Kötter Tamás: Rablóhalak. Kalligram Kiadó, Bp. – Pozsony, 2013

Az immár második kiadást megért Rablóhalak című Kötter Tamás-kötet novelláinak népszerűségét sok mindennel magyarázhatnánk, annyit mindenesetre megállapíthatunk, hogy olyan irodalmi jelenséggel van dolgunk, ami kétségtelenül fontos kérdésekre irányítja rá a figyelmet. Többek közt arra a szerző, illetve a méltatók által is hangsúlyozott tematikus kuriózumra gondolok, ami nem a megszokott társadalmi rétegek szociális léthelyzete, egzisztenciális érzékelésmódja felől közelíti meg a központba kerülő életproblémákat. Nevezetesen a multinacionális üzleti szféra magas beosztású szereplőiről és fényűző miliőjéről van szó, ami viszont a könyvvel kapcsolatos ajánlókkal, beharangozókkal ellentétben korántsem lehet annyira ismeretlen a kortárs műveket olvasó közönség számára – elég, ha csak Térey János Protokollját említjük meg a közelmúltból. Túlzó, pózba merevedő reklámfogásnak tűnik az egyébként ügyvédként dolgozó, álnéven publikáló író érdekmentes kívülállóként való beállítása is, aki egyfajta beépített megfigyelőként igyekszik feltérképezni a szóban forgó réteg szokásrendszerét, tisztes távolságot tartva a szűk látókörű – csak a szegénységgel vagy a középosztállyal foglalkozó – bölcsész(b)irodalom szürke egyhangúságától.

A Kötter-féle bennfentesség azonban nem szolgál különösebb újdonsággal a yuppie-k látszatvilágának rejtelmeiről, rendszerint ugyanazok az utángyártott minták és sablonok ismétlődnek a lapokon, amelyeket a sokszínű vendégszövegek által jelölt elődök és példaképek (Fitzgerald, Bret Easton Ellis, Michel Houellebecq stb.) már felmutattak. Az úgynevezett magaskultúrára való utalások mellett persze helyet kapnak popos elemek (Cher-, Dopeman-, Warpigs-dalszövegrészletek) és a köznapi kontextusból való kivágások is (a Startapróból például), nem beszélve A Prédikátor könyvének Biblia-betétéről, A Gyűrűk Ura-szemelvényről, a Bushido-bölcsességről vagy éppen Pál Feri atyai szavairól. Ezek a kényszeresnek ható határsértő referenciareflexek, illetve multikulturális mottók az illusztratív jellegen kívül nem igazán tágítják az egyes darabok értelmezési tartományát, ahogyan az említett irodalmi idézetek sem tesznek túl sokat hozzá a belőlük kibomló írásokhoz. Inkább csak azt a gépiesen unalmas szövegszervezést példázzák, ami mesterkélt módon játszik rá ezekre az elvileg egymástól távol eső, mégis összeolvadó forrásokra. Szécsi Noéminek a hátsó borítón olvasható, hamisan heroizáló szavai („Eljött Kötter Tamás, akire régen vártunk...”) szerint itt az ideje, hogy a lilára színezett nyomorúság helyett teret kapjon egy másfajta szemléletmód is, ami nem a szokásos értelemben vett kivetettséget és megalázottságot ábrázolja, hanem egy más szinten megélt kataton kálváriát: a fogyasztói társadalom „öltönyös rabszolgáinak” lappangó sorstragédiáját, ami sokszor ugyanolyan mértékű lehet, mint a kisemmizettek szenvedése.

