Matuz János

2016/1 - Prospero utolsó megkísértése 2014/2 - Zsé2013/3 - Húsevők 2012/3 - A profilozó2011/2 - pygmalion.doc2010/4 - József könyve2010/3 - A dolgok rejtett tulajdonságai2009/1 - A Robinzon-monológ2007/4 - Nap Pali kalandjai2007/3 - Diptichon2006/2 - Öröm2005/3 - Az ember, akinek megrövidültek a léptei2004/4 - Vadrózsa2004/4 - Rendszerváltó (h)ősök – (h)őst váltó rendszerek(?)2004/3 - A menekülőművész2002/4 - Az utolsó apostol2001/2 - Littleprince2000/1 - Egytől négyig

A menekülőművész

Tapsolnak, hallod? Ez neked szól. A vízbe merült testednek, a bilincsnek, a fémlakatnak, a nemesacél láncnak az akvárium üvegén. Annak, hogy mindjárt lemegy a fény és fojtott hangon bejelentik, hogy huszonöt percig tartózkodsz majd a víz alatt mindenféle segédeszköz nélkül. Ráadásul a függönyt sem húzod el, nincs csalás, rejtekajtó, semmi trükk és semmi csapda. Csak te vagy, meg az a huszonöt perc és a csoda, amire várnak. Megkapják?

Félsz a víztől. Nem tudják. Mit tudnak? Amit te mondasz nekik. Amit te megmutatsz. Félsz a víztől, mégis hisznek neked. Ez a lényeg. A mozdulat, amivel a hideg vízbe lépsz. Fontos, hogy a víz jéghideg legyen, dermesztően hideg, s mialatt átmenetileg az egekbe szökik a szívverésed, te mosolyogsz és integetsz. Mindjárt lealszanak a fények, csak valami derengés marad. Huszonöt perc az akvárium üvegén át, ahogy lebegsz, lebeg a ruhád, lebeg a hajad. Begurítják a nagyórát is. Az első sorok mind egyformák. A második sorok mind egyformák. A harmadiknak integetsz.

Mitől félsz még? Félsz a reggeltől, a vérképedtől, a demenciától, a sikertelenségtől, félsz a nőktől, a korai magömléstől, félsz a változásoktól. A kutyáktól is félsz, azoktól a nyomorult, kis, félig kopasz korcsoktól, akik az utcán a nadrágod után kapnak, félsz a gesztenyeárustól, a gázóra-leolvasótól, a szombat délutántól. Félsz a prosztataráktól és anyádtól.

Egy perc, és kihunynak a fények. Lola az akvárium üvegajtaját hajtja rád éppen. A tető két fémkarikáján áthúzza a fémláncot, a lánc két végét összelakatolja. A kulcsot az első sor harmadik székén ülő nézőnek adja. Csak az orrod hegye látszik ki a vízből. Fejed felett az intelligens lámpák zümmögve fordulnak rád.

A hoteleket szeretted. Az ismerős, nemzetközi dohot a gardróbban, a félig száradt cipőkrémet a papírdobozban. Szereted a rosszul mosott spermiumfoltokat az ágyak matracán, a dezinfekciált vécéülőkét. Szereted a minibárt a szemérmetlen áraival, szereted tanulmányozni a menekülési útvonalat, és elképzeled, hogy tűz üt ki, és minden lángra lobban, emberek potyognak ki az ablakon, és zuhannak lefelé – egyszer a CNN-en láttad, Saigonban vagy Tokióban. Tízezerért szinte bárkit megkaphatsz. Húszezerért azt csinálsz vele, amit akarsz. Mindezt szeretted. Pedig-szeretted. Végül-is-szeretted. Csak későn jöttél rá, hogy a kihúzott kártya sohasem kerül vissza a pakliba. Csupán egyszer zuhanhatsz ki egy ablakon Saigonban. És csak egyszer mehetsz el Borobudurba.

