Benedek Szabolcs

2019/3 - Az első páciens2018/2 - Tizenegyes: Esterházy 2018/1 - Kádár hét napja2018/1 - Kádár hét napja2017/4 - Borbála kihajózott2017/3 - Vannak, de nincsenek szavak2017/2 - Még egy remake2017/1 - Olvasónapló, 2017 tavasza – Haklik Norbert, Bajnai Zsolt, Gabriel García Márquez könyveiről2016/3 - Két remake (Kosztolányi Dezső: Fürdés; Móricz Zsigmond: Tragédia) 2016/1 - A fiumei cápa2015/1 - A kvarcóra hét dallama2014/4 - A kutya elveszett2014/3 - Retrocsoki2014/1 - Retrothriller2013/3 - Focialista forradalom2013/2 - Palacsintaparti2012/4 - Mi lesz akkor a forradalommal?2011/4 - A pozsonyi hajó2011/4 - Hová tűnt Agnes? (St. Pulcher: Jaddersville) 2010/2 - Távkapcsolós futball2010/2 - Boldog békeidők2010/1 - Tiszta hang2009/1 - „Figyelj, Prücsök, ebből leszünk gazdagok”2008/4 - Két kabát2008/3 - Nyugatos szabadkőművesek – szabadkőműves nyugatosok2008/2 - A szolnoki vár2008/1 - A mészáros2007/3 - Olvasónapló, 2007. nyár2006/2 - Víg párizsi napjaim2005/3 - Carpzow tanár úr különszemináriuma2004/4 - A rózsakeresztesek2004/3 - Templomos lovagok2004/1 - Rehabilitáció2003/3 - Olvasónapló, 2003. nyár2003/2 - Petrovics Sándor és egy fantasztikus regény2002/4 - Eutanázia2002/3 - Dokumentumregény2002/2 - Biciklinyereg2002/2 - Olvasónapló, 2002. június-július2001/3-4 - Elbeszélés a szerelemről, melyhez vér tapad2001/1 - Stadionokról2001/1 - A lét elviselhető könnyedsége2000/4 - A galamb2000/4 - A történetmondás határai feszegetve vannak2000/3 - A megtisztulás ideje2000/3 - A megtömött hattyú2000/2 - Kedves Pista,1999/3 - Tizenöt év1999/2 - „Senki se mer szembenézni azzal, milyen a szex...”1999/1 - Boldizsár meglátogat1998/1 - A hely, ahol (Vallomás vagy jegyzet)

Víg párizsi napjaim

Sokan azt gondolják, hogy az emberek akkor ülnek le elmesélni az életüket, ha érzik annak végét közeledni. Én a magam részéről nemhogy ilyesmit nem érzek, de még csak öregnek se tartom magam. Viszont pár hónappal ezelőtt azt vettem észre, hogy a sokadik estét töltöm azzal, hogy visszaemlékezem életem eddigi negyvennégy esztendejének történéseire. Aztán amikor heteken keresztül estéről estére újra meg újra a múltamon merengtem, elhatároztam, hogy nem hagyom az emlékeimet veszendőbe menni: tollat és papírt ragadtam, és elkezdtem megírni életem történetét.

Szeretek írni. Mindig szerettem, még ha igazából kevésszer is nyílt alkalmam ezt gyakorolni. Korán megismertem a betűket: a nővéreim hamar megtanítottak írni-olvasni – talán úgy voltak vele, ha már a beszédre nem vagyok képes, legalább leírni tudjam azt, amit mondani akarok. Időnként elővettem az írópálcát, és végeláthatatlanul róttam a sorokat. Hat-nyolc éves lehettem, amikor apám irgalmatlanul elvert azért, mert teleírtam néhány könyvének lapjait. Egész pontosan három könyvről volt szó, ami egyeseknek nem nagy szám, ám három könyv soknak tűnhet ott, ahol kevés van belőlük.

Igen, apámnak voltak könyvei, időnként olvasott is belőlük, bár az olvasással igen lassan haladt. A mutatóujjával követte, merre jár az oldalon, amit én, ha módomban állt, meglestem, és mindannyiszor azt tapasztaltam, hogy gyorsabban olvasok nála. Ennek örültem, mert folyton úgy éreztem, hogy az apám nem szeret engem, én pedig végre találtam valamit, amiről azt gondoltam, hogy arra nemcsak én lehetek büszke, hanem ő is. Úgyhogy íme, itt a bizonyosság, hogy igenis van bennem szeretnivaló. Egy napon ezt nem is tudtam magamban tartani, és amennyire képes voltam rá, elmondtam neki, hogy láttam, miként olvas, és én annál sokkal gyorsabban olvasok. Akár meg is tudom neki mutatni – tettem hozzá –, persze, nem úgy, hogy hangosan felolvasok, hanem hogy hozzá hasonlóan a mutatóujjammal követem a sorokat; üljön le és nézze meg. Mikor a mondandómnak nagy nehezen a végére értem, apám irgalmatlanul elagyabugyált. Ütötte a testemet, a fejemet, ahol ért, és közben azt rikoltozta: hogy képzelem, hogy utána leskelődöm, mi több, vele kapcsolatban bármit szóvá teszek. Vegyem tudomásul, hogy nekem semmit nincs jogom szóvá tenni, és örüljek, hogy megtűrnek ebben a házban.

