Bevezetésképpen mindjárt a definíció problémájával szembesülünk: mit, illetve kit, kiket értünk „nyugatos” alatt? Mely szerzőket és alkotókat sorolhatjuk a Nyugat különböző nemzedékeibe? Nyilvánvalóan nem mindenkit azok közül, akik annak több mint három évtizedes fennállása alatt a lapban publikáltak, hiszen még pontos definíció híján is nehezen lehetne például Wass Albertet a nyugatosok között emlegetni, annak ellenére, hogy neki is jelent meg két írása a folyóiratban – egyik, a Három találkozás a halállal című novella éppenséggel a Nyugat utolsó, 1941/8. számában. A legkézenfekvőbben talán valahogy akként definiálható a dolog, ha azt mondjuk, hogy azt tekinthetjük nyugatosnak, aki így vagy úgy markánsan ott hagyta kézjegyét a lapon, akinek tevékenykedése nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a Nyugat az lett, ami. A meghatározás természetesen így sem pontos – kérdés, létezik, létezhet-e egyáltalán pontos definíció; gyanítom, inkább axiómákról és (olykor meglehetősen szubjektív ítéleteken alapuló) konszenzusos megállapodásokról beszélhetünk, miszerint X mondjuk nyugatos, Y viszont nem.

Ám mert valahonnét el kell indulni, egyéb híján alapnak azt a 111 névből álló listát vettem, ami az Országos Széchényi Könyvtár által a Nyugat első megjelenésének centenáriumára létrehozott weboldalon (http://nyugat.oszk.hu), az Alkotók menüpont alatt szerepel. (Mindazonáltal ez a névsor is fenntartásokkal kezelendő, hiszen a rajta szereplő Németh László bár 1925-ben megnyerte a Nyugat novellapályázatát, nem sokkal utána már minden erejével igyekezett a folyóirattól külön utakon járni.) Ők tehát a nyugatosok. De merre találhatók a szabadkőművesek? Mind különböző könyvekben és kiadványokban, mind az interneten több magyar vonatkozású, un. „Híres szabadkőművesek” lista létezik, ezek között hol vannak átfedések, hol nincsenek, a források pedig időnként bizonytalanok, vagy kétes értékűek. Továbbá, bár rosszindulat szülte, fenntartásokkal, többé-kevésbé használható az a belügyminisztériumi lista, amelyet Palatinus József állított össze az 1920-as betiltást követően, ahogy írja: „a Magyarországi Symbolikus Nagypáholyban talált kartotékok alapján”. Ebben a többször módosított felsorolásban 13.249 nevet találunk az 1868 és 1920 között működött magyarországi szabadkőműves-páholyok és -körök tagságából, noha kutatások azóta kimutatták, hogy egyes névelírások, illetve az időközben megtörtént magyarosítások (sőt: állítólagos szándékolt torzítások) következtében akadnak átfedések, a lista tehát ennél ténylegesen kevesebb személy nevét tartalmazza. S hát nagyban támaszkodhatunk Berényi Zsuzsanna Ágnes levéltári kutatásaira is.

A fenti két halmaz keresztmetszetének fölvázolása természetesen pontatlan, hiszen mint látni fogjuk, források híján nem lehetünk biztosak abban, hogy minden szabadkőművesnek vélt nyugatos valóban tagja volt-e a szövetségnek, másrészt a „nyugatosság” definíciójának fent említett hiányosságából eredően hiányzik többek között e keresztmetszetből például a Magyarországi Symbolikus Nagypáholy három egymást követő nagymestere: Balassa József, Supka Géza és Benedek Marcell, akik ugyancsak szerzői voltak a Nyugatnak. Vagy éppen Tamási Áron, akinek néhány novelláját szintén közölte a lap, és valamikor 1945 után avatták szabadkőművessé. Avagy Lackó Géza főiskolai tanár, a Galilei páholy tagja, aki épp a Nyugat hasábjain tűnt föl íróként, és a lapban közölt novelláinak, illetve regényrészleteinek olykor szabadkőműves szereplői is vannak. Az alábbiak tehát nem tekintendők valamiféle pontos tudományos kutatási eredménynek, sokkal inkább egy kísérletnek szimpla névsorolvasásra. (Zárójelben jegyzem meg, hogy az OSZK-honlap listáján szereplő nyugatos nők rögtön kikerülnek vizsgálódásainkból, hiszen a szabadkőművesség a hagyományai értelmében kizárólag férfiakat fogad a sorai közé.)

