Benedek Szabolcs

2019/3 - Az első páciens2018/2 - Tizenegyes: Esterházy 2018/1 - Kádár hét napja2018/1 - Kádár hét napja2017/4 - Borbála kihajózott2017/3 - Vannak, de nincsenek szavak2017/2 - Még egy remake2017/1 - Olvasónapló, 2017 tavasza – Haklik Norbert, Bajnai Zsolt, Gabriel García Márquez könyveiről2016/3 - Két remake (Kosztolányi Dezső: Fürdés; Móricz Zsigmond: Tragédia) 2016/1 - A fiumei cápa2015/1 - A kvarcóra hét dallama2014/4 - A kutya elveszett2014/3 - Retrocsoki2014/1 - Retrothriller2013/3 - Focialista forradalom2013/2 - Palacsintaparti2012/4 - Mi lesz akkor a forradalommal?2011/4 - A pozsonyi hajó2011/4 - Hová tűnt Agnes? (St. Pulcher: Jaddersville) 2010/2 - Távkapcsolós futball2010/2 - Boldog békeidők2010/1 - Tiszta hang2009/1 - „Figyelj, Prücsök, ebből leszünk gazdagok”2008/4 - Két kabát2008/3 - Nyugatos szabadkőművesek – szabadkőműves nyugatosok2008/2 - A szolnoki vár2008/1 - A mészáros2007/3 - Olvasónapló, 2007. nyár2006/2 - Víg párizsi napjaim2005/3 - Carpzow tanár úr különszemináriuma2004/4 - A rózsakeresztesek2004/3 - Templomos lovagok2004/1 - Rehabilitáció2003/3 - Olvasónapló, 2003. nyár2003/2 - Petrovics Sándor és egy fantasztikus regény2002/4 - Eutanázia2002/3 - Dokumentumregény2002/2 - Biciklinyereg2002/2 - Olvasónapló, 2002. június-július2001/3-4 - Elbeszélés a szerelemről, melyhez vér tapad2001/1 - Stadionokról2001/1 - A lét elviselhető könnyedsége2000/4 - A galamb2000/4 - A történetmondás határai feszegetve vannak2000/3 - A megtisztulás ideje2000/3 - A megtömött hattyú2000/2 - Kedves Pista,1999/3 - Tizenöt év1999/2 - „Senki se mer szembenézni azzal, milyen a szex...”1999/1 - Boldizsár meglátogat1998/1 - A hely, ahol (Vallomás vagy jegyzet)

A mészáros

Amikor Nagy Jóskát elhagyta a felesége, azt ígérte neki:

– Ne féljen, nem mondom el senkinek, hogy mér’ hagyom el. Éntűlem nem fogja megtudni senki se. Épp elég szégyen volt az nekem is.

Nagy Jóska a konyhaasztalnál ült, jobb kezével a zsíros asztalra könyökölt, a bal kezével pedig egy olyan késsel játszott, amit a mészárszékről hozott el. A kés is véres volt, meg a Nagy Jóska keze is.

– Igazándibul korábban el kellett volna már hagynom magát, csak megsajnáltam. Mer’ végtére is jó ember maga, Jóska. Nem is mentem vóna magához, ha nem tudtam vóna, hogy jó ember.

Hiába hozzá beszélt, az asszony közben háttal állt neki, a holmijait dobálta bele egy batyuba. Nagy Jóska nézte a hajladozó asszonyt, bámulta a szoknya takarása alól is kisejlő fenekét és combjait, és kaparást érzett a torkában.

– Tudom ám, hogy hová mégy.

– Ha tudja, akkor jól van – az asszony most se nézett feléje.

– Ű is idegyön segíteni? Mer’ egyedül nem bírod ezt a sok holmit. Tűlem meg ne várd, hogy odavigyem.

– Egyet se tartson attól, elintézem én eztet. Magának még csak gondolatja se legyen vele.

Nagy Jóska letette a kést, és megpödörte a bajuszát. Szép, nagy, kackiás bajusza volt – amikor még csak udvarolt a feleségének, az egyszer azt mondta neki, hogy úgy fest vele, akár egy csendőr.

– Oszt’ attól nem félsz, hogy a szájukra vesznek az emberek?

Az asszony bekötötte a batyukat, jól megpaskolta mindkettőnek az oldalát.

– Nem félek.

– Hát az a gazember se fél?

– Ű se fél – az asszony végre szembefordult Nagy Jóskával, csípőre tette a kezét, úgy mondta neki: – Egyébként pedig egyáltalán nem gazember. Jóravaló, derék legény.

– Fiatalabb nálad...

– Hát aztán?

– Azt ne mondd má’, hogy különb nálam.

Az asszony néhány hosszú pillanatig még állt ott csípőre tett kézzel, végül nem mondott semmit, a hátára dobta az egyik batyut, a kezébe vette az egyik kosarat, és imbolygó léptekkel elindult kifelé. Nagy Jóska újra megfogta a kést, és kis karcolásokat ejtett vele az asztal lapjába.

Nemsokára visszajött az asszony, s azt mondta:

– Hiába vesz a szájára a falu, mi elkőtözünk.

– Mikó’?

– Lehet, hogy má’ hónap.

– De máma ott alszol nála, ugye?

– Mindég nála alszok ezentúl.