Lola rákapcsolja a gégecsövet az akvárium csatlakozójára. A szivattyú motorja felzümmög. A fejed fölött kékre váltanak a fények. Hullafényben ázik a tested. Fázik a kezed. A vízszint emelkedik. Hallod a dobpergést odakintről. CD-n bejátszva. Az ezüst korongon Lola rúzsos szája nyoma. Lola babonás. Beavathattad volna? A néző az első sor harmadik székében izzadtan szorongatja a kulcsot. Vajon odasúgta-e neki a partnered, hogy dugja fel? Ez a pláne az egészben. A szivattyúzás, ahogy az akvárium megtelik vízzel, és te ott maradsz kereken huszonöt percen át elfüggönyözetlenül a robotlámpák tengerkék íriszében, és megszabadulsz. Szíved nyugalmi helyzetben harminckettőt dobban egy perc alatt, a második percben majd előbb harmincra, majd huszonötre csökken, akár a hüllőké. Hüllő-show leszel.

Legyünk korrektek. Nem emlékszel, mikor utáltad meg a csinos kis bársonyfüggönyöket a pótkulccsal a rejtett zsebekben, a csapóajtót, ami a penészes, patkányszaros pincerészbe vezet. Vágyakoztál.

Ötvenhatot ver a szíved percenként. Először akkor vetted észre, hogy képes vagy drasztikusan szabályozni a ritmusát, amikor Resti meghalt. Egy piros autó, a szélvédőn az esti lámpák futófényei, mögöttük két sötét gúla. Ennyire emlékszel. Resti előtted lép le az úttestre. Felbőg egy motor, Resti teste megemelkedik, természetellenes ívben elhajlik, majd elválik a földtől, és repülni kezd. Valamiről éppen beszéltetek, elharaptad a mondatot, és hallgattad, ahogy felbőg a motor és a kocsi fara megszitál. Resti teste rongyként hullt a padka mellé, és nem mozdult. Odarohantál? Felfogtad, mi történt? Nem fogtad fel. Mit csináltál? Kerülgetted. Szólongattad. Cipőd orrával böködted. Felcsúszott a szoknyája. Láttad az ujjaid nyomát a combján. Négy apró lilás folt egymás mellett és átellenben egy nagyobb ötödik. Elfogott valami emelkedett hangulat. Ünnepélyesen kerülgetted, és rettegtél, vajon valóban meghalt? Éjjel a foszlott huzatú karosszékben ülve újra és újra lepergett előtted a pillanat, egyre lassabban, és vele lassult a szíved.

Lola prezentálja a műsort. Találhatnál rá valami egészségesebb szót is, végül megelégszel annyival, hogy Lola ügyes. Mit látsz még? Először is Lolát látod, ahogy éjjel hevesen dobálja magát az ágyon és üvölt. Ököllel vágsz az arcába, hogy lecsendesítsd. Mit látsz még? Ujjlenyomatokat az akvárium falán, a Loláét, a tiédet, a szállítómunkásokét. A második sor ötös széken helyet foglaló nézőét, akit kihívtál, hogy nézzen meg mindent alaposan, te nem csalsz, ő pedig zavartan totyogott ide-oda, és mindenhez gratulált, majd sután meghajolt, és visszaiszkolt. Várta a félhomály. Mit látsz még? Szivárványcsíkokat, ahogy a felelőtlenül letörölt takarítószer kémiai anyaga, olaj és más komponensek szivárványmintákat rajzolnak a síküvegre. Az órát is látod, amit Lola most az előtérbe húz, és túlzó mozdulattal egy láncon lógó dupla ellensúly segítségével felhúz. Miért nem szereted Lolát? Talán, mert kibírta, hogy Resti kerüljön a helyére?

Restit szeretted. Flúgos volt. Egzaltált, merész, visszahúzódó, gátlástalan, gátlásos, előrelátó, aggályos, kukacos, szőrszálhasogató, egyszerűen az ember idegeire ment, persze vízöntő, mindent átlátott egy pillanat alatt, érzékeny volt, botfülű és intelligens, excentrikus, azonkívül extravagáns a szexben, lusta és álmodozó, csak feküdt az ágyban, órák hosszat heverészett, tartózkodó volt és falánk, meztelenül állt ki a hűtőszekrény elé, ha éhes volt, mindent felfalt, kiskanállal ette a kókuszreszeléket, nézted a testet, a mellére szóródott apró, fehér kókuszdarabkákat, és megpróbáltad elképzelni, milyen lesz tíz év múlva. Gyűlölted Restit. De Resti nincs. Resti meghalt. A halottkém jelentése szart se ér. Mit tudja egy halottkém, mikor hal meg egy ember. Mikor gondolkodó lény és mikor egy halom ruha egy csatornanyílás fedelén, felcsúszott szoknyában? Mit volt akkor rajta? Piros-fekete kockás skótszoknya, fehér térdzokni, pántos lakkcipő, khaki színű hosszú kabát néhány ezüst és fémbrossal, fekete garbó. A fején fekete kalap a Cameltől. Szeretkezni mentetek valamelyik köztéri padra. Rengeteg arca volt: diáklány, titkárnő, bróker, kismama, hetera esmeralda. Feloldódott a részletekben, és mégis mindig ugyanaz maradt. Azt mondta, mindent megtesz neked, és a történtek ellenére is fantáziát lát benned, és hogy a négy és fél perc az nem is olyan rossz idő. Aztán lelépett a járdáról, és meghalt, te pedig megérezted, hogy vége.

