A betűk. Azok tehetnek mindenről. Az a sok ide-oda tekergő betű. A betűből törvény lesz, ezért görbül. De görbéből nem lesz, csak görbeség. Törvényes görbeség. A görbeség elpusztítja az embert. Egyszerű. De hát honnan tudhatta volna ezt egy magamfajta?

        Az asszony könnyen szült. A pajtában, fejés közben jött a fájás. A kihívott dúla is ügyes volt. Mire hazaértem, már minden el volt rendezve. És Máriám kezében ott feküdt a kisded. Egy fiú! Fiam lett! Egy tökös kiskölyök! Apja fia! Minden vágyam az volt, hogy kézbe vegyem: hadd lássa az apja arcát, nyugodna meg, most már nem lesz semmi baj, mert ember van a házban, itt a papa! Jól összenevetnénk, mert ha nem is vagyok tanult ember, azt azért tudom, hogy legelsőként is össze kell nevetni az újszülöttel. De nem lehetett, mert a dúlával jött három kísérő. Három olyan igazi bajkeverő. A rokonuk volt nekik a dúla, vagy mi. A szemük sem állt jól. Ahogy megláttak, egyből hadarni kezdtek. Mondtak azok mindent. A negyedét sem értettem: volt abban tuti meg buli meg valami vőlegény meg kilábalás meg más efféle vízöntős zagyvalék, amivel az idő tájt tele volt a népek feje. Merthogy nehéz idők jártak akkoriban. Hát mindenki mondta a tutit, hogy majd jön ez, meg jön az... meg a jelek, meg a helyek... Ez a három ismeretlen is ott karattyolt a pajtánkban, majd szétment tőlük a fejem.
        Én állok ott izzadtan, a három atyafi egymás szavába vágva kavar-kever, amikor látom Máriám szemén, hogy etetné már a fiamat. Márpedig harmincöt éves elmúltam, de még az asszony csecsét világnál nem láttam. Csak nem hagyom, hogy ez a három vészmadár itt tovább óbégasson.
        – Köszönjük, jóemberek, menjenek szépen haza! Nem, az ajándékaikat is vigyék magukkal! Nagyon kedvesek, de nem vagyunk rászorulva. Van munkám. Képes vagyok eltartani a családomat.
        Nem vagyok tanult, de azt tudom, hogy addig vagy ember, amíg a magad ura vagy: mert ha jönnek hozzád a Nagy Barnaszeműek felmérni meg kikérdezni, észre sem veszed, és máris az ő életüket kezded élni. Máriám, a fiam meg én... nekem ennyi a világ. És több nem is kell.

        Egész éjjel virrasztottam. Hallgattam, hogy ők ketten hogyan szuszognak. Reggel meg hátramentem, hogy a nagyapák fái mellé végre én is fát ültessek. Mire a fiamnak fia lesz, legyen saját fája, amire a hintát a gyerekének ráakaszthatja. Tizenhárom fa állt már akkor a kertünkben. Az sok idő. Sok-sok apa. Nagy árnyék. És most rajtam a sor. Csak ástam és lapátoltam. És ásás közben jó érzések futkároztak a hátamon: apa lettem!

        Na, ekkor történt. Már éppen a földlabdát tapostam, amikor odasenderedett mellém az egyik szomszéd. Egy közismerten riherongy alak. Bajkeverő, görbe hátú, halk szavú sunnyadék, a legújabb kor embere, és azt mondta:
        – Te, igaz, hogy a fiad furi?
        – Furi? Milyen szó az?
        – Hát olyan fura. Tudod.
         (Te vagy a fura, ahogy itt görbülsz a földlabdám mellett, és ilyeneket mondasz. Olyan gyerek az! Véresre szíjja az anyja csecsit, a kicsi piskóta-ujjaival még préseli is, úgy szíjja! Abban a gyerekben élet van, büdös bunkó. Élet! Csupa nagybetűvel!)
        – Mi van?
        – Hát én semmit nem mondtam. De mondják. (Büdös bunkó, mi bajod a fiammal!?)
        – Mit, te?
        – Beszélik.
        – Kik beszélik?
        – Hát ők!

