Darvasi László: Ez egy ilyen csúcs. Magvető Kiadó, Bp., 2014

„[N]incsen nagy történet. Az élet kis dobozkákba lett bezsúfolva, a nagy utazóládák kora lejárt” [369].[1] Darvasi László Szív Ernője térben és időben utazik, messzi tájakon mélázik a legfrissebb, negyedik tárcakötetben, ahogy elődei, Krúdy alteregója, Szindbád vagy Kosztolányi Esti Kornélja is tették.
Bár az irodalom és a sajtó határán egyensúlyozó tárca ma is megtalálható a tömegmédiumokban, mégis körbelengi, muzeálissá varázsolja a nosztalgia. Ez a nosztalgia nemcsak a talált személyes történetekből fakad, hanem a műfaj és a hagyomány viszonyából is. Darvasi Lászlót olvasva úgy tetszik, a mai tárca nemigen akar elszakadni a Nyugat íróinak árnyékától, a nehezen megfogható alteregótól, a szépíró-lapíró szereptől, a zsurnaliszta és az esztétizáló stílus határán egyensúlyozó nyelvtől, és a jelentős részben ezek együtteséből fakadó iróniától. Az Ez egy ilyen csúcs több metanarratív ponton közvetlenül is rájátszik a hagyományra, akár olyan nyíltan, mint mikor az alteregótól eltávolodó, olykor kifejezetten szenvtelen egyes szám harmadik személyű elbeszélő sorolja Szív legnagyobb mestereit, „Szép Ernőt, Márait, Krúdyt, Karinthyt, Esti Kornélt” [96].
A tárca hagyományos, sőt természetes médiuma a hírlap. A hírek tárgyilagossága és a mellettük megjelenő tárcák személyessége látszólag élesen elütnek egymástól. Míg az újságíró objektivitásra törekszik, a tárcaíró közel akar kerülni a dolgokhoz, meg akarja élni mások történetét is. Ha Szív Ernő-szöveget olvasunk például a Délmagyarországban, a médium a valós referencia és a fiktív történetek játéktere lesz. Ha azonban a tárcákat vaskos kötetbe gyűjtött, szerkesztett, egymáshoz illesztett szövegekként tálalja egy szépirodalmi kiadó, abban az esetben epizódokból összeálló narratívát keresünk. Ennél az olvasatnál pedig a történetek elmesélhetősége, a kisebb és a nagyobb terjedelem lehetőségeinek kérdései merülhetnek fel.
A korábbi Szív-kötetektől eltérően[2] már nem az író Szív Ernő tárcáit olvassuk a szereplő Szív Ernőről, ezúttal ugyanis Darvasi László neve alatt jelent meg az Ez egy ilyen csúcs, alcíme A nagy Szív Ernő-füzet. A paratextusok az egységesség, a regényszerű olvasás felé tolják a szöveget, és a narrációs technika is ezen dolgozik. Bár a kötet tíz tárcája témában és terjedelemben hullámzó, a kötet mikronarratívái, mint az utazás toposza, a vissza-visszatérő szereplők, motívumok, valamint a linearitást megteremtő, a tárcák határait átlépő előre- és visszautalások szorosabbra fűzik a kapcsolatot a részek között. Az összetartó kapcsok katalógusát már az első, A Por és Hamu Restaurantban című tárcából szinte teljesen össze lehet állítani – habár éppen a legtitokzatosabb motívum, a mézsügér hiányzik belőle. A narratív rend utáni vágy annak ellenére érződik, hogy a kötetet uraló füzetfejezetek (A berlini fekete füzet, A berlini kék füzet, A francia fehér füzet, A New York-i piros füzet, A tenger-füzet) voltaképpen tárcák a tárcában, így töredékesek, szertelenül csapongók.
