Benedek Szabolcs

2019/3 - Az első páciens2018/2 - Tizenegyes: Esterházy 2018/1 - Kádár hét napja2018/1 - Kádár hét napja2017/4 - Borbála kihajózott2017/3 - Vannak, de nincsenek szavak2017/2 - Még egy remake2017/1 - Olvasónapló, 2017 tavasza – Haklik Norbert, Bajnai Zsolt, Gabriel García Márquez könyveiről2016/3 - Két remake (Kosztolányi Dezső: Fürdés; Móricz Zsigmond: Tragédia) 2016/1 - A fiumei cápa2015/1 - A kvarcóra hét dallama2014/4 - A kutya elveszett2014/3 - Retrocsoki2014/1 - Retrothriller2013/3 - Focialista forradalom2013/2 - Palacsintaparti2012/4 - Mi lesz akkor a forradalommal?2011/4 - A pozsonyi hajó2011/4 - Hová tűnt Agnes? (St. Pulcher: Jaddersville) 2010/2 - Távkapcsolós futball2010/2 - Boldog békeidők2010/1 - Tiszta hang2009/1 - „Figyelj, Prücsök, ebből leszünk gazdagok”2008/4 - Két kabát2008/3 - Nyugatos szabadkőművesek – szabadkőműves nyugatosok2008/2 - A szolnoki vár2008/1 - A mészáros2007/3 - Olvasónapló, 2007. nyár2006/2 - Víg párizsi napjaim2005/3 - Carpzow tanár úr különszemináriuma2004/4 - A rózsakeresztesek2004/3 - Templomos lovagok2004/1 - Rehabilitáció2003/3 - Olvasónapló, 2003. nyár2003/2 - Petrovics Sándor és egy fantasztikus regény2002/4 - Eutanázia2002/3 - Dokumentumregény2002/2 - Biciklinyereg2002/2 - Olvasónapló, 2002. június-július2001/3-4 - Elbeszélés a szerelemről, melyhez vér tapad2001/1 - Stadionokról2001/1 - A lét elviselhető könnyedsége2000/4 - A galamb2000/4 - A történetmondás határai feszegetve vannak2000/3 - A megtisztulás ideje2000/3 - A megtömött hattyú2000/2 - Kedves Pista,1999/3 - Tizenöt év1999/2 - „Senki se mer szembenézni azzal, milyen a szex...”1999/1 - Boldizsár meglátogat1998/1 - A hely, ahol (Vallomás vagy jegyzet)

Carpzow tanár úr különszemináriuma

(a készülő Rózsakereszt c. kalandregény első fejezeteiből)

 

Gáspár onnantól fogva gyakrabban járt el otthonról. Ez nem volt ellenére Mercuriusnak sem, mert bár ő maga is nem ritkán egész nap a várost járta ügyfelek után, egészen más utakon mozgott és egészen más helyeket keresett fel, mint Gáspár. Az üzlet végre, ha lassacskán is és a vártnál talán kisebb lendülettel, de beindult, a Prágából érkezett aranyművesnek híre ment a tehetős polgárok és a városi, sőt a környékbéli nemesek körében, s Mercurius nem engedhette meg magának, hogy miután előkelő urakkal tárgyalt és parolázott, elvegyüljön a nép körében és meghallgassa tőlük a rózsakeresztesekről szóló mendemondákat. Erre a szerepre ellenben tökéletesen alkalmasnak bizonyult Gáspár, aki nem csupán élvezte azt, hogy a korábbinál többet tartózkodhat a házon kívül és forgolódhat emberek körében, ám napról napra növekvő csodálkozással döbbent rá arra, hogy a rózsakeresztesek kiléte sokkal nagyobb dolog és sokkal jobban foglalkoztatja az embereket, mint ahogyan azt eleinte Mercurius elbeszélései nyomán hitte. A kocsmákban, a piacon, az utcákon gyakran kerültek szóba és gyakran lehetett róluk furcsa történeteket hallani – időnként olybá tűnt, hogy a fél város a rózsakereszteseket keresi, és Gáspár pár hét elteltével már azt érezte különösnek, hogy ő minderről ilyen későn szerzett tudomást. Hogy hiába töltött pár hónapot Prágában, ott egy sort se hallott a testvériségről, nem beszélve a gyulafehérvári latin iskoláról, avagy Bethlen fejedelem udvaráról. Utóbbiról Mercurius azt mondta, hogy ezen ne is csodálkozzék, a magyarok száz esztendeje a törökkel és a Habsburgokkal vannak elfoglalva, de talán egyszer oda, az erdélyi havasok közé is elvetődik a testvérek közül valaki. Prágával kapcsolatban pedig úgy vélte, hogy kell egy bizonyos érettség ahhoz, hogy az ember fölfigyeljen a világ dolgaira, és ne csupán a söröskorsó meg a lányok feneke után kajtasson.