A verés apám dolgozószobájában történt, a könyvespolc előtt, ahol apám az építészeti rajzait és a lózsi pénzügyi papírjait is tartotta. Hiába töröm a fejem, nem tudom már megmondani, melyik verés volt előbb: ez, vagy netán amaz, amikor azért kaptam ki (ugyancsak alaposan), mert összefirkáltam apám három könyvét. A bennük lévő üres oldalakra, sőt azokra is, ahol egy-egy fejezet végén vagy elején csupán fél oldalra került nyomdafesték, magam fabrikálta történeteket róttam. Alkalmas papírt nem találtam, illetve ha kerestem volna, akkor találtam volna, ám úgy gondoltam – apám indulatait ismerve bizonyára joggal –, hogy jobb, ha a könyveken élem ki íráskényszeremet, mint ha az építészeti rajzokat és a terveket használnám erre. Levettem három könyvet a polcról, azokat, amelyeket apám a többi, egyébként szigorú rendben egymás mellé állított kötet tetején tartott (föltehetően azért, mert azokat többször olvasta), és azokba irkáltam. Arra tisztán emlékszem, hogy délután volt: lehasaltam a padlóra, kinyitottam a könyvet, bal kezembe fogtam az asztalról elcsent írópálcát, és elkezdtem írni. Ha egy lap betelt, következett egy másik. Ha abban a könyvben nem találtam több üres lapot, fogtam egy másikat. Olyan sokat írtam, hogy görcsbe állt a kezem. Nincsenek már meg ezek a kötetek, úgyhogy nem tudom most ide följegyezni, mit róttam beléjük, ám az bizonyos, hogy gyerekkoromban kezdtem el. Kitaláltam történeteket régi idők lovagjairól, királyairól és hercegkisasszonyairól, olyanokról, akikről olvashattam apám egy-két könyvében is, úgyhogy föltehetőleg aznap is róluk írtam.

Annyira belemerültem az írásba, hogy észre sem vettem, hogy besötétedett, és apám hazajött. Egyszer csak ott állt fölöttem, rám ripakodott, hogy mit csinálok, s olyan vészjóslóan csengett a hangja, hogy azonnal elpityeredtem. Persze, azzal már a kezdet kezdetén, amikor fogtam a három – egyébként számomra ismeretlen nyelven íródott – könyvet meg az írópálcát, tisztában voltam, hogy tilosban járok, de az íráskényszer erősebbnek bizonyult a rajtakapás miatti félelemnél. Mindenesetre pontosan az történt, amit vártam: apám elvette a könyveket, kivette a kezemből az íróeszközt, és míg én remegve a padlón kuporogtam, megnézte a firkálmányaimat. Aztán szó nélkül elkezdett verni. Megjegyzem, ezt jogosnak találtam: nem tiltakoztam ellene, és magamban sem háborogtam. Ennél sokkal rosszabbul esett az a verés, amelyet akkor kaptam, amikor elárultam apámnak, hogy gyorsabban olvasok nála. Azt reméltem ugyanis ettől a bejelentéstől, hogy apám haragja valamelyest enyhül irántam – nem, nem jó itt haragot emlegetni, hiszen apám egész biztosan nem haragudott rám, inkább azt mondanám, hogy nem tudott mit kezdeni velem. Úgy tekintett reám, mint koloncra a nyakán, teherre a lelkén, lévén, hogy nem olyan lettem, amilyennek szeretett volna, és hiába a két gyönyörű leány, ha a fiúgyermek nem tudja követni apja lépteit. Azt reméltem, ha apám rájön, hogy igenis van valami, amiben jó vagyok – például az olvasásban –, akkor másként néz majd rám, és nem fogom érezni azt, hogy bármerre téblábolok, folyton útban vagyok neki.

Csalódnom kellett. Apám nemcsak megvert, ordítozott is velem. Feküdtem a földön, egyszerre nyüszítettem a testi és lelki fájdalomtól. Hallottam, hogy odakünn, a csukott ajtó mögött fölsorakoznak anyám és a nővéreim (Pierre Morin akkor már, azt hiszem, nem élt), de nem jönnek be, szó nélkül hallgatják apám ütlegeit és a jajgatásomat. Aztán az ütlegelés egyszeriben félbeszakadt, apám otthagyott a dolgozószoba padlóján, és kiment a konyhába. Kicsivel később bejött az anyám, és megkérdezte, mi történt. Szipogva-zokogva megpróbáltam neki elmondani a verés okát, ám azt hiszem, nem nagyon értette meg, mivel felindult állapotban mind a mai napig még annál is nehezebben beszélek, mint általában, úgyhogy mondandóm feléig se jutottam, amikor anyám fölszólított, hogy nyugodjak meg és tanuljak a büntetésből. Azzal magamra hagyott, s a nővéreimmel együtt apám után ment a konyhába.

