Csak a napok telnek ugyanúgy.
Csupa-csupa közhely.
Tömeg a HÉV-en, a metrón, a villamoson. Útközben, úttalan utakon, az aluljárókban. A mozgólépcső előtt araszolunk, odafönt a jegyeket, bérleteket kérik. (Mikor Timivel Törökországba indultunk, a Népstadionnál megállított az ellenőr. „Öregem” - háborodott föl Timi, én pedig a fickó kezébe nyomtam a legnagyobb táskánkat: „Legyen szíves, fogja, míg a bérletemet megkeresem, nem akarom, hogy az alja bepiszkolódjon.” Tartotta türelmesen.)
Minden nap ugyanúgy ébredek. Fékezés, csikorgás, ajtócsapódás. Hajnalban dolgozom, ma például újabb három oldal a regénnyel, megpróbáltam föltenni az új képernyővédőt is, Budapest-látképes, sajnos, nem működik, nem tudom úgy átállítani a Windows-t, hogy mutasson valamit. Megetetem a hörcsögöt (reggelire gyümölcs, a magok majd este), kutyahúgytól bűzlő lift, a bejárat előtti kukánál még alszik a hajléktalan. A Kerepesi úton autók, HÉV-vel érdemes menni - a busz lépésben halad -, az Örs vezértől a Moszkva térig a metrón, onnantól párszáz méter a munkahelyem, vagy két megálló a 4-6-ossal.
Csupa-csupa közhely.
Az este Gács Anna telefonált, pénteken megint műhelyest, az utolsó a Szentmihályi úton, októbertől, veletek, csak nem ugyanitt. Hazainak hétfőn említettem, hogy a Katona József utcába költözünk, majdnem a Duna mozi mellé, azt mondta, az picivel közelebb van. (Hogy mihez, nem csak hozzá, úgy általában is.) Hazai autóval jön, Garaczit is ő hozza, ha minden igaz, Garaczi a készülő regényéből olvas, de lesz szövege Ménesnek, Andreának és Halász Margitnak is - nem is említem magamat. Gács Anna díszvendég lehet, a szó legnemesebb értelmében, miután letettem a kagylót, odaszóltam Ménesnek, itt lesz az Anna, ki bár nem ír / de bírálni bír; Ménes röhögött, aztán visszament a Klinikát nézni, ahogy megbeszéltük, találkozunk pénteken.
Szeretem a műhelyesteket.
Kilencvenhét októbere volt, elmúlt délután négy, az Írók Boltjában véget ért a könyvbemutató, békésen könyököltünk a külföldi szépirodalmat tartalmazó állványzaton, és hirtelen az irodalmi szalonoknak keresztelt estekről kezdtünk el beszélni, ahol meghatározott időközönként (többnyire pénteken vagy szombaton este) összegyűlik egy nagyjából meghatározott összetételű társaság, a hidegtálakról degeszre eszi magát (lazacsaláta, franciasaláta, sonkatekercs, miegyéb), s mire az eredeti célként megjelölt fölolvasás megkezdődik, már van, aki az elfogyasztott alkoholmennyiség hatására telehányta a fürdőszobát (a konyha később, a fölolvasás után következik). De ez csupán az egyik típus, mert irodalmi szalon többféle akad: a behányós, melyről föntebb beszéltünk; a komoly, ahová a kiválasztottak juthatnak be, és az idei szőlőtermésen túl szó esik a kormány irodalompolitikájáról is; ennek létezik egy még komolyabb változata, ahol irodalmi szövegek járnak körbe-körbe, elismerő hümmögésekkel megspékelve; aztán van olyan szalon is, melyről csak legendákat lehet hallani, oda tényleg nem mehet be akárki, titkos dac- és érdekszövetség, olyan művek fölolvasásával és megbeszélésével múlatják az időt, melyeket senkinek nem adnak át publikálásra.
- Nekünk is kéne valamit csinálni - mondta ekkor Ménes, és mi egyre jobban fölvillanyozódtunk: ne is szalon legye a neve, a lényeg úgyse a társaságon van (persze, az se elhanyagolható), hanem a műveken, szóval, legyen ez olyan műhely, ahová mindenki elviszi azt, amit a legutóbbi hetekben alkotott, fölolvassa, a többiek pedig szépen megvéleményezik, hogy öreg, ez ezért meg azért gyenge, avagy hogy öreg, ez nagyon jó, teljesen odáig vagyok, és így tovább. Azt is elkezdtük fejtegetni, hogy az irodalom elsősorban munkából, munkából és harmadszor is munkából áll; oké, az embernek a sok dumában kiszárad a torka és amúgy is, nem valami munkaértekezletet vagy hasonlót rendezünk, szóval pia lesz, lehet kaja is, de a fő szempont, hogy csináljunk valamit, fölmutassunk valamit azon túl is, melyikünk bírja jobban a pálinkát, a rumot, a füvet, a kocsisbort és így tovább.
