, három éve és öt hónapja, ugyanaz a papír, fotó, műanyag pohár. És a papíron a felirat sem változott eme nem túl hosszú, de azért mégis jelentős időtartam alatt. Még mindig az áll rajta csupa nagybetűvel:

„ÉHEZÜNK – EGY MAGYAR CSALÁD” 

Itt, kérem, ne mondja senki, hogy nem lett megtartva a magyar életszínvonal.
Legalábbis három évig és öt hónapig.

Hogyan neveljük a szemöldökünket

Mindannyiunk életét megkeserítheti és arcizmaink tökéletes rezdületlenségét bolygathatja meg egy pár neveletlen és kontrollálhatatlan szemöldök. Kutatások bizonyítják, az engedetlen szemöldöknél nagyobb ellensége nincs az embernek! Nem fér hozzá kétség, hogy Gellért püspököt, III. Andrást, Batthyány Lajost, de még Rajk Lászlót is rakoncátlan szemöldökük vitte végül a sírba, mely úgy látszik, a magyarok számára csakis valamiféle isteni vagy genetikai csapás lehet.

Naponta több százan, sőt ezren érzik magukat a társadalomból kirekesztetve, mikor egy-egy újságcímlapon, megszólaláson vagy nyilatkozaton akaratlanul is felszalad a szemöldökük, ezáltal elárulva országnak-világnak, mennyire nevetségesnek, de legalábbis meghökkentőnek tartják a befogadott információt, amely mindenki másnak teljesen természetes.
Ráadásul ez az apró, mégis árulkodó mimika alig elfedhető. A napszemüveg alól kilóg, a sapka, csuklya, kalap stb. viselete pedig korlátozva van. Nőknek ilyen esetekben előnyös a pulifrizura, de mit tehetnek a férfiak, és azok, akik hajuk megnövesztéséig el szeretnék kerülni, hogy ország-világnak hírül adják a köz számára már-már szánalmas, sőt taszító megrökönyödésüket?
Örömmel tudatom, egyszerű a megoldás, mely ráadásul – meg fognak lepődni! – még országunk hangulatindexét is pozitív irányba mozdíthatja. Kis gyakorlás kérdése csupán, hogy amint érezzük, csalfa szemöldökünk megkezdte útját felfelé, azonnal indítsuk el szánk két sarkát is ezen az útvonalon, mosollyal téve kerekké a mimikát. S máris nem megbotránkozunk, hanem boldogság tölt el minket az információ hallatán. És ami csodássá teszi ezt a módszert: az izom-memória egy idő után megjegyzi a mozdulatot, s mire észbe kapunk, már nem tudja anélkül felvonni szemöldökét, hogy ne vigyorogna hozzá, mint a tejbetök!
De ne keseredjenek el azok sem, akiknek viszont ez túl hosszadalmas folyamatnak tűnik, avagy nem sikerül véghezvinni, nekik is van még megoldás. Homlokunk rendszeres időközönkénti szőrtelenítése könnyen gátat szabhat ennek a nem kívánt arckifejezésnek, hisz ez arcunknak semmitmondó és bamba kinézetet kölcsönöz – ami, tudjuk, még mindig sokkal jobb, mint a megrökönyödöttség.
Éppen ezért ha életünk maga a pokol két engedetlen szőrpamacs miatt, kezdjünk el minél hamarabb ellene tenni, és a gyökerénél megszüntetni a problémát.
Mert gondolni kell a jövőre.

Magyar nem-esség

D. Jenő világéletében attól rettegett, hogy egy nap szembejön vele az autóúton saját sávjában egy szirénázó mentőautó, az vele frontálisan ütközik, és ő szörnyethal.
Ezért sem vett soha autót.

Így viszont nem is vehetett részt a Suzuki (mert persze azt vett volna) nyereményjátékán, amin pedig egy Kanári-szigeteki nyaralást nyert volna.

Ezért nem is tudott a Kanári-szigeteken megismerkedni egy gazdag magyar tőzsdecápával, akinek tanácsai révén Magyarországra visszatérve nem gazdagodott meg jelentősen.

Így hát természetesen meg sem hívták őt (személyre szóló meghívóval) az Operabálba, ahol nem találkozott Losonczy-Benevóth Anna grófnővel, az egyik utolsó kékvérű magyarral. Össze sem házasodtak, nem vettek egy nagy villát Kaliforniában, nem költöztek oda, és nem született három gyermekük.

És mivel mindez meg sem történt, természetesen D. Jenő – illetve már Eugene D. – élete alkonyán, gyermekei és unokái körében, nem is kavarodott bele a Túró Rudi ízének taglalásába, s nem is mondta lemondóan értetlenkedő utódainak pár perc küszködés után: „You know, it's mindegy.”
Még kész szerencse, hogy nem így alakult.

