Benedek Szabolcs

2019/3 - Az első páciens2018/2 - Tizenegyes: Esterházy 2018/1 - Kádár hét napja2018/1 - Kádár hét napja2017/4 - Borbála kihajózott2017/3 - Vannak, de nincsenek szavak2017/2 - Még egy remake2017/1 - Olvasónapló, 2017 tavasza – Haklik Norbert, Bajnai Zsolt, Gabriel García Márquez könyveiről2016/3 - Két remake (Kosztolányi Dezső: Fürdés; Móricz Zsigmond: Tragédia) 2016/1 - A fiumei cápa2015/1 - A kvarcóra hét dallama2014/4 - A kutya elveszett2014/3 - Retrocsoki2014/1 - Retrothriller2013/3 - Focialista forradalom2013/2 - Palacsintaparti2012/4 - Mi lesz akkor a forradalommal?2011/4 - A pozsonyi hajó2011/4 - Hová tűnt Agnes? (St. Pulcher: Jaddersville) 2010/2 - Távkapcsolós futball2010/2 - Boldog békeidők2010/1 - Tiszta hang2009/1 - „Figyelj, Prücsök, ebből leszünk gazdagok”2008/4 - Két kabát2008/3 - Nyugatos szabadkőművesek – szabadkőműves nyugatosok2008/2 - A szolnoki vár2008/1 - A mészáros2007/3 - Olvasónapló, 2007. nyár2006/2 - Víg párizsi napjaim2005/3 - Carpzow tanár úr különszemináriuma2004/4 - A rózsakeresztesek2004/3 - Templomos lovagok2004/1 - Rehabilitáció2003/3 - Olvasónapló, 2003. nyár2003/2 - Petrovics Sándor és egy fantasztikus regény2002/4 - Eutanázia2002/3 - Dokumentumregény2002/2 - Biciklinyereg2002/2 - Olvasónapló, 2002. június-július2001/3-4 - Elbeszélés a szerelemről, melyhez vér tapad2001/1 - Stadionokról2001/1 - A lét elviselhető könnyedsége2000/4 - A galamb2000/4 - A történetmondás határai feszegetve vannak2000/3 - A megtisztulás ideje2000/3 - A megtömött hattyú2000/2 - Kedves Pista,1999/3 - Tizenöt év1999/2 - „Senki se mer szembenézni azzal, milyen a szex...”1999/1 - Boldizsár meglátogat1998/1 - A hely, ahol (Vallomás vagy jegyzet)

Stadionokról

Aki rendszeresen jár futballmeccsekre, bizonyára elfogadja azon állítás helyénvalóságát, miszerint erre is érvényes a másutt előszeretettel alkalmazott, most azonban némiképp elferdített hasonlóság: futballt a tévében nézni olyan, mintha zokniban fürödnénk.

A futballhoz hozzátartozik a stadion, a belépőjegy, a biztonsági ember, a perecárus, a közönség, a játéktérrel és a játékosokkal való kontaktus. Egy tévében unalmas, eseménytelen találkozó a helyszínen érdekes lehet - ha a játék nem annyira élvezetes, lehet figyelni a körítést: a nézőket, a melegítő tartalékjátékosokat, az edzők, a vezetők gesztusait.

Nevezetessé vált Fever pitch (magyarul: Fociláz, Európa, 1995) című könyvében Nick Hornby aktív nézőként ugyanúgy számolja a végigizgult bajnokságokat, mint a játékosok esetében a letöltött szezonokat szokás. Nos, nekem ez a mostani, a 2000/2001-es a tizenötödik idényem, korábban is figyeltem a futballeseményeket, ám fordulóról fordulóra 1986 óta követem a bajnokság menetét. Ezen idő alatt jó pár stadionban megfordultam - az alábbiakban (a teljesség igénye nélkül) ezekről szeretnék röviden számot adni.