Mi dühített még? A haj a fürdőkád lefolyójában, a hegyekben álló mosatlan ruha, a felvarratlan kabátgomb, a portások tekintete, bizonyos televíziós személyiségek középszerű gőgje (hogy jön ez most ide?), ahogy felvette a telefont, és beleszólt: halló, ahogy a felszaladt szemű harisnyáit zacskóba gyűjtötte, ahelyett, hogy kibaszta volna a patkány valagába, hogy hiheted, hogy valaki hisz benned, ha tele van a fiókja lestrapált harisnyákkal? Dühít még valami? Igen. A fények.

A jeges víz megérinti a homlokodat. Lola elválasztja a szívócsövet a csonktól, és rád mutat, majd belehelyezi az óraszerkezetbe az aranykulcsot, és elfordítja. Tehát elkezdődött. Huszonöt perc, vagyis ezerötszáz másodperc. A rejtett hangszórókból a nézőtéren a másodpercmutató monoton kattogása hallható. Ez az ócska, ámde igen hatásos ötlet is Restitől származott, ahogy minden.

Mit vár a közönség? A második sor közepén a pocakos illető csodára fizetett be. Azt várja, ami lehetetlen. Érdekel, hogy ízületes leszel? Egyáltalán, érdekel bármi is? Lola, Lulu, a lámpák kék fénye vagy ez a kibaszott csíptető az orrod hegyén, amitől úgy nézel ki, mint valami tudós tanár, egyetemi tansegg, göbös könyökű aktakukac; az első perc kritikus. Valami nyugodt dologra kell gondolnod, nehogy gyorsulni kezdjen a pulzusod. Borobudur… gondolj Borobudurra…

Restivel napfelkelte előtt érkeztetek a bejárathoz. A kapukat még akkor nyitották. Inas munkások vesszősöprűkkel takarították a fehér porral fedett utakat. Resti ötlete volt, hogy aznap ti ketten legyetek az elsők, akik jegyet váltanak. Borobudur és a mindig kitörni kész Merapi-vulkán, közöttük ti ketten és a hajnali hat óra a dzsungel közepén. Olyan messzire el kellett mennetek, hogy találjatok valamit.

Resti természetellenesen kicsavarodott végtagjai a csatornafedélen, mellette összegyűrt cigarettásdoboz – hogy a faszba dobhat valaki cigarettásdobozt egy halottra? –, neked kellet intézni a formaságokat. Fogalmad sincs, mit kell tenni. Mindent Resti intézett: lakbért, az összes kiadásokat, minden számládat, Resti mindent kiborítékolt, előkészített, csak azt nem, hogy mit kezdj egy hamvasztással. A madárhangokra gondolj, arra a hajnalra. Kezed, lábad átjárja a hideg. Úgy lebegsz a lilás villódzó fények alatt, mint egy zsibbadt gondolat.

