A tavalyi év egyik legnagyobb várakozással övezett hazai irodalmi eseménye a Verhovina madarai megjelenése volt. A szerző vitathatatlannak látszó rangja és az oeuvre elegánsan visszafogott bővülése is hozzájárult ahhoz, hogy 2011 talán legfontosabb prózaköteteként harangozták be a regényt. S valóban, Bodor Ádám legújabb könyve úgy szolgál sok újdonsággal és meglepetéssel, hogy alapvetően nem távolodik el az életmű − különösen az 1992-ben megjelent és azóta is főműnek tartott Sinistra körzet s az 1999-es Az érsek látogatása – félreismerhetetlen, megkapóan karakteres és kimeríthetetlennek tűnő világától: s már most megjósolható, hogy mind Bodor, mind a legújabb magyar próza legfontosabb alkotásai között fogják számon tartani.

A Verhovina madarai regényvilága sok mindenben hasonlít az előző két regény fiktív univerzumához. Ezúttal is egy különleges, természetközeli vidéken járunk, amely földrajzilag pontosan nem lokalizálható, de elnevezéseiben és geográfiájában Közép-Kelet-Európát idézi fel. Különös nevű szereplők népesítik be, akik szemmel láthatóan kiismerik, sőt magától értetődőnek tekintik világuk törvényszerűségeit és eljárásait, amelyek viszont az olvasó számára sokkal inkább áttekinthetetlennek, önkényesnek és ésszerűtlennek tűnnek. Ez a világ egyszerre nyomasztó és bűvöletes. Verhovina nagyregényekbe illő módon tágas és sokrétű térség: sajátos és aprólékosan megjelenített domborzata, flórája, faunája és éghajlata van. A Paltin lejtői, a Paltinsky rét, a Medwaya hegyes ormai, a Néma erdő vagy a Brusztyinai-mocsarak övezik e tájékot, ahol erdei állatok lakoznak, vargánya, mogyoró, szeder, csipkebogyó, menta, kamilla és kakukkfű terem, miközben mindent áthat a kilenc termálvízforrás kénes szaga és gőze. A vidék egyik települése, Jablonska Poljana a regény fő eseményeinek helyszíne. A regényidő explicit módon XXI. századi, ennek ellenére Jablonska Poljana mintha egyszerre lenne civilizáció előtti és utáni hely. Pénz helyett kuponok jelentik a fizetőeszközt, a mai technikai kommunikációs eszközök teljesen ismeretlenek errefelé, a vonat esetlegesen és kaotikusan közlekedik, a hétköznapi gépek csúcsát a láncfűrész és a motor jelenti, az asszonyok pedig a volt zsinagóga épületébe bevezetett termálvízben mossák a ruhákat. Ugyanakkor a település történelme a régmúltba nyúlik vissza, a legendák alapján már réges-rég elmúlt hőskorszaka, másfelől azonban mintha éppen most érné el a végzet, és indulna hanyatlásnak – ahogy azt a Változatok végnapokra alcím is erősíti.

A település kvázihatalmassága Anatol Korkodus (micsoda bodori név!), aki önjelölt módon szervezi Jablonska Poljana életét, felügyeli a környéket, és a termálvízzel kapcsolatos üzleteket bonyolít emberei és a szomszédos Monor Gledin-i javítóintézetből kiszemelt fiatalok segítségével. A regény figurái valamilyen módon szinte kivétel nélkül kötődnek Korkodushoz. E kapcsolati hálózat megrajzolása azonban már csak azért is lehetetlen vállalkozás, mert a viszonylag rövid kötetben csaknem félszáz szereplő jelenik meg, román, szláv, német és mindenféle keverék nyelvet idéző nevekkel. Bodor névadási fantáziája ezúttal is kiapadhatatlan, és a nevek igéző varázsa (csak ízelítőül: Nika Karanika, Edmund Pochoriles, Daniel Vangyeluk, Klara Burszen), a bennük felsejlő világ nagyban hozzájárul ahhoz, hogy az olvasó oly hamar Verhovina amúgy kiismerhetetlen és idegen világának kellős közepén találja magát. A máskülönben széttartó regénybeli események középpontjában az áll, hogy Verhovinára szemet vet valamilyen mindvégig ismeretlen hatalom, amelyről még csak az sem dönthető el, hogy egyáltalán egységes-e, vagy pedig egyszerre többen is kiszemelték maguknak a térséget. Akárhogy is, az új helyzetben – a helyiek hathatós közreműködésével – Korkodust utoléri a végzet, de a mű mégsem a hatalomátvétellel zárul, hanem az éppen az új hatalmasságok által Verhovináról elűzött madarak visszatérésével.