Mielőtt azonban valaki ezek alapján rossz véleménnyel lenne az apámról, sietve elmondom azt is, hogy néhány nappal eme nagy verés után apám lerángatott arról a konyhai székről, ahol a tűzhely mellett rendszeresen üldögéltem, bevezetett a dolgozószobájába, leültetett, és elkezdett hozzám beszélni. Ritkaság volt az ilyesmi, hiszen apám többnyire kerülte a társaságomat, volt, hogy napokon keresztül egy szót sem szólt hozzám; úgyhogy mindjárt sejtettem, hogy amit mondani akar, annak nagy jelentősége van. Így is volt – apám közölte, hogy régóta látja rajtam, hogy vonzódom a könyvek és az olvasás iránt. Egyébként ami azt illeti, ő már az összes könyvet elolvasta, amit itt látok, mostanában azonban ilyesmire nincs ideje, és mert nem gyakorolja, ez bizonyára olvasásának sebességére is kihat. Mindazonáltal noha az olvasás tempójából nem lehet mindjárt következtetéseket levonni, azt, hogy én gyorsan olvasok, a javamra lehetne fordítani. Egyszóval ő úgy gondolja, véget kell vetni annak, hogy mindenfélét összevissza olvasok. Gyönge alkatom és beszédhibám lehetetlenné teszi, hogy a mesterségét kövessem, mi több, átvegyem a helyét az általa irányított kőműveslózsiban. (Ezt egyébként különösen fájlalta azóta, hogy a velünk élő és apám által valóban a fiaként szeretett Pierre Morin még hétéves korom előtt lezuhant egy állványról és meghalt.) Ám az se megoldás, hogy naphosszat a konyhában gubbasztok, vagy a dolgozószobában kutatok az ő könyvei és a papírjai között. Itt tiltakozni akartam, hogy a papírjaihoz egyáltalán nem nyúltam, azonban apám nem engedett szóhoz jutni: közölte a döntését – tanulni fogok. Nem iskolában, mert arról a beszédem miatt szó sem lehet; az iskolatársaim állandóan gúnyolnának, és a tanítók sem várnák meg a feleleteimet. Neki elég sok elfoglaltságot adnak a lózsi ügyei, arra viszont talán még tud időt szakítani, hogy esténként egy-két órát törődjön velem. Úgyhogy ő fog tanítani, és azokra az órákra vagy napokra vonatkozólag, amikor nincs idehaza, leckét fog föladni, amit aztán, úgy készüljek, keményen számon kér.

Így is történt. Iskola híján apám tanított éveken keresztül. Olvasási sebesség ide vagy oda, apám igen művelt és okos ember volt, amiben nincs semmi meglepő, hiszen egy lózsi vezetését nem bízzák akárkire. A geometrián és az építészeten kívül más tudományokhoz is értett, legalábbis annyira, hogy alapszinten megismertesse velem azokat is. Ha valamit nem tudott, akkor hozott könyveket, és együtt néztük ki belőle. Nem haladtunk túl gyorsan, hiszen apám gyakran későn érkezett haza, és volt, hogy míg vacsorázott, közben kérte rajtam számon a leckét. Én viszont nagyon élveztem minden egyes így eltöltött esti órát – bár néha hosszú időbe tellett, mire elmakogtam a megtanultakat, apám, ha olykor összevont szemöldökkel és fejcsóválások közepette is, többnyire végighallgatott, s én valamelyest kárpótolva érezhettem magam azokért az évekért, amikor csak téblábolni tudtam apám lábai körül.

Bár összehasonlításra nem volt módom, bizonyára lassabban haladtunk a tananyagban azoknál, akik rendesen jártak iskolába, hiszen apám elfoglaltságai miatt időnként maradtak ki napok, és az az esti egy-két óra sem mondható soknak. Mindezt ellensúlyozta a lelkesedésem. Ha nem volt otthon, akkor is rendszeresen elővettem apám könyveit (köztük azokat, amelyeket a tanításom végett újólag hozott), és kiolvastam valamennyit töviről hegyire. Olyan sokat böngészgettem őket, hogy ha becsukom a szemem, még ma is látni vélek belőlük magam előtt néhány lapot. Arra is határozottan emlékszem, hogy ama bizonyos három, idegen nyelven írott könyvet, amelyeket történetekkel firkáltam össze, nem találtam többé. Nem tudom, apám mit tett velük: kidobta, elégette, vagy elrejtette őket, mint ahogy nem tudom azt sem, hogy miket tartalmazhattak. Vékony, kicsi kötetecskék voltak, cirádás betűkkel, éjfekete borítóval. Velük együtt nyoma veszett kora gyerekkorom legrégebbi írásos emlékeinek is.