Szűk lépcsőn haladtatok a templomban egyre feljebb. A kerengőkön száz meg száz Buddha ült csipkés kőharangok alatt, mint mélytengeri búvárok, lélegzetüket visszatartva. Resti hallgatott. Ment egyik harangtól a másikig, valamennyit végigsimította, úgy haladt szintről szintre, emeletről emeletre. Körben, az ébredező pálmaerdő alatt ködpára szállt, amiből deréktól felfelé törzsükkel előbukkantak a fák, a távolban pedig, oldott kéken, a Merapi krátere pipált. Soha nem volt még ilyen erős benned a vágy, hogy feleségül kérd Restit. Később persze sokan jöttek, iskolások, csoportok, kalandvágyó külföldiek. A helybeli gyerekek feltelepedtek a harangok tetejére, és kefirt ettek, és kólát ittak, az üres üvegeket pedig bedobálták a harangok belsejébe. Resti pedig, tériszonya ellenére, felkapaszkodott a templom tetején álló harang tövére. Ez a harang a többitől eltérően óriási és tömör volt, és nem láthatott senki a belsejébe, de mindenki tudta, kit vagy mit rejt. S tudták azt is, hogy az a száz és száz kisebb Buddha türelmesen várakozik a saját csipkeharangja alatt, vár az idők végezetéig, túl emberi időszámításon, túl pet-palackon és idegenforgalmi látványosságon. És azt is tudtad, hogy Resti csalhatatlan női megérzéssel mindezt tudja, és csak ült ott szfinx-mosollyal a kőharang tövében, és maga elé nézett. Nagyon közelre. Soha nem kívántad még ennyire.

Ha kinyitod a szemed, a víz alól törött szögben láthatod az óra mutatóját. A teremben bizonyára izgatott csend. Esetleg kiinthetnél nekik, csak egy parányi mozdulat a kezeddel, hogy minden rendben.

Frankó botrány támadt, amikor híre ment a kísérletnek. Hatóságilag akarták letiltani, mások kinevettek, biztos bukást jósoltak, szemüveges orvosok bizonygatták, hogy mindez anatómiailag lehetetlen, ilyen tartós oxigénhiány esetén a tizedik percben az orvostudomány mai állása mellett az emberi agyban lejátszódó biokémiai folyamatok iránya gyakorlatilag megfordíthatatlan. Basszátok meg! Az orvostudomány mai állása nem járt a Marioborón. Te ellenben igen. Iszonyú vesződség árán, kétségbeejtő járműveken, harminchat órás utazás végén este érkeztetek meg Yogba, ahol az egész városban nem találtál szállást. Resti akkor már beteg volt. Meleg vizes zuhanyt és forró teát akart, egyebekben nem kommunikált. A recepción szokásodtól eltérően nem alkudoztál. Resti rögtön bevonult a fürdőszobába, tüntetően becsapta maga mögött az ajtót, te pedig kimentél a Marioboróra, riksakuliba ültél, és nagyon elveszettnek érezted magad. Mitől féltél? Féltél a magánytól, az idegenektől, a szagoktól, a koldusoktól, akik elképzelhetetlenül büdösek és piszkosak voltak, az ételtől, amit koszos triciklikben amerikai nejlonzacskóból árultak, féltél a kutyáktól, amik mind betegek voltak, csomókban hullt a szőrük, falkában jártak, és folyton vakaróztak, féltél a tömegtől, a rikoltozástól, a kezektől, amik egyre feléd kapkodtak, féltél a sötétben felvillanó szemek fehérjétől, amelyek nem is fehérek, sokkal inkább sárgák voltak. Bemenekültél egy apró postahivatalba, egymás után háromszor felhívtad magad, és tízezer rúpiáért válogatott trágárságokat mondtál a rögzítődre, mire megnyugodtál.

A rád várakozó riksakuli a szokásos ár tízszeresét kérte, mire kinevetted, és leszámoltad a markába a korrektnek ítélt összeget. A hórihorgas alak még sokáig követett, és hangosan kiabált, majd kiköpött, és eltűnt az egyik mellékutcában. Ekkor már közel egy éve nem léptél fel.

Nem, az orvostudomány mai állása nem járt a Marioborón. És nem járt Indiában sem. Nem látta a szent embert, aki 37 éve egyfolytában feltartja bal kezét, és nem látta az oszlopon ülő embereket sem, akiket az orvostudomány mai állása Hibernállal és Meropannal tömne és kényszerterápiás programokba utalná be, és akik az orvostudomány mai állása szerint nyáladzó idiótaként, maguk alá piszkító idiótaként múlnának el egy tébolydává alakított egykori kúrián.

A teret szurokfáklyák világították meg. Éjfél lehetett. Nagy tömeg gyűlt össze. Az emberek hadarva beszéltek. Körbeálltak valami fehéret. Egy kád volt. A kád szélén egy elképzelhetetlenül sovány férfi ült. Haja csapzottan, koszosan lógott a szemébe. Szakálla a derekát verte. A szeme sárga volt, orra szinte függőlegesen ugrott elő lapos homloka alól. A kádat színültig töltötték vízzel. Az ember belefeküdt, és karjait keresztbe fonta mellein. Te voltál az egyetlen fehér ember. Távolabb egy tűznyelő produkálta magát. Őt is nézték nagyjából ugyanennyien.