Mercurius egyébként nem értett egyet Gáspár azon vélekedésével, miszerint ha a rózsakereszteseket akarják megtalálni, nem biztos, hogy jó ötlet egy helyben ülni és várni a fölbukkanásukat. Mivel a kiáltványok nyolc testvérről tudósítanak – mondta Gáspár –, kicsi az esélye annak, hogy ha az ember élete végéig, vagy legalábbis éveken keresztül egy városban tartózkodik, éppen ott találkozni fog rózsakeresztesekkel. Jobb volna inkább fölkerekedni és vándorolni a német fejedelemségek között, ki tudja, hátha még azt a hegyet is megtalálják, amelynek belsejében a Sancti spiritus, a testvériség titokzatos központja rejtőzik, avagy ha arra nem is bukkannak rá, menet közben többet hallhatnak arról, hogy merre találkoztak legutóbb az emberek Rózsakereszt Krisztián tanítványaival. Mercurius minderre azt mondta, hogy egyáltalán nem biztos, hogy a testvérek még mindig nyolcan vannak, hiszen köztudomású, hogy nagyszabású tettekre készülnek, és ahhoz nyolc ember nem elegendő. Továbbá Prágában a Stolcius nevű cseh adeptus arra buzdította őt, hogy menjen Lipcsébe, mert ott jó eséllyel találkozni fog a testvériséggel, és lám, Stolciusnak igaza volt, egy idegen itt járt, bebizonyította, hogy Kolozsvári Cementes János receptje fabatkát sem ér és itt hagyta a rózsát ábrázoló medált, ami pedig arra bizonyosság, hogy a testvériség tud Mercuriusról, figyeli őt és alkalomadtán újra kapcsolatba lép vele. Különben is – mérgelődött Mercurius –, hogy gondolja ezt Gáspár, fölszámolni az üzletet, aztán addig utazgatni, amíg föl nem kopik az álluk? Ha Gáspárnak ehhez van kedve, csak tessék, nyitva áll a kapu, föl is út, le is út, de ő, Mercurius, maradni fog, és itt, Lipcsében várja meg a testvérek újabb jelentkezését.

Gáspár – miközben őrá is egyre jobban átragadt a kenyéradó gazdájától a rózsakeresztesek iránti lelkesedés – végül kénytelen volt Mercuriusnak igazat adni, és egyelőre beérte azzal, hogy egyre többet forgott az emberek között, és megpróbált tőlük újabb híreket kifülelni. Azonban azt hamar megtapasztalta, hogy a szászok zárkózottabbak, mint a csehek. Bár megengedték, hogy az asztalukhoz üljön, a társalgásba nem vonták be, és azt is távolságtartóan fogadták, amikor Gáspár megpróbált szóba elegyedni velük. Közeledett a nyár, az egyetem is lassacskán bezárta a kapuit, Gáspár így diákokkal sem nagyon találkozott, és nem tudta őket kifaggatni arról, érdemes-e ősztől neki is beiratkozni. Ha hébe-hóba össze is futott pár diák külsejű fiatallal, hiába igyekezett a kocsmában melléjük ülni és keresni a társaságukat, azok gőgösen elzárkóztak az idegen és tanulatlan ifjútól. Gáspár végül egyetlenegy diákkal, egy Sebastian nevűvel tudott megismerkedni – mégpedig nem mindennapi, ám szokatlannak sem mondható keretek között.