        Na, ezt már ismertem. Az ilyen görbe hátú sunnyadékok szokása lett nálunk az utóbbi időkben ez a mi meg ez az ők. Szétválasztani valamit, ami egy. De hogy ki azok az ők, azt persze sosem lehetett tudni. És azt sem, hogy kiket kell a mi alatt értenünk nekünk, vagy valakiknek. És hogy az vajon jó-e, hogy vannak az ők és vannak a mi. És hogy mi mit értsünk azon, hogy nem vagyunk ők, de vajon őkből nézve ez a mi, ez valójában ki?! Ha csak belegondolt is az ember, azon kapta magát, hogy máris keresztrejtvény lett az élete. Mi ehhez túlságosan szerettük a csöndet. Van ez a kis ház, a kis kert, Máriám, és most már a fiam is. Hát nem szóltam semmit. De a büdös bunkó megint csak rákezdte:
        – Azt mondják, hat ujja van.
        Jobb, ha most megyek a locsolóért, hogy a földlabdát megöntözzem. A friss gyökérnek víz kell, hogy megkapaszkodjon az ellenséges környezetben.
        – Foggal született. Egy szemfogas gyermek.
        Szabotőrnek is nevezték a büdös bunkót a háta mögött. De csak a háta mögött, mert olyan mindenhová bejáratos, hírvivő ember volt, és sokan féltek tőle. Nekem meg lassan elfogy a locsolóból a víz, és akkor muszáj lesz felnéznem.
        – Egy szemfogas, hatujjas gyermek. Furi.
        És ha fel kell néznem, akkor le is kell ütnöm a büdösbogarat, egyetlen ütéssel. Talán be is kell zúznom a koponyáját ezzel a szívlapáttal itt, a kezemben. A zúzott koponyájú szabotőr viszont rossz ómen.
        – Nem lesz könnyű élete. Uram, add, hogy a büdösbogár túlélhesse! Fakassz vizet a locsolóból, hadd folyhasson ítéletnapig, és nekem ne kelljen felnéznem, míg a büdös bunkó meg nem hal itt végelgyengülésben! Csak egyetlen éjszakás a gyermekem! Itt ez a szép liget, apám fájára csak nem lógathatom fel a büdösbogarat mindjárt az első reggel. A gyerekhinta helyére.
        – Nem könnyű azoknak, akiknek sárga a szemük.
        És akkor, abban a pillanatban – váratlanul – jókedvem lett. Komolyan. És jókedvemben nevetni kezdtem. És csak nevettem, nevettem. A büdösbogár megrázkódott: keze-lába mozogni kezdett, mint amikor az ember felemel egy mohos követ, és alatta a napfénytől megriadt puhatestűek ficeregni kezdenek. A büdösbogár szeme összevissza ficergett az üregében, az alsó ajkaiba harapva rágcsálni kezdett. Sörtés bajuszkája idegesen rezgett. Én meg csak kacagtam, kacagtam, és nevetéssel töltöttem meg a fiam fájának gyökereit, aztán a közeli patakot, ahonnan a vizet hoztam. Kacagtak a közeli erdők, és kacagott tán maga az ég is. A bárányfelhők lebégettek, hogy jééééé, naaaaa, jóóóóó, naaaaa! Kacagtak még a békák, és kacagtak a pókok. Sőt a pókhálóban sorsukat váró apró bogarak is mind kacagtak. És amikor a kacagás végére értem, annyit mondtam:
        – Bocs, de most mennem kell.

