Matuz János

2016/1 - Prospero utolsó megkísértése 2014/2 - Zsé2013/3 - Húsevők 2012/3 - A profilozó2011/2 - pygmalion.doc2010/4 - József könyve2010/3 - A dolgok rejtett tulajdonságai2009/1 - A Robinzon-monológ2007/4 - Nap Pali kalandjai2007/3 - Diptichon2006/2 - Öröm2005/3 - Az ember, akinek megrövidültek a léptei2004/4 - Vadrózsa2004/4 - Rendszerváltó (h)ősök – (h)őst váltó rendszerek(?)2004/3 - A menekülőművész2002/4 - Az utolsó apostol2001/2 - Littleprince2000/1 - Egytől négyig

Az utolsó apostol

Z. az antikvárium ablaka előtt állt, amikor egy kéz ránehezedett a vállára. Nem súlyosan, nem is bizalmaskodva, ahogyan főnökei szoktak néhanapján leereszkedően hozzáfordulni, hogy jól van, Z., csak így tovább, vagy Z. legyen szíves megírni ezt a beszédet vagy előkészíteni az ilyen és ilyen rendezvényt. Z. rendezvényszervezői képességét a főnökök mindig elismerték. Ilyenkor, néha, a vállára tették szőrös, vastag ujjakban végződő kezüket, Z. pedig megérezte a hivatal súlyát: a folyosó kárpitjának savanyú szagát, a titkárság dohos kávézacc-szagát, a főnökök irodáiból kiáramló áporodott levegőt, az elzárt parkolóban állandóan indulásra kész személyi sofőrt körüllengő fokhagymapárát.

Z. szeme a hivatalban eltöltött hosszú évek alatt jelentősen romlott, bár ezt a tényt igyekezett mindenki előtt titokban tartani. Látásának hanyatlását érzékelésének váratlan kifinomulása kárpótolta. Bár a számok és betűk világában élte egész életét, melyben a számoszlopok nyugalmát az időről időre az ügyesen megírt ünnepi beszédek áradó, kissé mesterkélt retorikája kavarta fel, az utóbbi években egyre inkább elmerült a szagok világában. Megismerte az öröm illatát, a betegségét, érzékelte a reményvesztettség savanyú felhőit, az idősödő titkárnő arcának ráncaiban megérezte az éjszaka sós könnyeiből összeállt hajnali párát, amely bőrét másnap felázott őszi kerthez tette hasonlatossá. Z. szerette ezt az illatot. Főnökeinek kivétel nélkül hús-szaguk volt, sokat és hangosan beszéltek. Állandóan izzadó tenyerük oxidálta a hivatal rézkilincseit, melyeket idővel kezdett beborítani a fém-moha.

A kéz, amely az antikvárium előtt Z. vállára nehezedett, más természetű volt. Nem volt se kicsi, se nagy. Z. a felöltője válltömésén át is tisztán érezte, hogyan futnak rajta keresztbe-kasul a tenyér-vonalak. Az életvonal például számos törés után deltatorkolat-szerűen szétvált, és eltűnt a csukló alatt. Illatot viszont - később ezt különösnek találta - egyáltalán nem érzett. Sem az öröm, sem a fájdalom, sem a boldogság, sem a magány, a vágyakozás vagy lemondás ismert illatát. A kirakat üvegében egy visszatükröződő árnyékot látott, melynek kontúrját rossz szemei elmosták. Sötétebb és világosabb szürke gomolyagot érzékelt: egy öltöny lesz - gondolta. Késő szeptember volt, ilyenkor már csípősek a délutánok.