Az asszony vállára vette a másik batyut, megragadta a másik kosarat. Elindult kifelé. Az ajtóban megállt egy pillanatra, Nagy Jóskára nézett.

– Hát, Isten áldja magát, Jóska.

Nagy Jóska nem mondott semmit. Nem is nézett a feleségére. Még mindig a késsel játszott, karcolgatta a pengével az asztal lapját.

Aztán egyszer csak fölugrott, kiment a házból, elment a kerítésig, kinézett az utcára. Az utca végén megpillantotta a feleségét. A legény is ott volt: a hátára dobta az egyik batyut, és megfogta az egyik kosarat. Nagy Jóska addig nézte őket, míg el nem tűntek a szeme elől.

Délután nem találta a helyét. Visszament a mészárszékre, fölvette a véres kötényt, de csak kóválygott, nem tudott a munkára figyelni – hol tele volt a feje mindenféle gondolatokkal, hol meg olyan üres volt, akár egy kongó bádoghordó. Amikor a bárddal majdnem az ujját is levágta, egész testében remegni kezdett, az arca pedig olyan fehér lett, hogy a segéd megragadta a karját, és rákiáltott, hogy térjen magához, mert mindjárt elvágódik, bele, a húskupacba. Nagy Jóska mordult egyet, aztán lassú mozdulatokkal, nehogy megint elrontson valamit, leszedte magáról a kötényt, és meghagyta a segédnek, hogy csinálja tovább egyedül, ő hazamegy, mert nem jól érzi magát, azzal átballagott a házába.

Odahaza vette csak észre, hogy a húsvágó bárdot még mindig a kezében szorongatja.

Este odament ahhoz a házhoz. Sokat gondolkodott, odamenjen-e, végül fölnyalábolta az asszony ott maradt ruháit, az egészet batyuba kötötte, a vállára dobta, és elsétált vele hozzájuk. Odafelé azon gondolkodott, hogy bemenjen-e úgy is, ha sötétek az ablakok. Lásson-e olyat, amit nem szívesen lát? Úgy döntött, lesz, ami lesz, bemegy. Legföljebb meglepi őket.

Világosak voltak az ablakok. Nagy Jóska benézett az egyiken. A konyhát látta éppen: a felesége kenyeret szelt, a legény a zsírosbödönben matatott. Nagy Jóska gyorsan elfordult, nem akarta látni a felesége ismerős mozdulatait.

Zörgetés nélkül nyitott be. A felesége éleset sikított, a legény fölpattant az ültéből, és a zsírtól fénylő kést szorongatva fordult az ajtó felé. Nagy Jóska belépett, odadobta a batyuba kötött ruhákat a konyha kövére:

– Ezeket otthon hagytad.

Az asszony letette a kenyeret, odaszaladt, leguggolt, megbontotta a batyut.

– De ezeket pont azé’ hagytam ott – csattant föl –, mert nem kellenek! Tudhatná, hogy nem is hordtam ezeket.

– Nekem se kellenek – mondta Nagy Jóska.

A legényt nézte, amaz köszönésképpen biccentett feléje, azután félszegen pislogva állt az asztal mellett. A kést letette. Nagy Jóska nagyon véznának találta, úgy saccolta, hozzá képest olyan feleannyi erő lehet benne.

– Legfőjebb itt hagyjuk űket – az asszony fölállt, hirtelen megragadta Nagy Jóska karját. – Higgye el, hogy jobb lesz ez így! Nem fogjuk többé egymást kínozni. S az is lehet, hogy talál magának olyant, akivel rendben lesz minden.

Nagy Jóska kinyitotta a száját, mondani akart valamit, végül csöndben maradt.

– Nem fog minket többé látni – az asszony ellépett Nagy Jóskától, odament a legény mellé. – Má’ összecsomagótunk. Reggel elmegyünk a környékrül is. Elkőtözünk. Higgye el, jobb lesz ez így.

Köpcös kis emberke volt a Balogh Sanyi úr – mert hát úrnak szólíttatta magát –, de amilyen kicsi, akkora volt a szája neki. Folyton beszélt, és amibe lehetett, belekotnyeleskedett. Megtehette, mert gazdag ember volt: sok mindennel kereskedett, kiterjedt üzletkört birtokolt. Ócskásként kezdte a háború után, ám rövid idő alatt magasra kapaszkodott – egyesek szerint a környéken már nem is volt olyan bolt vagy kereskedés, amihez nem lett volna köze.

Nagy Jóskát régről ismerte: már akkor is járt ide, amikor még az öreg Nagy vitte a mészárszéket, hol húsért, hol csak azért, hogy beszélgethessen kicsit. Mert beszélgetni nagyon szeretett, leginkább persze úgy, hogy ő beszélt, a másik meg hallgatott. Az öreg Nagy jó partner volt ebben, ő még a fiánál is hallgatagabb ember volt, csak akkor szólalt meg, amikor feltétlen mondani kellett valamit, úgyhogy engedte a Balogh Sanyit – akkor még nem volt úr – szabadon kibontakozni. Lehet, hogy ezért, lehet, hogy más miatt, mindenesetre a Balogh Sanyi ezután figyelemmel kísérte a mészárszék sorsát. Az öreg Nagy sebesülten és betegen tért haza a háborúból, később is gyakran betegeskedett, igazából soha nem nyerte vissza a régi erejét, a gazdasági válságot pedig nem is élte túl. A mészárszék bizonyára bezárt volna, ha a Balogh Sanyi úr nem áll a pendelyes állú Nagy Jóska mellé, és nem támogatja addig, amíg teljesen ki nem tanulja a mesterséget a bárd precíz használatától kezdve az üzleti fortélyokig. Nagy Jóska a védőszárnyak alatt mindent szépen megtanult, és mikor már a saját lábán is képes volt megállni, a Balogh Sanyi úr személyében állandó vevője akadt, akinek – mint a jó vevőknek mindenütt – rendszeres és soron kívüli kedvezmény dukált.