        De a történetnek sajnos nem itt lett vége. Ugyanis rendesen kikezdtek bennünket a népek. Hála a dúla atyafiainak, akiket első este a pajtánkból kidobtam, meg a sok más büdösbogár-ficergésnek. Ott ültünk egész nap mindenkinek a szája szögletében. A helyiek lesték minden mozdulatunkat. Összesúgtak a hátunk megett. Leskelődtek az ablakunk alatt. Máriám nyomába szegődtek, ha szegény néha kimerészkedett. Megjegyzéseket tettek rá. Hívták a rokonokat, ismerősöket, akik szendvicseken kérődzve élvezték egyre bontakozó katasztrófánkat. Látványosság lettünk. Mindenki rajtunk élvezkedett. A végén már futva csináltunk mindent. Vastag takarókkal fedtük el az ablakokat, amitől bent nappal is sötét maradt. Sötétség kint, félhomály bent. Mindezt az ostoba pletykák miatt, amiket lassan már a barátok is terjesztettek. Az egykori barátok: potrohos, pálcikalábú, tehénszemű gyáva férgek, akik pénzért kezdték árulni a velünk kapcsolatos élményeiket. Máriám ideges volt. A fiam a kevés napfénytől egészen megsápadt. Máriám és én... szóval, össze-összecsörrentünk, hogy oldanám már meg ezt a dolgot, mert ki itt a férfi, meg tegyek nyilatkozatot, oszlassam fel őket, küldjem rájuk a kutyát, vagy akármi, fogjak egy puskát, és az ablakon lőjek ki. Na, ez volt a vég. Lőjek ki. Én?! A közismert pacifista?! Hát ki vagyok én, hogy csak úgy kilőjek? Persze, ha az emberből idegenforgalmi látványosság lesz, és még a szemetét is szétkurkászszák, nehéz ott békeharcosnak lenni. Nyilván megtanították az ember gyerekének, hogy ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel, mert ez a mondás nagyjából bejött a családnak tizenhárom nemzedéken át, de azért emellett azt is megtanította mindenki a fiának, hogy muszáj megvédenie magát, ha úgy hozza a helyzet. Na, de: lőjek ki?! Máriám, kedves! Biztosan beakadna a lövés valamelyikbe, még ha be is csukom a szemem, és csak úgy vaktában pörkölök is ki az ablakon, mert a végén már annyian gyűltek oda alkonyatkor, hogy hallottuk a szívdobogásukat. Egyszerre dobbant a szívük, erősen és szaporán: dü-düm, ta-tam, dü-düm, ta-tam… És akkor egyszerre megértettem, hogy ha azoknak ott, kint egyszerre dobban a szívük, akkor nekünk mennünk kell.

        Még nem pirkadt, amikor felpakoltam a kocsira az én kis mikrokozmoszomat. Na, azt az érzést, azt nem kívánom senkinek. Az ember néz vissza a házra. A ház mögött meg ott tudja a lugast, benne az apák fái. Némelyik tíz méter magas. Azokon mind lengett valaha hinta. Miért nekünk kell elmenni?! Emberek, miért nem lehet itt békében élni?! De persze ezek csak olyan utólagos szövegek. Ott a kocsin az ember nem fogalmaz így. Csak ül, mered a hajnali semmibe, csitítgatja az övéit: Mária sír, a gyerek szepeg, nem ért semmit, csak az anyját nézi, még nem tud semmit, de okos a szeme, érzi a bajt. Kapaszkodik. Az embernek ökölbe szorul a keze: Baj van! A fene egye meg, baj!, köpne, de ahhoz is száraz már a szája, aztán az ökölbe szoruló kéz szétnyílik, és rácsap a kocsi falára, hogy mehet!