 

Népstadion

Magyarország legnagyobb arénájának befogadóképessége az utóbbi időben folyamatosan csökken, a nemzetközi szövetségek egyes mérkőzések megrendezését immáron ülőhelyes stadionokban engedélyezik, az egykor 100 ezres lehetséges nézőszám mostanára a műanyag székek felszerelésével 65 ezerre redukálódott. Sajnos ezen helyek mindegyike sem talál mindig gazdára, ám hogy nem is olyan nehéz megtölteni a Népstadiont, arra jó példa a 2000 augusztusában-szeptemberében, alig három héten belül megfigyelhető két szélsőség: az osztrákok elleni barátságos döntetlent (1-1) jó, ha ezren néztük (szomorú volt látni az üres nézőteret), ám nem sokkal később, szeptember első vasárnapján telt házzal fogadtuk a világbajnoki selejtezőre Budapestre érkezett EB-ezüstérmes olaszokat (2-2).

A Népstadion szentélyébe először 1987 májusában, az utolsó ügynevezett kettős rangadó alkalmával tettem be a lábam. (Hangsúlyozom, és a későbbiekre vonatkozóan kérem nem elfelejteni: Szolnokon nőttem föl, a városnak évtizedek óta alacsonyabb osztályban vitézkedik a futballcsapata, úgyhogy magasabb szintű labdarúgást életem első tizennyolc évében csak a ritka pesti látogatások alkalmával láthattam.) A kettős rangadók lényege az volt, hogy egy időben a négy, feljutása óta mindig az elsőosztályban szerepelt fővárosi csapat, a Honvéd, az FTC, a Vasas és az Újpesti Dózsa egymás elleni mérkőzéseit irányított sorsolás jóvoltából egy napon, a Népstadionban játszotta le (mellesleg az Újpest valamikor a tízes években kiesett az elsőosztályból, de ez nem lényeges). Ezen a koramájusi délutánon először a bajnoki címre aspiráns Dózsa csapott össze a háromszoros bajnok Honvéddal - eredmény 2-1 a liláknak -, utána a Ferencváros-Vasason a zöldek 3-1-re múlták felül az angyalföldieket.

Elég nagy számú közönség gyűlt össze, s én, aki addig csak tévéből láttam ilyesmit, kerekre nyílt szemekkel figyeltem az ezerfejű cézárt. Ugyancsak nagy számban gyűltünk össze egy évvel később, egész pontosan 1988. április 27-én, mikor osztályfőnöki intőt vállalva ellógtunk a gimnáziumi anyák napi műsor próbájáról, hogy fölvonatozzunk a Népstadionba, és élőben lássuk, amint a magyar válogatott 0-0-ra végez a Linekerrel, Woodsal, Andersonnal és Robsonnal kiálló angol nemzeti tizenegy ellen.

A Népstadion számomra a válogatott meccseit jelenti. Ezzel párhuzamosan több kudarcot, mint sikert. A válogatott 1-0-ás vereségén túl (megint az angolok ellen, Telek Manci öngólja) személyes rossz emlékem is, amikor 1992 tavaszán Hajdú Zoltán barátommal a magyar B-közép élén menetelve bementünk egy addig lezárt szektorba, ahol az ott posztoló rendőrök közölték velünk, hogy ők bennünket ide nem engednek be. Hiába magyaráztam, nem önszántamból jövök, a szurkolótábor lök hátulról, a rend őre ezzel nem törődött, nemes egyszerűséggel egy lépésről a szemembe fújt egy löketnyi könnygázt.

Mit meséljek még a Népstadionról? A csalódottságot, ahogy meccsek után megyünk a metró felé? Vereség 93 márciusában a görögöktől, eldőlt, hogy nem leszünk ott a 94-es vébén... 94 őszén EB-selejtezőn 2-0-vezetünk a törökök ellen, azok egyenlítenek, fél évvel később ugyanez megismétlődik Svájc ellen... A norvégok ellen 97 júniusában beállunk bekkelni, s megússzuk 1-1-gyel... 98 őszén a portugálok a nagy reményekkel indult Bicskei-gárdát simán verik 3-1-re...