Elöljáróban azt is mindenképpen le kell szögeznünk, hogy minden ellentétes véleménnyel és híreszteléssel szemben a Nyugat nem volt szabadkőműves folyóirat: nem jelenítette meg a Magyarországi Symbolikus Nagypáholy véleményét, és nem álltak mögötte szabadkőműves pénzek. Még akkor sem, ha alapítói között szabadkőműveseket is találunk. Helyesebben egyet, hiszen közülük csak Ignotus volt a Nyugat indulásakor is a szövetség tagja, a többiek később csatlakoztak; illetve mind Fenyő Miksa, mind a folyóirat egyéb, esetleg szabadkőműves mecénásai mindvégig nem szervezetileg, hanem magánszemélyként támogatták a Nyugat működését. A Magyarországi Symbolikus Nagypáholy hivatalos lapjai akkor, amikor a szövetség legális működése (bő egy évtizeden keresztül) időben egybeesett a Nyugat megjelenésével, a Kelet és az Orient voltak. Afféle félhivatalos lapnak tekinthető emellett a Dél, illetve konkrétan szabadkőműves-páholyok támogatták a szövetség profán fórumának tekinthető Világ, továbbá a Tanítók Lapja, az Új Korszak és a Huszadik Század megjelenését. A Nyugat nem tartozott ebbe a körbe.

Az OSZK említett névsora már csak az ábécérend okán is Ady Endrével kezdődik, aki egyúttal emblematikus alakja a magyar szabadkőművességnek is, noha valójában alig néhány páholymunkán vett részt. Már nagyváradi évei alatt találkozott a szövetséggel: az ott működő László király páholy a korabeli magyar szabadkőművesség radikális szárnyához tartozott, és mint ilyen, az autentikus szabadkőműves elvektől eltérően erősen hallatta hangját közéleti kérdésekben is, nagyban formálva ezzel Nagyvárad szellemi miliőjét. Ady személyesen ismerte a László király páholy egyes tagjait (a Nagyváradi Napló 1902. február 2-i számában például ő számolt be az új páholyház átadásáról), majd Budapestre kerülvén újabb szabadkőművesekkel ismerkedett meg. Többek között Jászi Oszkárral, aki Adynak több írását közölte a Világban, és nyilvánvalóan nagy szerepe volt abban, hogy a költő 1912. március 15-én fölvételét kérte a Jászi vezette, ugyancsak a radikális irányzathoz tartozó Martinovics páholyba. A fölvételre 1912. április 12-én került sor, és noha ezt követően Ady hétéves szabadkőművesi pályafutása alatt mindössze további három alkalommal jelent a páholyban, a mesterfokig is eljutott (1914. február 16-án). Beavatásáról – melyen a páholy alapító főmestere, Jászi Oszkár Ady-verset szavalt – a szövetség hivatalos lapja, a Kelet is beszámolt, illetve halála után hosszú nekrológot közölt róla. Páholytársa, Székely Artúr pedig a Nyugat 1923/4. számában közzétett Ady-emlékek című írásában külön megemlíti Adynak a fölvételét követő vacsorán elhangzott „szép, meleg és forma tekintetében is tökéletes” beszédét.

A költő öccse, Ady Lajos gimnáziumi tanár szintén szabadkőműves volt, 1910-ben lett a Hungária páholy tagja. Adyval kapcsolatban további érdekesség, hogy egyik ellenlábasa és bírálója, a manapság leginkább az elhíresült Karinthy-paródiából („Kicsi kunyhó, szerető szív / Messze égbolt tiszta kék / Fulladjon meg Ady Endre / Lehetőleg máma még”) ismert Szabolcska Mihály költő és református lelkész – aki nyugatosnak persze végképp nem tekinthető – 1900-1906 között ugyancsak szabadkőműves, a temesvári Losonczi páholy tagja volt.

