Nincsenek világraszóló műkincsei, csodatévő ereklyék híján zarándokokat sem vonz. Kilencszáz éve, amióta létezik, nem szolgál másra, csak a legszükségesebbre: hogy lakosai élni tudjanak benne.

Igaz persze: Velence is. Chartres is. London is. De ők abból a többletből, amit jó sorsuk kínált, megajándékozták lakóikat egy Dózse-palotával, egy székesegyházzal, egy Temze-híddal. Szolnoknak talán sosem volt ajándékoznivalója. Mint egy beosztó, fix bérből élő család, elsejéig épp csak hogy kijött a jövedelméből. Pazarló város helyett praktikus város lett belőle.

Nem is lehetett mássá, mert a megpróbáltatások alól nem kapott fölmentést. Sosem volt „nyílt város”, mint Róma vagy Párizs a 2. világháborúban. Ha tűzre lobbant, elhamvadt, ha lebombázták, romba dőlt. Aztán előbújtak lakói a pincékből vagy az óvóhelyekről, és nekiálltak, hogy újra megteremtsék, persze mindig csak a legcélszerűbbet, ahogy a szükség diktálta. Ez a célszerűség Szolnok harmóniája.

Sokszor éreztem úgy, hogy rokon lelkek vagyunk. Én is, amióta az eszemet tudom, igyekszem a hasznosság jegyében élni. Éveim száma megszabott, egy napomat se volna szabad elfecsérelnem; minden, ami fölösleg, pocsékolás, luxus, értelmetlennek látszik a szememben. Épp ezért: szépnek azt tekintem, ami praktikus is, mint például a chartres-i dóm, mely korának ízlése szerint, a rendelkezésre álló eszközökhöz mérve, és egy adott cél elérése érdekében nyilván a legpraktikusabb megoldás volt.

Beletörődtem, hogy nálam szerencsésebbeknek többre futotta, mint nekem; én csak azon voltam, hogy ne legyek utánzójuk, jobb kalappal sose köszönjek, mint aminőm van. Szolnok is így. A Concorde szebb, mint a Kossuth tér, de ha fölcserélnék őket, mindketten rosszul mutatnának új telephelyükön.

Egy város élőlény, mint az eleven ember. S ha okosan él, a szépsége fölér Velencéével, még akkor is, ha nem olyan mutatós.

(1975)

(Megjelent: Örkény István: Visszanézve – Arcképek, korképek. Szépirodalmi Kiadó,1985)