Kerékgyártó István: Trüffel Milán, avagy Egy kalandor élete. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2009.

Molnár Ferenc: Andor. Ulpius, Bp., 2008.

„Budapest delelőjén volt – írja John Lukács az eggyel korábbi századfordulóról. – (...) Idegenek, ha ellátogattak ide, Európának ebbe az ismeretlen zugába, Bécstől keletre, ámulva nézték a modern nagyvárost, első osztályú szállodákkal, táblaüveg kirakatokkal, villamosközlekedéssel, jól öltözött férfiakkal és nőkkel (...) Ám a város mégsem volt kozmopolita. Itt mindenütt éreztette jelenlétét a magyar vidék, az utcákon és az emberekben is. (...) Más értelemben is kevésbé volt kozmopolita, mint akár egy évszázada (...) Csaknem mindenki, beleértve a számottevő zsidóságot is, magyarul beszélt és énekelt, evett és ivott, gondolkodott és álmodott. Tudatos osztályok társadalma volt ez. A feudális arisztokrácia Nemzeti Kaszinója és az írók, művészek és művésznők New York kávéháza között legalább akkora volt a különbség, mint a lóversenypálya elegáns klubépülete és a köznép lelátói között. Külön világok voltak ezek, de nem áthidalhatatlan szakadékokkal elválasztva. Akadtak arisztokraták, akik tisztelték az írókat és a festőket. Cserébe az írók és a festők többsége tisztelte az arisztokratákat, kivált a született arisztokráciát. Ugyanazokat az újságokat, olykor ugyanazokat a könyveket olvasták, ugyanazokat a kerítőket ismerték. Más-más helyeken vacsoráztak, asztalukat is másként terítették, de nemzeti eledeleik, kedvenc muzsikusaik, orvosaik és színésznőik többnyire ugyanazok voltak.”(John Lukacs: Budapest, 1900. Európa Kiadó, 1996, fordította Mészáros Klára.)

Többé-kevésbé ismerjük ezt a világot. Azt gondoljuk legalábbis róla. Leginkább a korszak ma is gyakran forgatott és emlegetett regényeiből, novelláiból, verseiből, tárcáiból és drámáiból, amelyek egyúttal a modern magyar irodalom alapköveit is jelentik. Egyfajta hőskorként tekintünk reá, mint ama ritka periódusra, amikor néhány évtizeden keresztül Magyarország – ha nem is teljes függetlenségben, de – békés körülmények között nagy lendülettel, igen látványosan és sok tekintetben maradandóan fejlődött. Számos akkor készült és megszületett intézményt, épületet, egyebet mind a mai napig eredeti formájában használunk; mondhatni: mostani kultúránk javarészt az előző századforduló Magyarországából építkezik. Avagy szeretne építkezni.

Azt hisszük, ismerjük ezt a világot. Mégis, mostanság egyre-másra jelennek meg újra a kort reprezentáló, akkor ismert és elismert, mára azonban részben vagy egészben elfeledett alkotások. (Gondoljunk csak Szomory Dezső vagy Kóbor Tamás műveire.) Az viszont viszonylag ritkán fordul elő, hogy egy mai író ebbe a korszakba helyezi el a regényét. Ha mégis, valamiért nem történelmi regényként tekintünk reá. Talán azért nem, mert az akkori miliő száz esztendő elteltével is teljes elevenségében él bennünk. Vagy azért, mert a róla szóló ábrándos ideáink közepette el se hisszük, hogy az bizony immáron visszavonhatatlanul történelem.

*

Honlapjának tanulsága szerint Kerékgyártó István volt már egyetemi adjunktus, megyei tanácsi főosztályvezető, privatizációs tanácsadó, vállalatok társtulajdonosa, befektetői konzorciumok tagja, főigazgató – idestova tíz esztendeje pedig szabadúszó író. Ez idáig három regénye jelent meg. Az első (Vagyonregény, 2001) a rendszerváltást követő nagy privatizációs lázat igyekezett „megirodalmiasítani”, a másodikban (Makk ász az Olajfák Hegyén, 2003) a kritikák és bizonyára az olvasók egy része is önéletrajzi elemeket sejtett. Érdemes felidézni, hogy mit írt utóbbi kapcsán Kerékgyártó addigi irodalmi munkásságáról Márton László: „Előző könyve, a Vagyonregény, címével ellentétben kordokumentumként hívta fel magára a figyelmet; a szerző regénykomponáló és regényesítő leleményei szervetlennek mutatkoztak benne, és inkább ártottak, mint használtak neki. A Makk ász...-ról e tekintetben jóval kedvezőbb ítélet mondható. Kerékgyártóval az történt, ami középkorú autodidakta írókkal viszonylag ritkán fordul elő: írás közben feltámadt benne az érdeklődés az írói mesterség iránt, és ennek felkészültségéhez illő tárgyát is megtalálta.” (Márton László: Kilenc szín. Élet és Irodalom, 2004. április 30.)