Egy langyos koranyári napon történt. Gáspár aznap délelőttre kapott kimenőt Mercuriustól. Kenyéradó gazdája egy fontos és bizalmas ügyfelet emlegetett, aki nem szeretné, ha mások is hallanák a tárgyalásukat, ezért örülni fog és a megbízhatóság jelének tekinti, ha azt látja, hogy Mercurius az ő kedvéért mindenkit elküldött otthonról – még Jant is egy kisebb bevásárlókörútra. Gáspár ezen kissé csodálkozott, ám megszokta már, hogy Mercuriusnak időről időre vannak különös, rejtélyes dolgai, amelyekbe jobb se nem beleavatkozni, sem pedig beléjük gondolni, úgyhogy tudomásul vette, hogy azon a napon délelőtt fogja róni a város utcáit. Miközben öltözött, elhatározta, hogy elmegy az egyetem épületéig, és nyár ide vagy oda, megpróbál tájékozódni, aztán pedig végleges döntést hoz az őszi szemesztert illetően. Mire ezt végiggondolta, Mercurius ráförmedt, hogy meddig téblábol még itt, igyekezzék már, tűnjön el innen. Gáspár nagyot nézett erre, majd megvonta a vállait és kilépett a házból.

Nem jutott messzire. A városháza mögül kikanyarodott a piactérre, és elindult a kereskedők súlyirodái felé, amikor egy kisebb csődülettel találta magát szembe. Pár tucatnyi hadonászó, kiabáló ember volt, ám akkora lendülettel jöttek, hogy elsodorták Gáspárt, akin rögvest úrrá lett a kíváncsiság, és úgy döntött, egyelőre félreteszi a tervezett egyetemi látogatást, s inkább utánajár a csődület okának. Besorolt tehát a tömegbe, amely lépésről lépésre nőtt, a piactérről és a környező utcákról egyre többen csatlakoztak hozzájuk. Hamarosan kiderült az is, hogy a külváros irányába tartanak. Miközben lendületesen meneteltek a városfalak felé, többen folyton hátra, maguk mögé nézelődtek, nyújtogatták a nyakukat. Gáspár csak ekkor vette észre, hogy mögöttük alabárdos poroszlók terelik előre a tömeget. S ekkor figyelt föl az először elszórtan kiabált, majd rövidesen ütemesen skandált „Boszorkány! Boszorkány!” kiáltásra is.

„Boszorkányégetés?” – Gáspár elsápadt. Látott már ilyet otthon, Erdélyben gyerekkorában, igaz, csupán egyszer, ám az rettenetes élményként fúródott a tudatába. Időnként azóta is arra riadt föl az álmából, hogy hallja az öregasszony velőtrázó sikoltozását, a tömeg pfujolásokkal tarkított röhögését, a fa ropogását, és érzi az égett emberhús szagát. Egyszer látott ilyet csupán, de hallotta hírét boszorkányégetéseknek többször is. Erdélyben gyakorta megesett, maga a fejedelem is pártolta az ilyesmit, sőt állítólag többször hangoztatta, hogy az ő udvara sem mentes a boszorkányoktól, ideje volna már mindet kifüstölni onnét. Azonban mióta eljött Erdélyből és Magyarországról, Gáspár nem hallott senkit sem boszorkányokat emlegetni, és ő maga is – az álmait leszámítva – megfeledkezett róluk. Egészen mostanáig.