Az olvasáson és a tanuláson túl is folytattam a történetek gyártását, bár többnyire lusta voltam őket lejegyezni. Talán ezen lustaságom miatt nem lett belőlem író, hiszen noha most is itt lapul az asztalfiókomban pár kötegnyi kézírásos történet; sokkal több lehetne belőlük, ha vettem volna a fáradtságot minden egyes ötletem lejegyzésére. Gyerekkorom jelentős része álmodozással telt: amikor nem tanultam, ültem a konyhában, a tűzhely mellett, s miközben mindenki azt hitte, hogy bambulok, valójában egy másik helyre és másik időbe képzeltem magam. Nem emlékszem, pontosan mikor teremtettem meg magamnak ezt a világot, melyben nemes lovagok és királyok küzdenek meg egymással magasztos eszmékért és csodás szépségű (s még csodásabb szívű-lelkű) úrhölgyek kegyeiért. Ennek a világnak természetesen én voltam a főszereplője, hol nemes lovag, hol bölcs uralkodó képében, és természetesen ebben a világban semmiféle testi hibával nem kínlódtam: bármely fegyver forgatásához volt elegendő erőm (mely fegyvert persze nem a bal, hanem a jobb kezemben fogtam, úgyhogy nem szólhatott rám senki), és ami a legfontosabb – hiba és zökkenők nélkül beszéltem. Néha, ha a ház valamely távolabbi pontján bolyongtam, és úgy gondoltam, hogy nem hall senki, ezeket a történeteket nemcsak kitaláltam, hanem el is játszottam, és csodálkozva vettem észre, hogy az általam alakított bölcs uralkodó órákon keresztül is képes folyékonyan beszélni. Úgyhogy ezen fölbuzdulva nagy és lelkesítő beszédeket intéztem a népemhez; ám lelkesedésem azonnal csökkent, amikor azt tapasztaltam, hogy hiába kísérletezem mások – anyám vagy a nővéreim – előtt hasonló beszédekkel, olyankor mindig megakad a nyelvem.

Történeteimet apám egy-két könyve ihlette. Az ő dolgozószobájában olvastam először a templomos lovagokról, ezen olvasásélményeimet szőttem aztán tovább. Álomvilágom hosszú éveken keresztül velem maradt: a kolostorban is szívesen ábrándoztam ezekről a dolgokról, és időnként, ha volt türelmem vagy kedvem hozzá, följegyeztem egynémely ily módon kitalált történetet. Ezek a följegyzések rendre elvesztek, csupán pár kötegnyi maradt meg azokból is, amelyeket már felnőtt fejjel, egy-egy üres téli estén vetettem papírra. Soha nem is mutattam meg őket senkinek, leszámítva Anne-t, a feleségemet, valamint Elias Ashmole urat. Ám egyikük sem alkotott róluk véleményt. Anne egyrészt az elfogultsága miatt, valamint azért, mert nemigen járatos sem az írásban, sem a lovagok világában. Ashmole úr pedig, hiába olvastattam vele egy-kettőt, nem mondott semmit, még annyit sem, hogy tetszettek-e neki vagy sem.

Gyerekkorom nagy részét tehát a családi házban, a tűzhely melletti széken, esetleg a dolgozószobában töltöttem. Aki ismert, leginkább szerencsétlen, beteg gyereknek tartott, beleértve a családomat: sem apám, sem anyám nem tudták elképzelni, merre vihet majd az utam ilyen testi adottságokkal, főként ilyen nehézkes beszéddel. Ennek ellenére apám sok időt áldozott a tanításomra; bár azt nem tudom eldönteni, hogy ezt a jövőmre tekintettel tette-e, avagy azért, mert azt akarta látni és láttatni, hogy minden fogyatékosságom ellenére én is képes vagyok valamire. (Esetleg magában vezekelt ekképpen amiatt, mert életem első esztendeiben nem törődött velem.) A nővéreim szerettek és sokat foglalkoztak velem, ők tanítottak meg írni és olvasni is. Később az ő idejük és életük nagy részét az udvarlók töltötték ki, férjhez is mentek, én pedig napközbenre többnyire egyedül maradtam a házban anyámmal. Akkor már, ahogy említettem, Pierre Morin sem élt, apám pedig nem fogadott maga mellé több kőműves-tanítványt. Emlékszem, nem jártak jó idők az általa vezetett lózsira: mintha valaki elátkozta volna őket, sorba jöttek egymás után a halálos balesetek, így hunyt el például kevéssel Pierre Morin után a Robert Marquelet nevű felügyelő is, aki apám helyetteseként dolgozott. Ráadásul apámat egy kölcsön is nyomasztotta, ami miatt össze kellett húznunk magunkat, és lehetőség szerint csökkentenünk a háztartás költségeit. A többiek persze azt hitték, hogy én a tűzhely mellől bambulva nem veszek észre ebből semmit, ám ez egyáltalán nem volt igaz; zsenge korom ellenére tisztában voltam azzal, hogy mi történik körülöttem, s észrevettem a bajokat és a gondokat is.

