Jelenéseink könyve

Petőcz András: A megvénhedt Isten. Tiszatáj Könyvek, Szeged, 2016

Jelen kötet a Behatárolt térben (Zárójelversek) című egységhez hasonlóan istenes verseket tartalmaz.

A kötetben egy különlegesen megfogalmazott reményvesztettség és sorshelyzet körvonalazódik. Az én rögzíti a szépség eltűnését, az élet megváltoztathatatlan állapotát. Ez igaz a világ és az én helyzetére, működésére; a külső és belső alakulások kölcsönhatásban állnak, de egymástól függetlenül is funkcionálnak (Meditatív költemény) ebben a rendszerben. Petőcz isteni színjátékában a lemondás és a beletörődés állapotában az én látása különleges vizionálássá válik, a kiválasztott én isteni segítséggel észreveszi, észleli a világ pusztulását, a fokozatos, folyamatos apokaliptikus helyzetet (Álmomban egy unicornist láttam). A kiválasztottság egyik rejtett léttani bizonyossága – a költő sugallata szerint – Isten „közvetlen leszármazottai”-nak lenni  (Bennszülöttek között). Petőcz az emberiségnek egy ősi oldalában látja a spirituális fejlődés útjait, a tudatlanságon keresztül egy felsőbb ismeretig, tudásig jutva.

Ennek fokozatos nyomon követése és megértése a dantei látással és láttatással függ össze. Isten kísérőként, látott társként van jelen a költő mellett, aki Petőcz ábrázolása szerint Dante személyiségének párhuzama. A petőczi arcok itt is az idegenség állapotát fejezik ki, ez felerősödik az egyén számára (Megfáradt ország, Megfáradt vers). A fizikai és szellemi bénultság átvitt, de ugyanakkor konkrét értelemben is elkövetkezik, az én időmúlása, biológiai elpusztulása negatív bizonyosság. A távolság (távoliság) kozmikussá minősül, de Petőcz ugyanakkor helyet ad a pozitív változás lehetőségének (Az árnyékok követői).

A látás cselekménye és gesztusa ellentmondásos: „Messzire utaztam, hogy ne lássam meg, amit nem akartam meglátni, / és utazásom alatt mindig azt láttam, ami elől menekültem, / minden pillanatban csak azt láttam, amit nem akartam látni, / amit nem akartam meglátni egyáltalán” (A vakság új változata). A látás és láttatás, a világ bemutatása a semmi állapotába vezeti az olvasót, Petőcz ontológiájában az én egyetlen létező, még Isten is elidegenedik, semmivé (semmissé, jelentéktelenné válik). Az én megfáradt, elidegenedett, szomorú, fél, és krisztusi fájdalommal szemléli, kíséri ezt a világállapotot (Szomorú ország), valamint vágyakozik a teljességre (Látástól másnapi látásig). Kifejti, megmagyarázza, hogy az isteni oldal az emberben rejlik, ebben áll a teljesség és a hiányosság is, az akarat és a sors párhuzamos pályán megy. Kettejük helyzete felcserélődik, Isten emberré válik, de nem a Krisztushoz kapcsolódó divinikus szánalom, hanem a lesajnálni való emberi érzések kötődnek hozzá. Petőcz a világot purgatóriumként ábrázolja, melyben a várakozás állapota az idő által vezérelt elmúlás felé tendál, de Petőcz felvet egy szubjektív időt is, melyben az én spirituális alakulása megy végbe (Fordul az idő). A világ irreálisan valós; a benne rejlő kettősséget az időtlenség és az idő múlásának veszedelme, a halál bekövetkezésének biztossága uralja: „szemekből árad a sötétség, / sötétlő sűrű a kezeimben, / tüdőmbe folyik, és az ágyba, / lehúz a koporsó mélybe, / sárba dermedek, sötét fagyba / s nem jutok fel soha a fényre” (A Sötétség Földjén). Petőcz az isteni determinációt hangsúlyozza, az elrendeltetés megváltoztathatatlanságának fontosságát.

Az emberi fejlődés útja a világ fejlődésével kölcsönhatásban áll – a fény vagy a sötétség felé, sugallja Petőcz. A szomorúságot egykor volt színes dolgokkal kell – szimbolikus megközelítésben – újrafesteni (Ámos Imre emlékezete). Ez finom átvezetés a Művészből Isten felé, a teremtő, a kreátor személye felé, asszociatív módon kifejezve az emberi és isteni teremtő- és alkotókészség analógiáját. A pusztulás és pusztítás cselekményében és folyamatában az isten pusztul, az emberisten magát és az értékeket rombolja szét, végül a transzcendens töltet végképp kivész, illetve átalakul egy immanens érzetté. A költő ezt a fokozatosságot nem az ateizmus, hanem egy mélységében átlényegülő istenhit felé vezeti ki, melynek lényege az Egyben összpontosuló eszmei és vallási tartalom.

Az egykor volt Művész (Isten) múltbéli létezése a szürke és értékvesztett jelen oppozíciója. Isten eleinte a segítője, része, tőle különálló barát, ismerős, majd idegen létező. A költői mondanivaló (mondom) a prófétai, messiási szerepen át nyilvánul meg, és Petőcz saját igazságát hirdeti. A bibliai kettőségekhez hasonlóan különböztet meg fényt és sötétséget, jót és gonoszat, embert és istent. A mindennapokat nem emberek élik, hanem árnylények, koboldokkal, békákkal, boszorkákkal – „amorf, alaktalan, elfolyó, keret nélküli lények” (Az árnyékok követői), akik ontológiai helyettesítői az emberi létezőknek. Illetve analóg dantei figurákat jelenít meg (ilyen a Sziréna, párhuzamban A bolond nő című vers nőalakjával). Ehhez társít konkrét mesebeli érzületet és helyszíneket: „Tündér csillám fényesedik ottan, / nem lát engem soha senki holtan, / elmerülök égbolt hullámában, / a magasban fényes palotám van...” (Álmomban egy unicornist láttam). Petőcz kötetének versei mint epikus énekek jelennek meg, mitikus szereplőkkel, mesejellegű helyszínekkel, balladisztikus jelleggel (Az éjszaka csodái). Ezt keveri vagy állítja párhuzamba a (hegyi) beszéddel, a hirdetett igazságkimondással és a profetikus jelleggel.