Ám korántsem csak a mű befejezése nyitott (nehezen eldönthető, hogy a rozsdafarkúak visszatérése a reményt jelenti-e, vagy éppen az embereket fenyegető végleges eltűnést előlegezi-e meg a kiszorított természet visszatéréseként), hanem az események mindvégig rejtélyesek és inkoherensek. Ami részben annak tulajdonítható, hogy a regény fő elbeszélője (a Sinistrához hasonlóan helyenként itt is egy független narrátor veszi át a szót), a könyv szerzőjének keresztnevét viselő Adam, aki szintén a javítóintézetből érkezve Korkodus nevelt fiává lép elő, sokszor megbízhatatlannak bizonyul. Egyrészt jól láthatóan becsukja a szemét a Korkodussal történő leszámolási procedúra során, másrészt sok mindennel maga sincs tisztában. A regény elbeszélésmódja nagyon rafinált és trükkös: panorámaszerűen mesél el sok történetet, amelyek gyakran egymásba szövődnek, de szinte soha sincsenek elvarrva. A szereplők motivációja, érdeke, sőt nemegyszer pontos kiléte nem megfejthető. A történések legfontosabb mozzanatai pedig nemritkán homályban maradnak. Például kiderül, hogy a településtől távol élő gátőr azért nem nyithatta meg a zsilipeket, megakadályozandó a Jablonka folyó befagyását, mert a fagyok beköszöntekor már eltették láb alól. Ám a regény egyszerre sugallja azt, hogy a gátőr felesége, netán az egyik meg nem nevezett javítós, vagy éppen, Korkodus felbujtására, a szintén a javítóintézetből érkező Daniel Vangyeluk volt a tettes. S az is csak látszólag könnyíti meg az olvasó dolgát, hogy az időrendi váltások és ugrások ellenére a regény számos eseményt újra és újra elmesél, hiszen a hozzávetőleges ismétlések során a történések átalakulnak, meginognak, vagy addig nem ismert részletek fényében megváltozik az értelmük. Csak egy példa az egyszerre furfangos és finom szerkesztésre: a negyedik fejezet – a többihez hasonlóan – az egyik szereplő nevét viseli, ez esetben a fogadósét, Edmund Pochorilesét. Ám a fejezet főszereplője látszólag sokkal inkább Anatol Korkodus, aki szövetségesénél, a fogadósnál kíván megvendégelni bizonyos évről évre visszatérő, érzékelhetően prominens személyeket: Mordwinn kapitányt, Kodrin intendáns komisszárt és a lembergi segédpüspököt. A megrendelt vacsoramenüt azonban Pochoriles mindvégig vonakodik elkészíteni, ami a hosszú fejezet végén – amikor is kiderül, hogy Korkodus kiesett vendégei kegyeiből, akik más vacsorát is fogyasztanak el a vendéglőben – új értelmet nyer: a fejezet során jóformán semmilyen szerepet nem játszó fogadós egyszer csak előtérbe kerül, s úgy tűnik, előre tudott Korkodus kegyvesztettségéről, sőt talán ő áll a háttérben. Így valóban Pochoriles a negyedik fejezet főszereplője, jóllehet nem tudni, pontosan mi volt a szerepe Korkodus bukásában.

De nemcsak a hatalmi viszonyok és az azok átalakítására irányuló manőverek kiismerhetetlenek a regényben, hanem a hatalomszerző stratégiákból kimaradó szereplők is egészen titokzatosak. Elsősorban amiatt, hogy Bodor Ádám ezúttal igen könnyű kézzel engedi szabadjára a műveire eddig is jellemző meseszerűséget és fantasztikumot. Nika Karanika könnyei gyerekeket támasztanak fel a halálból, ha feltűnik a végzetes N betű, ami a végzet jele Verhovinán, valaki meghal, a nők kétévnyi várandóság után szülnek, s Danczura, aki sárga blúzával elbódítja, majd befalatozza a pillangókat, csodagyereknek ad életet, aki világra jötte után rögvest körbeússza a szülőkádat, „miközben hosszú fekete haja a víz színén lebegett” (208.). A szerzői furfang ugyanakkor a fantasztikum területén is érezteti hatását: az említett Nika Karanikáról például nem lehet biztonsággal eldönteni, hogy csupán a ruhájára vannak-e hímezve cinegék, vagy a „valóságban” is körülötte röpdösnek. Ezek a fajta elbizonytalanító elemek túl azon, hogy nagyban fokozzák az olvasás esztétikai élvezetét, szervesen illeszkednek Verhovina átláthatatlan és kétséges világához is.