Miután a nővéreim férjhez mentek – mindkettejüket egy-egy kőművesmester vette el, egy másik lózsiból, amely aztán idővel két lózsi egyesülését vonta magával –, én is többet mozdultam ki a lakásból. Anyám időnként engem küldött el vásárolni. Ilyenkor rendre némának tettettem magam. Hamar rájöttem ugyanis, hogy a némákat ugyan általában lesajnálják, ám nem röhögnek rajtuk, mint a dadogókon. így aztán ha mutogattam, és azt játszottam el, hogy nemhogy nehezen, de egyáltalán nem tudok beszélni, bár gyakran félrelökdöstek az utánam jövők, azért mindig kiszolgáltak a boltokban, és meg is tudtam értetni az eladókkal, hogy mit akarok. Ezen módszert aztán olyankor is alkalmaztam, amikor nem bevásárlás végett hagytam el a házat, hanem mert egyszerűen levegőzni akartam – látni az utcát, az embereket, a várost. A kortársaim soha nem érdekeltek: soha nem vonzottak a gyerekjátékok, és később sem éreztem vágyat arra, hogy velem egyidős fiúkkal rohangásszak vagy birkózzam. Amikor nem olvastam vagy nem merültem el a kitalált világomban, akkor abban leltem örömöt, hogy bámultam a felnőttek életét. Rájöttem arra, hogyha mindenütt némának tettetem magam, beszéd nélkül is egész jól elboldogulok az utcán. Tizenhárom-tizennégy éves koromtól fogva sok időt töltöttem azzal, hogy a városban barangoltam. Időnként átmentem a Szajna másik oldalára is, és megbámultam az egyetemet, sajgó szívvel gondolva arra, hogy én ide a rossz beszédem miatt soha nem járhatok. Más alkalmakkor a Louvre környékén lófráltam, és vártam, hogy megpillantsam a királyt vagy Richelieu bíborost.

Egészen világosan emlékszem arra a napra, amikor anyám szokás szerint bevásárolni küldött, és én szokás szerint kitérővel mentem a piacra. Betévedtem abba az utcába is, melyben már máskor is jártam, és ahol azokat a lányokat szoktam megbámulni, akik vagy az ablakból kikönyökölve megmutatták a mellüket, vagy a kapualjban, a szoknyájukat fölhajtva elővillantották a bozontjukat. Ahogy lassú, megfontolt léptekkel bandukoltam a lehajtott fejű, sietve távozó férfiak között, ezúttal is szólongattak a lányok, s én egyszer csak azon kaptam magam, hogy egészen közel megyek az egyikhez, olyannyira közel, hogy nemcsak a szőrszálait láttam tisztán, hanem éreztem a szagát is. Fiatal, bár nálamnál idősebb, szemrevaló leányzó volt. Rám mosolygott, majd határozott mozdulattal kézen fogott, és bevezetett a kapualjból a házba. Kábultan követtem, és hagytam, hogy egy penészes falú, ütött-kapott szobába érve letolja a nadrágomat. Megragadta ágaskodó vesszőmet, nevetett, és azt kérdezte, mennyi pénzem van. Megfeledkezve arról, hogy az utcán néma vagyok, próbáltam elhebegni, hogy a piacra igyekszem, anyám vásárolni küldött, ám a lány mutatóujját az ajkaimra szegezte, aztán, továbbra is mosolyogva, letolt nadrággal egy koszos, foltokkal borított, szakadozott ágyra döntött, majd fölhajtotta a szoknyáját, és rám ült.

Az egész igen rövid ideig tartott. Még akkor is kábult voltam, amikor a lány kiforgatta a zsebeimet, és kiszedte belőlük az összes érmét, amelyeket anyám bevásárlásra adott. Zúgó fejjel, vörös arccal támolyogtam le az utcára, egyszerre kerített hatalmába a szégyenérzet és valamiféle értetlen büszkeség. Otthon a szokásosnál is nehezebben forgó nyelvvel adtam elő, hogy a piacra menet bevonszoltak egy kapualjba, és elszedték az összes pénzemet. Anyám összevont szemöldökkel végighallgatott, azután megcsóválta a fejét, adott megint pénzt – kevesebbet, mint az előbb –, és a lelkemre kötötte, hogy most másik úton menjek. Megfogadtam, nemcsak neki, hanem magamnak is.

Fogadalmam ellenére innentől fogva hébe-hóba fölkerestem azt az utcát. Persze, minden egyes alkalommal nem mehettem haza azzal a mesével, hogy kiraboltak, úgyhogy hol otthon magasabb árat hazudva a visszajárót tettem el magamnak a bevásárlások után, hol elgurult garasokat gyűjtögettem, hogy legyen mit adnom a kiszemelt lánynak. Anyám egy idő után érezhetően tudott a dologról, de soha nem szólt erről egy szót sem. Sőt: amikor nagyon vakaróztam, ollót adott, hogy vágjam le a szőrömet, és ha a vakarózás jobban kiterjedt, zsírt nyomott a kezembe, hogy azzal kenegessem töviről hegyire magam. Én ezeket általában lesütött szemekkel, vörösen égő arccal fogadtam, és közben rendre nagy hálát éreztem az anyám iránt.