Ez a különben egyáltalán nem elvetendő alkotói attitűd mindenekelőtt a társadalmi, valamint életvezetési problémák relativitását sugallja, miközben létrehozza a menő menedzserek, a befolyásos ügyvédek, a mindenható cégvezetők hazai vetületű globális nyelvének stilisztikai megfelelőjét, ezzel pedig a bemutatott archetípusok beszédmódját teszi a valóság leképezésének egyik autentikus alapeszközévé. Természetesen az ebben tükröződő világlátás nem fedheti le a társadalmi lét teljes horizontját, ahogy egy másmilyen anyagi körülmények közt működő viszonyrendszer és élményanyag sem totalizálható minden esetben; ugyanakkor az azért nyilvánvaló, hogy a Rablóhalak sajátos szabályok szerint felépülő szövegvilágán belül nincs helye az ellentétes pólus érvényesülésének (az egyik vele készült interjúban Kötter Tamás A Wall Street farkasa című mozifilm tételmondatát idézi: „a szegénységben nincs semmi említésre méltó, vagy érdekes”), hiszen a szereplőknek szinte esélyük sincsen, hogy kilépjenek saját köreikből, habár sokan közülük inkább valamiféle átmeneti állapotot képviselnek a feltörekvő, illetve a befutott, kasztosodó nyugat-európai osztályok között. Ráadásul felbukkannak a lelketlen rendszer alulról érkező áldozatai is, akik többnyire kihasznált, szexuális tárgyként kezelt fiatal nők vagy húsz év alatti lányok lesznek. (Érdekes, hogy a kivétel nélkül egyes szám első személyű történetek elbeszélői között női narrátort is találhatunk.) Bár a különálló sztorik elvétve keresztezik egymást, a több szálon futó események elegyednek és kiegészítik egymást, úgyhogy Réz András szavaival élve a már-már regénnyé fajuló fejezetek tulajdonképpen ugyanabból a kollektív tudat(alatti) állapotból merítkeznek, amely kizárólag a pénz, a hatalom és a szex birtoklási ösztönei mentén nyilvánul meg.

Szembetűnő szándékosság húzódik meg a mögött a szerzői intenció mögött, miszerint az ismétlődő helyszínek, kocsimárkák, irodai afférok, külföldi utazások, vidéki lazítások és éjszakai kalandok egy olyan érdektelen sorsvázlatot rajzoljanak ki a szereplők számára, melynek monoton lüktetése csak a kisajátított személyes kapcsolatok és a kimeríthetetlen élvezetek hajszolása közben tehető elviselhetővé, és amelyből a haldokló lelkiismeret csak a társadalmi ranglétrán való visszalépéssel menekülhet meg(?) Kötter Tamás nem ítélkezik, csak megmutat, ironikus távolságtartásában a mérsékelt szenvtelenség mellett a kiélezett figyelem lesz a meghatározó tényező, ami azonban nem hoz létre szuverén nézőpontot, legtöbbször kimerül ugyanazokban az ismétlődő, közhelyszerű reflexiókban, így a novellaciklus summája semmiféle pluszt nem ad hozzá ahhoz az általános képhez, ami a felső középosztály létmódjának önkiüresítő visszáságairól kialakulhatott bennünk. Ennek ellenére nem mondhatjuk azt, hogy poétikai tévút a Rablóhalak koncepciója, a megvalósítás viszont nélkülözi az erőltetett módon előtérbe helyezett, áttételekkel működtetett autobiografikus írásmód sallangmentes kezelését. Az sem igaz, hogy nem ismerjük ezeket az otthontalan világfivá züllött üzletembereket és a hozzájuk csapódó felkapaszkodó/maguk alá süllyedő sleppet, hisz ha nem is láthatunk bele a mindennapjaikba, a kizsákmányoló kapitalizmus determináló paramétereiből kiindulva elképzelésünk lehet róla, hogy zabálja fel lassan őket a közönyös rendszer.

Jancsó Miklós rendszerváltás utáni, „Kapa-Pepe” sorozatként elterjedt filmjeiben a két egymástól elválaszthatatlan főszereplő kispolgár-multimilliárdos párosának egyik jelenetében Pepe, az elszegényedett balek, búcsúlevelét felmondva készül leugrani az egyik budapesti hídról, mikor is megérkezik az egész rakpartot birtokló Kapa, hogy megmentse barátját; végül visszájára fordul a szuicid tragikomédia, és a jelenet közepétől ő akar megszabadulni a ránehezedő tízmilliárdos terhektől, hogy aztán együtt induljanak le a hídról „bekapni egy sört”. Jancsó kiábrándult, lehangolt mesélőkedvéhez képest Kötter Tamás elbeszélésmódja nem tartogat hasonlóan leleményes fordulatokat, bár lehet, hogy ez is hozzátartozik az outsider opusz folytatásán dolgozó, a Wall Street farkasa után szabadon a Liszt tér cápájaként is aposztrofálható író ambíciójához, amely pontosan azt a cinikus érdektelenséget kívánja érzékeltetni, amit a Rablóhalak szegényes(!) retorikája is közvetít.