Benedek Szabolcs

2019/3 - Az első páciens2018/2 - Tizenegyes: Esterházy 2018/1 - Kádár hét napja2018/1 - Kádár hét napja2017/4 - Borbála kihajózott2017/3 - Vannak, de nincsenek szavak2017/2 - Még egy remake2017/1 - Olvasónapló, 2017 tavasza – Haklik Norbert, Bajnai Zsolt, Gabriel García Márquez könyveiről2016/3 - Két remake (Kosztolányi Dezső: Fürdés; Móricz Zsigmond: Tragédia) 2016/1 - A fiumei cápa2015/1 - A kvarcóra hét dallama2014/4 - A kutya elveszett2014/3 - Retrocsoki2014/1 - Retrothriller2013/3 - Focialista forradalom2013/2 - Palacsintaparti2012/4 - Mi lesz akkor a forradalommal?2011/4 - A pozsonyi hajó2011/4 - Hová tűnt Agnes? (St. Pulcher: Jaddersville) 2010/2 - Távkapcsolós futball2010/2 - Boldog békeidők2010/1 - Tiszta hang2009/1 - „Figyelj, Prücsök, ebből leszünk gazdagok”2008/4 - Két kabát2008/3 - Nyugatos szabadkőművesek – szabadkőműves nyugatosok2008/2 - A szolnoki vár2008/1 - A mészáros2007/3 - Olvasónapló, 2007. nyár2006/2 - Víg párizsi napjaim2005/3 - Carpzow tanár úr különszemináriuma2004/4 - A rózsakeresztesek2004/3 - Templomos lovagok2004/1 - Rehabilitáció2003/3 - Olvasónapló, 2003. nyár2003/2 - Petrovics Sándor és egy fantasztikus regény2002/4 - Eutanázia2002/3 - Dokumentumregény2002/2 - Biciklinyereg2002/2 - Olvasónapló, 2002. június-július2001/3-4 - Elbeszélés a szerelemről, melyhez vér tapad2001/1 - Stadionokról2001/1 - A lét elviselhető könnyedsége2000/4 - A galamb2000/4 - A történetmondás határai feszegetve vannak2000/3 - A megtisztulás ideje2000/3 - A megtömött hattyú2000/2 - Kedves Pista,1999/3 - Tizenöt év1999/2 - „Senki se mer szembenézni azzal, milyen a szex...”1999/1 - Boldizsár meglátogat1998/1 - A hely, ahol (Vallomás vagy jegyzet)

Vannak, de nincsenek szavak

Egy ismerősöm nemrég azzal keresett meg, hogy írt egy novellát, életében az elsőt, megnézném-e. A véleményemet szerette volna tudni, hogy milyen, és egyáltalán érdemes-e neki ilyesmivel foglalkoznia. Csodálkoztam a kérésen, na persze nem azért, mert nem kaptam volna már máskor is hasonló megkereséseket, hiszen az Eső egyik szerkesztőjeként hivatalból is érkeznek hozzám szövegek olyanok tollából – azaz billentyűzetéből –, akik még csak mostanság kezdtek el írni. Mint ahogy azon sincs különösebb csodálkoznivaló, hogy olyasvalaki adja írásra a fejét, akinek tanult és gyakorolt szakmája messze esik mindenféle irodalmi ténykedéstől: a múltból és a jelenből számtalan ilyen példát ismerünk. Az se meglepetés, ha valaki nem ifjúi éveiben, hanem élete derekán, netán még később indul el ezen az úton – ilyet is látott már az irodalomtörténet. Ugyanakkor az ismerősöm, aki ezzel fordult hozzám, ezelőtt – legalábbis nekem – nem mutatta jelét annak, hogy affinitást érez az efféle dolgok iránt. Beszélgetéseink korábban javarészt praktikus dolgokról, mindennapi ügyekről szóltak, az irodalom és a könyvek világát nem érintették. Tudta, hogy én utóbbival foglalatoskodom, ám ez nem került szóba közöttünk. Ő nem kérdezett, én pedig nem beszéltem róla.