Mindezekkel együtt azt kell mondanom, hogy életem első tizenöt esztendejét burokban töltöttem. Ezt a burkot egyfelől a családi ház képezte, másfelől az általam elképzelt és gyakran megálmodott lovagi világ. Ezen idő alatt vajmi kevéssé jutottak el hozzám a külvilág dolgai. A szüleim rejtegettek, mint általában azokat a gyerekeket, akik fogyatékossággal születtek, és akikről nem szeretnék, hogy általuk a szájára vegye nemcsak őket, hanem az egész családot is a külvilág. Apámhoz gyakran jöttek látogatók: hol kőművesek, hol előkelő emberek, akikkel apám üzletelt. Én az ilyen alkalmakkor meghúzódtam a székemen, a tűzhely mellett, és füleltem. Tőlük értesülhettem ugyanis elsősorban arról, hogy mi történik odakünn, a ház falain túl, és az ekkori beszélgetések nyomán igyekeztem képet nyerni a világ dolgairól. Közben rettegtem attól, hogy valaki, aki még nem járt nálunk és nem tud rólam, megszólít, megkérdi a nevemet, meg esetleg valami mást is, hogy például én is kőműves szeretnék-e lenni. Ha hébe-hóba ilyesmi történt, belevörösödtem a válaszba, levegő után kapkodtam, ráztam a fejem, és közben néztem apám szomorú arcát a csodálkozó vendégek között. Aztán mire nagy nehezen eljutottam a nevem kimondásáig, a látogató le is mondott arról, hogy többet megtudjon rólam. Amit látott és hallott, az épp elég volt neki. Számomra pedig minduntalan bőséges tanulsággal szolgált apám egyszerre dühös és szomorú tekintete. Bár soha nem mondta, ilyenkor mindig eszembe jutott, hogy a nehéz beszédemmel talán károkat okozok neki, hiszen az emberek bizonyára nem szívesen jönnek egy olyan házba, ahol beteg gyerek lakik. Egy betegséget ugyanis könnyűszerrel el lehet kapni, sőt (mondták egyesek) az efféle dolgokat az is okozhatja, hogy rontás vagy átok ül a házon, amit senki nem szeretne hazavinni. Így hát a különféle látogatások alkalmával igyekeztem minél jobban visszahúzódni, láthatatlanná válni, és nem rontani apám helyzetét.

Onnantól fogva, hogy egyre többet jártam bevásárolni, egyszeriben megnyílt előttem a világ. Mert bár az utcán némának tettettem magam, süket azért nem voltam, sőt igyekeztem minél többet meghallani, fölfogni és megérteni. Ez abban az időben történt, amikor Franciaország belépett a német földön zajló nagy háborúba. Mégpedig a protestánsok oldalán. Richelieu bíboros úgy vélte, a franciáknak a Habsburgok a legfőbb ellenségei, akik – noha katolikusok – gonoszabbak az ördögnél is, ezért ellenükben válogatás nélkül mindenkit meg kell segíteni. A bíboros protestáns országokkal kötött szövetséget, köztük Angliával, mely korábban a francia nép ellenségei közé tartozott, úgyhogy a velük való barátságot a párizsiak nehezen vették tudomásul. Folyt is vita az utcákon mindenfelé: egyesek a bíborost szidták, amiért összeállt az angolokkal, mások viszont azt mondták, hogy Richelieu-nak igaza van, inkább az angolok, mint Ferdinánd császár, aki egyébként a győzelmei okán annyira fölfuvalkodottá vált, hogy mostanában korábbi hívei, a német fejedelmek is egymás után fordulnak ellene. Itt az alkalom tehát, végre legyőzhetjük a Habsburgokat, és ha ebben a háborúban az angolok is velünk vannak, ám legyen, nincs ezzel semmi gond. Mint ahogy azzal sincs, hogy a szintúgy protestáns svédekkel is szövetséget kötünk, akik ráadásul rendre szétverik a Habsburgok hadait.

Engem a hadi események taglalásánál jobban érdekelt az, amit a királyról hallottam. Az már korábban a tudomásomra jutott, hogy őfelsége nevében Richelieu bíboros intézi Franciaország ügyeit. Ám ennek mindaddig nem ismertem az okát, amíg utcai szóbeszédekből és pletykákból ki nem füleltem, hogy a király beteges, gyönge alkat, köszvény kínozza, és túl azon, hogy az örökös nem akar megfoganni – már miért is akarna, mondta valaki egy hentesüzlet előtt, amikor a király, már ha nagy ritkán megkeményedik a fasza, a felesége helyett rendszerint az egyik apródjával baszik –, őfelsége dadog. Olykor alig érteni, amit mondani akar, hebeg összevissza, a nyelve megbicsaklik, képtelen elejétől a végéig hiba nélkül elmondani egy mondatot. A bennfentesek azt is tudni vélték, hogy gyerekkora óta ilyen: apja, a szeretve tisztelt Henrik király egyszer állítólag nagyon elverte, azóta beszél nehezen. Mindezeket hallván én egyrészt módfelett csodálkoztam (hiszen mindaddig el se tudtam volna képzelni, hogy egy király is részesülhet verésben, az én világomban, a kitalált történeteimben ilyesmi nem fordulhatott elő), másrészt olyannyira megörültem őfelsége dadogásának, hogy alig bírtam leplezni hirtelen támadt boldogságomat. Próbáltam arcomat a ruhám mögé rejteni, nem akartam, hogy lássák, fülig ér a szám. Hallatlan megkönnyebbülést éreztem: ezek szerint mások is vannak, akik nehezen beszélnek, mások is küzdenek a mondatokkal, és másoknak is fönnakad az ajkán a szó – ezt persze már korábban is sejtettem, azonban íme, megvan a bizonyosság is, ráadásul hogy valaki ilyen beszéddel király is lehet, az egészen elkápráztatott. Apám ellenében, az az igazság, én nem nagyon foglalkoztam a jövőmmel, azzal a tudattal töltöttem mindennapjaimat, hogy ilyen vagyok, és majd csak lesz valami; örültem, hogy ehetek, ihatok – s ha van némi aprópénzem, eljárhatok a lányokhoz abba az utcába –, olvashatok és tanulhatok, ám nem igazán érdekelt, hogy ezeken túl mi várhat rám. A hentesüzlettől hazafelé menet azonban egyszeriben tervezgetni kezdtem. Ha Lajos őfelsége is nehezen beszél, akkor miért baj, hogy én is dadogok? Ki tudja, talán valamilyen úton-módon a király közelébe kerülhetek, és akkor ő is megbizonyosodhatna arról, hogy vannak hozzá hasonló emberek; ebbéli örömében pedig akár még valami csinos tisztséget is adományozhat nekem.