Ambrus Zoltán neve szerepel egyes „Híres magyar szabadkőművesek” listákon, ám tagságáról jelenleg nem áll rendelkezésre bővebb adat.

Bíró Lajos író, újságíró, a Károlyi-kormány későbbi államtitkára, majdani emigráns filmforgatókönyv-író egyike volt Ady nagyváradi szabadkőműves barátainak. 1904. április 26-án lépett be a László király páholyba. Onnét távozván, szintén Jászi hatására, 1910. október 28-án a Martinovics páholyhoz csatlakozott.

A névsor következő érintett tagja „dr. Brenner József orvos és zenekritikus” (legalábbis ekként szerepel a Palatinus-féle listán), írói nevén Csáth Géza – Kosztolányi Dezső unokafivére – két héttel Ady fölvétele után, 1912. április 26-án (más források szerint május 3-án) lett a Martinovics páholy tagja, és Adyval ugyancsak majdnem egy napon (1914. február 13-án) avatták mesterré (még az is lehet, sőt erősen valószínűsíthető, hogy a két dátum megegyezik, csak valahol valaki az egyiket elírta). Érdekes, bár alig ismert tény, hogy szabadkőművesi ténykedése hírhedt 1912-13-as Naplójában is szerepel, mégpedig az 1913-ra előirányzott tervei között, ilyen módon: „Kőművességben dolgozni”, rögtön utána a következő pont: „Coitus minden másnap”.

Devecseri Gábor 1947. június 22-én lett a Deák Ferenc páholy tagja. Közvetlenül az 1950-es betiltást megelőzően Benedek Istvánnal együtt tervezgették egy új, Kossuth Lajos nevét viselő páholy indítását, erre azonban már nem került sor. Később gyakori vendége volt Benedek István Vércse utcai házának, ahol a házigazda rendszeres irodalmi szalonokat tartott, amelyeken haláláig részt vett az idősödő nagymester, Benedek Marcell is, valamint az ifjú irodalomtörténész, Pók Lajos, aki 20 évvel az 1950-es betiltás után, 1970-ben egy hamburgi páholyban csatlakozott a szövetséghez.

A már említett alapító és mecénás Fenyő Miksa a Nyugat indulása után, 1909-ben lett szabadkőműves. A Demokrácia és a Könyves Kálmán páholyokban dolgozott. Elkötelezettségét jelzi, hogy az 1945-ös újraindulást követően, közel hetvenéves fejjel, egészen 1948-as emigrációjáig ismét aktív szerepet játszott a szövetségben: tisztségeket töltött be. Fenyő nevéhez fűződik továbbá a Nyugat egyik hosszabb szabadkőműves tárgyú írása (Irodalmi vita, 1915/23), amelyben Rákosi Jenő azon kijelentésével száll szembe, miszerint „az európai háborút a francia és olasz szabadkőművesek készítették elő, provokálták és táplálják mind a mai napig”. Rákosi azonban nem állt meg itt, véleményét azzal egészítette ki, hogy „a nyugatosok, akiknek a szeretőjük kiskörme drágább száz királynál és lobogónál, és akik értelmetlen madárnyelven gyalázzák le versben a mi nagy önvédelmi háborúnkat, ezek a harckerülő urak a mi szabadkőműveseink által fenntartott lapnak elszánt védelme alatt állnak”. Amire Fenyő emígyen válaszolt: „Ami vád ebben a magyar szabadkőművesség ellen foglaltatik, arra majd megfelelnek ők, ha jónak látják, a magunk részéről legfeljebb annyit, ezt is csak zárójel között s nem igényelve kijelentésünk számára semmi különösebb jelentőséget, hogy a Nyugat szerkesztői és főmunkatársai között vannak szabadkőművesek s vannak olyanok, akik soha szabadkőműves-páholy tagjai nem voltak, de ami a Nyugat anyagi körülményeit illeti, ami iránt Rákosi olyan meleg és állandó érdeklődést tanúsít, hát megnyugtathatjuk, a Nyugat már az csak maga tartja el magát, előfizetési pénzekből, szerkesztőinek önképzőköri szívóssággal végzett ingyenmunkájából.”