            Amikor idáig jutottam a váratlan kérés fölötti töprengésben, elszégyelltem magam előítéletes gondolkodásomért. Régi bölcsesség, hogy egy embert nem lehet egészen megismerni, felszínes beszélgetések alapján különösen nem. A novellák pedig egész jók voltak. Merthogy, mint kiderült, eredetileg sem egy volt a tarsolyban, azután meg, hogy beszélgettünk róluk, továbbiak is születtek. Nem kiforrott darabok, nem kapott tőlük lángra a papír – megint egy régimódi képzavar –, de azért ügyesen megcsinált alsó lépcsőfokok, ahonnét lehet fölfelé lépegetni. Mert az is kitűnt belőlük, hogy van esély a följebb lépésre, az ismerősöm ugyanis kellő alázattal viseltetett a saját szövegei iránt ahhoz, hogy azokat ne kőbe vésettként kezelje, és hajlandónak bizonyult újra meg újra – akár az én instrukcióimra is – beléjük nyúlni. Óhatatlanul is szóba került tehát a hogyan tovább.
            Diskurzusunk innentől fogva az írástechnikai kérdésekről elméletibb síkra terelődött. Hiszen más a szöveg értelme és célja akkor, ha úgymond terápiás céllal látunk neki, azért, hogy kiírjunk magunkból egy inkább fájdalmas érzést vagy élményt, és más akkor, ha eleve azért születik a szöveg, hogy mások is olvassák. Az első eset inkább a kezdeti lépcsőkre jellemző, amikor az ember még nem gondol a távlatokra, hanem a sugallatra hallgatva leül, és írni kezd. Nem is olyan sokkal később viszont kimondatlanul is megfogalmazódik benne, hogy mások vajon mit szólnak, mit reagálnak, hogy viszonyulnak hozzá. Az irodalom a kőkori barlangokban született, amikor az ősember elmesélte a társainak, hogyan ejtette vagy éppenséggel hogyan fogja elejteni a vadat, és a többiek reakciója nyomán formálta és színezte a történetet, oly módon, hogy megmaradtak benne a valóság elemei, miközben szárnyra kélt a teremtő képzelet. Lényeges, hogy megmaradtak a valóságelemek is – a jó irodalom egyik ismérve ugyanis a hitelesség, vagyis hogy a történet befogadója elhiggye az elbeszélőnek, amit az mesél, mi több akár el is tudja magát helyezni a történetben. Nem feledkezve meg természetesen azokról az érzésekről, sőt a katarzisról, amelyet az irodalom a befogadóban okoz.
            Nincsenek a birtokomban pontos statisztikai adatok, ám a hazánkban működő írószervezetek számából sejthető, hogy legalábbis az összlakossághoz mérten viszonylag sokan forgatják manapság Magyarországon a tollat, vagy püfölik a billentyűzetet. Népszerűek az íróiskolák, és az első köteteseknek megítélt díj kiosztásánál is évről évre van miből meríteni. Ami akár azt is jelentheti, hogy mind a mai napig sokak számára vonzó az írás – és most nem általában véve az irodalomra és annak szerteágazó művelési lehetőségeire gondolok, hanem konkrétan arra, amikor az ember szöveget (legyen az vers vagy próza) fabrikál. Az írókat – az egyszerűség kedvéért ezzel a szóval jelölöm mind az epika, mind a líra művelőit – bizonyos mértékig ma is az a respekt övezi, ami megint csak a kőkorszaki barlangból ered, ahol a tűz körül ülők tátott szájjal hallgatták az elbeszélőt. Az író mögött mágiát látunk, és úgy véljük, hogy olyan dolgokat tud és vesz észre, amiket más nem. Ha mondjuk egy hivatalos ügyintézés során az írót megkérdezik, hogy mi a foglalkozása, és ő kissé pironkodva feleli, hogy író, a csodálkozás mellett tisztelet is érződik a kérdező felől. Az író a sámán, aki a világ és az ember veséjébe lát, és észreveszi, sőt kimondja a helyzet fonákságát és az élet visszásságait. Miközben a posztindusztriális társadalom hajlamos elnéző, netán lekezelő mosollyal tekinteni az úgynevezett „művészlelkekre”, és ismerjük a tréfásnak vélt kiszólásokat is a gyorsétterem pultjánál dolgozó bölcsészekről, az írók egyelőre mintha kimaradtak volna ebből a szórásból.