Resti nem szeretett beszélni a halálról, ahogy nem szerette a kegyetlenséget sem. A sebek és a szenvedés látványa heves ellenszenvet ébresztett benne. Nem szerette volna a krematóriumot sem. A temetkezési vállalkozót sem, és mi sem állt volna tőle távolabb, mint az a hamis kegyelet, amivel az elmúlásra szakosodott hulla-ipar próbálja megélhetővé tenni a megélhetetlent. Röhögve vásároltál urnát. Még nem tudod, mihez kezdesz majd vele: ez az urna Restinek túl kicsi, ugyanakkor túl nagy. A hét folyamán aláírattak veled mindenféle papírokat. Összegekről esett szó. Te mindet helybenhagytad. Sok kiadásod lesz. Lola majd segít. Előzékenyen szeretkezik veled, azt hiszi, ezzel tartozik neked. Lola szerelmes beléd. Lola féltékeny volt Restire, amíg élt, és Lola szenvedett, mert szerinte Resti miatt kerültél gödörbe, nem is, inkább mélytengeri óceánba, ahol megállás nélkül mélytengeri halak szartak a fejedre, és ennek – üvöltötte a telefonba Lola – csakis az a nő lehet az oka, neked dolgoznod kell, neked a színpad az életed. Ez a mélytengeri halas dolog, ez jó volt, tetszett neked a kép, ráadásul tudomásod szerint vannak ott lenn jó nagy halak. Röhögtél, és lecsaptad a kagylót. De Lola most itt van, szeretkezik veled a közös ágyban, úgy szeretkeztek, mint a megszállottak, Lola sikoltozik, körmeivel a karodba mar, te ököllel az arcába ütsz, fáj a részvét, reggel majd sokáig sminkel, olyan az arca, mint az őszi avar, de este is visszajön, mindig visszajön, mert Lola partner.

Az öregember már több mint nyolc perce feküdt a víz alatt, tágra nyílt szemmel bámulta a bölcsőként fölétek úszó holdat, mikor rádöbbentél, hogy minek a részese vagy. Hitetlenkedve rázogattad az órádat, és igyekeztél utat törni, hogy minél közelebb kerülhess. Csöveket kerestél, rafináltan elrejtett csapokat, árulkodó légbuborékot, de semmit sem találtál. Resti jutott az eszedbe, aki most a szállodaszobában fekszik, és talán téged vár, de az is lehet, hogy alszik, teletömte magát gyógyszerekkel, és most egészen kába. Miért nincs itt? Az öregnek kidagadt az összes ere. Mint feltépett kúszónövény hosszan elnyúló gyökérzete vagy testet öltött anatómia, kék erek futottak szét mellkasán, karjain, vállán, homlokán. Ő maga volt a szemlélet és az ábra. Tudtad, hogy amit látsz, az nem lehetséges, mégis ott, a Marioborón, a fejed fölött hintázó jávai bölcsőéjszakában, a Merapi sötét tömbje alatt a lehetetlen lehetségessé vált. Talán huszonöt percig feküdt ott az a jógi vagy kicsoda, és csak nagy sokára emelkedett ki a feje, hogy vegyen egy apró, de milyen apró, levegő-leheletet, mintha csak egy perc töredéke lett volna, mintha csak lebukott volna a víz alá egy pillanatra, hogy valamit felhozzon, valamit, amit elveszített. A rizskalapjába kis címletű bankók hulltak, az öreg pedig kiült a kád szélére, megszívta az orrát, és nagyot nyelt.

Resti akkor került a látóteredbe, amikor semmi nem jött össze, amikor mindenből eleged lett. Százezer rúpiát dobtál a szalmakalapba, és elhatároztad, hogy Borobudur nagytemplomát másnap mindenképpen Restivel nézed meg.

