Szegény Kormos
Fogom a Nakonxipánban hull a hó című, Kormos István összegyűjtött versei alcímet viselő, karcsú kis kötetet. Kozmosz, Budapest, 1985. A kiadó, pontosabban a sorozat, hiszen a Móra alá tartozott, ahol Kormos legendás tehetséggondozóként és szerkesztőként rengeteg fiatal költőt indított útjára abban a bizonyos elsőkönyves sorozatban, amelyről formátumában s szándékában is ordított a sorozatjelleg, ám hivatalosan mégsem volt az, s voltaképpen neve sem volt. A Kozmosz elsőkönyves sorozata, nagyjából ennyi. De vissza az összegyűjtött versekhez: aranyozott foltok a fehér védőborítón, pirossal a cím, s rajta nagy képen, fekete-fehérben az éppen szavaló Kormos, amint jobb kezét a mellkasára teszi, mint valami Shakespeare-színész. Pulóverén kívül az inggallér, egy hajtincs a homloka jobb oldalának fehérségébe lóg, s árnyékot vet rá.
Mi ez a vers, a Szegény Yorick, Kormos költői életművének emblematikus darabja? Sirató, haláltánc, dal az elmúlásról? Ha verselemzést végeznék, akkor jó lenne meghatározni, ha nem is az, ráfogni valamit, hiszen az embernek menthetetlenül szüksége van a kategóriákra, a tipizálásra, hogy igyekezzék elhelyezni a gondolkodás tárgyát valamilyen koordináta-rendszerben, amelyben lehetőleg otthonos, vagy legalábbis úgy-ahogy eligazodik. Az ember én vagyok, de ez nem egy verselemzés. Egy versről és egy költőről gondolkodom csupán.
Hiába, hogy Yorickként tünteti fel magát, hiszen nem szerepvers, nem Yorick beszél, nem az a hústalan állkapocs csattog, hiszen nem is volna képes rá, hogy hangot adjon ki. Helyette szól Cicelle Cormieux.
Zavarba ejt és ugyanakkor hihetetlenül izgat az a kettősség, amit érzek ebben a versben. Az egyik az anakronizmus, ami annak a kurrens költészeti légkörnek és időszaknak a normalitása (talán unalmas is?) volt, hogy klasszikusok evidensen segítségül hívhatók, írni lehet róluk verset, lehet velük foglalkozni, az arcukból maszkot lehet preparálni, és fel lehet venni, mint egy bizarr irodalmi farsangi bálon, még címbe is lehet őket emelni, még ha egy olyan rendhagyó szereplőről is van szó, mint Yorick, és Shakespeare-hez vagy Dosztojevszkijhez a legnagyobb magától értetődéssel lehet fordulni, mint előbbi esetében Kormos és számosan mások, vagy utóbbinál például Pilinszky. Másrészt ott a dikció látszólag hihetetlenül könnyed folyása, rövid sorok; sokszor nemcsak a megidézett világ utal valami régebbi, archaikus vidékre, hanem a meder is, amiben folyik a szó, sehol egy homokpad vagy egy kőzárás, s amilyet nemigen találni a már megidézett fekete-fehér, cigarettafüstös valahai kortárs költészetben, ami a hatvanas-hetvenes éveké volt, és amiben ez a vers született.
Az első versszakban rögtön a deklarált azonosulás Yorickkal, a jó öreg sírásó felbukkanása, de nem ő iszik a koponyából, hanem egy fecske. (Egy régi babona szerint az alkoholbetegnek forralt bort kell adni egy koponyában, s ettől nem kívánja majd többé a szeszt. Valamikor a hatvanas években egy szerencsétlen asszony így próbálta leszoktatni az urát, ezért az iskolából a biológiaórákon szemléltető eszköznek használt koponyát kérte el a művelethez. Persze hatástalan volt.) A második versszakban a nyelvvesztés, a „kérdezném hogy száz év múlva / ki tud majd itt magyarul?” párja, majd az utolsó sorban ez a szó, „miccenésre”, miccenés, hihetetlenül zavar, minden porcikám tiltakozik ellene, nem oda való, s aztán olvasom újra és újra, és mégis. Miccenésre rohadni. Itt a homokpad, de a csónak elsiklik fölötte, ha a lapát le is ér.
Aztán a harmadik versszakban a falusi gyermekkor, de nincs bukolika, inkább lidércesség, csak csontfehérség, víz és cipekedés, s a végén az urán maghasadásakor és atomrobbanáskor keletkező elem, amely ha beépül a csontokba, sugárkárosodást okoz, ugyanakkor pedig csontritkulást is kezelnek vele. Élénkpiros lánggal ég.
Aztán a barátok, akik abban a lehetséges jövendőben hozzá hasonlóan már nem lesznek, „ha ültem veletek / nem voltam veletek” – ez a kétsornyi gyönyörűség a társas magányról pedig a versszak súlypontja. A Báthory utca 8.-ból pedig a legrövidebb úton alighanem Franciaországon keresztül érhetők el az Atlanti-partok, akár gyalog, akár nem gyalog („hazám Normandia s Bretagne, / s főképp Moson, Baranya, Tolna” – Luca napra egy korty ital).
