Elbújni! Elveszni! Dub-dub. Megszökni! Meghalni! Dub-dub. Guggolni! Feküdni! Dub-dub.

Arcom előtt türkizkék csempék. A tűztéren ezüst az ajtó, nem, a kályha tényleg türkiz, de túloldalt az ajtón vaspor. Hideg a csempén a fecske, mert nyár van. A fecske fölött nincsen felhő.

Vörösbegy van vele szemközt. Dub-dub, koppan a csőre. Csőrén koppan a rongy. Portörlő rongy, blúz volt, sárga blúz, gyapjú sárga blúz koppan a türkiz madárcsonton. Dub-dub, rongyban a fém. Tortakenő kés.

Hajam kilóg a háromszögből. Áruló hajtincs, vissza kell húzni, visszasimogatni a fejemre. Fal, fal, kályha háromszöge. Meztelen talpam alatt nincs parketta, csak tégla és por. Lehetetlen kályha mögött parkettázni. Lehetetlen beférni mögé. Muszáj volt elfordítani az arcom. Orr és váll egyfelé néz, különben nem megy. Pontosan egyfelé. A kézben nem lehet semmi.

Előre bedobtam a kést.

Fölöttem háromszögplafon, vénakék a félhomályban, pedig fehér. A résről, ahol bejutottam, fölösleges tudomást venni. Dub-dub, kopogtatom a vakolatot, alatta levegő. Dub, az árusok hangja elnyomja. Szedelőzködnek, esik az eső. Még nincs dél, sötét van. Azt mondják, kössed össze a tyúkokat. Azt mondják, redva eső. Harminc. Mi harminc? Harminc kicsike csésze talán.

A dió kint maradt. Elfelejtettem a diót. A diónak itt volt a helye, a kés a dió miatt van. Nyele széles, akár egy kalapács, dub, és a héj szétrobban. Dub jelenti a villanást. A kés pengéje villan, elállt az eső, nem lett vihar, kisütött a nap, besüt a csíkon a kályha mögé. A sárga gyapjút a fejem alá gyűröm, bár fel kéne már ülni, sarkamon ülve billegni, érdemes volna kimászni innen a dióért.

Újabb villanás az ajtó. Politúron kap gellert a fény.

Nincs átmenet, kioltódik a feszültség, feltűnik az ajtóban egy ember. Nem látom, melyikük lehet, nem ismerem meg anyám lépteit. Teste módosítja bent a színeket. A plafon fehérre vált. Zserbóillatot hoz a ruháján.

Alig férek a háromszögbe, régebben bő volt. Egyik fülem csúszott a csempén, másik a falat súrolta, mikor bepréseltem magam. Kis híján a falnak is füle lett. Számítok rá, kifelé a fal adja a következőt. Az él vonaláig virágornamentika, aztán hirtelen megszűnik a minta. Ahol a síkos henger se jár, ott biztos nem talál meg senki.

Dub-dub, pakolnak a ponyváról, röpül az utánfutóba alpakkamacska, habüst és Krisztusok. Felvillanó fényükben pörgetem az ujjaim. Szoknyámnak két apró zsebe van, hátha rálelek benne egy cetlire, Negro-papírra legalább. Kemény vonatjegyet találok, késem hegyére tűzöm. Úgy szeretném látni, hogy áll, ehelyett visszafelé forog.

A fecske most fekete, mint szokásos. Ahogy nagyapám dobta, dubbant a kályhába száradni pakolt szalámi. A köré csavart újságpapíron hamucsíkok. Éhes vagyok. Zsibbad a combom, fel, egész a hajlatig. Abba kéne hagyni ezt a játékot, járni egyet az erdőn, kijárni a szúrást. Fák közt futsz, ugyanúgy megvan a villódzás, arany, fekete, arany.

Arany a közepe, a széle fekete, pirítós kenyér hajdanán. Direkt a tűzbe jó tartani, drótból tekert rostélyt neki a nagyapám. A szőnyegre vigyázni kell, ki ne sodródjon a parázs. Disznózsír, fokhagyma, rózsapaprika, tea. Hámozott fél alma. A szertartások elfelejtődnek. A szag megmarad, olvadt zsír, meleg kenyér, és a rágás rangja. Pici, gyors harapások az almából, mintha nyelés nélkül tűnnének el a csupasz gerezdek.

Kilépsz a kályha mögül. Szemedben fájdalom a fény ott, ahol a túl erős dioptria is fájdalmat okoz. A végén mégse kell a zserbóból kispórolt dió, üres kávét iszol. Leül melléd a gyerek. Szálanként látszik a szőke a súrolófényben. Pihés az arca, ebből lesz majd a borosta. A kőpárkányon vakít a hortenzia.