Valahonnét el kellett indulni, telefon, előbb a szűkebb ismerősöknek, mit szólnál egy ilyenhez, hozzál négy-öt flekket, aztán meglátjuk; a lakását egyelőre, míg nem rázódik össze, miről van szó, senki sem akarta fölajánlani, hogy az ötlet nehogy ezen bukjon meg, vállaltam a kockázatot, jó, legyen nálam. Novemberben megtartottuk az elsőt, onnantól fogva az összesnek én adtam otthont.
Zuglóban, a Szentmihályi úton. Jó hely lenne, ha.
Pénteken tehát műhelyest (szeretem), hiányzókkal. Márton Laci Berlinben, Zilahy Szófiában, Zoltán Gábor Fertődön. Rentz Matyi meg Szolnokon, csoporttalálkozón.
A múltkor mondtam Rentz Matyinak, mikor egy hajnalig tartó, fővárosi bulizás után reggel fél nyolckor leszálltunk a vonatról, s talpunk a szolnoki pályaudvar peronját fogta: mennyire szeretem ezt az érzést.
- Még most is? - nevetett Rentz Matyi. Még most is.
Szeretem a zajos, kutyaszaros, idiótákkal és számkivetettekkel teli Budapestet, mint ahogy szeretem a szolnoki pályaudvart is.
Utóbbira egy időben azt mondták: Közép-Európa légmodernebb ilyen célú építménye (és persze intézménye is, hiszen egy pályaudvar nem csupán egy épületet jelent). Személyszállító vagonok fülkéiben, az ülések fölé szerelt fényképeken, ahol Magyarország nevezetességeit mutatják be az utazóközönségnek, ezzel a jelzővel szerepelt. Miközben leszállás előtt az ugyancsak az ülések fölött lévő tükörben a hajamat igazgattam, gyakran eltűnődtem, miért pont a szolnoki. Például a Déli építészetileg hasonlóan néz ki, ám tisztaságot, kulturáltságot, illetőleg a teljes összbenyomást tekintve jobban megérdemelné a „legmodernebb” címet. Arról nem is beszélve, hogy a megfogalmazás Közép-Európára vonatkozó része is erősen túlzó vagy legalábbis elavult -, hiszen néhány éve, hogy Prágában átadták a fölújított Központi Pályaudvart (Hlavní Nádrazí), és az azért... Nna mindegy. Maradjunk annyiban: egy időben Közép-Európa legmodernebb pályaudvarának mondták a szolnokit.
A három büfé közül egy, a vágányokhoz legközelebb eső inkább talponálló presszóként üzemel, törzsvendégekkel. (Legalábbis az az apró termetű, ősz, amolyan „hét törpe” jellegű szakállas emberke a térdig érő, barna kabátjában kezében fröccsös pohárral minden egyes vonatérkezéskor látható.) Az Utasellátó emeleti étterme a rendszerváltás után megszűnt, a pénzbedobós-forgós süteményautomata helyén látványpékség működik, a könyvárus a T. O. Teas kötetek, valamint a 100 híres regény mellett az utóbbi időben áttért az antikvár Hód- és Rakéta Regénytár-könyvekre, olybá tűnik, sikeresen, a pultot immár üvegpavilon váltotta föl. A hajléktalanok a panorámaablakok mellett, az újságárusok háta mögötti rácsokon alszanak, fűtésidényben onnét jön a meleg. Van még ezenkívül játék és bizsu, kínai edzőcipő, ásványokból és tengeri kagylókból készített nyaklánc, jópofa állatokat ábrázoló bekeretezett fotók, sőt, az egyik ajándékkereskedésben nem csupán szálas cigaretta, szálas szivar is, a vékonyabb, fémdobozos fajtából, és ha nem tévedek, a gumióvszert is lehet egyesével kérni.
Szombaton reggel indulok Szolnokra, ha lehet, minél korábban, emberek, ha minden igaz, tízkor otthon leszek.
S csak vasárnap este jövök haza, Budapestre.
Addig még lesz egy műhelyest.
Garaczi épp most telefonált: hozna egy csajt, regényt írt, egész érdekeset, fölolvasna belőle, ha lehet.
Lehet. Mindent lehet.