Azért a kudarcok mellett van néhány szép emlék is. 95 tavaszán a Népstadionban 1-0-ra legyőztük a svédeket... nem nagy eredmény, ám akkor meg kellett ünnepelnünk. Mint ahogy 99-es, románok elleni EB-selejtezőt is, amikor játékban leiskoláztuk a románokat, mégis 1-1 lett a végeredmény. Nem sokkal később az angolok ellen szintúgy 1-1, örömre a döntetlenen túl az ad okot, hogy majd’ két évtized után gólt rúgtunk Albionnak.

Lehetett örülni az olaszok elleni 2-2-nek is. Az igazi nagy öröm azonban várat magára. De jó lenne, ha egyszer Európa ismét rettegné a Népstadiont!

Siófok

Rövid, ám fontos állomás futballéletemben. 1985 nyarán Alsóörsön nyaraltunk, a Balaton túlpartja focilázban égett, a Siófok feljutott az NB-I-be. Mindjárt a második fordulóban a zsinórban harmadik bajnoki címére készülő, a válogatott gerincét adó Honvédot fogadta. Apám, a Tichyn nevelkedett Honvéd-szurkoló nem hagyhatta ki az alkalmat, engem is magával vitt, hiszen bár a bajnokság történéseit nem követtem, én is Honvéd-drukkernek vallottam magam. A Détárival (Garabával, Sallaival, Nagy Antallal. Andruschsal stb.) kiálló kispestiek Bodonyi találatával 1-0-ra verték a házigazdákat. Volt is nagy csalódás a nézőtéren.

 

Bozsik-stadion

Most az a pálya következik, ahol eddig a legtöbbször jártam. A Honvédhoz való kötődésem családi örökség, amióta az eszemet tudom, apám hatására - igaz, eleinte csak névleg - a kispestieket emlegetem kedvenc csapatomként. A nyolcvanas évek első felében ez a (akkor még piros-fehér) gárda zsinórban három aranyérmet szerzett, és gerincét alkotta a Mexikó előtt oly sikeresen szerepelt nemzeti tizenegynek.

A Bp. Honvéd az 1985/86-os szezont hazai pálya nélkül nyerte meg: az átépített kispesti arénát Bozsik-stadion néven 1986 szeptemberében adták át (BEK-meccsen: Honvéd-Bröndby 2-2). A fűthető gyepszőnyeg nagy sajtót kapott, mondván, Közép-Európában ez a legkorszerűbb, később kiderült, nem teljesen úgy áll a dolog, ahogy gondolná az ember: a fűtőberendezést a meccs előtt egy-két nappal kell bekapcsolni, hogy kiszárítsa az átázott talajt, nna de ha pont a meccs napján ismét esik, a fűtési költség (amúgy elég magas) pocsékba megy. Azóta nem is emlegetik ezt a rendszert, sőt mára a Bozsik-stadiont a legrosszabb talajú magyarországi pályának tartják, főleg azóta, hogy 1999 elején dózerral mentek a havas-sáros fűre...

1988. augusztus 24-én, Bertalan napján vitt ki apám először a Bozsik-stadionba, a Bicskei Bertalan irányítása alatt fölvonult, ismét bajnoki címet védő gárda 2-1-re kikapott a Rába ETO-tól. Abban az évben azonban megint aranyérmet nyertünk, 1989. június 10-e már a kispesti ultrák között talált, a lelátón, majd az említett gyepszőnyegen, a játékosokkal együtt ünnepeltük, hogy a mindent eldöntő mérkőzésen Szíjjártó két fejesgóljával kétvállra fektettük a Verebes edzette MTK-t.

