Benedek Szabolcs

2019/3 - Az első páciens2018/2 - Tizenegyes: Esterházy 2018/1 - Kádár hét napja2018/1 - Kádár hét napja2017/4 - Borbála kihajózott2017/3 - Vannak, de nincsenek szavak2017/2 - Még egy remake2017/1 - Olvasónapló, 2017 tavasza – Haklik Norbert, Bajnai Zsolt, Gabriel García Márquez könyveiről2016/3 - Két remake (Kosztolányi Dezső: Fürdés; Móricz Zsigmond: Tragédia) 2016/1 - A fiumei cápa2015/1 - A kvarcóra hét dallama2014/4 - A kutya elveszett2014/3 - Retrocsoki2014/1 - Retrothriller2013/3 - Focialista forradalom2013/2 - Palacsintaparti2012/4 - Mi lesz akkor a forradalommal?2011/4 - A pozsonyi hajó2011/4 - Hová tűnt Agnes? (St. Pulcher: Jaddersville) 2010/2 - Távkapcsolós futball2010/2 - Boldog békeidők2010/1 - Tiszta hang2009/1 - „Figyelj, Prücsök, ebből leszünk gazdagok”2008/4 - Két kabát2008/3 - Nyugatos szabadkőművesek – szabadkőműves nyugatosok2008/2 - A szolnoki vár2008/1 - A mészáros2007/3 - Olvasónapló, 2007. nyár2006/2 - Víg párizsi napjaim2005/3 - Carpzow tanár úr különszemináriuma2004/4 - A rózsakeresztesek2004/3 - Templomos lovagok2004/1 - Rehabilitáció2003/3 - Olvasónapló, 2003. nyár2003/2 - Petrovics Sándor és egy fantasztikus regény2002/4 - Eutanázia2002/3 - Dokumentumregény2002/2 - Biciklinyereg2002/2 - Olvasónapló, 2002. június-július2001/3-4 - Elbeszélés a szerelemről, melyhez vér tapad2001/1 - Stadionokról2001/1 - A lét elviselhető könnyedsége2000/4 - A galamb2000/4 - A történetmondás határai feszegetve vannak2000/3 - A megtisztulás ideje2000/3 - A megtömött hattyú2000/2 - Kedves Pista,1999/3 - Tizenöt év1999/2 - „Senki se mer szembenézni azzal, milyen a szex...”1999/1 - Boldizsár meglátogat1998/1 - A hely, ahol (Vallomás vagy jegyzet)

Tizenöt év

Ha valaki azt mondja: „zene”, nekem először mindig a Beatles együttes jut az eszembe.
Elfogadom: ez olyan dilettáns szubjektivitás. Szűklátókörűség, korlátoltság, satöbbi. Nem tiltakozom ellene. Bárki bármit mond, nekem a „zene” szó hallatán akkor is a Beatles ugrik be először.
Eddig tizenöt évet töltöttünk együtt. Azért nem többet; mert éveim száma - egyelőre - nem tesz ki többet huszonhatnál.
Abban az időben Sandokan-lázban égtem. Szó szerint tudtam idézni a film-sorozat jeleneteit. Anyámék a fejüket csóválták a szekrényemre celluxszal föl-ragasztott tucatnyi Kabir Bedi-fotó láttán. Amellett színesnyomásos pólók, a maláj tigris arcmásával díszített vászonsapka, nejlonszatyor. No és a filmzene. Amiért az iskolában kegyetlen presztízsharcot vívtunk.
„Kinek van meg a Sandokan zenéje olaszul, angolul és magyarul?”
Az olasz változatra soha nem tudtam szert tenni. A tévéből fölvettem a főcímzenét, de az nem számított. Abba belebeszélnek, rövidebb is; másképp szól, egyszóval nem az igazi. Az eredeti olasz szám számított menőnek. Akinek megvolt, nem is másolta le senkinek. Hogyisne. Mintha valaki a törzsfőnöki jelvényeit adná ki a kezéből.
A magyar változatot a Neoton família játszotta lemezre. (Emlékeznek? Igénytelen fehér kartonpapírba csúsztatott korong, a borítón barna, ropira emlékeztető betűkkel, átlósan a SANDOKAN felirat. A másik oldalán egy egyveleg a Neoton família legsikeresebb számaiból. Szerintem annak idején minden családban megvolt - vagy még megvan ma is.)
A Sandokan behozta az életembe a zenét, első lépcsőként a Neoton famíliát.