        Így lettünk kivándorlók. Kitaszítottak. Hontalanok. Idegen hatóságok faggattak minket, hogy jelentünk-e veszélyt. Átható tekintetű szakértők próbáltak behatolni az agyunkba, és közben ilyeneket kérdeztek: fegyverünk van-e? Ha meglátnánk, hogy a szomszéd gyereke átmászik a kerítésünkön, hogy gyümölcsöt lopjon, megakadályoznánk-e? Hogyan? Beengednénk-e a házba más országbelieket? Ez az utóbbi különösképp érdekelte őket. Mintha csak arról volna szó, hogy minél többen vagyunk, nekik annál kevesebb hely jut. És máris ott voltunk, hogy mi meg ők. És az is fúrta őket, hogy menekültstátust kérünk-e? És hogy most, menekültként, szerintünk megmenekültünk-e? Menekülésünk tervezett vagy szervezett volt? Szervezet segítette-e? Kitaszítottságunk és befogadottságunk egyenlegét egy tízes skálán osztályoznánk-e? Hogyan? Miért? Miért nem?! Tartjuk-e a kapcsolatot bármiféle hazai felekezettel? Félkatonai csoportosulással? Pártnak és egyéb rasszista szervezetnek tagja vagyok, vagy voltam-e? Milyen betegségeim voltak? Máriámnak? A gyereknek? Kié a gyerek? Jó gyerek? Rossz gyerek? Beszél? Gőgicsél? Miről? Kivel?! Az átható tekintetűek még azt is tudni akarták, hogy milyen gyakran élek nemi életet. Nem könnyű erről beszélni. Nekem Máriám templom... zarándokhely. Mindig is az volt. Máriám már csak ilyen. Szóval... a fiam születése után... és ráadásul még az is, hogy váratlanul összeomlott az addigi életünk... a rémület, a stressz, szóval... férfiként be kellett látnom, hogy a gyereknevelés egész embert igényel.

        Egy sor igen megalázó interjú végén kaptunk egy közepes méretű sátrat egy nagy sátorvárosban a határ mellett. Közepeset, merthogy nem volt nekünk, csak az az egy gyerek, és a táborban logisztikailag ki volt számolva az emberek élettere. Akkoriban szerte mindenhol sátorvárosokban laktak az emberek: csupa lesütött tekintetűek. Mind haragos volt. Senkivel nem kötött szövetséget abban a nagy, fehérlő ponyvás átmenetiségben. Sokan már évek óta éltek ott. Voltak gyerekek, akik oda születtek. Nem láttak mást, csak azt a végeláthatatlan piszkosfehér ponyvavégtelent, a kiabálást, a sorban állást, a tétlenséget, a dühödt reménytelenséget. A hajnali veszett hideget.

