anyám az irodalom áldozata

honnan is tudhatta volna, hogy visszaemlékszem
a három-négy éves korom történéseire?
és honnan, hogy lesz pofám feltúrni, átkutatni
kulcsra zárt  agyamat, mint ruhásszekrényeket
karácsony előtt, felnőtt fejjel is, titkok után
kutatva. mégis félő, kipofázok mindent,
hogy bármit kipofázhatok, elhazudhatok
rólad, hogy kegyetlen leszek vagy szigorú,
pedig elnézőnek, hálásnak kellene lennem.

mert jó vicc volt, mikor eljátszottad nekem
a halálodat. feküdtél csak a földön
mozdulatlanul, hisz eret vágni, vérrel
mocskolni össze falat, szekrényt, sikítozva
az élet után,  így élni túl bármit, vagy mindent
túlélni, mégiscsak kínos előadás lett volna.

és mit számít az a reménytelen gyereksírás,
zárt panelajtók mögött a kapkodás,
életmentőnek szánt csókom – mondd, anyám,
kegyetlen szerelmem. ott maradtunk a rettenetben,
halott anyjával a kicsi gyermek. a nyolcvanas évek
vöröslő padlószőnyegén. a barna bőröddel, fekete,
kusza hajaddal, a tisztapatak, hideg eszméletemmel,
árvaságommal, vissza nem csinálható, folyó időmmel.

ne röhögj rajtam, mint röhögtél akkor,
megtanultam a leckét: ki még mindig ott
térdel, már nem sírná el magát, ha mernél
még egyszer halált játszani előtte.

a csalásról

tisztességes dolognak tartottam, mikor anyám
a puszta kezével vert meg. összekuporodva
az asztal alatt, felemelt kézzel próbáltam védekezni.
sírtam, de nem könyörögtem soha, nem akartam
elvtelenül úszni meg semmiféle büntetést. tudtam,
hogy bűnhődnöm kell minden eltitkolt gondatlanságért,
az öcséim kései vacsoráztatásáért, fürdetéséért.
nyolcévesen már felelős minden elsőszülött.
mindegy, hogy a fejemet, hátamat, vállamat érték
az ütések. az anyáknak fáj, mikor a gyermekeiket bántják.
neki is fájt. anyámnak napokig volt bedagadva a keze
egy-egy ilyen indulatos este után; sokáig vizes ruházta
még utánam.

azt hiszem,  akkor romlott meg a kapcsolatunk,
ott szakadt el valami fontos kötelék,
mikor a kemény talpú papucsával folytatta
már csak elrontott életének bosszúját. dühe,
tehetetlensége, fájdalmai úgy elhatalmasodtak
felette, hogy feladta azt az áldozatos és fájdalmas
szeretetét, amivel öcséimet tőlem, kezét a fafejemtől,
engem magamtól próbált volna óvni. anyám úgy döntött,
hogy boldog asszony lesz. elege volt a bűnökből,
büntetésből, önkínzásból, felelősségből. szerelmet akart,
és fiatalos könnyelműséget. oktalan, értetlen férfit,
vagy inkább taknyos suhancot maga mellé,
ki feledtetni tudja mindazt a reménytelen anyáskodást,
amihez még mindig túl fiatal volt.

mégis számolnia kellett azzal, hogy ott voltunk
neki mi is, gyerekek. koloncnak, tanúnak, szégyennek.
az elhibázott fiatalságot nem lehet elkenni, törölni, mint
egy bevert orrot. felitatni vastag téli pulóverrel,
akár az asztalra kilöttyent csipkebogyóteát.
„olyan vagy, mint az apád!”
olyan. pedig a fiúk az anyjuktól öröklik a vágyakat,
így a bűnöket is. az apjuktól  csak áldozatkészséget,
szentimentalizmust, és valami néma, borongó hűséget.
tudtam, hogy igaza van, ezért soha nem ütöttem vissza,
de amikor már nem akarta többet a kézcsontjait törni
az arckoponyámon, úgy emlékszem, onnantól kezdtem el
más nőkkel csalni az anyámat.