Ne kezdjünk el most azon elmélkedni, hogy vajon létezik-e olyan kategória, hogy „autodidakta író" (középkorú kétségtelenül igen, sőt olyan is, aki lassacskán őszbe csavarodó fejjel kezdte az írást, a leghíresebb példa erre Hrabal, bár az is lehet, hogy ő akkor már kopasz volt), figyeljünk inkább Kerékgyártó István harmadik könyvére, egyszersmind regényére. A Trüffel Milán élesen elüt elődeitől akként, hogy ebben nyomát se leljük önéletrajzi elemeknek: se a korai Kádár-korszakban töltött kamaszévek, se a kapitalista gazdaság megalapozása tekintetében nem. A fülszöveg pikareszkregényt emleget, egyet kell értenünk vele: Kerékgyártó klasszikus példáját írta meg a szegényes körülményekből kiemelkedő és megannyi gazdag embert lóvá tevő agyafúrt, tehetséges szélhámos történetének. Klasszikus abban az értelemben, hogy a regény a műfaj minden lényegi vonását magán viseli. Trüffel Milán egy szeretetre méltó csirkefogó, és csupán azért nem afféle Monarchia-kori Robin Hood, mivel a gazdagoktól kicsalt pénzt és egyéb vagyontárgyakat nem a szegényekre, hanem saját magára fordítja. Annyiban hasonlatos az angol hősre, hogy ő is afféle büntetésként fogja föl a rászedett delikvensek megkopasztását.

A történet két szálon fut. Az egyiken – a „vékonyabbikon” – Trüffel Milán, majdnem húsz év távollét után, 1933-ban hazatér Argentínából Magyarországra, és noha újra belefog egy kisebb trükkös csalásba, igazából a nosztalgia hajtja, amikor felkeresi a régi helyeket, olykor embereket. Közben papírra veti (és ez a nagyobb, terjedelmesebb szál) élete történetét születésétől fogva a kivándorlásáig. Mindez persze felkelti a rendőrség figyelmét is, akik megfigyelőt állítanak reá (jelentései olvashatók a fejezetek között), a végén azonban kiderül, hogy az önéletírásban elbeszélt csalások és bűnök mind elévültek, az újabb stikliből pedig végül nem lesz semmi, Trüffel Milán ügye ad acta kerül.

Erre a regényre is érvényes az, amit Jenei Gyula írt a Makk ász...-ról: „A könyv fejezeteiből (...), mint egy késő impresszionista festmény színpöttyeiből áll össze a regény cselekménye” (Jenei Gyula: Közös múltunk. Magyar Hírlap, 2004. április 24.). A Trüffel Milán epizódjainak nagy része akár önálló elbeszélésként is megállja a helyét. Ugyanakkor ez nem feltétlen tesz jót a regénynek: miközben megismerjük Trüffel Milán olykor izgalmas, olykor pikáns, olykor kimondottan szórakoztató cselekedeteit (olykor mindhárom együtt), lényegében semmit nem tudunk a mögöttes szálakról, az indítékról, a hajtóerőről, illetőleg a személyiség alakulásáról, netán fejlődéséről. Trüffel Milán ugyanaz a kedves csirkefogó öregkorában is, aki volt gyerekfejjel. Kérdés persze, van-e egyáltalán motiváció azonkívül, hogy gyerekkorától fogva ki akar törni a szegényes körülményekből, és jobb híján csínytevésekbe kezd. Pedig mindjárt az első lépcsőknél bukni látszik: előbb egy tragikus haláleset miatt menekülnie kell Pestről, majd visszatérése után egy trafik kifosztása miatt rács mögé is kerül; ám onnét nincs visszaút, a börtönben a bűnözői hierarchián és a tolvajnyelven kívül megismeri a legjobb „szakmai” fogásokat, s innentől fogva élete egyetlen diadalmenet – még abból is eredményesen jön ki, hogy a politikába keveredvén ismét, ezúttal hosszabb időre bebörtönzik. A törést egyedül a szeretője halála jelenti. Nem sokkal később, amikor meggyilkolják a trónörököst, és kitör az első világháború, Trüffel Milán végleg szakít addigi életével – tulajdonképpen a polgári léttel, hiszen ha sajátos eszközökkel, de azt teremtett magának –, és két évtizedre külföldre távozik. (Emlékezzünk vissza: az Egy polgár vallomásaiban Márai is 1914 nyarára datálja a régi világ letűntét.)