A meseszerű elemek csak erősítik a kérdést: hol is vagyunk tulajdonképpen? Hol van Verhovina? A kérdés értelme persze nem más, mint hogy mennyiben tekinthető realistának Bodor írásművészete. A bámulatos részletességgel megfestett környezet, a sokrétű, izgalmas és titokzatos cselekmény, a kibogozhatatlanul gazdag motívumháló, az egyszerre borzalmas és elbűvölő események, figurák birodalma vajon egy mindenestül fiktív univerzumba történő belefeledkezésre csábít-e csupán? Bodor regényei kapcsán régóta kérdés – amit a fiatalon államellenes szervezkedés vádjával bebörtönzött szerző egészen elképesztő, bodori regényekbe illő életrajzi történetei csak erősítenek –, hogy e látszólag idegen, egzotikusan ismeretlen, esztétikailag gondosan kimunkált szövegvilágok nem éppen nagyon is ismerős, ijesztően ismert, fájdalmasan közeli társadalmi világokat, jelesül nyomorúságos közép-kelet-európai viszonyokat jelenítenek-e meg. Az allegorizálhatóság, a ráérthetőség a Verhovina madarainak is egyik fő problémája. Ám ezúttal is elhamarkodott lenne az a fajta olvasat, amely direkt módon egy meghatározott, valaha vagy most létező társadalmi rend, akár a volt romániai kommunista diktatúra, akár valamelyik mai puha elnyomó rendszer meseszerű áttételekkel megalkotott gúnyrajzát vagy a szenvtelen távolságtartás morális provokációjára apelláló kritikáját látja a regényben. A közvetlen allegorézis alighanem kudarcot vall a regény furfangos sokrétűsége és titokzatossága miatt.

Ugyanakkor azt is kár lenne tagadni, hogy a regény zavarba ejtően juttathatja eszünkbe azt, amit sokszor elnagyoltan, nemritkán túlzásokkal élve, de rendre mély szomorúsággal és elkeseredéssel közép-kelet-európai valóságnak nevezünk. A Verhovina madarai atmoszférikusan és motivikusan allegorikus: hangulati elemei, szereplőinek beidegződései, reflexszerű tettei és magatartásmintái olyan portrét idéznek fel bennünk, amilyennek Közép-Kelet-Európát a maga legrosszabb formájában elképzelhetjük. Önkényes, esetleges hatalomgyakorlás, önként vállalt kiszolgáltatottság, más emberek tárgyként használása, kényszeres felejtés, árulás, csalás, hazugság, erőszak, céltalanság, perspektívátlanság, büntetés, a köztulajdon gond nélküli elpazarolása, kvázirabszolgaság, kizsákmányolás, kegyetlenség, ostobaság, szűklátókörűség, meghunyászkodás, manipuláció, érzéketlenség: ezektől rettegünk, ezektől szenvedünk Közép-Kelet-Európában, s számukra magától értetődően, mintha ez lenne a világ természetes rendje, e körülmények között élnek a regény szereplői. Ám a bodori írásművészet trükkös, játékos, elbizonytalanító technikáinak morális vetülete is van: a szereplők jó részére ugyanúgy jellemző a gyengédség, a finomság, az odafigyelés, a játékban és a főzésben lelt ártatlan öröm és – a civilizatorikus vívmányok hiánya folytán – egyfajta jó értelemben vett életrevalóság, kitartás és szívósság is.

A regény sokrétű és összetett esztétikai megformáltsága következtében tehát a morális-politikai irányultságú értelmezés sincs könnyű helyzetben. Ki merné tisztán felelőssé tenni a regény szereplőit helyzetükért? De ki merné tisztán áldozatnak tekinteni őket? Adam szavainak rezignáltsága azonban mindenképpen megejtő: „(…) mi magunk nem csinálunk semmit. Várjuk, hátha jön valaki. (…) Hátha jön valaki, és megmondja, mi végre vagyunk itt. Vagy nem jön ide többet senki. Igazából csak az idő múlását várjuk” (215.). Ez a tanácstalanság úgy járja át Verhovinát, mint a termálvizű folyók kénes, bűzös, hol fojtogató, hol bódító gőze. Ismerős szag, ismerős klíma lehet ez mindannyiunk számára.