Ugyancsak Fenyő a szerzője az 1921/15. számban megjelent Az elmúlt hetekből c. írásnak, amely az antiszemitizmus tüneteit veszi górcső alá, nem feledkezvén meg a nemzetközi zsidó-szabadkőműves összeesküvésről szóló mítoszról. (Szintén erről ironizál Farkas Zoltán az 1929/15. számban a Visszafelé megyünk c. cikkében; avagy Babits az 1921/13. számban a Timár Virgil fia első közlésében – amelyben egyébként fölbukkan Vitányi Vilmos, a „progresszív, szabadkőműves író” is, a „klerikális lapok örökös céltáblája” is.) Egy korábbi, az 1912/7. számban megjelent, Casanováról szóló írásában Fenyő ugyancsak többször megemlíti a szabadkőművességet – minden bizonnyal ő az egyetlen szabadkőműves, akinek ebbéli mivolta ilyen-olyan formában többször is tetten érhető a Nyugat hasábjain, noha, mint föntebb láttuk, egyértelműen nem fedte föl magát.

Kis kitérőként itt jegyzem meg, hogy szabadkőművesség tárgyában a Nyugat évfolyamaiban elsősorban történeti vonatkozású megemlítéseket találtam – pl. Zsadányi Henrik: Martinovics élete, 1921/15; Marczali Henrik: Emlékeim, 1929/19; Cs. Szabó László: Fojtott nyár, 1939/10; Jancsó Elemér: Erdély Kazinczyja, 1940/9. stb. Az 1925/3-4. számban jelent meg Jókai Mór egyik posztumusz írása (Világteremtés), amelyben viszont szóba kerül az a közkeletű és teljesen indokolatlan, megalapozatlan feltételezés, miszerint a szabadkőművesektől távol állna a templomba járás: „A nő vallásos a vakbuzgóságig, a férj szabadkőműves. Sorompót vet közéjük a hit és a tudás. A nő minden ünnepet, vasárnapot megszentel, a férj el nem marad a páholy üléseiről és soha templomba nem jár. Ebből támad a csendes ‘separatio o thoro et mensa’. A nő, mikor reggeli órában a rorátéra indul, gyakran találkozik a férjével a kapuban, aki akkor vetődik haza a szabadkőművesek gyűléséből vagy a lapja szerkesztéséből. Ami az egyiknek a lelkét mint vezéreszme foglalja el, az a másikra nézve gúny és kételkedés tárgya. Ezen nem bírnak kiegyezni. A nő a páholyra féltékeny, a férj a templomra. S ez jobban elkeseríti őket, mintha csábító szirén, szerencsés szeladon zavarná hitvesi hűségüket. Ez a szív két ellentétet mágnespólusa, mely vonz és eltaszít. Ilyen egymást eltaszító szívek vannak a világon sokan.”

Erdély Jenő az 1917/19. számban megjelent Megjegyzések egy rezignált sóhajhoz c. írásában a budapesti sajtó és a Világ problémáit boncolgatva közli, hogy „a szabadkőművesek meglehetősen szervezve vannak és nagyjából egy társadalmi osztály hívei”. Cs. Szabó László pedig Juhász Gyulára emlékezvén a harminc évvel korábbi Váradról ironikusan ezt jegyzi meg: „Egy nagy nemzedék költői bódulattal a valóság fölé emelt egy magyar várost; papok, megyei urak, szabadkőműves zsidók feje fölött boros barátságba s forradalmi hévbe forrt össze” (Juhász Gyula, 1937/5).

De térjük vissza a névsorhoz.