Néha arra ébredünk éjjel verejtékben úszva, hogy egy-egy szöveget már sehogy sem tudunk a fejünkből kiirtani, úgy beette oda magát

Figyelem, figyelem, asszonyok!
Megérkezett a tollfelvásárló! Mindenféle tollakat felvásárolunk!
Dunnákat, párnákat, kacsatollat, libatollat, régi, használt tollakat, hagyaték tollakat! Bárkinek bármilyen toll van eladó, tessenek szólni, vagy kézzel inteni, és itt helyben a kocsinál átvételre kerül sor!
Dunnákat, párnákat, kacsatollat, libatollat,
Dunnákat, párnákat, kacsatollat, libatollat,
Dunnákat, párnákat, kacsatollat, libatollat...

Arról, milyen következményei lehetnek, ha nem a lábunk elé nézünk

B.-nek épp aznap volt az első napja az új munkahelyén, és késésben volt, ezért történhetett, hogy figyelmetlenül és sietve vágtatott le a XIV. kerületi, Ilka utca 36. szám alatti bérház lépcsőjén, ahol lakott. Nem is vette észre a második és harmadik emelet közti 16. lépcsőfokon lévő egyetlen, kósza, bár annál csúszósabb krumplihéjdarabot. Rálépett, megcsúszott, és elesett; fejét a kőlépcsőbe vágta, és azonnal meg is halt.
Másnap az összes újság hírt adott a sajnálatos balesetről.
– Rémes, micsoda halál! – szörnyülködött majdnem mindenki, aki hallott róla. Legalább banánhéj lett volna, mondták, de hogy egy krumplihéj? Egyesek viszont úgy hallották a történetet, hogy banánhéj volt, sőt állították, B. olyan bravúros dupla hátraszaltót mutatott be tragikus halála előtt, amit a Nagycirkusz bármely bohóca megirigyelt volna.
A családtagok kérésére aztán vizsgálatot indítottak, s pár napra rá gondatlanságból elkövetett emberölés alapos gyanújával elővezették a 4. em/2. alatti lakost, K.né született J. Máriát, vagy ahogy a bérház ismerte, Mariska nénit. Terhelő bizonyítékkal (egy fél lábos krumplileves) álltak elő a tárgyaláson, és Mariska néni megtört. Csak úgy megkívánta a krumplilevest, sírta keservesen a vádlottak székében. Egyébként is, ha nem lyukad ki az a buta nejlon szemeteszsák, nem esik ki az az egy szem tragikusan síkos krumplihéj, tette hozzá.
Erre a bíróság beidézte a Kovács & Fia nejlongyártó üzem képviselőit. Közös megállapodás után ezer darab, különböző típusú, méretű és színű szemeteszsák terhelését vizsgálták heteken keresztül. Miután jelentős kivetnivalót nem találtak, beidézték a szomszéd utcai zöldségest, ahonnan Mariska néni a krumplit vette. Kérdőre vonták, miért ilyen síkos az általa árult krumplik héja, mire az árus, bizonyos V. Sándor, eskü alatt vallotta, hogy nem tudja, és hogy azok aztán mindig is ilyenek voltak.

Ezután beidézték még a Magyar Burgonyatermelő Szövetség képviselőit, majd miután ők a burgonya általános természetére fogták a héj belső részének síkosságát, magát a Jóistent is behívták többedrendű vádlottként.
Mikor a Jóisten rengeteg teendőjére hivatkozott, és felajánlotta, inkább feltámasztja B.-t, és felejtsék el az egész ügyet, a bíróság hivatalos szervvel szemben történő megvesztegetési kísérlet miatt erkölcsi dorgálásban részesítette, illetve pénzbüntetésre ítélte. Eztán végre mindenki megnyugodott és boldog lehetett.

Kivéve B-t. De hát ő nem számít, mert ő úgyis halott.

Ilyen az élet

Az egyetlen ablakom alatt egy parkoló van. Mikor ideköltöztem, öt gyönyörű nyárfa is volt a parkolóban, egy egész közel az ablakomhoz. Szarkák fészkeltek rajtuk, és tavasszal nagyon jó illatot árasztottak, bár sok bogarat is vonzottak.

Aztán múlt júliusban kivágták mind az öt fát, mert féltek, hogy a nagy szélviharok a kocsikra döntik őket.

Pár hónapra rá bezárták a parkolót. Azóta már csak egy kocsi van ott, hiába tarkítja ezeregy figyelmeztetés a szélvédőjét, a tulaja valamiért nem akarja onnan elvinni.