Majd pedig a záró versszak, a névadás és névkapás problémáival, a legszemélyesebb, a lónév magára vételével, amivel lehet azonosulni (legalábbis számomra, akit egy életre tönkretett az Indul a bakterház s benne Haumann Péter), és a keret, a visszatérés, s egyúttal a névvesztés, jaj, Yorick, szegény Yorick, jaj, Pista, Piska, Pistika, István, jaj, jaj, jaj, szegény Kormos.
Huszárik Zoltán két úgynevezett „lírai riportot” rendezett, egyet Ladányi Mihályról, egyet pedig Kormos Istvánról. Utóbbi felvételt mindig nagyon formálisnak gondoltam, ahogyan ül Kormos az asztal mögött, nagyon akkurátusan fogalmaz, vall, s jönnek a versrészletek, alig látni nyomát annak a legendás társasági embernek, bonvivánnak, bohócnak, akiről a legendák szólnak. Valami a mimikában, a kicsit reszelős hangban, a szemekben felsejlik, de számomra már persze megközelíthetetlen. Az az aránytalanul nagynak tűnő, szinte vállakig terülő inggallér, a meleg pulóver. A bolyhos falvédő mögötte. Föláll aztán, úgy is magyaráz, közben bántóan közeli színészarcok, majd az asztal szélének dől. A Szegény Yorick a film végére marad, s azt már ő mondja.
„Volt egy fiatalkori versem, abban írtam – szerencsére elveszett a vers –, valahogy így volt: »Nem verem össze a lábam én a halál előtt«. Az ember rájön, hogy az élethez a halál is hozzátartozik. Nagyon szeretem a Hamletet, sokszor olvastam, sokszor láttam. Gábor Miklóst tízszer is láttam Hamletnek. A szegény Yorick szerepe a Hamletben számomra fontosabb, mint néhány valóságos élő szereplőé. Úgy éreztem, hogy az életben sokszor láttak engem Yoricknak. Sokféle becenevem volt kisgyerek koromtól kezdve, később Sarkadi Imrétől kaptam, nőktől kaptam különféle beceneveket. Ezt a Yorickot átvettem Shakespeare-től, magamra számítva ezt a nevet. Gyönyörű a darabban, Arany János szövegében valahogy úgy van, hogy »e koponyának valaha nyelve volt, szépen tudott dalolni«. Nem biztos, hogy így van, csak az emlékemben van így. Amikor a saját halálomra gondoltam, arra, hogy meg fogok halni, nagyon sajnáltam magamat. Akkor írtam ezt a verset. Régen volt már, több mint tíz évvel túléltem a verset is, és nagyon remélem, hogy még sok évvel túl fogom élni, mert azóta kislányom született, szeretném nagylánynak látni.”
A darabban így van:
„HAMLET: Haj, szegény Yorick! Ismertem, Horatio; végtelen tréfás, szikrázó elmésségű fiú volt: engem a hátán hurcolt ezerszer: és most hogy irtózik tőle a képzeletem! A gyomrom is émelyedik rá. Itt függött az ajk, melyet én összecsókoltam, azt se tudom, hányszor. Hová lettek gúnyjaid, bakugrásid, dalaid? Villámló élceid, melyek az egész asztalt hahotára fakaszták? Egy sincs már belőlük, hogy kimajmolnád saját torzképedet? Bezzeg most esett le az állad! No, eredj őasszonysága öltözőjébe, s mondjad neki: fesse bár magát ujjnyi vastagon, erre jut az arca; eredj, kacagtasd meg vele.”
Réz Pál meséli hangos memoárjában Parti Nagy Lajosnak, amikor az 1956-os forradalom körüli időkről kerül szó: „Egyébként azon is rengeteget röhögtünk, hogy ugye a rádióban folyton mondták be, hogy ezek és ezek szabad földre érkeztek, ezt hallgattuk folyton. Egyszer bemondták: Kormos István üzeni Prágából, nagyon jól van, nincs semmi baja. Ezen órákat röhögtünk, hogy hát miért lenne baja Prágában, ahol nem volt forradalom. Ugye ő üzeni nekem, hogy nincs semmi baja.”
Az lehetséges, hogy a vers születésekor Kormos nagyon sajnálta magát, jobb híján higgyük el neki, bár az írók persze rengeteg hülyeséget beszélnek, amikor nem írnak, s az utókor aztán jól el is hiszi ezeket nekik. Lányát nagylánynak mindenesetre már nem láthatta. Megüzente, s higgyük el neki, hogy nincs semmi baja.
Kormos István 1977-ben halt meg, s akármennyire is alakmás mögé bújik, akármennyire is játékról van szó, nem tudom ezt nem halálosan komoly játéknak venni. Az udvari bolond funkciója hihetetlenül fontos volt egy országban, a király körül. A Hamletben csak halott udvari bolond van. Yorick nem írt verseket, esélyei így az örökkévalóság elérésében félelmetesen tendálnak a nullához. Nem így Kormoséi.
„Halálon túl kicsit / mondjuk ötszázöt évvel”, az annyi mint 1977+505: 2482. Képzeljük el a jó öreg sírásót, aki 2482-ben megtalálja Kormos koponyáját. A föld nagy része már sivatag, más részét víz borítja, így talán a Kárpát-medence területe is újra a Pannon-tengeré. Ül a jó öreg sírásó a szokatlanul enyhe őszben, csak 38 fok van, ül valahol a Farkasréten, mely addigra sziget. Nézi a koponyát. Kezében egy egész palack rajnai.
Vissza a tetejére