        Egy fél évig bírtuk, amikor elhatároztuk, hogy visszamegyünk. Na, az nem volt egyszerű. Hetekig tartott a procedúra.
        – József, szólíthatom Józsefnek, ugye?
        – Persze, nem gond.
        – Akkor mi a gond?
        – Nincs gond.
        – Az imént említette. Talán segíthetünk.
        – Gond egy szál se.
        – Nekünk elmondhatja.
        – De ha nincs...
        – Ne féljen!
        – Nem félek! Nézzék, én... mi, csak haza szeretnénk menni.
        – Oda, ahonnan jöttek. Értem. Értjük.
        – Nem értik.
        – Akkor segítsen!
        – Nézze, nekünk úgy alakult, hogy menekülnünk kellett.
        – Eddig világos.
        – Most meg haza kell mennünk.
        – Oda, ahonnan elmenekültek.
        – Igen. Nem!... Igen.
        – Mivelhogy megszűntek a menekülést kiváltó tényezők?
        – Nem.
        – Tehát visszarendelik.
        – Kik?
        – Látja, ez jó kérdés. Kik?!
        – Órák óta ülök már itt, elmehetnénk végre, kérem?
        – József, segítsen, hogy mi is segíthessünk. Kölcsönösség, érti, ugye? Ha nem beszélhet, csak intsen. Mi tudjuk, mi az otthon. Mi értjük, mi a haza. A becsület.
        – Maga szerint lehet itt élni? Egy ilyen helyen?
        – Mert maga szerint ez egy milyen hely?
        – Nem zavarja, hogy folyton visszakérdez?
        – Zavarja?
        – Hát tudom én, kérem?
        – Szórakozik velünk, József?! Tudunk mi másként is beszélni! Hogy is volt azzal a pohárral, József?!
        A pohár... hát igen, a pohár.
        – Maguk itt poharakat lebegtetnek a levegőben, most meg itt ez a kérvény?!
        Lehetett tudni, hogy a pohárral baj lesz.
        – Ez nem holmi nyavalyás cirkusz, József, ahol a magánszámait előadhatja. Ez egy tisztességes hely, József, ahol tisztességes gravitáció van. Ide emberek ezrei, tízezrei, százezrei jönnek, József. Ide egész népek vándorolnak, mert elvesztették a hazájukat. Mi itt reményt adunk nekik József! Nem hókuszpókuszt!
        Álmomban is látom azt a poharat. Vastag falú, nagy, koszos pohár, ahogyan a sátortartó vas mellett lebeg.
        – Tudja, mit mondanak azok az emberek, akiket mi itt befogadunk? Hogy náluk, odahaza felfelé folyik a víz, és a Nap nyugaton kel. Itt nem! Itt rend van, József!
        Szemmagasságban lebegett. A fiam szeme magasságában.
        – Itt még érvényes a gravitáció, József! Itt a poharak rendben leesnek a földre, és összetörnek! Látja itt ezt az igen értékes csészét, József? Kínai porcelán. Tudja, hol van Kína? Nem? Érdekes. Nem baj. Ha maga most megfogná ezt az igen értékes csészét, na, fogja meg! Úgy! És ha, teszem azt, elejtené, akkor ez az igen értékes csésze leesne földre, és összetörne. És akkor én igen mérges lennék, szidalmaznám, hogy maga milyen ügyetlen. Talán meg is fenyíteném. Sőt biztosan azt tenném, mert az embert idegessé teszik a veszteségek. De ha, teszem azt, ez a csésze a maga kezéből most felemelkedne, akkor nem is tudom, mit csinálnék. Bizonyára össze lennék zavarodva. Na, próbálja meg! Tessék. Lebegtesse!
        A fiam tekintete olyan volt...
        – Le-beg-tes-se!
        Soha nem láttam még olyan tekintetet. Mágnesként vonzotta az embert.
        – Lebegtesse már azt a kurva csészét, ember! Mi van, nem megy?
        Zöld volt. És sárga. És izzott.
        – Nem? Tudja, miért nem?! Mert maga egy csaló! Egy szélhámos! Egy ellenséges- beszivárgó-diverzáns-kollaboráns-szimpatizáns-ellenálló-aljas-sötétben ólálkodó-rohadék-sunnyogó-szarházi-propagandabérenc!
        Ahogyan mozdult a fiam szeme, úgy mozdult a pohár is. Lehetett tudni, hogy baj lesz.
        – Hát nem érti, József?! Kell egy hely a világon, ahol normalitás uralkodik! Adja vissza azt a csészét. Mivé lenne a világ, és benne mi, valamennyien, ha a poharak itt is csak úgy repkednének a levegőben? Megpróbálja még egyszer? Nem? Jobb is! Ez a hely, József, ez maga a Rend! A Remény. Az Ígéret Földje! A gravitáción múlik a jövő! Valamennyiünk jövője! Igen, József, elmehetnek. De figyelni fogjuk magukat! Le nem vesszük magukról a szemünket életük hátralevő részében, mert maguk igazi bajkeverők. És bajkeverőkre a világnak nincs semmi szüksége! Holnap reggelig tűnjenek el innen!