Azon a reggelen is pontosan érkezett az áruért a teherautójával, és mint mindig, árgus szemekkel nézte, ahogy Nagy Jóska és a segéd kimérik a kívánt mennyiségű húst – nem mintha attól tartott volna, hogy becsapják, egyszerűen úgy gondolta, hogy a jó üzlet alapja az, ha mindenre odafigyel. Azt is kiszúrta, hogy a Nagy Jóska kezében kicsit bizonytalanabbul áll a bárd, és a mozdulatai sem olyanok, mint rendszerint. Meg is kérdezte tőle:

– Tán’ nem jól aludtál, Jóska fiam? Karikásak a szemeid.

Nagy Jóska ránézett pártfogójára, de nem mondott semmit. A Balogh Sanyi úr együtt érzőn bólogatott:

– Végtére is azt is megértem, ha éjjel nem aludtál. Elég nagy csapás az ilyen. De hát a férfiember azér’ férfiember, hogy túlélje ezeket. Az asszony meg menjen, ha menni akar. Nincs rosszabb egy házsártos, gonosz némbernél, akit má’ semmi nem köt az urához, mégis egy fedél alatt eszi őket a méreg.

Nagy Jóska megint a Balogh Sanyi úrra nézett, ám továbbra is csöndben maradt, csak a bárd járt a kezében.

– Igen, tudok rúla – bólintott megint a Balogh Sanyi úr. – Azonban ne hidd, hogy olyan különleges dolog... Azt is tudom, hogy fáj most neked, úgyhogy csak azt tudom tanácsolni, hogy szedd össze magad minél elébb, és keress magadnak másik nőt.

– Aztán hunnét keressek, Sanyi úr? – mordult föl Nagy Jóska. – A környéken nemigen akadnak eladó menyecskék.

– Hát nézzél messzibbre. Menjél be Budapestre, ismerkedjél. Akármennyire is összezsugorodott ez az ország, jócskán akadnak benne jóravaló jányok. Még válogathatsz is köztük.

– Oszt mikó’ ösmerkedjek? – Nagy Jóska jókorát csapott a bárddal. – Nincs nekem arra időm. Nem zárhatom be a mészárszéket azér’, mert ösmerkedni megyek.

– Arra is van megoldás, fiam. Olvassál újságot. Ha akarod, má’ ma hozok neked. Tele van hirdetésekkel, hogy milyen nők keresnek maguknak férjet. Nincsenek kevesen, aztat előre megmondhatom.

– Az újság ilyenekről is ír? – Nagy Jóskának kikerekedtek a kialvatlan, karikás szemei.

– Má’ hogyne írna! S ha egyik sem felelne meg, te is írhatsz belé, hogy milyen asszonyt keresel. Azt is el tudom intézni neked. Hanem mondd csak – a Balogh Sanyi úr a sarokban álló kondér felé bökött –, az ottan friss?

Nagy Jóska is arrafelé nézett, és csak néhány másodpercnyi hallgatás után szólalt meg:

– Friss.

– Mi az? – nyújtogatta tömzsi nyakát a Balogh Sanyi úr – Malac?

– Az. Malac – felelte csendesen Nagy Jóska – De másfajta, mint a többi. Én se tudom, pontosan milyen. Valami külfődi fajta. Este hozták. Kóstolóba.

– Hát rakjál nekem belűle. Én is meg akarom kóstolni.

A hirdetést a Balogh Sanyi úr fogalmazta meg: „Egzisztenciával rendelkező hentes és mészáros Budapest mellett jó szándékú, tisztes hajadonokkal ismerkedne.” Nagy Jóska nem tudta pontosan, mit jelent az, hogy egzisztencia, de ráhagyta a Balogh Sanyi úrra a dolgot. Nem igazán bízott ebben a hirdetősdiben, idegenkedett tőle, ám úgy volt vele, hogy pártfogójának igaza van: végül is nincsen vesztenivalója, legföljebb újabb tapasztalatokkal gazdagodik.

Ennél fogva roppant meglepődött azon, hogy alig két héttel azután, hogy a Balogh Sanyi úr elvitte a hirdetést az újságba, levél érkezett egy bizonyos Katától, aki kissé kacskaringós, ám szép betűkkel kanyarított írásával tudatta vele, hogy jelenleg Budapest belvárosában egy tisztes családnál cselédkedik, azonban hamarosan letelik a szolgálati ideje, és szeretne férjhez menni, ám épp eléggé kiábrándult a sok fővárosi csibészből ahhoz, hogy ne ott keressen magának párt, hanem vidéken, ráadásképpen pedig az, hogy „Budapest mellett”, sok minden tekintetben a legideálisabbnak látszik a számára. Nagy Jóska kétszer is végigböngészte a levelet, és másnap reggel megmutatta a Balogh Sanyi úrnak. Amaz elolvasta, bólogatott, megcsapdosta a Nagy Jóska vállát, majd azt mondta neki:

– Hí’d meg űt magadhoz minél hamarébb. Nem jó megvárakoztatni a fehérnépet. Lehet, hogy több hirdetésre is válaszolt.