Azokban a napokban alig törődtem a kitalált lovagjaimmal, helyettük a királyról és az udvaráról álmodoztam. Merész terveket szőttem arra vonatkozóan, hogyan juthatnék be a Louvre-ba, hogyan találkozhatnék és ismerkedhetnék meg őfelségével, hogy aztán ő a bizalmába fogadjon és kinevezzen miniszterének. Olyanokról ábrándoztam, hogy például meglesem, amikor kikocsikázik, utánafutok, fölkapaszkodom a hintóra, és bemutatkozom. Még az se baj, hogy nem tudom kimondani a nevemet, ő egyből észre fogja venni, mi a helyzet, megállítatja a kocsit, maga mellé ültet, és onnantól fogva sima az út. Az ehhez hasonló ábrándozásban az sem zavart túlságosan, hogy a király évtizedekkel öregebb volt nálam, de ami a legfontosabb: országos ügyekbe semmiféle beleszólása nem volt; élete leginkább abból állt, hogy bejárta a párizsi és a környéki palotáit, amelyekben aztán udvaroncai a legkülönfélébb szórakoztatási módokat találták ki, csak hogy lekössék valamivel az idejét és a figyelmét, és ne vonják magukra a haragját amiatt, mert unatkozik. Hiába XIII. Lajos ült a trónon, Franciaország gyeplőjét Richelieu bíboros tartotta és fogta magához olyan szorosan, hogy őfelsége öccsét, a trónörökös Gaston herceget sem engedte még hozzáérni sem. Egyszóval a király nem sok vizet zavart, és amikor évtizedes meddő házasság után a királyné váratlanul megfogant – Gaston herceg nagy bánatára –, szerte Párizsban, sőt egész Franciaországban az emberek nagy tétekben hajlandóak lettek volna fogadni arra, hogy nem Lajos az apa, hanem vagy Richelieu bíboros, vagy az ő pártfogoltja, egyben kijelölt örököse: Mazarin.

Az a hír tehát, hogy a király dadog, engem egy időre megnyugvással töltött el. Ez azonban nem tartott sokáig. Tizenhat esztendős voltam: ez volt az az év, amikor francia csapatok megszállták Lotharingiát, és Franciaország immáron nemcsak névlegesen, hanem tényszerűen is beszállt a Németországban zajló háborúba. S ugyancsak ez volt az az év, amikor az én víg párizsi napjaim egyszeriben minden előzmény nélkül véget értek. Nem számítottam rá, hogy hirtelen óriásit fordul az életem, nem is számíthattam, hiszen ennek előjele nem volt: apám rendületlenül intézte napi ügyeit (melyek egyébként megsokasodtak azután, hogy az általa vezetett kőműveslózsi – nem kis részben nővéreim házasságainak köszönhetően – egyesült egy másikkal), már a tanításommal se nagyon törődött (amit én annak tudtam be, hogy föltehetőleg megtanultam mindent, ami az élethez szükséges); anyám többnyire otthon tartózkodott; én meg hol olvastam, hol írtam, hol ábrándoztam, hol összeszorított ajkakkal jártam Párizs utcáit, és bámultam az embereket, a világ dolgait. Aztán ez az egész egy csapásra kifordult a helyéből, az életem egyik napról a másikra fölborult, és soha nem lett többé olyan, mint azelőtt.