Az olvasóban erősen tartja magát az a naiv elgondolás, hogy a vaskos könyvektől a teljesség, a koherencia élményét várja. A rend azonban (most is, mint annyiszor a modernség után) vágy marad. Az Ez egy ilyen csúcs Szív Ernője próbál feloldódni a különböző terekben és korokban, Berlinben, Flandriában, Amerikában, Sylt szigetén, az amerikai vadnyugaton, a nagy háborúkban. Nem ismerősöket gyűjt, hanem meg akarja érteni a világot, legyen az akár egy városban, nőben vagy a gyászban. De Szív mindenütt elüt, idegen marad, végül elmenekül. Zavarát szűnni nem akaró fecsegéssel, felesleges mondatokkal palástolja. Beszél mindenféléről, érzésekről, tehetségről, a történelem alakítóiról, nőkről és még több nőről, anekdotázik, pletykál, katalogizál. De a szavak és a mondatok cserbenhagyják, amikor a lényegest, a valót, a „személyes mindenséget” [138] akarná formába önteni, ilyenkor ügyetlenül „közhelyekkel akrobatáskodik” [107]. Hasonló a mesebeli kicsi tárcához, aki „a világról, ha nem is mindent, de tényleg nagyon sokat megtudott! Na de magáról? Magáról, jaj, magáról vajon mit tudott?!” [12]. Az Ez egy ilyen csúcsot sűrűn átszövik a 20. század magyar irodalmát megidéző intertextusok, de a kötet egésze mintha József Attila szállóigévé vált sorát illusztrálná: „fecseg a felszín, hallgat a mély.”
Miért elmesélhetetlenek a történetek? Miért nem írható le a személyes mindenség? Miért énekel mindenkinek a mézsügér? Az Ez egy ilyen csúcs tárcái, füzetei olyan gazdagok motívumokban, meta- és mikronarratívákban, hogy az olvasó voltaképpen magának válogathatja össze az ízléséhez legközelebb álló, saját választ. A talált történetek elemei előhívják az emlékezet által őrzött töredékeket, a felvillanó gondolatok, asszociációk miatt a lineárisan haladó történet kilép a medréből, elmossa a tárcák, novellák, elbeszélések kereteit. Hömpölyög, magával ragad ezt-azt, de mégis megállíthatatlanul halad tovább – ha Szív író lenne, talán egy regényig. De egy „tárcaíró helyzete kilátástalanabb” [180], mert „a tárca örökös folytatás, illetve a kijavítás folytatása, meg az elrontás folytatása is, (…) a hibását, selejtet, azt a sok ilyen-olyan elrontott kis dolgot viszi át az ember az egyikből a másikba” [181].
Darvasi egy interjújában azt olvashatjuk – amennyiben szabad hinni egy írónak, ha saját munkáiról nyilatkozik –, „dramaturgiai ravaszkodással” szerkesztették egybe az Ez egy ilyen csúcs tárcáit, de azok így is inkább füzetekké, mintsem regénnyé álltak össze.[3] A szertelenségében is rendezett narratíva mégis arra ösztönöz, hogy lazán kapcsolódó tárcafüzér helyett oldalról oldalra, tárcáról tárcára, fejezetről fejezetre haladva, azaz regényszerűen olvassuk az Ez egy ilyen csúcsot. Ha ezt az utat választjuk, akár a legutóbbi Szív Ernő-kötet, az Összegyűjtött szerelmeim továbbíveléseként, kicsúcsosodásaként is értelmezhetjük. Innen olvasva mintha a Szív-szövegekben eldőlni látszana a verseny sajtó és irodalom között. A folyton utazó, a világot bejáró, de megérteni nem tudó Szív Ernő ebben a legfrissebb kötetben még inkább veszít az alakmásszerepből, sőt figurája elmosódik, meghasad, időtlenné, misztikussá válik. Ahogy Szív maga fogalmazza meg egyik ironikusnak ható szentenciájában: „roncsokkal kell beérnünk, amikor az életünk magyarázatát, lényegét helyezzük a közönség elé” [327]. A referencialitás helyett az elbeszélhetőség problémája tér vissza, a cselekményt (és olykor magát a fecsegő hőst, Szívet is) újból és újból elfojtja a metanarráció, emiatt a szövegek inkább tárcaszerű novellákként, elbeszélésekként olvashatók.