– Híjjam meg? – csodálkozott Nagy Jóska. – Hát illendő dolog az?

– Mér’ ne lenne illendő, egykomám? Ű akar vidékre jönni, nem te Budapestre, a menyecske vidéki embört keres, nyilván látni akarja, hogy ha úgy alakul a dolog, hová kötözik, írd meg még máma neki, hogy jöjjön el vasárnap a délutáni busszal. A cselédeknek olyankor kimenőjük van. Ha gondolod, segítek neked megfogalmazni a levelet.

Nagy Jóska vakarta az üstökét, nem szólt.

– Hanem figyeljél csak – folytatta a Balogh Sanyi úr. – ‘Oszt a válási papírok rendben vannak-e? Mer’ ha házasodni fogsz, azok kellenének ám. Anélkül nem megy. A feleséged meg úgy eltűnt azzal a pendelyes gyerekkel, mint a kámfor, pedig a legénynek tartozásai is voltak, aztat se fizették ki. Állítólag ott hagyták a holmi nagy részét a házban, nyilván azér’, hogy abból elégítessenek ki a hitelezők.

Nagy Jóska rövid hallgatás után szólalt meg:

– Majd elintézem én eztet a dolgot velük – mondta tompán.

– ‘Tán tudod, hogy hová mentek?

– Különben is – csattant föl hirtelen Nagy Jóska –, mér’ kő egyből házasságra gondolni?

A Balogh Sanyi úr elmosolyodott:

– Igazad van, egykomám. Tényleg nem kő’ elhamarkodottan igába hajtanod a fejed. Az is jó, ha az ember eleinte csak cicázik, ösmerkedik – kacsintott. – Hanem figyeljél csak, má’ rég akarom kérdezni, abból a különleges malacból, abból a külfődiből, van-é még neked? Mer’ a múltkor nagyon ízlett.

Nagy Jóska lehajtotta a fejét, amikor azt mondja:

– Most nincsen. Nem is tudom, hogy lesz-e.

Cserfes, kikapós pesti menyecske volt a Kata. Igaz, hogy elmondása szerint vidéki lánynak született, faluról került a fővárosba, ám minden mozdulatán és szaván érződött a pestiség. Onnantól fogva, hogy belépett a Nagy Jóska házának ajtaján, be se állt a szája, csak úgy ömlött belőle a szó. Beszélt a gazdáiról, Budapestről, az utcákról, a házakról és a terekről, de a leginkább a sok csibész férfiról, akik olyan sok mindennel áltatták eddig, majd miután megkapták, amit akartak, úgy eltűntek, mint a kámfor, a színüket se látta többé.

Hanem Nagy Jóska tetszett neki. Hiába, hogy alig szólalt meg, jobbára csak konok arccal hallgatott, lehet, hogy éppen ezért, de a Kata egyértelműen kinyilvánította feléje szándékait. Azt követően, hogy szemrevételezte a házat, ragaszkodott hozzá, hogy lássa a mészárszéket is – mintha előre föl akarná mérni, hogy néz ki az, ami biztosíthatná az ő itteni megélhetését is. Úgyhogy Nagy Jóska átvezette a szomszéd épületbe, a jégen tárolt húsok és a bárdok közé. Kata ott térült-fordult, nézelődött, kacagott, aztán nagy hirtelen a Nagy Jóska ölébe ült.

– Milyen szép itt magánál – jelentette ki, és egyszeriben egészen elkomolyodott.

Nagy Jóska csak mordult egyet, de nem szólt semmit. Belenézett a Kata nagy kék örvénylő szemeibe, és a torkában dobogott a szíve. Észrevette a lány is:

– No, hát, ne legyen olyan izgatott. Nem bántani akarom magát – azzal odanyomta puha ajkait a Nagy Jóska szájához.

Kicsivel később újból fölkacagott, és a Nagy Jóska bal kezét, ami addig a húsdaraboló pult szélén hevert, elvette onnét, és a jobb mellére helyezte. Aztán megint odahajolt a férfi szájához.

– Talán nem tetszek magának? – kérdezte utána évődve, de érezhető csalódással.

Nagy Jóska elfordította a fejét:

– De igen.

– Nekem nem úgy tűnik – a lány a férfi ölénél matatott.

Nagy Jóska még mindig a fölkínált mellet fogta a bal kezével, amikor a jobb kezével lekevert egy irtózatos erejű pofont. Akkorát, hogy Kata a húsdaraboló pult elé zuhant.

– Így csináltad a pestiekkel is? – rikoltotta Nagy Jóska. – Ezt mindet tőlük tanultad?

– Én csak azt hittem... – a lány arcát elöntötte a könny.

– Mit hittél? Hogy én is pesti csibész vagyok? Mer’ az olyanok kellened neked?

A lány zokogott:

– Akkor meg miért hívott ide? Ha nem is tetszek, minek hívott?

Másnap reggel, mint rendesen, jött a hétfői szállítmányért a Balogh Sanyi úr. Azonnal észrevette a Nagy Jóska gyűrött arcát, a szeme alatti karikákat. De csak azután tette szóvá, hogy átvette az árut és megírták a papírokat. Akkor kacsintott, és azt kérdezte:

– Aztán hun van a menyecske? Alszik még ‘tán?