Mindaddig egy percre sem tettem ki a lábam Párizsból. Ez persze a szó szoros értelmében véve nem igaz, hiszen előfordult, hogy csatangolásaim során a városfalakon kívülre merészkedtem, és eljutottam a legközelebbi majorságokig. S az is előfordult nagy ritkán, hogy ételt vittem apámnak valamelyik falakon túli építkezésre, ahol jobbára különféle apátságok összedőlni készülő melléképületeit állították helyre. Ám mindezzel együtt elmondható, hogy életem első tizenhat esztendejét kizárólag Párizsban töltöttem. Abban a városban, amelyet azt követően csupán egy ízben volt szerencsém egy rövid időre újra látni, azóta viszont nem tettem be oda a lábamat. Mégis, mindmáig igen elevenen él az emlékezetemben: be sem kell csuknom a szemem ahhoz, hogy lássam magam előtt a Notre-Dame csonka tornyait, a Bastille komor épületét, a Temple szűk, lószaros utcáit az újonnan épült palotákkal, a lökdösődő embereket, a király színpompás ruhába öltözött testőreit, a nemesurak zsúfolásig cicomázott hintajait a Louvre körül; és ahogy mindezeket fölidézem, már érzem is a Szajna bűzét – amellyel talán csak a kurváim szaga vetélkedett –, hallom a szűk utcában elakadt szekeresek méltatlankodását, a gúnyos párizsi kacajt, a pletykákat és a nemeskisasszonyok játszadozásának hangjait a Tuileirák felől. Nem mondom, hogy mindez hiányozna, hiszen a városi kosz és a mocsok nem hiányzik az embernek, ám Párizs gyermekkorom legmeghatározóbb része volt, és hiába volt eme gyermekkor boldogtalan, keserédes, könnyfacsaró emlékek törnek fel belőlem, amikor Párizsra vagy egyáltalán, a városi nyüzsgésre gondolok.

Tizenhat esztendős voltam tehát, mikor egy este apám egy szerzetessel állított haza. Amikor megpillantottam a frátert, nem tulajdonítottam túl nagy jelentőséget neki, máskor is előfordult nálunk papi látogató. Egyes templomok és kolostorok olyan szegények voltak, hogy nem volt lehetőségük gondnokot tartani, ezért az egyház szolgái maguk intézték világi dolgaikat. Apám persze az ő jószívűségével ilyenkor alacsonyra vitte a munkadíjakat, minek köszönhetően híre ment, hogy ez a derék istenfélő kőműves a szegényebb templomoknak olcsón dolgozik, úgyhogy sorba érkezek a lózsihoz a megrendelések. (Mellesleg a mai fejemmel visszagondolva igen furcsának találom, hogy abban az időben, amikor a katolikus egyház úgy döntött, hogy végre megrázza magát és válaszol a protestantizmus kihívásaira, egy templom, ha még oly kicsiny is, a fogához – illetve a benne szolgálók fogaihoz – kényszerül verni a garast; ám nem akarok rosszindulatú lenni és feltételezni bármit is.) Egyszóval ezen az estén is egy szerzetes jött el hozzánk, de mint rövidesen kiderült, ő nem a temploma építészeti ügyeit akarta nálunk intézni. Ez a bencés fráter engem jött megnézni, apám invitálására, aki ekkor már kész tervekkel volt a jövőmet illetően.

A bencés atya igen jóindulatúnak mutatkozott az irányomban, mosolygott, és azt kérdezte tőlem, mi a nevem. Ez nyilván próbaként szolgált, hiszen föltehetőleg már tudta, hogy ugyanúgy hívnak, mint az apámat. Persze, csak nagy nehézségek árán tudtam kinyögni, azt is csak részben: odáig jutottam, hogy Jean, a Fessart-ral már nem sikerült megbirkóznom, le is tettem róla, hogy kimondjam. A bencés továbbra is mosolygott, megdicsért a nevemért, mondván, nagyon jó, hogy Jeannak hívnak, hiszen a bencések egyik fő patrónusának is János a neve. Föl akartam vágni a tudásommal, s kérkedve megkérdeztem tőle, hogy melyik Jánosról van szó: Keresztelő Szent Jánosról, avagy Jézus azon tanítványáról, aki az egyik evangéliumnak a szerzője, netán arról a Jánosról, aki a Jelenések könyvét írta? Beletellett némi időbe, mire a kérdést ki tudtam magamból préselni, ám a fráter türelmesen végighallgatott, egy pillanatra se hervadt le arcáról a mosoly. Aztán bólintott, és közölte apámmal, hogy a rossz beszédem ellenére valóban okos és olvasott ember vagyok. Apám jelezve, hogy ő ezt megmondta előre, és megkérdezte a barátot, mit gondol, megfelelek-e. A barát habozás nélkül rávágta, hogy igen, hozzátéve, hogy Szent Benedek rendje örömmel fogad mindenkit, aki jó szívvel, igaz hittel és lemondás örömével vezéreltetve áll közéjük.

A fráter rövidesen elbúcsúzott, ám előtte megáldott, és sok boldogságot és legfőképpen kitartást kívánt a rám váró úthoz. Egyelőre nem értettem, miért, de valami már derengeni kezdett, ami aztán perceken belül bizonyossággá vált. Miután a szerzetes távozott, apám elém állt, és ellentmondást nem tűrő hangon közölte velem, hogy holnap indulunk Solesmesbe, ahol beköltözöm az ottani kolostorba, és beállok a bencések közé.

Vissza a tetejére