a belvízről

a szüleimet, akár a nyári szántóföldeket,

már régen késő lenne összeboronálni.

pedig én még emlékszem, ahogyan

együtt fürödtünk, hárman. az igazán nagy,

mindent átáztató vizek előtt. anya, apa és én.

nem bántam, hogy nincs hová leülnöm

a szokolay utcai panellakásban,

abban a szűkös fürdőkádban. nekem

mégis az maradt kapaszkodóm a felnőttségre.

az a szorongás, az a reménykedés,

hogy tényleg szeretik egymást,

hogy ez elég lesz, kitart, amíg csak élünk.

az a nagy hab pedig eltakar minden titkot,

nemcsak előlem, de előlük is, kegyesen,

szeretetteljesen, ha baj van, ha mégis muszáj

néhány titkot rejtegetniük egymás elől.

bűneik alig érdekeltek, vagy ha mégis,

csak annyit akartam tudni róluk,

hogy játszva tudjam segíteni, odatolva

eléjük a fürdőhabot. ma már letagadhatnák

az egészet, mondhatnák nevetve: képzelődés,

gyermeteg mesebeszéd, fecsegő butáskodás,

amit őrizgetek máig, makacsul. négyéves korból

alig maradhat meg valami a realitásoknak.

a tények kilyukadnak, mint a rozsdás panelfürdőkádak.

műanyag sarokkádakban lubickolni közelről sem

tűnik olyan szégyenletesnek, mint szivárgó kegyelemben

lebegni egy életen keresztül. nem szeretem a színes

műanyag sarokkádakat. csak a dugót kell kihúzni,

bámulni a tölcsért, észre sem véve,

hogy mi mosta le rólunk azt a régi összetartozást.

esős napok jönnek

az apámat kértem, jöjjön kutyát, halakat etetni. locsolni virágot.

a postaládám más fegyelmet igényel, azt anyám gondozza majd,

amíg távol leszek. hagytam pótkulcsot, cetlit a konyhaasztalon:

„esős napok jönnek, a fűvel ne törődjetek!”

úgy rendeztem körém a családot, mintha csakis értem lenne,

vagy legalábbis lenne, addig, ameddig én nem itt vagyok.

elmenőben neked hazudoztam a fészbukon, hogy mindjárt,

hogy éppen most értem haza. posztoltam néhány fotót

bizonyítéknak, és nagy gonddal bántottalak meg,

hogy végre idegenben legyek (legalább erre a néhány hétre).

tébolyom üzemzavara ez az izgatott rajongás. akikről tudom,

szeretnek, azokat egy darabig még szeretve hagyom. 

barátaimmal ugyan türelmetlenkedem, mint anyám a rábízott,

mégis ronggyá áztatott hivatalos leveleimmel. odaadásom viszont

ma épp olyan mérhetetlenül esendő, mint apám alázata

itt felejtett aggodalmam fölött.