Kerékgyártó nagy magabiztossággal helyezi el hősét az előző századforduló Magyarországán: műve magas fokú kor- és helyismeretről tanúskodik; a regény lapjain keresztül nagyokat szippanthatunk a dualizmus levegőjéből, belepillanthatunk annak miliőjébe, olykor a kulisszák mögé. Láthatjuk a lüktető és dinamikusan fejlődő Budapestet, olvashatunk választásokról, panamákról és párbajokról, és találkozhatunk a korszak jól ismert figuráival: arisztokratákkal, képviselőkkel, művészekkel, gyárosokkal, vendéglősökkel, világfiakkal, cirkuszosokkal, kasszírnőkkel és kokottokkal. Némely hírességgel személyesen is megismerkedhetünk – például József Ágost főherceggel, Kéhli mamával vagy mondjuk Mednyánszky Lászlóval. (Az 1933-ban játszódó jelenetekben a budai kávéházi pincérek Szabó Dezső rigolyáitól szenvednek, és visszasírják Adyt, Babitsot vagy a „mostanában” betegeskedő és amúgy is a New Yorkba átszokott Kosztolányit.) Remek ötlet, hogy Trüffel amerikai útja során találkozik a magyar származású Houdinivel – mint ahogy szintén kiváló írói leleménynek bizonyulnak az olyasmik is, amikor például Trüffel a neve okán közelebbi kapcsolatba kerül a szarvasgombával, az olvasó pedig ezáltal megismerkedik annak „vadászaival” és kultuszával.

Van-e hiányérzetünk a regény után?

Lehet is, meg nem is. Kerékgyártó pontos és élvezetes korképet fest, kalandokban és pikáns epizódokban nem szűkölködhetünk, mögöttes tartalmat azonban hiába keresünk a könyv lapjain. Trüffel Milán értékrendjéről és gondolkodásáról, továbbá (hangsúlyosan) annak esetleges változásairól nemigen tudunk meg semmit – hacsak nem cselekedetei és ténykedései nyomán. Igaz, olykor-olykor „kiszól” a csínytevésekből, elmondja például, hogy „ellenzék, kormánypárt: egykutya (...) Az első azon vágyakat emlegeti a nép előtt, amelyek még nem teljesültek, ami pedig megvan, azt lekicsinyli. A hatalmon lévők meg éppen fordítva: ami kicsinység megvalósul az ígéretek arzenáljából, azt túldicsérik, ami pedig elmaradt, köddé vált, arról szemérmesen hallgatnak. Igazat, méltányosat egyik sem mond. Ha tisztességes politikussal találkoztam, az szinte mind ostoba volt, az okosabbja meg gazember”. Mindezeken túl azonban „legfeljebb” azt látjuk, hogy ver át Trüffel mindenkit, aki az útjába keveredik, hogyan ölt magára újabb és újabb személyiségeket, és végül miként azonosul egyre inkább azzal a nem létező világgal, amit szemfényvesztései nyomán teremt maga köré, és amelyben végül is sikert sikerre halmoz.

Kérdés, kell-e bármit is látnunk ezek mögött. A Trüffel Milán egy jól megírt, lendületes regény, és amennyiben nem hiányoljuk a társadalomkritikát és a lélekábrázolást, akkor igazán jól szórakozhatunk olvasása közben; noha az is kétségtelen, hogy a kalandok és a furfangok kezdenek kifulladni a végére, amit mintha maga a szerző is érezne, vagy legalábbis elege lenne belőlük, ugyanis Trüffel Milán utolsó csínytevéseit már csak futólag említi meg – az afrikai kirándulást például elintézi két oldalban.