Nagy Jóska először nem akart válaszolni, végül annyit mondott komoran:

– Nincs má’ itt.

– Mikó’ ment el? Hajnalban?

– Még tegnap elment.

– De azér’, látom, jól megvoltatok – a Balogh Sanyi úr fölnevetett, és a Nagy Jóska nyakára mutatott. – Meg is karmolt a kis vadmacska.

Nagy Jóska a nyakához kapott. Észre se vette eddig a sérülést.

– Mikó’ gyün legközelebb?

– Nem gyün többé – Nagy Jóska lehajtotta a fejét.

– Akkó’ nem tetszett annyira?

– Egy kurva vót.

A Balogh Sanyi úr vállat vont.

– Te tudod, Jóska fiam. Ha nem tetszik, hát nem tetszik. De azér’ szórakozzál csak kicsinyég velük. Rád fér – biccentett, és indult volna már kifelé, amikor Nagy Jóska utánaszólt:

– Sanyi úr. Várjon má’... Kaptam megint abbul a húsból.

– Hát melyikbül?

– Abból a külföldi malacból. Ami úgy ízlett magának a múltkor. Elviszi-e?

– Nincs rá vevő?

Nagy Jóska vállat vont:

– Nem árulom én eztet. Én is úgy kapom, oszt szívességből adom.

A Balogh Sanyi úrnak fölcsillant a tekintete:

– Hát, ha úgy adod, akkó’ elviszem örömmel.

– Ott van abban a vájlingban – mutatta Nagy Jóska. – Kivigyem az ótóhoz?

– Hozzad – felelte a Balogh Sanyi úr. Kifelé menet, a mészárszék előtt megfordult, és azt kérdezte: – Lejár a hirdetés hamarosan. Meghosszabbítsuk?

Nagy Jóska bólintott.

A következő lánnyal se volt szerencséje. Legalábbis azt mesélte a Balogh Sanyi úrnak. Igaz, nem is lány volt, hanem elvált asszony, kicsit talán még idősebb is nála, de legalább akkora darab, hogy elment volna segédnek is a mészárszékre. Egész messziről érkezett, majdhogynem az ország túlsó feléről, egy kis faluból, merthogy ott állítólag a szájára vették a népek, amiért elvált, és utána már nem kellett senkinek. Habár kellett, csak éppen nem arra és nem addig, amire ő szerette volna. Elmondása szerint megint férjhez akart menni, és egy rendes, jóravaló embert keresett, ennek ellenére mégis úgy viselkedett, mint az a riherongy Kata. „Úgyhogy ez se jön ide többet” – tette hozzá mindehhez Nagy Jóska.

A Balogh Sanyi úr megcsóválta a fejét, de nem mondott semmit. A húsnak viszont megint nagyon örült. Merthogy ismét volt külföldi malachús.

A harmadik menyecske egy kiugrott apáca volt, aki megszökött a zárdából, otthagyta Krisztus szolgálatát, és – ahogy mondta – mostantól fogva úgy akart élni, mint a többi nő. Sőt, még úgyabbul: igen vehemens némbernek mutatkozott, egyáltalán nem csinált titkot abból, hogy be akarja hozni azt, amiről a zárdaévek alatt lemaradt. Az is látszott rajta, hogy az utóbbi időben ráhajtott az efajta gyakorlásra: szégyenlőség nélkül nyúlt a dolgok után, és bizonyos tekintetben már le is hagyta azokat, akik a zárdán kívül töltötték addigi életüket. Miután észlelte, hogy hiába tapogatózik, nem azt találja, amit akar, szó nélkül kikacagta Nagy Jóskát. Ő se jött többé.

– A fene se gondóta volna – mondta Nagy Jóska, amikor megint adott a külföldi malachúsból egy kis kóstolót a Balogh Sanyi úrnak –, hogy ilyenek tudnak lenni a nők.

– Ne csodálkozzál ezen, fiam – intette pártfogója. – Aki hirdetésre jelentkezik, annak jó eséllyel vaj van a fején. De türelmesnek kell lenned, mert majd csak megtalálod az arra érdemeset. Hanem figyeljél má’, ebből a húsból mindég ennyi van?

– Mindég...

– Mer’ szívesen vennék belőle nagyobb tételt is. Elkelne az másutt is.

Nagy Jóska vállat vont:

– Én csak ennyit kapok.

– S hunnét szerzed? Mer’ elmennék oda személyesen, vásárolnék az illetőtül.

– Ne haragudjék, Sanyi úr, de űneki sincs sokkal több. Valahonnét külfődrül kapja, és mindég igen keveset. Nekem csak azér’ ad belőle, mert régi cimborák és kollegák vagyunk.

A Balogh Sanyi úr vállat vont, mintha mindegy volna neki. Pedig dehogy volt mindegy. Párszor még próbálkozott, de Nagy Jóska továbbra se árult el semmit a beszerzési forrásról – sűrű bocsánatkérések közepette szakmai titkokra hivatkozott. A Balogh Sanyi úr erre fölküldte az embereit Pestre, szimatoljanak körbe, melyik mészárszéken vagy hentesüzletben lehet szerezni ennek a különleges malacnak a húsából, sőt a vámhivatalnál is érdeklődött, hoztak-e be az országba valami speciális hússzállítmányt. Sehol nem járt sikerrel – mint ahogy az ismerős agrárszakemberek sem tudtak semmi okosat mondani a faggatózására, miszerint melyik az a malac, amelyiknek olyan egyedi, édeskés a húsa, és sem a Csonka-Magyarországon, sem a Nagy-Magyarországon nem ismerik.