Egyes listák a szabadkőművesek között emlegetik Fodor József költőt, akinek fölvételére életkora miatt nagy valószínűséggel az 1945-1950 közötti időszakban került sor.

Harsányi Zsolt 1913. április 4-én csatlakozott az Eötvös páholyhoz.

A Nyugat egyik alapítója és fő mecénása, az irodalomtörténészként és kritikusként egyaránt kiváló báró Hatvány Lajos Fenyő Miksához hasonlóan szintén a folyóirat indulását követően, sőt jó másfél évtizeddel később, emigrációja során csatlakozott a szabadkőművességhez, és lett a bécsi In Labore Virtus páholy tagja.

Heltai Jenő 1899 májusában lépett be a Demokrácia páholyba, ám nem sokkal később, 1900 decemberében távozott a szövetségből.

Hevesi Sándor neve ugyancsak szerepel egyes „Híres magyar szabadkőművesek” listákon, tagságáról viszont nincs közelebbi elérhető adat.

Ignotusról (Veigelsberg Hugóról), a Nyugat egyik alapítójáról azonban tudjuk, hogy aktív szabadkőműves volt: 1906. május 7-én vették föl a Demokrácia páholyba, ahol több tisztséget is betöltött, és emigrációjából való hazatértét követően, 1948-ban, nagybetegen ismét részt vett a páholy munkájában. Egy érdekes színfolt: a Nyugat 1913/11. számában egy rövid cikkecskében, miközben egy korábbi tévedése okán meakulpázik, felületességét szellemes öniróniával szabadkőműves mivoltának tudja be (eme zseniális lépés által pedig, az öngúny álarca mögé lépve egyúttal kétségessé teszi érintettségét a profán olvasó szemében).

Karinthy Frigyes neve, csakúgy, mint Márai Sándoré, szintén olvasható egyes listákon, tagságukról azonban nincs pontosabb adat (a Palatinus-névsorban sincsenek benne). Mivel Márai akkor érte el a felvétel egyik alapfeltételét jelentő 24. életévét, amikor Magyarországon tiltva volt a szabadkőművesség, amennyiben föl is vették valahol, az feltehetőleg külföldön történt.

Kárpáti Aurél színházi szakíró a legális működés utolsó óráiban, 1918 végén lett a szövetség tagja. 1945 után is részt vett a munkában, az 1950-es újabb betiltáskor a Balassa páholy helyettes főmestere volt.

Jóval többet tudunk Kassák Lajos szabadkőművességéről. Ő 1946. február 28-án lett a Libertás páholy tagja. Nyilván az ekkor szerzett élményei is ihlették az ebben az időben született Építő lélek című versének bizonyos gondolatait, miszerint „Nem álmodni szeretném a jövőt / hanem építeni fokról fokra / derék kőműves szeretnék lenni / mérőónnal és acélkanállal”. Ennek ellenére nem látogatta gyakran a páholyt, amit bizonyít egyebek mellett 1946. augusztus 10-i keltezésű mentegetőző levele, amelyben nagyfokú társadalmi elfoglaltságaira hivatkozik; valamint az a tény is, hogy legénnyé avatására csak több mint két évvel a felvétele után, 1948 áprilisában került sor. A mesterfokig már nem jutott el, 1948. október 7-én távozott a szövetségből. (Lehet, hogy valóban más irányú elfoglaltságai miatt, ebben az évben lett ugyanis például parlamenti képviselő.)

Dacára egyes listákon való szereplésének, ugyancsak nem tudunk semmi érdemit Komlós Aladár szabadkőművesi pályafutásáról.