– Carpzow tanár úr kezében megint lesújtott a boszorkánypöröly – szólalt meg valaki Gáspár közelében.

Egy vörös hajú, hórihorgas, pattanásos képű fiatalember gyalogolt Gáspár mellett. Mikor Gáspár ránézett, amaz kedélyesen rámosolygott, és köszönésképpen megbiccentette a fejét.

– Ki az a Carpzow tanár úr? – érdeklődött Gáspár.

– A tanárunk. Büntetőjogot tanít.

– A tanárotok? Te egyetemre jársz?

– Olyan nehéz elképzelni? – a vörös hajú nevetett. – Egyébként most éppen nem. Bár, amint látod, lényegében ma is Carpzow tanár úr különszemináriumán veszek részt.

– De mi köze ennek a menetnek ehhez a tanárhoz?

– Ejnye, no, hát hol élsz te? Persze, a kiejtéseden érezni, hogy nem szász vagy – a vörös hajú végigmérte Gáspárt. – Honnét jöttél?

– Itt élek Lipcsében – mondta Gáspár –, már vagy fél éve. De tényleg nem idevalósi vagyok. Prágából érkeztem.

– Prágából – ismételte a vörös hajú, és a szemében különös fény villant. – Hát szervusz. A nevem Sebastian.

– Az enyém Gáspár. Kezet ráztak.

– Carpzow tanár úr Lipcsében a boszorkányügyek döntőbírája – magyarázta Sebastian. – De nemcsak itt, hanem a környező falvakban és városokban is. Állítólag már több mint tízezer boszorkányt ítélt el és küldött máglyára.

– Tízezer boszorkányt? Ilyen sok boszorkány van errefelé?

Sebastian vállat vont:

– Ezek szerint... Mindenesetre Carpzow tanár úr igen buzgó ember. Nem csak azért, mert a saját elmondása szerint minden este a Szentírást olvassa. Ő úgy tekinti, hogy a boszorkányság crimen exceptum, azaz kivételes bűntény. Az ilyen esetekben pedig a bírónak nem kell ragaszkodnia a törvény betűihez, úgy járhat el, ahogy azt jónak látja.

– No de hát mi alapján dönti el ez a Carpzow, hogy ki a boszorkány és ki nem?

– Meghallgatja a vádat, a tanúkat, azután végigolvassa a Boszorkánypörölyt, és meghozza az ítéletet. Ami többnyire máglyahalál, természetesen a szokásos vízpróbák és tűzpróbák után.

– Boszorkánypöröly? – Gáspár a fejét csóválta. – Sose hallottam róla.

– Nofene – mondta vidáman Sebastian. – Hát nem jártál iskolába?

–  De jártam – Gáspár elvörösödött. – Otthon, Erdélyben elvégeztem a latin iskolát. Most pedig egyetemre készülök.

– A Boszorkánypöröly egy vaskos könyv – magyarázta Sebastian. – Vagy százötven éve jelent meg először, de mind a mai napig bárhol beszerezhető. Két dominikánus barát írta, és a pápa meg a császár is áldását adta reá. A Boszorkánypörölyben van megírva, hogy miről alapítható meg, hogy ki a boszorkány és ki nem.

Gáspár továbbra is a fejét csóválta:

– Ez esetben viszont azt nem értem, hogy egy protestáns egyetem tanára miért olyan könyvet vesz az ítélkezéseihez alapul, amelyre a pápa meg a császár adta az áldását. Hiába – sóhajtott föl –, mindig is sejtettem, hogy a lutheránusok sok mindenben túlságosan engedékenyek.

Sebastian megint végigmérte Gáspárt, de továbbra is barátságosan kérdezte tőle:

– Te talán nem lutheránus vagy?

– Nem. Én kálvinista vagyok.