A sors akarata a választás lényegiségében áll (Látástól a másnapi látásig, Mondatok a szabadságról). „Szabad lesz az élet, / szabad lesz a madár, / az a szép közöttünk, / aki szabadon jár” (Mondatok a szabadságról). A sorskérdés legjelentősebb fogalma a szabadság. Ennek jelene vagy hiánya enged vagy akadályoz a szabad életben, a szabad sorsalakításban, az egzisztencializmus jelentőségében, magában a létezésben. Petőcz hangsúlyozza az egyénben rejlő biblikus immanenciát is, a sorshelyzethez alapvetően hozzátartozó apokaliptikus folyamatokat, ezek elkerülhetetlenségét, mely ugyanakkora erővel van jelen, mint az általános sorskérdés. Ezt a költő idézetekkel, a Bibliából vett mottókkal emeli ki. Énjének távlatait a saját magába vetett hitével erősíti meg (Credo). 

Petőcz istenképének ábrázolásában Isten (azaz a monoteista megközelítés) mellett több más perszonifikált istenség is feltűnik, mint Pathosz (és Ethosz). Isten (mintha ez a név egyszerű utónév lenne) továbbá Bacchusként, borral, nőkkel, emberi tulajdonságokkal, visszafogottabb, de aktív hedonizmusának érzéki útjain jelenik meg. Ennek az ikonográfiának a félt alakja a Halál, a negatív isten (Az idegen pillantása). A költő saját szorongását vetíti ki, istenként emanálja magából saját félelmét. Arctalan arcokat mutat fel (Idegen tárgyak, Az ismeretlen). Isten alakja egy rejtett atyaként (személyesebb értelemben vett apaként) jelenik meg. A klasszikus és hiedelemszerű istenképhez hasonló ősz, szakállas öregként ábrázolva, mindennapjaink cselekedeteit, életét élve. A divinikus tartalmú Isten ellentéteként Petőcz egy szomszédban lakó, vagy éppen hajléktalanújságot árusító ember alakjában mutatja meg a közöttünk (és bennünk) rejlő világalakító minőségeket. Az isteni ember (kettős) természete és jellege a kiválasztottság állapotának jele, Petőcz ezt a krisztusi jellemmel kapcsolja össze: „Különös bárány köztünk az Isten” (Különös bárány). A költő teográfiája sajátos közelségbe hozza a transzcendencia és a megfoghatatlan, csak elgondolható vallásesztétikai alakzatot. A folyamat (az élet) végén, az anyagi és a transzcendens világ határán állva egy nirvánaállapotba vágyik: „Add meg, Uram, add meg nekem végre, / hadd sétáljak fel a magos égre...” (Álmomban egy unicornist láttam).

Ezt az Istent azonban már elfeledte a világ, nincs lehetősége imákon keresztül cselekedni. Háttérbe szorult lénye gyámolításra szorul, átminősül, átlagember lesz. Petőcz naplószerű visszaemlékezésben vagy aktuális jelen időben ábrázolja így Istent (Tegnap az Isten, Elnyugszik az Isten, Magányos az Isten). A költő fogalmazása szerint Isten (saját) hite szűnik meg lassan, és egy vetélytárs is akad (többnyire a Gonosz a legesélyesebb a pozíció átvételére, az Egy hangsúlyozásának ellenére). Petőcz felveti ezzel a monoteizmus monopóliumának gyengülését, a politeizmus ősi hatásait, struktúráját, a pogányságnak és az ateizmusnak a kettős jelenlétét. Felmerül az istenhit hitelességének, aktualitásának kérdése, illetve az (istent hordozó) ember képessége a világ alakítására és a problémamegoldásokra, melyeket maga hajt végre. Isten „egyedül van nagyon és féli a halált” (Sétálgat az Isten). A költő énjéhez hasonlóan Istent szorongás jellemzi. Isten fizikumának (alakjának) romlása az apokaliptikus állapotokhoz vezet el. („kevés a cucc”, ital, nők). Petőcz Istent, a Létezőt párhuzamos jelenlévőként ábrázolja (Séta a Létezővel), mely a költő saját lelkében univerzálisan elgondolt létezőként van jelen. „Mondhatnám úgy, hogy én ő vagyok már, / és, hogy nincs bennem Akarat, nincsen Erő, / csak annyi, / amennyi az Egészen Kicsi Kis Létező” (A Létező meghatározása).

Az emberi kapcsolatokat a költő érzelemdúsan teljesíti ki (Idegen tárgyak, Másnap, Ami változik lassan). A versek egy része a klasszikus szonettformában jelenik meg. A repetíció nyomatékosító szerepe (Szomorú ország, A Hazugok Földjén) a zárójelversekhez hasonlóan van jelen itt is. Az ismétlésnek a folklorisztikussághoz, humorhoz és a weöresi világhoz is visszatérő jellege, szerepe van (Az éjszaka csodái). Emellett jól felismerhető a klasszikus költőkre (Radnóti, Kosztolányi, József Attila) való utalás is.