Kosztolányi Dezső ellenben egy másik emblematikus alakja a magyar szabadkőművességnek. Már igen fiatalon kapcsolatba került a szövetséggel: nagybátyja, dr. Brenner József (Csáth Géza apja) a szabadkai Alkotás páholy tagja volt. A végső lökést unokafivérén túl nyilvánvalóan szabadkőműves kollégái és barátai, valamint a Világ című lapnál szerzett benyomások adták Kosztolányi számára. Ennek ellenére mégse Jászi páholyához csatlakozott, hanem 1916. február 7-én a Március páholyhoz (ebben dolgozott a később a Magyar Nemzetet megalapító Pethő Sándor is). Ugyanakkor legalábbis eleinte ő sem volt szabadkőművesként túlságosan aktív: összesen négy alkalommal szerepel a neve a Március páholy összejöveteleinek jelenléti könyveiben. 1916. december 18-án legénnyé emelték, mesteravatásáról nem tudunk. Nem sokkal később távozott a Márciusból, és 1917. május 22-én egyik alapító tagja volt a Világ páholynak. Új páholyában valószínűleg már nagyobb aktivitást fejtett ki. Ebben az időszakban született Láncvers című műve, mely így kezdődik: „Testvérek –: itt egy lánccá összeforrva, / amelynek minden egyes szeme lélek / és minden kapcsa szív, e bús csoportban / én most halottas verseket beszélek”, lábjegyzete pedig: „Alkalmi vers – a szabadkőműveseknek fölolvastam F. I. halálakor”. A monogram mögött Réz Pál Farkas Imre hivatalnokot, a Könyves Kálmán páholy tagját sejti; Berényi Zsuzsanna szerint viszont a kéziratos I inkább J-nek olvasandó, és ez esetben a vers Forgách Jenő banktisztviselő, a Világ páholy alapító tagja gyászmunkájára íródott.

További forrásokból tudjuk, hogy Kosztolányi ún. láncbeszédeket is tartott a Világ páholy munkáin, valamint ebben az időben a Nagypáholy Irodalmi Bizottságának is tagja volt. Szintén érdekesség, hogy lefordította az ugyancsak szabadkőműves Rudyard Kipling Ha című, szabadkőműves ihletésű versét, illetve e versről egy másik szabadkőműves nyugatos, Devecseri Gábor is készített fordítást.

Kuncz Aladár 1914. február 20-ai keltezéssel kérte fölvételét a Martinovics páholyba, erre azonban franciaországi internálása miatt nem került sor.

Nagy Endre ugyancsak nagyváradi újságíróként (Ady barátjaként és a Szabadságnál munkatársaként) lett 1903-ban a László király páholy tagja. 1912 májusában a Martinovics páholyhoz csatlakozott.

Remenyik Zsigmond íróról annyit tudunk, hogy 1945 és 1950 között a Libertás páholy tisztikarában dolgozott.

Schöpflin Aladárt 1915 novemberében vették föl a Martinovics páholyba. A Nyugat 1909/14. számába nekrológot írt Abafi Lajos történész-polihisztorról, az Árpád és Corvin páholyok tagjáról, A szabadkőművesség története Magyarországon c. könyv (1900) szerzőjéről. A pirosruhás nő c. regénye egy részletében (Nyugat, 1919/6) viszont egy fél megjegyzésben mintha odaszúrna a szabadkőművesség egyes, számára talán nem annyira tetsző vonásainak: „A művész világnézete és a polgáré a lényeges pontokban annyira idegen egymástól, mintha különböző népfajokból volnának, s viszont a művészi temperamentum közössége, mint valami ceremóniákba és programtételekbe nem foglalt szabadkőművesség, összehozza a heterogén helyzetű, életkorú és származású embereket, hogy azonnal felismerik egymást, húznak egymáshoz és csodálatos hamarsággal összebizalmasodnak.”

Némelyik listák megemlítik Szép Ernő nevét is, ám egyéb források híján tagsága nem bizonyítható.