Aztán egyszer Nagy Jóska egy kicsit másféle hússal kínálta. Azt mondta: ugyanaz a fajta, csak ez kövérebb példány volt, biztos az ízén is lehet érezni, hogy zsírosabb.

– Mintha látszódna is rajta – bólogatott a Balogh Sanyi úr, miközben nézte a vájlingot. – Te megkóstoltad?

Nagy Jóska elfordította a fejét:

– Én nem szeretem.

– Oszt a tegnapi menyecske milyen volt?

Nagy Jóska egy pillanatra félmosolyra húzta a száját:

– Ne is mondja, Sanyi úr. Csúnya, izzadós, kövér némber. Nem is járt, hanem gurult.

– Azé’ eljátszadoztál vele? – kacsintott a Balogh Sanyi úr. – Ha má’ itt vót...

– Kitettem a szűrét igen hamar – felelt Nagy Jóska, és beleállította a bárdot a húsdaraboló pultba.

Nem sokkal ezután a körzeti csendőrparancsnok látogatta meg a mészárszéket. Egyedül jött, és igen barátságosan viselkedett. Megkérdezte Nagy Jóskát, hogy megy a mészárszék, van-e forgalom, meg hogy miként érzi magát, és tud-e esetleg valamit a feleségéről. Nagy Jóska röviden, félszavakban válaszolt, és a csendőrparancsnok azon kérdésére is, miszerint hogy áll a válás dolga, csupán annyit mondott, hogy folyamatban van az ügy. A csendőrparancsnok ezután nem kertelt tovább, nyíltan megmondta, miért jött: keresnek egy Szabó Orsolya nevű nőszemélyt, aki egy budapesti élelmiszerüzletben állt alkalmazásban, majd pár hónappal ezelőtt nyomtalanul eltűnt. Azt azonban tudják róla – mondta a csendőrparancsnok –, hogy járt itt is. A hónapos szobában, amit bérelt, megtalálták Nagy Jóska levelét és címét.

– Emlékszem Szabó Orsolyára – bólintott Nagy Jóska, és megpödörte a bajuszát. – Tényleg járt itt nálam néhány hónappal ezelőtt.

A csendőrparancsnok elővett a zsebéből egy noteszt, tintaceruzával jegyzetelni kezdett.

– Aztán mi célból járt itt ez a nő, Jóska fiam?

– Ösmerkedés céljából. Miután a feleségem elment, a Balogh Sanyi úr javaslatára föladtam egy hirdetést. Arra jelentkezett.

A tintaceruza szorgosan járt a csendőrparancsnok kezében.

– Milyen hirdetést adtál föl? – szelíden, barátsággal kérdezte ezt a csendőrparancsnok, nem emelte föl a hangját, egyáltalán nem úgy tűnt, hogy ez valamiféle kihallgatás lenne.

– Hogy tisztes, fiatal nőkkel ösmerkednék. Akár házasság céljábul – Nagy Jóska óvatosan megkérdezte: – Aztat szabad, ugye?

– Persze, hogy szabad, fiam – a csendőrparancsnok bólintott, majd tett föl még néhány kérdést Szabó Orsolyáról: hogy nézett ki, pontosan mikor érkezett, miről beszélgettek, és mikor távozott. Nagy Jóska szépen megfelelt mindre, a csendőrparancsnok pedig barátságosan megköszönte a válaszokat. Miután elbúcsúzott, a kapuból még visszafordult, és azt mondta: – Nagyon finom az a külföldi malachús, Jóska. A Balogh úr többször is megkínált belőle. Legközelebb félreteszel nekem is olyat?

Pár nappal később visszajött a csendőrparancsnok, megint egyedül, és megkérdezte Nagy Jóskát, megengedi-e, hogy kicsit körbenézzen – nem mintha bármi baj lenne, csak a pesti kollégák megnyugtatása végett. Nagy Jóska bevezette a csendőrparancsnokot a házba, aki megdicsérte, hogy dacára annak, hogy nincs asszony a háznál, milyen nagy a rend. Aztán megint elővette a noteszt és a tintaceruzát.

– Tudsz-e még valamit mesélni erről a Szabó Orsolyáról, Jóska fiam?

Nagy Jóska habozott, a csendőrparancsnok biztatóan mosolygott. Azt mondta Nagy Jóska végül:

– Igen csúnyán beszélt.

– No. Aztán miket mondott?

Nagy Jóska elfordította a fejét.

– Nyugodtan mondhatod nekem, fiam, hallottam én már cifra dolgokat épp eleget.

– Aztat mondta – Nagy Jóska a padlót nézte közben –, vagyis hát aztat kérdezte, amikó’ a nadrágomba nyúlt, hogy hol van nékem a faszom.

A csendőrparancsnok rezzenéstelen arccal jegyzetelt.

Mikor távozóban volt, a kapuból ismét csak visszafordult, és nagyot sóhajtott.