– Hát tudd meg, hogy a Boszorkánypörölyt nemcsak a pápisták meg a lutheránusok veszik alapul, de a kálvinisták is. Sőt, mondok még neked valamit, hékás. Te Prágából jöttél, ahol ugyebár az angol király lánya volt a királynétok. Hát tudd meg, barátom, hogy az ő apja, Jakab, a pápistának egyáltalán nem mondható Anglia uralkodója is könyvet írt a boszorkányokról, éppenséggel szintén a Boszorkánypörölyből kiindulva. Tudod például, hogy mit írt Jakab őfelsége arról, hogy miért csókolják meg a boszorkányok a boszorkányszombatokon az ördög seggét?

– Nem tudom.

– Azért, mert Mózes is hátulról látta az Urat – Sebastian nevetett.

A menet eközben kiért a városfalakon kívülre, egy külvárosi rétre. Már elkészült a máglya: egyetlen, hatalmas, szakszerűen fölépített farakás egy széles faoszlop körül. A hóhér vörös kámzsában, ostorral és bárddal a kezében állt a máglya mellett, és hallgatta a tömeg elismerő szavait. Körülötte a segédei sürgölődtek, faágakkal tűzdelték körül a farakás egyes részeit, ügyelve arra, hogy a hasábok között elegendő levegő maradjon a tűzhöz.

A poroszlók a testük elé szorított alabárd nyelével igyekeztek sorba rendezni a közben pár száz fősre duzzadt tömeget. Gáspár a nyakát nyújtogatva körbenézett: a külvárosi utcákon újabb kíváncsiskodók közeledtek, közöttük falusi parasztemberek. Ám túl sok nézelődésre nem jutott ideje, mert a tömeg hamarosan morajlani kezdett. A poroszlók még inkább lökdösni, taszigálni kezdték az elöl állókat, akik kénytelen voltak utat adni a szekérnek, melyen az elítélteket hozták.

Három nő állt egymáshoz kötözve a szekér raklapján. Valamennyiük fejére zsákot húztak, így egyelőre nem látszott az arcuk. Az egyik hóhérsegéd egy alabárdos poroszló kíséretében melléjük lépett, és félig a tömeg, félig a három megkötözött nő felé ordítva ismertette a Carpzow tanár úr által vezetett ítélőszék döntését, miszerint a vizsgálat során megállapítást nyert, hogy ez a három förtelmes némber a Sátánnal szövetkezve éjjelente csecsemőket ásott ki a sírjukból, azok zsírjából varázsitalt készített, amelyet aztán pokoli szertartásukon, a minden héten megtartott boszorkányszombaton, ahol maga az ördög is megjelent, megitták, majd az ital bódulatában közösültek a Sátánnal. Olvasás közben az egyik lefedett arcú nő hangos zokogásban tört ki, mire a tömeg morajlani kezdett, így Gáspár csupán töredékeket értett meg az ezután elhangzottakból, és annyit tudott kiszűrni, hogy a vizsgálat megállapította azt is, hogy e három némber ezen szörnyű tette a közvetlen okozója annak, hogy az egyik Lipcse melletti faluban rögtön a születésük után sorban meghaltak a csecsemők.

– Az egyikük férje – magyarázta Sebastian – fölvetette Carpzow tanár úrnak, hogy miként lehetséges az, hogy míg a felesége a boszorkányszombaton táncolt és a Sátánnal baszott, addig ő úgy tapasztalta, hogy ugyanez az asszony békésen hortyog mellette. Mire Carpzow tanár úr közölte vele, hogy a boszorkány az ördöggel szövetkezve képes odavarázsolni a férj mellé az alvó feleség testének élethű mását, holott a test a maga valójában a pokoli szeánszon vesz részt.

Néhányan a tömegből Sebastianra néztek, úgyhogy amaz kissé elfojtott hangon mondta tovább:

– Egy másik férj pedig azt követelte, hogy nyissák meg az egyik olyan csecsemő sírját, akinek a testéből a felesége állítólag varázsitalt főzött. Hát megnyitották, és a csecsemő teste tökéletes épségben feküdt benne.