Szerb Antal nem volt szabadkőműves (ennek az is az oka, hogy 24. életévének betöltésekor, 1925-ben és azután a szabadkőművesség tiltva volt Magyarországon), édesapja, Szerb Károly azonban igen (a Palatinus-lista tanúsága szerint 1904-ben lett a Comenius páholy tagja). Szerb Antal ugyanakkor a Nyugat 1937/4-es számában recenziót közölt Jancsó Elemér A magyar szabadkőművesség irodalmi és művelődéstörténeti szerepe a XVIII. században című könyvéről, amit rövidsége okán akár teljes terjedelmében is idézhetünk: „A kitűnő erdélyi tudós új könyvében összefoglaló képet igyekszik adni a szabadkőművesség jelentőségéről a magyar szellem felújulási korában. Külön tárgyalja az egyes akkori szabadkőműves centrumok: Bécs, Pest-Buda, a Felvidék és Erdély (Kolozsvár és Szeben) páholyainak életét és hatását, és részletesen foglalkozik azokkal az irodalmi és történelmi jelenségekkel, amelyek a szabadkőművességgel összefüggésben voltak: Martinovics összeesküvésével, Kazinczy és Kármán működésével. Az eddig is ismert forrásokon kívül betekintett a dégi Festetics- és a szebeni Bruckenthal-levéltár anyagába és nem egy érdekes új dokumentumot talált, így egy okmányt, amelyből az látszik kiderülni, hogy Kazinczy nemcsak szabadkőműves, hanem rózsakeresztes is volt. Jancsó maga is hangsúlyozza, hogy műve csak kezdet és inkább csak további kutatások irányának megjelölése; kétségtelen, hogy levéltáraink még nagyon sok, fel nem dolgozott érdekes szabadkőműves anyagot tartalmaznak. Csak amikor azok is napvilágra kerülnek, alkothatunk majd igazán képet a magyarországi szabadkőművesség egykori kulturális jelentőségéről.”

Nyilvánvaló tény, hogy a szabadkőművesség (amely tízezres tagságával és mintegy nyolcvan páhollyal egyes vélekedések szerint 1886 és 1919 között élte magyarországi virágkorát) óriási, ám máig nem kellően földolgozott szerepet játszott a dualista, valamint a két világháború közötti Magyarország szellemi és kulturális miliőjében. A szövetség működését 1920-ban betiltották (1919-ben formailag még nem tiltották be, azonban a páholyok a Tanácsköztársaság és a román megszállás idején óvatosságból, külső, informális intésre fölfüggesztették ténykedésüket), de hatása a korábbi tagság révén tovább élt. A fentiekből is kitűnik ugyanakkor, hogy a szabadkőművesség szervezetileg semmilyen formában nem vett részt a Nyugat elindulásában és működésében – szerzői, szerkesztői és mecénásai között voltak ugyan szabadkőművesek, ám azok nem szabadkőművesi mivoltukban tevékenykedtek a lapnál, és létszámbéli arányuk sem volt döntő erejű. Ezzel együtt bizonyos: a Nyugat egyes célkitűzései, mint például a minőség, a humánum és a tiszta hang iránti igény kétségkívül rokonítható a szabadkőművesség hasonló elveivel.

Bibliográfia:

A Nyugat bedigitalizált évfolyamai (http://epa.oszk. hu)

Az OSZK Nyugat-honlapja (http://nyugat.oszk.hu)

A Galilei páholy honlapja (http://www.galilei. hu)

Benedek Szabolcs: A szabadkőműves Benedek Marcell Új Fonás, 2007/6.

Berényi Zsuzsanna Ágnes: A szabadkőműves Kosztolányi Dezső. Irodalomtörténeti Közlemények, 1998/5-6.

Berényi Zsuzsanna Ágnes: Budapest és a szabadkőművesség. Argumentum, 2005

Berényi Zsuzsanna Ágnes: Szabadkőműves-páholyok Budapesten. Heraldika, 2006

Kupán Árpád: Ady Endre és a szabadkőművesség. Ady kapcsolatai a nagyváradi szabadkőművesekkel Várad c. folyóirat 7. szám

Palatinus József: A szabadkőművesség bűnei. 2. kötet. 1939 (reprint: kiadó és évszám nélkül)

Schőn István: A magyar szabadkőművesség hivatalos folyóiratai. Magyar Könyvszemle, 2002/2.

Suhajda Péter: Kassák Lajos tényleges és szimbolikus szabadkőművessége. Magyar Műhely 143.