Z. megfordult. Mellette senki nem állt. A kirakat üvegén szennyes esőfelhők rohantak át.

Eredetileg be akart menni az antikváriumba. Szerette és gyűjtötte a régi könyveket. Ez volt az egyetlen kedvtelés, amelyet magányos életében megengedett magának, s amiről soha senkinek nem beszélt. Válogatás nélkül olvasott mindent. Klasszikusokat, modernet, életrajzot, útleírást, régi szakácskönyveket, építészeti szakkönyveket. Vásárolt szépművészeti albumokat, disszertációkat, régi képeslapokat, sőt időnként bélyegeket is. Az antikvárius maga sem tudta eldönteni, egyik legkedvesebb vásárlója, majdhogynem barátja, tulajdonképpen mit is gyűjt, vagy hogy műgyűjtő-e egyáltalán. Végül beleunt abba, hogy Z.-t kiismerje, egyszerűen csak felhívta, ha valami érdekességre akadt. Most éppen Guillome de Branquise flamand kert- és tájépítő XVIII. századi, németül íródott remekét szerezte meg egy aukción. A németalföldi labirintus-építészet mesterének könyvét annak idején mintegy kétszáz példányban nyomtatták ki Utrechtben a Hansen és Fiánál, s mára csak körülbelül húsz teljes példány ismeretes belőle. Az antikvárius erősen licitált, és sok pénzt fizetett érte. A könyv most Kempelen Farkas automatákról írt traktátusával egyetemben szép, íves papírba csomagolva hevert az antikvárium pultja alatt.

Z. azonban úgy döntött, hogy eredeti szándékától eltérően most nem vásárolja meg az értékes könyveket, továbbá nem bonyolódik hosszú és ráérős beszélgetésbe az antikváriussal, hanem egyenesen hazasiet. Nyugtalan volt.

Elrongyolódott olvasó-foteljében ülve kavargatta teáját. Az lehetetlen, hogy tévedett. Az érintés egyértelmű volt: súlyos, csillogó könnyedséggel szállt rá, akár egy vanádium-lepke. De hát az utca teljesen üres volt amikor megfordultam. Igen... igen... ez különös. Nyoma sem volt a megszokott délutáni forgalomnak. A szűk utcán jármű sem közlekedett. Ha valaki megáll mögötte, azt biztosan észre kellett volna vennie. Annyira azért nem rossz a szeme. Az antikvárium egy kisebb utcában volt, nagyjából mindkét saroktól három háztömbnyire. Gondolkozzunk logikusan! Ha valaki - tegyük fel, bár ne engedjük meg - puszta játékból a háta mögé lopózik, hogy bizalmaskodva a vállára tegye a kezét, majd elfut, a sarokig három háztömböt kellett megtennie. Nem, lépteket egyáltalán nem hallottam. Sem ráérőseket, sem sietőseket. Butaság az egész.

A különös eset nem hagyta nyugodni. Szétszórt lett. Munkáját pontatlanul végezte, a határidőket sorra elmulasztotta, végül egy a hivatal számára igen fontos anyag leadásának elmulasztása miatt előbb megrovásban részesítették, végül elbocsátották. Egy komfort nélküli szuterén lakásba költözött. Könyvei banános ládákba dobozolva sorakoztak a penészes falak mellett, ezért Z. úgy döntött, inkább eladogatja őket. A könyveket mindig valaki mással küldte el az antikváriumba, Z. nem akart fölöslegesen magyarázkodni a történtek miatt. Egyébként is mit érthetne meg elbeszéléséből egy könyvmoly? Egy könyvkukac? Hogyan értethetné meg az eladhatatlan könyvei ezrein tanyázó tésztás képű papírkalmár annak a pillanatnak a szépségét és végtelen egyszerűségét és igen... a boldogságot, ami az antikvárium légypiszkos ablaka előtt a vállára szállt?

Kifizetetlen számlái miatt végül abból a lakásból is mennie kellett. Kikerült az utcára. Nem haragudott, már ment volna, magától is... ő, aki annyi ünnepélyt szervezett, annyi svédasztalt rendelt és protokolláris eseményt intézett, egyszerűen nem bírta már a négy fal között... A szabadba vágyott. Padokon aludt, szemetesekben kutatott élelem után... Az szörnyű lenne, ha újra eljönne, és ő a rossz szemével... a test mulandó... végül is elmúlt ötvenéves...

