Vámos Miklós: Tiszta tűz. Európa Kiadó, Bp., 2009

A kortárs irodalomkritika érezhetően nem tud mit kezdeni Vámos Miklós műveivel. VéIhetőleg maga a teljes kortárs magyar irodalom sem. Legalábbis annak kanonizált része. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt például az irodalmi élet bizonyos szegmensei számára Vámos Miklós mint író nem is – avagy jó, legyünk megengedőek: alig-alig létezett. Kritikákat nem nagyon közölteka műveiről, folyóiratokban csak elvétve, illetve néhányban publikált. (Könyvei viszont több-kevesebb rendszerességgel jelentek meg ekkor is.) Ez volt az az időszak, amikor gyakorta feltűnt a tévé képernyőjén, ilyen módon mintegy automatikusan bekerült (besorolták) azon tévések, médiaemberek stb. közé, akik úgymond írogatnak, ám valahol egy olyan távoli horizonton, amit az irodalmi kánon már nem képes, nem hajlandó érzékelni. Ebben kétségkívül van, volt némi sántítás, hiszen Vámos több kötetes, rutinos és ismert íróként vágott bele a tévés kalandba (első novelláját tizenkilenc éves korában közölte az Új Írás, és huszonkét éves volt, amikor első kötete megjelent), ráadásul mivel majdnem húsz évig dramaturgként is dolgozott, a televízió világa egyáltalán nem volt ismeretlen számára – miért ne csinálhatta volna tehát, ha amúgy ismerte a szakma fogásait? Megkockáztatom: már azelőtt is népszerű szerzőnek számított, amit kétségtelenül tovább növelt a képernyőn keresztüli ismertség. Manapság kevésbé szokás megütközni azon, ha egy író meglehetős gyakorisággal szerepel a (bulvár)médiában, sőt, vannak, akiket talán jobban ismer a tévéből a nagyérdemű, mint a műveik nyomán. Az érem másik oldala, hogy mindeközben Vámos Miklós évek óta nem csinál saját műsorokat, vagy ha mégis, az jobbára az irodalom körül mozog (lásd az egyik könyvesházban lement, kamerák által rögzített, DVD-n is kiadott beszélgetéssorozatát kortárs írókkal). Az úgynevezett szakma tehát akár meg is bocsájthatna neki. (A kifejezés nem pontos: megbocsájtani harag után lehet, itt azonban nem haragról volt szó.) Mégis, az igazi értékelés egyelőre várat magára. A kritika továbbra is egyfajta távolságtartással kezeli Vámos műveit, noha kivételek természetesen akadnak. Mint ahogy éles, felhorkantó, a „Vámos-jelenséget” negatív viszonylatban emlegető megszólalások is. Úgy tűnik, hogy az irodalmi élet nem tudja hová tenni azt, hogy Vámos Miklós, évekkel a tévéműsorai után, változatlanul népszerű szerző (vagyis könyvei nagy példányszámban fogynak, és írói estjein mindig garantált a sok néző) – azelőtt pedig végképp tanácstalanul áll, hogy a művei rendszeresen megjelennek idegen nyelveken: az Apák könyve amerikai kiadását nemrégiben például a New York Times méltatta. 

A népszerűség természetesen nem esztétikai szempont, de bizonyos dolgokhoz indikátorként funkcionál. Például ahhoz, hogy Vámos Miklós képes úgy megszólítani az olvasót, hogy az aztán mellette is maradjon, és a figyelme lehetőleg ne kalandozzon el. Kétségtelen, hogy művei roppant olvasmányosak, ugyanakkor egyet kell értenünk Bodor Béla megállapításával, miszerint „az utóbbi évtizedekben nagy jelentőséget tulajdonítunk annak, hogy milyen egy szöveg nyelvi megmunkáltsága. Megnőtt a nyelvi játékok becsülete. Ez a dolog Vámost nem foglalkoztatja, szerinte ennek nála nincs jelentősége.” Kérdés: jelent-e ez különösebb problémát? Vámos olvasói számára nyilvánvalóan nem. Bodor megjegyzi továbbá, hogy a fentiektől függetlenül a Zenga zének című regényében (tegyük hozzá: másban is) mégis föllelhetők a nyelvi játék nyomai, „jóllehet az eredmény csüggesztő. Azt hiszem, mindenki jobban járna, ha Vámos tényleg inkább megmaradna az egyszerű, kollokviális mondatoknál”. (Bodor Béla: Kolbászok könyve. Élet és Irodalom, 2010. január 29.)