– Kitört a háború, Jóska fiam. Érkeznek ide is hamarosan a behívók. Megyünk az oroszok ellen. De hogy mi lesz ennek a vége, aztat én nem tudhatom...

Megcsóválta a fejét, és kilépett az utcára. Nagy Jóska addig nézte a hátát, míg el nem tűnt a szeme elől.

Nem kapott behívót, mivel elsőként a nálánál fiatalabbakat sorozták be, Nagy Jóska azonban önként jelentkezett. Hiába próbálta a Balogh Sanyi úr lebeszélni róla, hogy a vesztébe rohan, és hogy minek siettetni azt, ami úgyis itt lesz előbb-utóbb, Nagy Jóska hajthatatlannak bizonyult. Amikor a Balogh Sanyi úr azt kérdezte tőle, miért akar föltétlen a háborúba menni, meg akar halni talán, csupán a vállait rángatta, de indokot nem árult el.

Mielőtt egy kora hajnalon elindult volna a kiképzőhelyre, mindent szépen elrendezett: a segédet röviden kioktatta az üzletvitel fortélyairól, és meghagyta, hogy bármilyen fönnakadás esetén bízza a dolgot a Balogh Sanyi úrra, akitől meg azt kérte, hogy viselje gondját a mészárszéknek, nézzen rá időnként. Olyan szokatlanul érzelmesen búcsúzott, hogy a Balogh Sanyi úrnak bizony könnyek szöktek a szemébe, az utolsó estén meg is ölelte pártfogoltját, nedves csókokat nyomott az arcára, és azt mondta neki:

– Bolond vagy te, Jóska fiam, de én szeretlek. – Majd azt kérdezte nagy komolysággal: – Akarod, hogy hozassak egy kurvát Budapestről? Pár órán belül ideér.

Nagy Jóska megrázta a fejét.

Nem nagyon húzták az időt az újoncok kiképzésével, néhány héttel a bevonulásuk után már a fronton találták magukat. Ezt a csendőrparancsnoktól tudta meg a Balogh Sanyi úr, a csendőrparancsnok ugyanis mindenáron beszélni akart Nagy Jóskával, ezúttal egy bizonyos Németh Eszter ügyében, akinek holléte után egy másik vármegye csendőrsége nyomozott, viszont a legutolsó információk szerint valahol ezen a környéken veszett el, mégpedig azt követően, hogy egy vasárnap délután meglátogatta az itt élő Nagy Józsefet.

– Mert úgy van ez, kedves barátom – magyarázta a csendőrparancsnok a Balogh Sanyi úrnak –, hogy ott van az az előző ügy, amivel kapcsolatban sem mi, sem a pesti kollégák nem találtunk nyomokat, én meg úgy voltam vele, hogy elég régóta ismerem Jóskát, és bármilyen fura ez az eset, azért mégse akartam még gondolatban sem ráterelni a gyanút. Itt van azonban ez a másik dolog ezzel a másik nővel, és amikor már több ilyenről hall az ember, akkor azért csak szöget üt valami a fejében... Érted ezt, ugye?

A Balogh Sanyi úr komor képpel bólogatott.

Haza akarták hát hívni egy kihallgatásra Nagy Jóskát a kiképzőlaktanyából, ám mire odaért a hivatalos parancs, a század már valahol Ukrajnában járt. „Majd ha visszatér a győztes hadjáratból – mondták az illetékesek –, ki lehet hallgatni. Addig ne zavarjuk ilyesmivel a honvédeket.” Megnyugtatásul pedig azt tették hozzá, hogy nem lesz az sok idő, az ellenség fejvesztve menekül, a németek rövidesen beveszik Moszkvát, és vége a háborúnak.

– Rövidesen – legyintett erre a csendőrparancsnok –, hallottunk már ilyet az előző háború idején is, aztán abból is mi lett... Aztán te tudod, hány nőt fogadott itt a Jóska?

– Tízet talán – felelte rövid gondolkodás után a Balogh Sanyi úr. – De nem többet egy tucatnál. Legalábbis ennyirül számolt be nekem.

Kilencet. Ennyi nőnek a levelét találta meg a csendőrparancsnok a házkutatás során. Mind ott volt összehajtogatva, borítékban, időrend szerint egymás tetején a komódban. Szépen megírt, gyöngybetűs levelek voltak, némelyiken még talán az illatot is lehetett érezni – egyrészük a hirdetésre válaszolt, másrészük már a gyakorlati kérdésekről szólt, hogy mikor és milyen busszal érkezik az illető. A csendőrparancsnok magával vitte, és alaposan átolvasta őket, majd lajstromba vette a hölgyek nevét és a borítékokon föltüntetett címeket.

Nem sokkal ezután fehérre vált arccal látogatta meg a Balogh Sanyi urat:

– Baj van, barátom. Megpróbáltam fölkeresni azokat a nőket, akik a Jóskánál jártak, de mindről azt tudtam meg, hogy nyomuk veszett.

A Balogh Sanyi úr ritkán szokott meglepődni, ezúttal viszont meglepetésében leült.

– Hogy érted azt, hogy nyomuk veszett?

– Ahogy mondom. Volt, amelyiknek a régi gazdáinál jártam, Budapesten, és azok fölháborodva mesélték, hogy a cselédjük egy vasárnap délután elutazott valahová, majd nem tért vissza onnét. S hát hová utazott a cseléd? Ide, a mi Jóskánkhoz. Az úrnő ideadta nekem a Jóska levelét, amit a cseléd holmijai között talált. De ez csak az egyik eset. A többi is mind hasonló ehhez.