– S mit szólt ehhez a tanárotok? – kérdezte Gáspár.

– Amit szokott: hogy ez is az ördög műve.

Gáspár a fejét csóválta.

- Nem ismered a Boszorkánypörölyt – súgta Sebastian –, úgyhogy elárulom neked a legnevezetesebb tételét: Haeresis est maxima, opera maleficarum non credere. Vagyis a legnagyobb eretnekség tagadni a boszorkányságot.

A tömeg újra morajlani kezdett, többen hátulról előre nyomakodtak, Gáspáréket is nekinyomták az előttük állók hátának. A három nő fejéről a hóhérsegédek levették a kámzsát: mindhárman középkorú nők voltak, ketten elgyötört arccal, szótlanul néztek maguk elé, a harmadik még zokogott, ám egyre elhalkulóbban.

A segédek leszedték a szekérről a nőket, a máglyához vezették őket, és gyakorlott mozdulatokkal egyenként az oszlophoz kötözték mind a hármat. A tömeg izgalma a tetőfokára hágott. A szekeret félrehúzták, hogy a körülötte lévők is jobban lássanak. Az egyik segéd a vörös kámzsás hóhér kezébe nyomott egy lángoló fáklyát. A tömeg erre ujjongásban tört ki.

– Johanna! Johanna!

Éles jajszóként hasított a tömegbe a női hang.

– Johanna! Johanna!

Egy szép arcú, kissé telt szőke lány kiabált a nyakát nyújtogatva, nem messze Gáspártól és Sebastiantól. Arca kipirult, maszatos könnycsíkok szabdalták. A tömeggel szemben az oszlopra kötözött vörös hajú nő fölkapta a fejét, és ő is kiáltozni kezdett:

– Gerda! Gerda!

A szőke lány előbbre akart menni, ám a tömeg olyan szorosan állt az alabárdok alkotta kordon közelében, hogy egy lépést sem lehetett előrefelé tenni.

– Ki ez a némber? – kérdezte egy borízű hang Gáspár mellett.

– Én ismerem – válaszolta valaki. – Annak a vörösnek a húga. Pokoli szerencséje volt, hogy őt nem vádolták be, pedig legalább akkora boszorkány.

A „boszorkány” szóra a közelben állók hörögni kezdtek. Többen azt kezdték el kiabálni, hogy ez a szőke is a máglyára való, csak kicsúszott a törvény kezei közül. Mások az öklüket emelték feléje, és követelték, hogy üssék itt és most agyon. Ennek már nem sok híja volt: a lány a földre került, többen rugdosni, ütlegelni kezdték.

– Elég!

Sebastian kezében tőr villant.

– Elég! – ismételte. – Ezt a lányt nem ítélte el senki. Senkinek nem áll hát jogában megölni.

A körbenállók ezt hőbörgéssel fogadták.

– Kötözzük meg, és dobjuk vízbe! – szólalt meg újra a borízű hang. – Aztán kiderül, hogy boszorkány-e, akár a nővére.

Sebastian megragadta a lányt, és fölemelte a földről. Gerda halálsápadt arccal nézett vissza reá, az ajkai némán mozogtak. Gáspár mellettük termett, és együttes erővel kirángatták Gerdát a tömegből, amely a határozottság és az elszántság, valamint a tőr láttán morogva bár, de megnyílott előttük.

– Sebesen – szólt Gáspárra Sebastian –, mielőtt észbe kapnak.

Már a tömeg szélén jártak. Gáspár hirtelen mozdulattal a hátára vetette a félig elalélt Gerdát, és futni kezdett vele a városfalak felé. Sebastian követte. Mögöttük a sokaság ujjongásban tört ki: magasba csaptak a lángok a faoszlop körül.

Vissza a tetejére