De az az egy legalább zöld.

Logika

Ha megmosom a hajam, és utána hajszárítóval megszárítom, száraz lesz.

Mindazonáltal ha megmosom a hajam, és nem csinálok vele semmit, akkor is száraz lesz egy idő után magától.

De ha belekeveredek egy problémába, és nem csinálok semmit, a probléma szinte sosem oldódik meg magától, bármennyit is várok.

Ebből is láthatjuk, hogy semmi rokoni kapcsolat nincs a haj és a problémák között.

A kis dolgok is számítanak

Minden reggel úgy kelek fel, hogy ébredés után leírok egy kört a lábfejeimmel, jól megropogtatva a bokáimat. Ez már amolyan beidegződés. El sem tudom képzelni, milyen lehet egy nap, amikor úgy kelek fel, hogy nem roppantom meg a bokáimat.

Lehet, hogy egész nap esne az eső.

Lehet, hogy az idő visszafelé kezdene el folyni, és a jövő a múltba szakadna.

Lehet, hogy aznap a Nagy Hadronütköztetőben megszületne a fekete lyuk, és az egész univerzumot elnyelné.

Úgyhogy teszek inkább a világnak egy szívességet azzal, hogy minden reggel megroppantom a bokáimat.

A szavak útja

Akkor értem haza egy barátomtól. Ahogy benyitottam a szobába, anyám a fotelben ült csendben, és a tévét nézte.
– Megjöttem.
Fáradt mosollyal fordult felém, és megkérdezte, milyen volt a napom.

– Jó, csak fárasztó – így én. Aztán mikor épp csuktam volna be az ajtót, visszafordult a tévé felé, és azt mondta:
– Nagyapád meghalt tegnap éjjel a kórházban.
Napok óta fel voltunk már erre készülve. Én mégis csak álltam ott a küszöbön, és gondolkodtam, mit mondjak a most már elárvult anyámnak.
Nevetséges, pár szónak milyen hosszú néha az útja az agyunktól a szánkig!
– Jobb így neki.
– Tényleg jobb – válaszolta anyám.

A boldog élet titka

Heinekenhétfő

Koktélkedd

Szakészerda

Gincsütörtök

Pálinkapéntek

Sauvignonszombat

Vodkavasárnap

A bátorságról

Milyen kínos is az, mikor elvesztjük lábunk alól a talajt, mikor nem a megszokott kerékvágásban haladnak a dolgok! Képzeljük csak el a következő apokaliptikus képet: valaki (hogy lustaságból, devianciából vagy puszta dőreségből tette-e, az mellékes) a természet rendjét és az évszázados magyar hagyományokat felborítva az alábbi módon készíti a túrós tésztát:

legalulra a szalonna,

rá a túró,

és legfölülre a tészta.

Tudom, félelmetes vízió, de maradjon még velem, kedves Olvasó, hacsak egy percig is.

Ha ugyanis megállunk elgondolkodni, nagy potenciált láthatunk ebben a szentségtörésben.

Mert végre a tészta is ízig-vérig, nyersen önmagát mutatja, és nem takarja el semmi, úgyhogy szembe kell néznünk tetteink következményével: túlsóztuk, szétfőztük?

Nem egyszerű konfrontálódás!

Ugyanakkor minden falat meglepetés: mennyi túrót merek vajon a tésztatenger alatt? Ebben a harapásban vajon érzem-e majd a nyelvemen a szalonnadarabkát olyan bizsergetően, mint soha azelőtt?

Ó, mily borzongatóan kellemes bizonytalanság!

Hát látják már, milyen különleges élményekhez juttathatjuk magunkat, ha merünk bátrak lenni?

Így öljük magunkat a Dunába!

Zaklatott, mélabús, és nem látja a kiutat? Akkor útmutatónk Önnek szól! Egyszerű, tiszta és költséghatékony megoldás magunkat a Dunába ölni; budapestieknek a közelség is kézenfekvő!
Semmilyen kellék vagy előképzettség nem kell hozzá, sőt az úszástudatlanság hihetetlenül nagy előnyt jelenthet Önnek!

Négylépéses, egyszerű útmutatónk segítségével nemtől, kortól, műveltségtől függetlenül bárki tökéletesen a Dunába ölheti magát!

 1. Először is maga az elhatározás a fontos. Nézzen magába: Ön valóban a Dunába kívánja ölni magát? Amennyiben a válasz „nem is tudom”, kérem, válassza inkább az „Így öljük magunkat majdnem a Dunába, hogy felfigyeljenek ránk!” c. kiadványunkat. Ha viszont a válasz egyértelmű igen, minden további nélkül elindulhat a Dunába fúlás kalandos és csodás útján!