Az érem másik oldala, hogy tisztán irodalmi művek létrehozásából kevés embernek adatik meg Magyarországon fenntartania magát: aki ír, az többnyire a kenyérkereső, elsősorban megélhetési kényszerből vállalt munkája mellett végzi ezt a tevékenységet, és a családjától, a szabadidejéből, a társas tevékenységből, saját magától, a pihenésből és az egészségéből vesz el erre időt és erőt. Nem beszélve arról az ugyancsak jelentős energia- és időmennyiségről, amely az irodalom világában való talpon maradáshoz, az úgynevezett jelenléthez szükséges, a kapcsolati háló építésétől és működtetésétől kezdve a könyv promóciójáig. A jelenség korántsem mostani, Csokonai óta tudjuk, hogy az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon. Mint ahogy természetesen nem is kizárólag Magyarországra jellemző dolgokról beszélünk. Mindazonáltal a mérleg egyik serpenyőjébe a még úgy-ahogy meglévő erkölcsi, a másikba viszont a nem igazán vagy alig létező anyagi megbecsülés kerül.
Miközben az írás tudományába és gyakorlatába újonnan belekóstolgató ismerősöm számára azt fejtegettem, hogy a továbblépés meghatározó pillanata annak eldöntése lesz, hogy mikor óhajt műveivel a nyilvánosság elé lépni, azaz mikor jut el odáig, hogy immáron nem csupán a midlife crisis kérdéseire keresi a választ az írás terápiás eszközeivel, hanem másokhoz is szólni kíván, azon merengtem, hogy voltaképpen miért is írunk, és mi lehet az írás szerepe manapság. A kérdés naiv, idealista, filozofikus és ostoba. A frázis szerint a vizuális kultúra korát éljük: a történetek javarészt képben és hangos szóban jelenítődnek meg, bizonyos tekintetben visszatérve a már emlegetett kőkorszakhoz, amikor színpompás barlangrajzok előtt, rituális keretek között, tánccal és mimikával mesélték el a valós múltbeli, avagy az elképzelt jövőbeli vadászatot. Az olvasás globálisan visszaszorulóban van, habár a helyzet földrajzi értelemben eltérő képet mutat: vannak országok, ahol még viszonylag sok könyv fogy, van, ahol rettenetesen kevés. Ezzel együtt, noha a jelek szerint a papírra nyomtatott könyv a jóslatok ellenére mégiscsak megnyerte a csatát az elektronikus olvasóeszközökkel szemben, a tömött könyvespolcok néhány évtizede még megszokott látványa mostanára egyre ritkább. Még a magukat értelmiséginek tekintő családoknál is a hatalmas lapos monitor mellett gyakorta csupán pár színes album képviseli a könyveket, azok is jobbára díszítés gyanánt. Az emberek többsége főleg képernyőn olvas, azon belül is inkább a címeket, a szöveg nagyját jobbára átfutja, míg a mozgólépcső egyik végéről a másikra ér.
A szituáció mégse fekete-fehér. Képernyőn eleve rövid szöveget lehet tisztességesen elolvasni, a fölgyorsult világ is ezeknek kedvez – ennek ellenére a könyvkiadók a vaskos regényeket jobban kedvelik, mint a novellásköteteket. Merthogy állítólag ezekre van nagyobb kereslet. Még akkor is, ha nem mindenki olvassa el a megvásárolt vagy ajándékba kapott prózai eposzt. Az internet pedig végtelen, mindent képes befogadni: ami nyomtatásban nem jelenik meg, az fölkerül a világhálóra, nem ritkán afféle alternatív irodalmi világot képezve az úgymond hivatalos mellett. A toll tehát forgatva, a billentyűzet püfölve van.
Jó volna frappánsan lezárni a gondolatmenetet. Például úgy, hogy az olvasás nemcsak szórakozás, hanem önmagunk és a világ megismerésének egyik fontos módozata. Meg hogy a nyelv a legfőbb kommunikációs eszköz, és az egyik legjelentősebb, emberhez köthető természetes struktúra, aminek építésében és működtetésében az írott szövegnek megkerülhetetlen szerepe van. És hogy a történetek pszichológiai és pedagógiai értelemben is hatnak elbeszélőjükre és befogadójukra egyaránt, akár társadalmi szinten is. De mit mondjak közhelyek helyett az ismerősömnek? Miért próbálkozzon az írással továbbra is? Vagy egyáltalán miért írjak én? A kérdés szándékoltan költői lett. Ezernyi válasz lehetséges reá. Használjuk a nyelvet, még sincsenek mindenre szavak.
 

Vissza a tetejére