Újra el fog jönni. Tulajdonképpen el sem repült igazán... itt köröz körülötte. Kiválasztotta. Rászáll a vállára, és megérinti újra. Akkor majd meglátják mindazok, akik most undorodva elfordulnak tőle, mert piszkos és ápolatlan, és ruhája rongyokban foszlik le róla... akkor majd mindenki meglátja. Ahogyan Jeanne D’Arc, Assisi Szent Ferenc és Calcuttai Teréz anya is meglátta. Buddha éveken át meditált, és belepte a kosz meg a sár, az emberek viszolyogtak tőle és elkergették, futtában lábikrájába haraptak a kutyák, Buddha is penészes kartonpapíron hált, mire szeme elől lassan eltűnt a hazug világ.

- Nem, az lehetetlen, sőt, méltatlan, hogy életünket egy fölösleges hivatal fölösleges gépezetébe illesztve pazaroljuk el - gondolta, miközben tályogos lábait áztatta a folyó vizében. Csillagos este volt. Feje fölött a hídon egy-két kései jármű dübörgött át. Sosem érnek haza - mert ők nem tudják, mi a valóság... hehehe... én tudok várni, csak egy kis ultraszeptil kellene. Eltályogosodott a seb a lábán. Lángol - mint a folyó vízén tükröződő neon-giliszták. Vagy valami kenőcs... Assisi Szent Ferenc sem hagyta, hogy elfagyjon a lába, különben sohasem épül fel a Portiuncula. Gauthamának sem állt meg a szíve a nélkülözés éveiben. Küzdelmük a világ számára láthatatlan maradt. Elfogadták a küzdelmet mint szükséges rosszat, és megváltották a belépőjegyüket a valóságba. Csak az eredmény számít. Meg egy kis géz kellene.

Z. nem érzékelte a három koromfekete árnyat az est sötét szövetén. A három fiút már egy ideje szótlanul nézte a folyóban tisztálkodó embert. Az egyik intett, valamennyien felálltak, és lassan megindultak a híd lába felé.

Majd holnap elsétálok a kórházhoz. Biztosan találok valami használhatót a konténerekben. Azok az orvosok annyi mindent kidobálnak. Egy ilyen konténer élő bizonyítéka a brutalitásnak és a hiszékenységnek. Előbb reparálgatjuk, aztán levágjuk. Egy bizonyos Johannus Escalus, felvidéki orvos-felcser már a XVI. században megmondta, hogy ne a részletekkel törődj, hanem figyelj az egészre. De Johannus Escalus meghalt anélkül, hogy egyetlen vékony, botrányos minőségben kinyomtatott füzeten kívül valamit is hagyott volna az emberiségre. Nevét Z. tudomása szerint még a szaktudományos folyóiratokban sem írták le soha. Így csak annyi dicsőség juthatott neki, hogy Esztergom alatt igen rövid ideig egy Balassi Bálint nevű lovagköltő levágott jobb lábát tarthatta a kezében.

- Összerondítod a vizet? Belemosod a büdös, rohadó patádat, te féreg?! Mi meg, ott a folyó folyón lejjebb, kinyitjuk a csapot, hogy igyunk egy pohár friss vizet? Szerintetek helyes ez?

- Nem helyes - sziszegték a fiúk, és vascsövekkel csapkodták a tenyerüket.

Z. sietve húzta volna fel széttaposott cipőit, hogy eliszkoljon, de belerúgtak. A rúgás az oldalán érte. A vasalt orrú bakancs orra áttörte Z. bordáit. Köhögve és fuldokolva zuhant vissza a földre.

- Szeretném, ha találnál valami megoldást - szólt a nagyfiú, aki alighanem valami vezérféle lehetett. Jóképű, mandulaszemű gyerek volt. Talán tizenhat éves.

- Hogy-hogy, milyen megoldást találjak, szerinted? Szerintetek? - Z. valami édes, ragacsos anyagot köhögött fel.

- Te, én nem is tudom. Talán, ha esetleg kiinnád.

- A folyót?

- Miért, szerinted rossz ötlet?

Z. a hangjuk alapján tizennégy évesnek gondolta őket. Kamaszodó fiúhangok. Hm... ezek azok, akik aggódva vizsgálják a tükörben pattanásaikat, villanyoltás után magazinokból kitépett újságlapokra onanizálnak, és a hét végi rántott-húsból repetát kérnek. Fuldokolva kapkodta levegőt.