A fenti észrevételeket Vámos Miklós legfrissebb könyve, a Tiszta tűz kapcsán teszi Bodor, mi pedig sietve hozzátesszük: az utolsó mondat feltételes módját akár el is hagyhatnánk, hiszen ebben a kötetben nem sok nyoma van nyelvi (szerep)játékoknak. (Legalábbis nem több, mint amennyit a narráció hitelessége megkíván: a Tiszta pohár című kisregény egyik elbeszélője ugyanis egy fiatal lány. Erre a műre egyébként még visszatérünk. Különben a nyelvi blikfanggal sincs különösebb gond. Az ötven évvel ezelőtti rock and roll sláger „a lámpám, a dudám, a kuplungom”-ra magyarításán, avagy a könyvheti dedikáláskor Szig Friderikának félrehallott Szigfrid Erika történetén példának okáért e sorok írója igen jól szórakozott.) Vámos körülbelül egy évvel eme sorok írása előtt „igazolt át” nem kevés sajtófigyelem mellett addigi könyvkiadójától az Európa Kiadóhoz, amely Vámos Miklós művei címmel azonmód életműsorozatba kezdett. Ennek második darabja a Tiszta tűz, mégpedig oly módon, hogy míg az ezt megelőző kötet (Félnóta) egy régebbi regény újrakiadása volt, ez a mostani vadonatúj műveket sorakoztat föl. Nevezetesen négy novellát és három kisregényt. (A recenzens tudomása szerint egyik se jelent meg korábban folyóiratban.) A számokat azonnal meg is szorozhatjuk kettővel, mivel – amint a belső címoldalán is olvashatjuk – páros novellákról és páros kisregényekről van szó: minden történet kétszer szerepel, úgy, hogy közben vagy a nézőpont, vagy a főszereplő személye, vagy az idősík változik.

Nem lehet kétségünk afelől, hogy ezek a művek önéletrajzi ihletésűek. Nagyon nem kell ezen meglepődnünk, hiszen Vámos Miklós korábbi munkáiban is fellelhető önéletrajzi szál – ezúttal azonban  a szerző nyomokat is hagy a bizonyosság végett. A Nyelvérzék című novella első ikertörténetében a narrátor (egy író) például egy német nyelvű nyilatkozat kapcsán egy másik írót, bizonyos Csillaghegyi Pétert emleget, miközben a narrátor egyik könyve az Ősök könnye címet viseli. Csillaghegyit – beszédes név! – az elbeszélővel ellentétben elismeri az úgynevezett „irodalmi szakma”, alakja feltűnik a kötetet záró kisregényben, a már említett, számvetésként is felfogható Tiszta pohárban – beszédes cím! – is; utóbbinak egyik karaktere egy író, aki korábban tévéműsorokat is készített, és többször megemlíti korábbi művét, a Sír a nótát. Érdemes idézni ebből a darabból, visszautalva a recenzió elején elhangzottakra: „helyzete irodalmi körökben enyhén szólva felemás. Nem jó érzés, ha egyesek azt képzelik róla, hogy ő a legjobb író a tévések között, és a legjobb tévés az írók között. Neki a tévézés csak kiegészítő sport volt, mindig hivatásos írónak gondolta magát, kamaszkora óta.” Egy oldallal arrébb: „több mint tíz éve megy ez így, és ő is arra az álláspontra helyezkedett, hogy nem számít, adta a bankot, játszotta a janit, az olvasókra hivatkozott, hogy neki ők a fontosak. De néha nehéz elfogadni, ha az embert épp a saját céhe nem ismeri el. Pedig józan ésszel belátható, miért adna az Isten mindent egy helyre.” 