*

Egészen máshonnét indul, más utat jár be és máshová jut el (patetikusan szólva: emelkedik) Molnár Ferenc Andor című műve. Próbáltam a megjelenéseknek utánanézni, de az 1918-as eredeti után csak egy 1928-as második kiadást találtam, amit ezek szerint nyolcvan évvel később követett a harmadik – a regény kvalitásait tekintve meglehetősen soká. Érdemes a Kerékgyártó-művet, valamint ezt egymás után (esetleg ebben a sorrendben) elolvasni. Ugyanazt a világot mutatja, ugyanazt ábrázolja: mindkettőnek témája a Monarchia kora, a boldog békeidők, a nálunk teljes egészében talán soha nem is létezett polgári világ utolsó, avagy egyetlen csillogása; csak éppen merőben másképp. A Trüffel Milán afféle „mai” regény: nem akarja a fáradt és folyton időzavarban szenvedő, leginkább szórakozni vágyó olvasót leírásokkal és részletes elemzésekkel untatni (valójában azt se tudjuk például, hogy a főhős miként néz ki), az eseményekre, a kalandokra, a fordulatokra fókuszál, és alig háromszázötven oldalba sűrít bele néhány évtizedet. Az Andor ugyanakkor kortárs alkotás, magán hordozza korának hangulatát: ennek megfelelően lassúbb, elmélázóbb (még akkor is, ha ezt az időszakot egyebek mellett a dinamizmusával és a lüktetésével szoktuk jellemezni), részletezőbb, pontosabb. Akárhol ütjük föl a könyvet, már néhány mondatból megtapasztaljuk mélységeit és magasságait: „Undorral és gyűlölettel nézte az aranysapkás portást, már nem is viszonozta alázatos köszöntését, utálta ezt az egész helyet, a drága csillárt a lépcsőházban, a rézrudas piros szőnyeget a lépcsőn, ezt az egész gyalázatos szanatóriumi pompát, és ezt az egész világot itt, amely mind csak őérte van, aki túlél, nem a szegény betegért, aki meg fog halni, annak már talán nem is köszönnek...”

Efféle pontos és sokat elbeszélő mondatok viszik végig az egész művet – talán a korszellem, de bizonyára írói attitűd kérdése is, hogy Molnárnál megvan az, ami Kerékgyártónál (esetleg szándékoltan) hiányzik. Megállapításai száz év távlatából is időszerűek és találóak („Joviális és a háziasságot kedvelő, enni szerető vénülő városi betyároknak van ez a kedvtelésük: a saját külön csengőjelük, amire még a szakácsné is a fazékhoz ugrik”), akár csak jellemzései és leírásai („Ő látta el Andor életében annak az embernek a szerepét, aki mindnyájunk emlékezetében megvan: a temetési tolakodó, a gyászpoloska, aki az ismeretlenségből vagy a félismertségből a koporsó mellett bukkan fel a gyertyalángos sötét lakásban, hozzánk dörgöli hamis gyászát, intézkedik helyettünk, mint valami fekete kortes, váratlanul újra előtűnik a temetőben, kétségbeesetten néz le a sírban eltűnő koporsóra, utolsónak szorít kezet, nagyon erősen, a temető kapujában, a kocsik közt, s azontúl az életben, mikor az ember nagy ritkán látja, mindig gyászosan köszön”).