Akkoriban vehettük az öcsémmel - talán a húsvéti locsolópénzünkből - azt a kis fekete kazettás magnót. Erre is emlékezniük kell: márkaneve BRG (Budapesti Rádiótechnikai Gyár), típus megnevezés MK 27. Hosszúkás forma, fekete műanyag karosszéria, narancssárga kapcsológombok, mono kivitel, ezerhétszázötven forint.
A kép tehát összeáll: Sandokan, Neoton família, MK 27-es magnó.
S amikor már kellően sok Neoton-szám volt meg a zöldpapíros Polimer kazettámon, és már kellő áhítattal beszéltem szüleimnek erről a nagyszerű együttesről, egy este azt mondta apám: „Nna, ide figyelj”, azzal behozta a nagy orsós magnóját (Tesla, a hetvenes évek közepéről), befűzött egy vaskos tekercset, elindította, és pár pillanattal később fölhangzott az I Saw Her Standing There. (Persze, csak később tudtam meg, hogy az.)
Nem álltam kerekre nyílt szemekkel, megbabonázva a magnó mellett, és nem is ez volt az a pillanat, amikor sorsom örökre eldetermináltatott. Csupán azt kérdeztem a szüleimtől, ez micsoda, ők pedig közölték: ez a Beatles.
Egyelőre ennyiben maradtunk.
A következő lökést az egyre jobban kibontakozó olvasásmániám adta meg.
Rendre föltúrtam a szüleim könyvespolcát. Elegem volt a kamaszregényekből, az indiános könyvekből, Vernéből és Gárdonyi Gézából. Mást akartam olvasni. Elvégre komoly nagygyerek voltam. Tizenegy éves. Olyan könyvekre vágytam, amelyekből - reményeim szerint - tényleg megtudom, hogyan működik a világ.
A könyvespolcon, valahol a Régi magyar mondák és Pablo Neruda versei között találtam meg Ungvári Tamás Beatles-bibliáját. A második kiadást, a piros borítójút - gyanítom, a Neoton-kislemezhez hasonlóan ugyancsak jópár magyar háztartásban megvan.
Szinte egyszuszra végigolvastam, s ezután már komolyan érdeklődni kezdtem a Beatles együttes után. Az MK 27-es magnómhoz külön Polimer-kazettát nyitottam a Beatles együttes felvételeinek. Rádióból kezdtem gyűjtögetni a számokat, örültem, ha olyat hallottam, amelyről már olvastam a könyvben. Nna és persze nagyon fontos forrásanyagnak ott volt apám orsós Tesla-magnója. Az a hatórás szalag. Komolyan mondom: hat óra! Négy sáv, sávonként kilencven perc. Majdnem az összes Beatles-lemez megvolt rajta, apám egy egyetemista korból maradt haverja csinálta, néha elábrándoztam, neki milyen csodás Beatles-kollekciója lehet.
A Mesés Négy (Fab Four, ahogy a hatvanas években az újságírók nevezték őket) rövid idő alatt kitörölte érdeklődési körömből a többi együttest és énekest. Jöhetett Limalh, Madonna, C. C. Catch, jöhetett a Modern Talking, a Bad Boys Blue, az A-Ha, a Neoton, az R-Go, a Dolly Roll - osztálytársaim csodálkozása és gúnyos fitymálása ellenére számomra a Beatles együttes volt az egyetlen és az igazi. Kazettáim gyűltek és gyűltek, akárcsak a fényképek és az újságkivágások is. Lopott délutánokon, mikor senki nem volt otthon, föltettem a nevezetes hatórás tekercset, és hallgattam a föltárulkozó csodát, közben lestem, mikor zörög a kulcs a zárban - apám nem szerette, ha a magnójához nyúlok, anyám pedig azért lett volna ideges, hogy a tanulás helyett zenehallgatással töltöm az időt. Egyszer se buktam le, gyűjteményem ellenben szépen gyarapodott. Nyolcadikos koromra úgy hittem, mindent tudok a Beatles-ről, és ha egyelőre nincs is birtokomban minden felvételük, velük kapcsolatban nem érhet már meglepetés.
Ezek után olyan gimnáziumba kerültem, amely a Beatles-t vallotta kedvencéül.