A Bozsik-stadionban kikapott több neves európai gárda: a Vojvodina, a Celtic, a Sampdoria jut hirtelen eszembe, s 1993 őszén megizzadt a Manchester United is (2-3). A Honvéd (1991-ig Budapesti, azóta Kispest vezetéknévvel) 1984 és 1993 között hét bajnoki címet szerzett, ünneplésre tehát volt mód bőven - azóta a folyamatos mélyrepülés. Érdekes módon azzal párhuzamosan, ahogy gyöngült és permanensen a kiesés szélére sodródott a csapat, úgy szaporodtak meg meccslátogatásaim.

Sose tartoztam a hangos szurkolók közé, bevallom, indulatok is ritkán vannak bennem egy-egy meccs közben. Bosszantanak a kihagyott helyzetek, ellenben érdeklődéssel figyelem azokat, akik magukból kikelve képesek egy szituáció után a kerítés rácsát rázni, miközben én - eléggé elítélhető módon - túlteszem az eseményen magam, és folytatom a csendes (de intenzív) szemlélődést. A Bozsik-stadion úgynevezett korzójára szoktam jegyet venni, ez a rész ülőhelynek van kikiáltva: az ember ráül egy rosszul szigetelt, üveggyapothoz hasonló anyagból készült hosszú, padszerű, hideg ülőalkalmatosságra, és a meccs után még órákon át vakarózik az üveggyapotszemcsék miatt. A korzó amúgy a fedett lelátó alatt található, én rendszerint a felezővonal fölé, a két kispad közé ülök, onnét nem csupán a játékot, a kispadok körüli történéseket is remekül lehet követni.

Föltétlen meg kell emlékeznem egy idős, hetven év körüli néniről, aki ugyanabban a szektorban szokott helyet foglalni, mint én, az utóbbi években együtt izgultuk végig a kiesés elleni drámai küzdelmeket. Ez az ősz, termetes hölgy nem fél leállni veszekedni a legvadabb ultrákkal sem, a közönség soraiból fölhangzó pocskondiázó hangokat igyekszik csitítani, szüntelenül hangoztatja: nem bántani, biztatni kell a játékosokat. Mindezen túl keresztnevén szólítja a legutolsó ifitartalékot is.

 

Üllői út

A Ferencváros pályáján a Honvéd vendégszereplésein túl más alkalmakkal is meg szoktam jelenni. Gondolok elsősorban válogatott mérkőzésekre, melyek közül mindjárt az 1997-es, gyászos emlékű, Jugoszlávia elleni vb-selejtező ugrik be: az a bizonyos 1-7. Akik a tévéből nézték ezt a meccset, utólag mind arról számoltak be, az egész mennyire nyomasztó és letargikus volt - a lelátón ellenben majdhogynem kellemes hangulat uralkodott: a harmadik jugoszláv gól után a közönség érzésein fölülkerekedett az irónia, szatirikus bekiabálásokkal és rigmusokkal szórakoztattuk egymást, a találkozó után pedig ennek szellemében, no meg óriási hitetlenkedéssel („Ilyen létezik?”) hagytuk ott a tribünt.

Emlékezetes az Üllői úti válogatott meccsek közül a haldobálós is, amikor 2000 márciusában az ausztrálok elleni 0-3 idején a nézők folyamatosan döglött halakkal bombázták a gyepszőnyeget. A sajtó másnap arról számolt be, hogy szerencsére a közönség nem váltotta be ígéretét és nem tüntetett a Tisza ciánszennyezésével vádolt ausztrálok ellen - nos, az újságírók vagy nem voltak elég figyelmesek, vagy úgy gondolták, a békesség kedvéért jobb ezt írni, mindenesetre én mint szemtanú bizton állíthatom: ezúttal is a kispadok mögött foglaltam helyet (az a kedvencem), és ott bizony, főleg az ausztrálok cseréinél, bőven potyogtak a döglött halak, némelyik kibelezetten is.