Más történetekben a főhős ugyanabban az évben született, mint a szerző, esetleg életének bizonyos eseményei megegyeznek azzal, amit az író „hivatalos” életrajzából, illetve egyes nyilatkozatai révén ismerünk; avagy az is előfordul, hogy az egyik szereplő olyan antikváriumi könyvet olvas, amelyben benne van az előző tulajdonos neve: „Vámos”. (Megint csak Tiszta pohár: „Nagyjából minden fontos élményemet megírtam valamiben. Megírom. Erre vagyok kiképezve Isten vagy a Sors által.”)

A személyes hang mindig is fontos szerepet játszott Vámos Miklós műveiben, megkockáztatjuk: talán népszerűségének egyik kulcsa is ez. Az olvasó úgy érzi, hogy a történetet egyenesen neki meséli el az író, amit külön erősít, alátámaszt az, ahogyan a narrátor időről időre kiszól a szövegből: „E két mondattal történetünk velejét el is meséltük. Az volna az igazi, ha az olvasó rakná össze a részleteket a saját emlékezetéből, tapasztalataiból, tudásából, érzéseiből, szépirodalmi élménymorzsákból – azaz, az életből. Ilyesfajta varázsra azonban legföljebb a különlegesen ihletett költészet képes. Az sem túl gyakran. Marad tehát a történet kézműves gyártása. És egy sor ki.” Máskor az elbeszélő – nyilván az olvasóval együtt – azon elmélkedik, hogy vajon mondhatjuk-e egy vonatra azt, hogy az X2000 névre hallgatott. Avagy: „Kamasz tehát, aki abban a zümmögő júliusban a balatonföldvári mólón tartózkodott. A hivatalos ízű ige annak folyománya, hogy a ’nyaralt’ a helyzet ábrázolására kevés, a ’lakott’ pedig sok. Alkalmazhatnók az ’edzőtáborozott’-at, ha volna ilyen magyar ige.” (Zárójelben megjegyezzük: van.)

Azt kell mondanunk, hogy a Tiszta tűz egy őszinte és ezért szép könyv.

Nem csak az önéletrajzi elemek, a számvetés, és az ebből eredő megvallott kétségek okán. Vámos mindezeken túl maga mellé ülteti az olvasót, nemcsak a kiszólásokkal megerősített személyes hang révén, hanem azáltal is, ahogyan képes a látszólag legbanálisabb dolgokból és történetekből irodalmat csinálni. Két-három mondatban elmesélhető sztorikból épít fel kisregényeket, úgy, hogy közben sikerül végig fenntartania a figyelmet. Akár azt is mondhatnánk, hogy ezekben a történetekben nincsen semmi különleges: a negyvenes férfi beleszeret egy huszonéves lányba, elválik miatta, feleségül veszi, végül hosszas próbálkozás után gyerekük, mi több, gyerekeik születnek. Igen ám, de Vámos mindezt (és a hasonlókat) akként írja meg, hogy az olvasó egy pillanatig sem unatkozik. A történet elvileg bárkivel megeshet, csakhogy ez a „bárki” nem biztos, hogy irodalommá tudja azt varázsolni. Vámos tudja. „Nem semmi” – jegyzi meg erre a fent idézett recenziójában Bodor Béla, és megint csak egyet kell értenünk vele. Lehet fanyalogni, hibákat és hiányosságokat keresni, de azt is tudomásul kell venni, hogy itt egy majdhogynem banálisan láthatatlan, azonban nagyon is működő írói eszköztárról van szó, miáltal Vámos Miklós egy roppant sajátos és nagyon is életképes írói világot épít fel. Az eljövendő kritikai recepciók feladata lehet ennek pontos feltérképezése, hatásvizsgálata, majd az életmű elhelyezése a magyar irodalomban.

De tessenek egyenlő mércével mérni!