A Balogh Sanyi úr arca is falfehérré változott.

– Te is azt gondolod, amit én?

A csendőrparancsnok komoran bólintott:

– Át kell kutatnunk azt a házat.

Átkutatták. De nem találtak olyat, amitől okosabbak lehetettek volna. Csak a levelek voltak, azon túl semmi egyéb.

Aztán a csendőrparancsnok, mint akibe villám csapott, hirtelen azt kérdezte a Balogh Sanyi úrtól:

– Arra emlékszel-e, hányszor adott a Jóska neked abból a különleges malachúsból? – s ahogy kérdezett, remegett a hangja.

– Talán tízszer – mondta a Balogh Sanyi úr rövid töprengés után.

– Egészen biztos vagy ebben? – faggatta a csendőrparancsnok, és úgy érezte, hogy menten elhányja magát. Hozzá akarta tenni: „Nem kilencszer véletlenül?” – de ezt inkább nem kérdezte meg.

– Egészen biztos nem vagyok. Csak mondom, hogy tízszer.

Többet nem beszéltek erről. A csendőrparancsnok azt se engedte, hogy a csendőrök fölássák a kertet és a mészárszék udvarát. Azt mondta: úgyse találnának semmi érdekeset.

Bár terhelő dolog nem került elő, elfogatóparancsot adtak ki Nagy Jóska ellen, ám annak semmi haszna nem volt: a legutolsó föllelhető hivatalos adat az volt róla, hogy nem sokkal a bevonulását követően útnak indult a Szovjetunió felé – arról viszont már nem tudott senki megbízható információval szolgálni, hogy onnét a frontra vezényelték-e, avagy a megszálló egységeknél szolgált lengyel és ukrán területen. Több ezer Nagy József nevezetű harcol a seregben – érkezett rendre az újabb és újabb megkeresésekre a válasz –, olyan, mintha egy tűt keresnének egy szénakazalban, de nyugalom, a csapatok hamarosan hazatérnek, és onnantól fogva sima ügy lesz az azonosítás.

A csapatok azonban nem tértek haza egyelőre, csupán a sebesültek és a halottakról szóló értesítések jöttek. Nagy Jóskáról se így, se úgy nem érkezett hír. A faluban közben elterjedt, hogy vaj van a fején, nyomoznak utána, az emberek rejtélyes eltűnésekről és brutális gyilkosságokról kezdtek el suttogni, a csendőrparancsnok és a Balogh Sanyi úr azonban nem árultak el senkinek az ügyről semmit. A Balogh Sanyi úr fejében megfordult egyszer, hogy megemlíthetné a csendőrparancsnoknak, hogy ő megpróbálta kitudakolni Nagy Jóskánál a külföldi malachús eredetét, ám nem ment semmire vele, így hát az embereivel nyomoztatott utána, de ők se találtak semmit. Aztán úgy gondolta: ha a csendőrparancsnok nem hozakodik elő vele, ő se említi meg, jobb a dolgot nem bolygatni inkább.

Márpedig a csendőrparancsnok nem hozakodott ezzel elő, és egyébként is, mióta megpróbálták megszámolni, hányszor ettek a malachúsból, kerülték egymás társaságát, csak akkor találkoztak, amikor föltétlenül kellett.

„Pedig – gondolta a Balogh Sanyi úr –, egészen jó íze volt annak a húsnak. Még ma is érezni vélem néha a számban az ízét.”

Nagy Jóska nem került elő a háború után sem. Nem volt a hazatérő katonák között, és nem érkezett róla vöröskeresztes értesítés. Illetve egyszer, abban az időben, amikor már engedték haza a Szovjetunióból a hadifoglyokat, a Balogh Sanyi úr megpillantotta őt a Keleti pályaudvar környékén, a tömegben – már ha őt pillantotta meg. Látott ugyanis egy hozzá nagyon hasonlatos alakot, akinek mind az alakja, mind a mozgása olyan volt, mint a Nagy Jóskáé, mondjuk, az illető vékonyabb volt nála, de ezt be lehetett tudni a háborúnak és a hadifogságnak is. Mindenesetre a Balogh Sanyi úr utánakiáltott: „Jóska!”, és meg mert volna rá esküdni, hogy amaz ekkor egy másodpercre megállt és visszafordult, ám a következő pillanatban eltűnt a szeme elől.

Aznap este a Balogh Sanyi úr megint ezen az ügyön gondolkodott – elég sokszor az eszébe jutott amúgy –, és ahogy ült a konyhában, az asztalnál, a duruzsoló rádió előtt, egyszeriben mint aki megvilágosodott, a homlokára csapott:

– Hát persze! Tízen tűntek el, nem kilencen... A Jóska felesége is eltűnt. Meg hát ha má’ így vagyunk, hozzájuk számolhatjuk a legényt is, akivel együtt nyoma veszett...

A következő pillanatban azonban megfogadta, hogy erről a fölfedezéséről nem szól a csendőrparancsnoknak (aki addigra már megszűnt csendőrparancsnoknak lenni) – mindkettejüknek jobb az úgy, ha nem firtatják ezt a dolgot, de még csak nem is beszélnek róla többé.

Vissza a tetejére