Az Andor nem pikareszkregény, a főhős nem a mélyből igyekszik a magasságok felé, hanem éppen ellenkezőleg: egy jól szituált, tisztes házból származó fiú vergődik léte és körülményei körül, nem tudván mit kezdeni a hirtelen rászakadt felnőttséggel, a szabadság és a kötelességtudat együttes csapdájával, valamint a polgári értékrend  támasztotta elvárásokkal, amelyek nemritkán éles ellentétben állnak a lélek, a szív, különösen pedig a test kívánalmaival. Molnár kiváló érzékkel és eszközökkel ábrázolja a boldog békeidők Budapestjének fülledt kávéházi erotikáját. A szereplők hasonlatosak Trüffel Milánhoz és társaihoz, ám látszólagos lassúbbságuk ellenére sokkal elevenebbek azoknál, köszönhetően azoknak a biztos kézzel összerakott, mégis könnyed és elegáns, ugyanakkor hajszálpontos leírásoknak, amelyekkel Molnár Ferenc fél bekezdésekben is képes sorsokat megmutatni: „Eltolta a kávét. Szégyellt, nem mert enni a fiú előtt, olyan szerelmes volt. Most elboruló szemmel nézte, ezeknek a gyerekhetéráknak az érzékiségével, amelyben még semmi asszonyi nincs, amely őszinte és mohó, amiben sok van a kétéves gyerek zsarnoki akarásából, mikor megkíván valamit, és nevetve kell neki engedni, mert kikaparja az apja szemét.” Aradi Andor, az ifjú ügyvédjelölt vergődéseivel, kínjaival, útkeresésével és elfuserált, már megszületésükkor hamvába holt céljaival igazi tolsztoji hős: egyszerre lázad és közben próbál betagozódni; folyton fogadkozik, hogy hamarosan véget vet a lump életnek, s majd úgymond megkomolyodik, közben azonban kimondatlanul is taszítja az a világ, ahová neki származása, neveltetése, életkörülményei okán tartoznia kellene. Döntésképtelensége és vergődése nyomán bukásra ítéltetett, hiszen sem emitt, sem amott nem találja helyét, nem felelhet meg egyszerre a saját, illetve a társadalom elvárásainak.

„Az Aradi Andorok sohasem juthatnak olyan körülmények közé, mint teszem a Turi Danik Móricz Zsigmondnál – írja Gellért Oszkár. – Az Andorokban csak az idegek, de sohasem az izmok túlfeszültsége pattan. Turi Dani, mikor már megölte a grófot és sógorát, újra lövésre kapja fegyverét, hogy egy feketevarjú pukkanva menjen szét a levegőben, mert vakon, rögtön le kellett lőnie még valamit, valami életet kellett még elpusztítania, boldog életet, nyugodt létet, amihez semmi köze, ami útjában áll túláradt egyetlen önös életérzésének, az istent megtipró erejének. Az Aradi Andorok nem tudnak cselekedni. Mikor pénzzel vesztegetnek meg valakit, érzik, hogy céltalan, buta, gyalázatos és nyomorúságos, amit csinálnak, de mert ez legalább cselekvés volt, sajgó nyugtalanságuk enyhül tőle valamit. S mikor rajta akarják kapni az asszonyt kedvesével, a halál nyugalmával mennek ugyan az ajtó elé és minden lapulás nélkül, elszántan néznek be a vékony hasadékon a szobába. Azt is mondogatják magukban, hogy ha kinyitják az ajtót, meghal valaki, az asszony vagy a férfi, valakinek a torkára rámerevülnek csontos ujjai. De azért sohasem történhetik így, s mindig ők azok, akikbe egy bátor munkáslegény belemártja bicskáját, hogy rögtön utána anyává tegye megvédett nőstényét.” (Gellért Oszkár: Molnár Ferenc új regénye. Nyugat 1918/19.)

Aradi Andor tehát ideaizmusával és züllöttségeivel vérbeli tolsztoji figura, még akkor is, ha A Pál utcai fiúk és a Liliom szerzőjének naturalista, Zoláéval rokon, ugyanakkor sok tekintetben utánozhatatlan tollvonásai nyomán lép ki elénk. Nem véletlenül említettem ezt a két művet, kétségkívül elfogult véleményem szerint ugyanis az Andor felér velük, vagy legalábbis nagyban közelít hozzájuk. Számomra mindenképpen meglepetés volt tehát ez a regény, különösen viszonylagos ismeretlensége. Megint csak Gellértet tudom idézni: „Aki az Andort megírta, az dokumentumot adott arról, hogy számára az életben mindennél fontosabb dolog az írás. S csak akinek mindennél fontosabb dolog az írás, az merhetett vállalni egy ilyen akciótlan történetet, a szavak és ötletek ritmusának zuhatagját ontva hatszáz oldalon keresztül, minden egyébről lemondva, szuverénül mindvégig csak önmagára gondolva s mégis arra késztetve az olvasót, hogy stílművészetének lankadatlanul csodálattal adózzék. Molnár Ferenc legművészibb alkotása a Liliom, az Andor az író legbátrabb művészi cselekedete.”

Keresve se lehetne ennél jobb zárszót találni…