        Így jutottuk vissza hazai földre. Ha nem is a szüleim, de legalább az atyáink földjére. Mert hazamenni a régi otthonunkba nem mertünk. És innentől már nem sok mindent mesélhetek. Legalábbis olyat nem, aminek tanúja voltam. Mert most már olyan dolgok kell, hogy következzenek, amik a fiammal vannak erős összefüggésben. Az a pohár csak a kezdet volt. Nem lehetett tanítani azt a gyereket. Mindent jobban akart tudni. Sok mindent jobban is tudott. Egyre önfejűbb lett. Volt úgy, hogy mutatni akartam neki valamit. Az apámtól tanultam például botot nyesni, és ügyes íjat készíteni, hogy messzire lőjön. Meg hogy hogyan fogjon meg az ember két ujjal fürge gyíkot, vagy két fürge gyíkot megfogva hogyan rendezzen gyíkfutamot. De nemigen érdekelték ezek a... marhaságok. Napról napra távolodtunk egymástól. Ő haladt valamerre, és én telve voltam balsejtelemmel.

        A betűk. Azok tehetnek mindenről. Az a sok ide-oda tekergő betű. A betűből törvény lesz, ezért görbül. De görbéből nem lesz, csak görbeség. Törvényes görbeség. A görbeség elpusztítja az embert: ahogyan a fiamat is elpusztította. Veszed a magot. Elülteted. Locsolod. Vársz. Kisarjad a mag. Szárba szökken. Óvod. Nyesed. Egyengeted. Vársz. Remélsz. Az én fiam jó mag volt! Különös mag. Feltűnő mag. Az ilyet keresik az írástudók. Az árulók. Telebeszélik a fejét: friss sarj, hajt arra, amerre több fényt remél. Olyan egyszerű. És te nem tehetsz semmit. Ülsz otthon, és reméled, hogy észre tér. Mind ülünk itthon, amióta világ a világ, és reméljük, hogy a sarj majd hazatér. Hazaér egyszer, és beköszön: szép napot! De az enyém végül megtagadott. Mindenkiben van, bennem is volt misszió. Hogy valami többre vagyunk jogosultak, hogy az életünkben lehet valami értelem. Valami többletszépség, valami rejtelem. Pedig nincsen kincs, csak ami a párnád alá fér. És akkor jön a sok írástudó, és megtanít a viszonylagosra, hogy hogyan hazudd a földet laposra. Fossa a szót, és azt mondja rá, teremtünk. Ti hajszoltátok bele! Hány embert fog még itt a szó ledönteni? Csak hogy igazoljátok a... hogy is mondjátok? Az állítmányotok?! Ti állítotok, de az én fiam, ő fekszik ott! Hogy tudtatok, írástudók, lapítani, amikor a fiamat kellett volna menteni?

        Hol voltatok, írástudók, ti okosok, amikor az a dolog a fiammal megtörtént ott?!
        Hol voltatok, írástudó senkiháziak, amikor a fiam élete fonala elszakadt?!
        Hol voltatok, írástudók, sok rohadék, amikor a fiamra rászakadt az ég?!
        Miért csak ő, ő egyedül, és ti nem?! Így kívánta az illem? Melyik? Milyen logika?
        Emberek, milyen törvény az, amit valakibe bele kell szögelni?!
        Éli, éli, lámmá sábáktáni?! Lámmá sábáktáni?! Éli, éli, lámmá sábáktáni?! Lámmá sábáktáni?! Éli, éli, lámmá sábáktáni?! Lámmá sábáktáni?! Lámmá… sá... bák...

        Van a családunkban egy hagyomány: a férfiak mind megtanulnak írni, de csak azért, és csak annyira, hogy a gyermekkel kapcsolatos eseményeket a legegyszerűbb módon lejegyezhessék. Az én feljegyzésemet nincs kinek átadni. Hát közreadom. Nem lehetetlen, hogy a fiam történetét majd mások is megírják. Valakik, akik a történetét majd más szögekből eső fényben látják. De milyen könyv az, ami át nem adható? Milyen szem az, amit kifehérített a hó!? Sok idő eltelt már, volt időm: belejövök lassan a rímbe. Prózában is rímelek már. Kit érdekel?! Hát inni kell, hogy ne legyen semmi gond! És ne maradjon utánunk nyom! Lúgozódjon ki belőlünk a szikra! Az életünk úgysem több, mint egy... mintha...