Persze, a Fradi-pályán is volt némi válogatott siker: 1-0 Luxemburg ellen (93 őszén, Détári utolsó gólja a nemzeti tizenegyben), 3-1 az azerieknek, hasonlók. A pálya vonzerejét azonban a közönség adja, ha az ember magyar NB-I-es meccsen a külföldi adókon látható bajnokik hangulatának legalább valamilyen imitációjára vágyik, akkor a Ferencváros hazai meccseire kell kilátogatnia. Mondjuk ehhez egy jó FTC is szükségeltetik, olyan, mint például a Varga Zoltán vezette (parázs összecsapás [1-1] 97 tavaszán a bajnoki címig menetelt MTK-val), de a Novák Dezső-féle, a Bajnokok Ligájában szereplő zöld-fehér gárda is igen látványosan, élvezetesen játszott (akkor, 1995 őszén volt szerencsém látni, ahogy a listavezető BVSC sima játékkal 3-1-re győzött az Üllői úton: az első vasutasgól után még zúgott, biztatott a Fradi B-közép, a másodiknál anyáztak, a harmadiknál dermedt csend... Nagy élmény, mikor 15 ezer ember hallgat).

 

Szőnyi út

Ha már a zuglói vasutascsapatnál tartunk: mikor abban a kerületben laktam, az ő pályájukon is megfordultam párszor. 1995 őszén listavezetőként a bajnokság meglepetéscsapatának számítottak (zárójeles megjegyzés: az 1992/93-as bajnok, majd következő évben ezüstérmes Honvéd játékosain az MTK és a BVSC „osztozkodott”, mindkettő igen eredményesen szerepelt), és én délelőttönként, a BVSC-uszodában leúszott hosszok után átsétáltam a futballpályára, ahol edzést tartott Egervári Sándor és csapata. A BVSC-t igen szimpatikus csapatnak találtam, annyira, hogy még a hanyatlás és az elsőosztályból való kiesés időszakában is kijártam a meccseire, 1999 tavaszán főleg azért, mert ott játszott a nagy kedvencem, Détári Lajos - bár futás helyett jobbára csak lépdelt a gyepen, mozdulatai, átadásai, cselei a régi klasszist idézték. (Külön téma lehetne, hogyan szidtuk annak idején Sallait, Nagy Antalt, Garabát, Kovács Kálmánt, később Fodor Focit vagy Szíjjártót - bezzeg ma de jó lenne egy olyan jobbhátvéd, mint amilyen a Kicsi (Sallai) volt! Erre most ne térjünk ki.) Parádés gólt lőtt Döme a nevelőegyesülete, a Honvéd ellen (3-0) is - ezen a mérkőzésen történt, hogy míg a lelátón Maros Andrással társalogtam, a kispesti védők egy felszabadítás hevében a tribünre rúgták a labdát, mely az én fejemen landolt.

 

Fáy utca

A Vasas stadionjához néhány válogatott, illetve Vasas-Honvéd mérkőzés élménye fűz, bár úgy rémlik, egyszer csak úgy, passzióból - azaz komoly szurkolás nélkül - ellátogattam egy Vasas-UTE találkozóra is.

Válogatott meccsek közül említést érdemel a Magyarország-Izrael összecsapás (2000. június 2., 2-1), amelyen - ellentétben a sajtóban közöltekkel - jócskán lehetett zsidózást hallani, továbbá nagyon érdekes volt, hogy hazánk zsidó felekezetű állampolgárai közül jó páran az izraeli, amúgy csekély létszámú vendégszurkolókat erősítendő jelentek meg a lelátón, és hangos, magyar nyelvű „Hajrá Izrael!” biztatással lelkesítették a kékeket.

A Fáy utcában volt szerencsém megtapasztalni, hogy a Honvéd-tábornak sem kell a szomszédba mennie egy kis brutalitásért. Hiába szurkoltam a vendégcsapatnak, mindig a díszpáholy alá, a Vasas-törzsközönség közé ültem, s a házigazda szurkolókkal együtt kellett menekülnöm a feldühödött, őrjöngő kispesti tábor elől.

