Átutazás

Nem zónázó.

Minden elhalt város mellett megáll.

Reccsent nyakú galamb szeme,

játék vasút benne,

az ablakban játék ember,

fényes kis játék szemmel,

és hát… ott is galamb.

Újra meg újra.

Ötkor Félegyházánál

Veled utazni mennyivel jobb volt –

vonaton…

Monoton kattogó ringatás

nekem így nem kell,

ahogyan a száraz pogácsát is

zacskóba tömködöm vissza,

Kriszta, Éva telefonra ragadt,

idegen szavak

és szájaik

majdnem értelmetlen világ.

De veled utazni mennyivel jobb volt…

zsömlét parizerrel majszolni,

és nem bámulni az elsuhanó szántóföldeket,

mesterséges erdők bután egyenletes utcáit,

nyugodt kék és ideges zöld szemed

valami állandóság,

hogy veled,

kakaóillatú suttogásod:

„ugye most akarnál”,

na látod,

most ez nincs,

és fekete-piros keresztbe csíkos

pulóvered alatt is látom

lassan feszülő bimbód,

akkor ötkor Félegyházánál,

kezed ügyes-kemény szorítását

érzem,

s nézem a nyirkos foltot,

két koszos üvegréteg között

cseppé elegyedve,

menetiránnyal szemben.