 2. A helyszín megválasztása kulcsfontosságú! Vidékiként természetesen preferálhatja a festői Dunakanyart mint utolsó látképet életében, fizikusoknak a paksi atomerőmű mellett, mérnököknek bármely hídról leugorva lehet teljes a halálélmény. De akiknek a szíve Budapesten húz a Dunába, azok vannak csak igazán jó helyzetben! Meg nem értett művészeknek tökéletes a Nemzeti Színház melletti rész, ha pedig politikai és/vagy közéleti indíttatásból választja ezt az önkifejezési módot, a Parlament előtt legcélszerűbb a vízbefúlás. A felsőoktatás csapdájából kiszállni akaróknak pedig vitathatatlanul a Corvinus-BME-ELTE TTK háromszög a legjobb helyszín, hogy indexeik után magukat is a habokba vessék.

 3. Kérjük, számoljon a napszakkal is! Habár, valljuk be, egy vérszínű naplementében elkövetett vízbefúlás a Magyar Álom, kérjük, szenteljen elég figyelmet az Önnek legmegfelelőbb időpont kiválasztására is! Ha ez nehézséget okoz, vegye számba céljait: mikor szeretné, hogy testét felfedezzék, avagy szeretné-e egyáltalán? Hajlandó-e vízbefúlásának sikeres végkimenetelét kockáztatni azáltal, hogy Önt világosban más megláthatja, és talán közbeavatkozhat?
Mások belekontárkodását elkerülendő, útmutatónk az éjjel egy óra, de legalábbis szürkület utáni időpontokat tartja ideálisnak.

 4. A ruha teszi a hullát! Felhívjuk Olvasóink szíves figyelmét, hogy mivel a Dunába ölésük után legjobb ruhájukat úgysem vehetik fel többé, célszerű abban a habokba halni. Így ha sikerül is Önt a vízből kihúzni, bármelyik vízi mentő konstatálhatja, hogy Önnek legalább volt stílusérzéke. Tipp: ha fontos számunkra a színharmónia, igyekezzünk olyan ruhadarabokat felvenni Utolsó Utunkra, melyek a zöldeskékhez passzolnak (barna, szürkéskék stb.), így vízihullánk még több elismerő tekintetet gyűjthet be a rendőrök és járókelők részéről!

Mindezek betartása után semmi más dolga nem maradt, mint nagy levegőt venni, és kiélvezni méltán színvonalas Dunába fúlásának minden egyes percét!

Zaklatott, mélabús, és nem látja a kiutat? Válassza a megoldást, ami az életuntaknál, eladósodottaknál és részegeknél évszázados szokás – meglátja, a hagyomány garantálja az eredményt!

A magyar akarat

János bácsi Zuglóban élt egy kicsi, padlástéri lakásban. Neje, Gizi néni már évekkel korábban eltávozott, gyerekeik nem voltak.

János bácsinak hosszú ideje a kis fekete Sokol rádió volt az egyetlen öröme, ami, 21. század ide vagy oda, sohasem hibásodott meg az idők során. Mikor a bácsi felkelt, már a kávéfőzés előtt bekapcsolta a Kossuthot, és csak közvetlen lefekvés előtt zárta el. Az éteri déli harangszóra ebédelt, a rádión hallgatta meg újévkor a Himnuszt. A rendszerváltozáskor, az ezredfordulón, télen-nyáron, nála mindig csak a Kossuth szólt a kis Sokolból.

Aztán egy nap, mikor éppen mosogatott ebéd után, és az ablakhoz lépett, hogy becsukja, zúgni kezdett a készülék. Visszalépett, de a recsegés csak nem maradt abba. Bárhová állt, a zúgás kíméletlenül elnyomta a „Hangalbum”-ot, az „Esti beszélgetés”-t, a „Történet, hangszerelvé”-t, egyszóval mindent.

Hosszú gyötrelmek után elvitte javíttatni, de nem találták a hibát. Végül már a lakást is teljesen átrendezte, hogy bizonyosan semmi se zavarja a vételt, de az elvtársak csodamasinája csak egy-egy rövid másodpercre volt hajlandó tisztán fogni a Kossuthot.

Aztán egy napon János bácsi különös dologra lett figyelmes. Ha közvetlenül a rádió előtt tótágast áll, de úgy, hogy lábai kilencven fokos szöget zárjanak be, a készülék ugyanolyan tökéletesen sugározza az MR1-et, mint azelőtt.

Úgyhogy János bácsi megemberelte magát, és úgy maradt.