Még egy érdekes emlék erről a pályáról: 1995. március 8., Magyarország-Lettország 3-1, a mögöttem lévő sorban az akkor a BVSC-ben levezető, kiváló 50-szeres válogatott középpályás, Bognár György foglalt helyet néhány fiatal BVSC-játékos között, s fölöttébb szellemes megjegyzésekkel kommentálta a nemzeti tizenegy játékát és játékosait. Az ő beszólásait nagyobb élmény volt hallgatni, mint csapatunk erőlködését figyelni a gyepen.

 

Hungária körút

Annak, hogy az MTK-pályán ritkán fordulok meg, két oka van: egyrészt mert az utóbbi időben az MTK mindig alaposan elpáholta a Honvédot (legutóbb a cáfolat: 2000 novemberében 1-1 a Hungária körúton, sajnos csak a tévéből néztem), másrészt mert talán ez a legdrágább budapesti pálya (vidékiekhez nem nagyon tudok viszonyítani), az ember alaposan meggondolja, hajlandó-e 1500 Ft-ot áldozni azért, hogy viszonylag normális helyről lássa az MTK-t (és a Honvédot) - ha ennyit nem hajlandó fizetni, beülhet a kapu mögé, a vendégszektorba, ahonnét csak a pálya egy részét nézheti.

Pedig az utóbbi években szimpatizáltam az MTK-val, nem csupán azért, mert például az 1997-es bajnokcsapatuk az 1993-as kispesti bajnokcsapatra épült, hanem avégett is, mert úgy találtam: ennél a csapatnál komoly munka folyik. Sajnos ez a komoly munka nem akar beérni, ha mindig egy kicsi is választja el, az MTK évről évre elesik attól, hogy kikerüljön az európai futballporondra, az pedig, hogy szürke játékkal itthon mindenkit megver, nem föltétlen jelent nagy eredményt.

A legutóbbi, élőben látott MTK-Kispesten autogramot kértem az egykori válogatott kapus Petry Zsolttól (a Honvédban is védett 1990/91-ben), aki szerintem az utóbbi tíz-tizenöt év legnagyobb magyar kapustehetsége volt, és sajnos csak úgy, mint mások (Détári), elszalasztotta az igazi nagy nemzetközi kiugrás lehetőségét (vagy talán a körülmények alakultak másképp). Mondom ezt akkor, amikor manapság a magyar válogatott első számú kapusa a Bundesliga-élcsapat Hertha BSC-ben védő Király – nagyon szorítok az ő európai szerepléséért, ha már a legalább ilyen képességekkel rendelkező Petrynek nem jött össze, bízzunk abban, hogy Királynak sikerül... (Mellesleg az autogramkéréskor Petry nagyon örült, hogy valaki megismerte.)

 

Akasztó

Egy vidéki helyszín, stadion a kiskunsági buckák között. Anyai nagyszüleim Solton éltek, illetve él egyikük ma is, onnét egy ugrásra van Akasztó. Stadler József futballtörténelmet csinált, mikor magáncsapatát fölvitte az NB-I-be, mi több, ott pár évig benn is tartotta, és az eredetileg kiskőrösi illetőségű gárdának ebben az Akasztó nevű faluban csodálatos stadiont épített. A történet sajnos rossz véget ért. Stadler urat mindenféle adócsalási vádakban bűnösnek találták, börtönbe zárták, a pénz elúszott, a csapat kiesett és megszűnt. Mostanában ott, ahol nem is olyan régen a Bajnokok Ligájában szerepelt Fradi is játszott, Solt-Harta és hasonló mérkőzéseket játszanak.

1995 tavaszán jártam a Stadler-stadionban, a lelkes, ám gyönge házigazdákat 4-0-ra páholta el a fénykorát élő Debrecen. Hangulatot a vendégszurkolók csináltak, ám a faluból fölvonult Stadler-szurkolók is el tudtak néhány ötletes rigmust mondani.