- Szeretném, ha rám figyelnél - lépett közel hozzá a nagyfiú, és a vascsővel teljes erővel megütötte. Z. hallotta a csont reccsenését. Bordáit védő karja elvált akaratától, és idegenszerűen fityegett alá.

- Bocs, de kiborít, ha nem figyelnek.

- Mit... mit... akartok... fiúk?

Z. közel járt az ájuláshoz. Fájdalomtól sokkolt teste hevesen rángatózott. Szégyellte ezt a remegést. Valószínűleg eltört a karom. Ez rossz, ez nagyon rossz - gondolta.

- Most te jössz - szólt a nagyfiú a legkisebbhez. - Üsd meg!

- Én?

- Striga vagy? - szólt közbe a középső, és újra Z.-be rúgott. - Ez csak egy olyan...

- Nem vagyok striga! - ordította a kisfiú.

- Persze, hogy nem vagy striga.

- Mit... akartok? - nyöszörgött Z., és épen maradt egyik kezével megpróbálta felrángatni sebes lábára rongyos bakancsát.

- Míííííít... mit-mit-mi-mit, míííííít mit-mit... - a nagyfiú karjait hóna alá vonva puccos csirkeként masírozott fel és alá. Produkcióját a másik kettő röhögése kísérte. Z. megpróbált velük nevetni. Szép hangú, csinos fiúk ezek. Akinek ilyen szép a nevetése, az nem lehet gonosz lélek. Talán beszélhetne nekik a valóságról, a boldogságról, arról, hogy az előttük álló életükben mire figyeljenek, bizonyára tehetségesek is... Mindannyian felszabadultan nevettek, majd a nagyfiú eltörte Z. mindkét lábát, aztán nagyot húzott a nála levő üvegből, és tartalmát a földön remegő emberre köpte.

- Gyújtsd fel - mondta, és egy öngyújtót nyomott a kisfiú kezébe. - Mi az, félsz?

- Én nem félek.

- Akkor csináld.

- Nyugi, nem lesz semmi baj - biztatta a középső.

- Persze, el is mehetsz. Nem kötelező. Igen, ez lesz a legjobb. Menj haza. Nem mondjuk el senkinek, hogy striga vagy.

- Megteszem! - sikoltott fel a kisfiú és felkattintotta az öngyújtót.

Z.-nek az arcába loccsant benzintől felfordult a gyomra. Az aznap összeguberált erjedt moslék sugárban tört elő belőle.

- Pfuj! - kiáltott fel a kisfiú, és az öngyújtót Z.-re hajította.

- Az apám gyújtója! - ordított a nagyfiú, és odaugrott, hogy visszavegye, de Z. egy pillanat alatt lángra lobbant. - Ez baj...ez nagy baj... - kiáltotta volna, de felparázsló torkából láng csapott elő, zsíros haja sercegve égett. Egész testét őrölte-harapta a fájdalom. Látása, talán a hőtől, egy pillanatra feltisztult - fiatal kora élességével látott mindent. Látta a pillér kormos tégláit, látta a folyópart lekoptatott köveit, az áradások hordalékaként odavetett korhadó faágakat. És látta kínzóit is. A három gyerek megbabonázva figyelte, Z. hogyan próbál pusztán egyik épen maradt karjára támaszkodva eljutni a vízhez. Arcuk szép volt, vonásaik lágyak, bőrük hamvas, ajkuk duzzadt. Csillogó szemükben Z. szeretetet látott, aztán minden elsötétült előtte, és belezuhant az öntudatlanságba.

A gyerekek megvárták, amíg áldozatuk elég. A nagyfiú félt, hogy apja kérdőre vonja a megrongálódott öngyújtó miatt, és dühös volt, hogy majd hazudnia kell, ugyanis szerette a szüleit. Később lányokról, focieredményekről beszélgettek. Z. végre elhamvadt. A fél karjára támaszkodó üszkös tetemet a fiúk a folyóba rúgták, és hazamentek.

Vissza a tetejére