taxisblokád, ahogy, gyászhír, szeptemberi vers, kezüket fogva, szívucca, Szárszón, márciusban
taxisblokád
A gimnázium elhúzódó felújítása miatt,
egy bunkerben kezdtük meg tanulmányainkat,
valahol a helyi lap szerkesztősége alatt,
s propagandafilmet néztünk már az első nap,
mi is a teendő, ha jön az atombomba,
s hogy Észak-Olaszországot kell dönteni romba.
Aztán mustárgáz, védőruha, gázmaszk,
s a lányok is lőgyakorlatokra jártak,
hogy tizennégy évesen mindannyian
kivegyük majd részünk a harcban,
az imperializmus elleni vad viadalban.
Aztán októberre elkészült az iskola,
és váratlanul kikiáltották a köztársaságot
– a nép eltűnt a névből, és azóta sem találod,
pár hónap, s kifordult sarkából a világ,
háború szerencsére nem lett, csak taxisblokád.
ahogy
ahogy a gyerekkel átérünk a zebrán
a kivilágított Andrássy úton a százszemű fák
mintha a múltból pislognának ránk
gyerekkorból a gyerekkorba
ráérős időutazókra mintha éppen
Szolnokról a Nyugati pályaudvarra
a Széchenyi-lakótelepről Terézvárosba
jutnánk a vibráló út két oldalán
vagy egyszerre mindkét Bajnok utcába
érkeznénk a közös jelenlétben
s míg egy öröknek hitt rég ledózerolt ház
emlékeiből szivárog karácsony illata
nem tudni többé már ki felnőtt ki gyerek
összenőnek bennünk a tekintetek
gyászhír
újabb családi ismerős
retusálódott ki a gyermekkor
már majdnem feledett
régi filmkockáiról
de lassan a háttér
színei is elkopnak
kontúrjai összemosódnak
végül csak egy szakadásig
pörgő üres film
emlékeztet valami talán
sosem létezett valóságra
azután az sem
szeptemberi vers
kiengedi lassan az ásító fű
a nyárból megőrzött sárga fényt
úgy szívom be a langyos őszt
mint tekintetet a száraz maradék
ezer darabban dobban meg a nap
a színes levelek tenyerén
bolygó emlékeket találkoztat
a titkon munkálkodó remény
én maradnék még amíg csak lehet
de fáj a fejed estére megjön a szél
most félmeztelen futnak a gyerekek
s kacag ki hamarabb odaér
mert így kellene mindig akár e fény
elemi boldogsággal szelni át
a leghidegebb legsötétebb űrt is
s nem veszteni el sosem a lényegét
kezüket fogva
kezüket fogva
kerülgetni a
széttaposott kutyaszart
telitalppal belelépni
akaró fiaimmal
a Szív Szondi sarkon
meg az iskola mellett
cigiző tizenévesek
flegma parázstánca
elől szökni tovább
az omladozó utcán
most egy hányásra vigyázni
majd kitalálni hogy a
hajléktalanoktól jobbra-e
vagy balra lesz ideális
a kanyar de aztán már
sima húsz lépés és győztünk
minden reggeli sport ez
nem csoda hát ha a kedvem
nem olümposzi éppen
mire felnőnek fiaid
más lesz majd ez a környék
itt a Terézvárosban
mondta nekem múltkor egy
országgyűlési képviselő
de nem értettem akkor se igazán
mért és kik hagyták pusztulni
eddig a házakat utcát embereket
szívucca
„kész van, ami készül”
(Erdély Miklós)
ez a vers nem arról hogy
szívucca Budapest hatker
hogy van valahol egy hely
mert valahol lennie kell
ahová folyton sietek haza
mégsem sikerül megérkeznem
és ideiglenesen tartózkodom itt
lehet hogy egészen negyven évig
és feleség gyerekek (kutya nem)
tekintetében még önmagam lehetek
tehát lakcímkártyámmal bejelentve és
szívtérképemen (mondhatnám) ide
s akár műholdról megfigyelhetően
ki tudja talán most is éppen
bár hiába ha nem láthatják emlékem
amint az a szemölcs-telihold meglepett
akkor nyár végén sose felejtem
ahogy leereszkedett az utca végébe
hitelesítve jelenlétileg de
talán csak én képzelem mindezt
míg kerülgetjük a végtermékeket
reggelente az oviba menet
mert ami van az bizony lehet
itt élek hát a huszonegyedik században
bizonyos bizonytalanságban
remélek és dolgozok is eleget
míg közben láthatatlanul
elvesztik arcukat az emberek
s talán erős még a hitem (item)
annyira hogy felismerjenek
ez a vers nem arról hogy
ha szívucca akkor nap mint nap
az utcai házak kamrák pitvarok
dobbannak bennem és löknek ki
kisebb-nagyobb körökben
a város rohanó áramába
hogy teljesítsem nemlétező küldetésem
nem arról hogy talán a reflux
miatt ég ott bent régóta mert a bal
pitvar a nyelőcsővel érintkezik (sic!)
és hát a sok sav valahogy kikezdi
netán a meg nem írt versek melyek
a szívcsúcsban halmozódhatnak fel
ha éppen azt gondolom (magamra okként hatok)
s meghatározom oda s vissza
a költészet ismeretlen helyét
mint időben a teret térben az időt
bár sosem azt amiben lehetek én
mert már nem az vagyok aki egy
perce ezt a sort leírta s az egész
csak egy tudatállapot egy játék
játszani túlélni a pillanatot
ez a vers nem arról szól
hogy ha szívucca akkor
Valentin-nap meg török sorozatok
inkább sorozatos örök
hibák tévedések (vígjátéka)
de közben azért megpróbálni
normálisan tenni-venni
s a mélyén azért boldogság-magma
a hétköznapokba szivárogva
mert igen összeköt ez a szívucca
s mint köldökzsinórt tekerem magamra
és ez a vers ha lesz
és közben visszahat jelenlétére
célját már elérte
a szabadság úgyis meghatározott
a mindenségbe lüktető
befelé terjedő pont vagyok
Szárszón, márciusban
Rakok még bent a tűzre,
lassan felenged a szoba,
s ahogy pattan a parázs,
beleéget a holnapokba.
Hűvösen zuhant rám az este,
s nagyot puffant a kifeszített csendbe,
mire a virágzó barackfa, mint
száz pillangó fehér teste,
megrebbent a szürkületbe’.
Elnehezült a perc, mint egy megtelt edény,
csak néhány madár rikoltott bele,
a padláson reccsent valami kemény,
féltem volna, és hiányoztatok eleve.
Pengeszájjal mosolygott a hold,
míg a teraszról felhívtalak,
hogy halljam hangod, hogy van Botond,
mit evett s mit játszott ma Bánk,
s elmondjam, fehér falakkal világít a házunk,
és álmatlanul álmodik hazánk.
Vissza a tetejére