 

Szolnok

Folyóiratunk bázisvárosa immáron huzamosabb ideje „csak” másodosztályú csapattal büszkélkedhet - néha még azzal sem: a kilencvenes évek közepén a Szolnoki MÁV az NB-III-ban is lehúzott pár szezont. A szolnoki futballisták hosszú időn át a tiszaligeti stadionban játszották hazai mérkőzéseiket: a pályát válogatott meccs keretében adták át (1974. december 4., Magyarország-Svájc 1-0, gólszerző Fazekas), s ez a másodosztályhoz mérten egész jó stadion 1986/87-ben, amikor a Szolnok közel állt az NB-I-be való feljutáshoz, gyakran megtelt teljesen. Ugyanezen évben a Szolnok a Magyar Népköztársaság Kupa elődöntőjéig jutott, s az országos lapok arról cikkeztek, az arénát jócskán át kellene építeni, mert ha a Szolnok a döntőben az abszolút bajnokesélyes Bp. Honvéddal találkozik, az eredménytől függetlenül ő indulhat a Kupagyőztesek Európa Kupájában.

A Csank János edzette, Mracskóval, Pásztorral és Szekeressel kiálló Békéscsaba azonban kiverte a Szolnokot az MNK-ból, sőt, a döntőben a bajnoki címmel eltelt Honvédot is legyőzte 3-2-re. A mérkőzést éppenséggel a tiszaligeti stadionban rendezték, a találkozó után gimnazista barátaimmal autogramot kértünk a Honvéd-játékosoktól: Sallai, Kovács Kálmán, Disztl Péter, Cseh aláírása még most is megvan valahol.

Szolnok futballcsapata ezután a tiszaligeti stadionból átköltözött a századeleje hangulatot árasztó, fatribünös, jóval kisebb Véső úti pályára. (Hogy mikor jártam itt először: 1987 nyarán, mikor egy edzőmeccsen a Bp. Honvéd Dajka és Kovács találataival 2-0-ra verte a Szolnokot, a kispesti kispadon az NB-I-es debütálására készülő Bicskei Bertalan ült.) A gárda ezen a pályán szenvedte el a másodosztályból való kiesést (1992,), itt töltötte el a harmadosztályú éveket, majd innét jutott újra föl. A tiszaligeti stadion ez idő alatt leépülésnek indult: iskolai versenyek és szabadidős gálák színhelye lett (megint bevillan egy emlék 1987-ből: női [! ] válogatott futballmérkőzés: Magyarország-Svájc 7-1). A legújabb hírek szerint azonban a Szolnoki MÁV 2000 tavaszától ismét a régi helyére költözik: mikor ezek a sorok megjelennek, valószínűleg újra az egykor szép napokat látott tiszaligeti pályán játssza a Szolnok a hazai meccseit. Ja, és pillanatnyilag a kupában is jól állunk, hiszen az Újpest és a ZTE legyőzésével a Szolnok a legjobb nyolc közé jutott...

 

Rákóczifalva

Egy régi barátom édesapja a területi bajnokságban vitézkedő falusi csapat elnöke. Az egyik unalmasnak induló vasárnap délután rászántam magam, és elkísértem barátomat a Rákóczifalva-Tápiószecső összecsapást megtekinteni. A házigazdák sztárja egy Molnár nevű iskolai tanár, illetve a gyepen csatár volt (a lelátón valaki azt mondta: még a tápiószecsőiek is ismerik; mellesleg a „lelátó” kifejezés erős túlzás, lényegében a pálya körüli kerítés mentén álldogáltak az emberek), a vendégeké Katzenbach, aki a nyolcvanas években az MTK-ban játszott. A találkozót a Tápiószecső nyerte a szánalmasan játszó Rákóczifalva ellen, s bár én semmiféle balítéletet nem láttam, a fölbőszült közönség komolyan veszélyeztette a játékvezetői hármas testi épségét.

Vissza a tetejére