Évente egyszer úgynevezett Beatles-bulit rendeztek a tornateremben, ahol a csodakvartett zenéje adta a talpalávalót, s öltönyös fiúk és miniszoknyás lányok igyekeztek egy estére megidézni a kor szellemét. Az iskola ódon folyosóin úton-útfélen Beatles-lemezt cipelőkbe lehetett botlani, gyerekjáték volt beszerezni gyűjteményeim hiányzó darabjait. A filmklub visszatérő slágere volt az A Hard Day’s Night - máig emlékszem a rosszullétszerű izgalomra, ami a film első megnézése előtt rám tört. Egyszerre voltam büszke és féltékeny. Íme, egy hely, ahol korábbi iskolatársaimmal ellentétben értékelik a kedvenc zenekaromat, nyugodtan dúdolhatom a számaikat anélkül, hogy gúnyos pillantásokat vetnének rám; mindez azonban másfajta érzelmekkel is eltöltött: az én Beatlesem nem csak az enyém, másokkal is osztoznom kell rajta? Mások is hallgatják. azokat a lemezeket, amelyeket én szeretek, és amelyekről én korábban azt gondoltam, kizárólag nekem szólnak? Féltékenységem odáig juttatott, hogy színlelt, megvető közönnyel fogadtam elsősorban nőnemű osztálytársaim Beatles-rajongását, illetőleg hasonló fitymálással vetettem oda, amikor egyikük-másikuk valamelyik ismertebb Beatles-lemez átmásolását kérte: „Pont azt a kommerszet? Annál sokkal jobbak is vannak!”.
Tizenhat éves koromban életrajzi regényt írtam a fiúkról, tizenhét évesen csatlakoztam az azóta megszűnt magyar fan club-hoz, tizennyolc évesen elmondhattam magamról, hogy birtokomban van a teljes, hivatalosan megjelent életmű kazettán, bakelitlemezen és videón, van jópár úgynevezett kalózlemezem (amelyen hivatalosan meg nem jelent felvételek hallhatók), elolvastam róluk néhány könyvet, oda-vissza ismertem az életrajzi adataikat, a dalszövegeket stb., szóval, minden abban a hitemben erősített meg, hogy lényegében mindent tudok, amit a Beatles-rőt tudni lehet.
Tizenöt esztendő bölcsessége szól belőlem, amikor most azt mondom, képtelen vagyok megfogalmazni, mi az, amit a Beatles-ről tudok.
Megveszem az utóbbi pár évben megjelent „posztmodern” albumokat, meghallgatom a kiadatlan meglepetésként reklámozott félkész és félresikerült dalokat, hümmögök a „virtuális újraösszeállás” hallatán (lásd a Free As a Bird /1995/ és a Real Love /1996/ című kislemezeket, ahol Paul, Ringo és George a halott Lennon egy-egy befejezetlen számát tették „teljessé”), és arra gondolok, vajon hogyan lehet megnevesíteni azt a valamit, amit a Beatles adott nekem, és amit nem tudok semmi máshoz sem társítani.
Vidámság? Életigenlés? Szarkasztikus humor? A tehetség bölcsessége?
Tényleg nem tudnám megmondani.
Irigylem a határtalan alkotókedvüket, a természetességüket, azt, hogy mindenféle előképzettség és különösebb iskolázottság nélkül, „csupán” a képességeikre és az akaraterejükre támaszkodva műfajuk legjobbjai lettek. Irigylem azt, hogy élvezték és szerették azt, amit csináltak, hogy a zenélés számukra nem csak munka, életük meghatározó pillére volt. Irigylem azt a bájos eleganciát, amellyel annak idején egy egész világot elbűvöltek, a féktelen jókedvet, ami lemezeikből, interjúikból, megnyilatkozásaikból árad. S irigylem az érzékenységüket, hogy a felhőtlen mosoly náluk nem csupán állandó jókedvet jelent, hanem azt a megállapítást is, miszerint a világ ocsmányságai ellen legjobban szeretettel és humorral fölvértezve tudunk védekezni.
Nna és természetesen irigylem tőlük a sikert. Az aranylemezeket, a listás rekordokat, a hírnevet, hogy fogalommá váltak, jelképpé, egy korszak hőseivé.
Azonban az is nyilvánvaló, puszta irigységgel nem lehet semmit és senkit se szeretni.
Tizenöt esztendeje tisztelem, becsülöm, imádom, istenítem a Beatles nevű zenekart. Tizenöt esztendeje hatódom meg a lemezeik hallatán. Tizenöt esztendeje önt el valami megnyugtató jóérzés, ha a világ csúfságai között egy újságban vagy a tévében megpillantom őket.
Az ő zenéjükre nőttem föl, részük van abban, hogy milyen vagyok.
Meg lehet ezt köszönni? Vagy egyáltalán meg kell?
Isten hozott a Beatles világában!

Vissza a tetejére