Mit jelentett számodra Resti? Elsősorban ezt az utat jelentette, aminek az ötletét ő vetette fel, aminek ő szervezte meg legapróbb részletét is, tolmácsod, idegenvezetőd, szeretőd lett. Cipelte a hátizsákot, taxit fogott, vacsorát rendelt, a második napon már folyékonyan beszélte a bahasa nyelvet, körülvett lényével, beburkolt, vattába csomagolt, babusgatott, elvette a józan eszed, az erődet, a tehetségedet, kiaknázta az ambíciód, gyűlöletesen fiatal volt, nem szégyellte a könnyeket, a nap bármely órájában kész volt bármire, de Resti halott.

Csak felületesen érzékeled, hogy fejed fölött a lámpák színe ciánról bíborba vált. Mit is jelent ez? Tíz percnél jársz? A közönség valószínűleg már fészkelődik, az izgatottság növekszik. A házaspárok egymás kezét szorongatják. Bizonyára valamennyien ismerik a tudomány mai állását. A levegőben izzadság és csoda szaga terjeng. Csak nem elaludni! Koncentrálj! Fókuszálj!

Lolával végigszeretkezted a temetés előtti éjszakát. Mindent bevetettetek: Lola hajlékonysága egy cirkuszi guminőjével vetekedett, mégsem lehet köztetek semmi. De Lolával nem lehet szakítani, mert Lolával el sem kezdődött. A szeretkezések szünetében (néha közben is) a másnapra gondolsz. A búcsúbeszédre, amit megírtál, és ami a konyhafiókban van egy félig vajas kés mellett, a búcsúbeszédre, aminek az első sora így kezdődik: „elment”, de amit soha senki nem olvas majd fel. Te végképp nem. Resti most egy sötét teremben várakozik. Porcelánurnát választottál, rajta magnólia és kínaifenyő-ág. Resti szereti a kéket. Az ágak mögött magas hegy látszik, nem a Merapi ugyan, de azért mégiscsak hegycsúcs, még ha nem is pipál. Eredetileg pálmásat szerettél volna, de a kárókatona megsértődött, hogy ez nem vicc, a halál komoly dolog. Állat!

Resti először örült, amikor, már itthon, elmondtad neki, hogy visszatérsz, de amikor beavattad a részletekbe, megrémült. A huszonöt percet lehetetlennek tartotta, te cserében nem mondtad el neki a saját váladékán kérődző öreg jógit és a fehér kádat. Próbáltad tőled telhetően elmesélni, mi történt, mialatt Resti betegen feküdt a szállodai szobában. Vártad, hogy a lány olyasmikkel érvel majd, hogy a tudomány mai állása, de ehelyett csak annyit mondott, hogy féltelek. Az előkészületek közel két évig tartottak, és minden botrányosan ment. A legjobb időd is csak négy és fél perc lett. Jógával és fuldoklással eltöltött négy és fél perc, hozzá éjszakai álmok, ráadásul Resti egyszer majdnem terhes lett, de szerencsére mégsem, állandósultak a veszekedések, kölcsönös elköltözés, az előszobában mindig ott állt egy összecsomagolt bőrönd, ha meg akarsz dögleni, rám ne számíts, ja, és persze neked ehhez feltétlenül közönség kell?! Végül egy átvedelt éjszaka után felhívtad Lolát, a régi partnert, Resti pedig a piros autó elé lépett.

Mit éreztél a temetésen? Emlékszel-e bármire? Dobtál-e virágot a sírba? Volt sír egyáltalán? Ki volt ott? Ki kondoleált? Ki mondott beszédet? Egyházi vagy világi temetés volt? Milyen volt az idő? Felvetted-e a fekete öltönyt, amit Lola reggel kikészített? Voltak-e galambok? Sokan voltak? Kevesen? Vajon megtalálták-e a sírásók a megváltott sírt? Vajon kiásták-e rendesen? Elveszítették-e menet közben az urnát? Jól írták-e rá a nevet? Ki írta rá? Milyen betűvel? Naggyal? Kicsivel? Részeg voltál-e vagy józan? Elrepülnek-e a sír fölött, kondenzcsíkot húzva maguk után, Jáva felé légi szállítójárművek? Ki ül azokon a gépeken? Mit szolgálnak fel a fedélzeten? Hideg sörük van-e?

Dermedten lebegsz a vízben. Meleget érzel. Rád tör a nappali forróságot kiokádó esti betonfalak hője. Érzed, ahogy a déli csillagok alatt belépsz az eldugott mellékutcában meghúzódó pici szállodai szobába, óvatosan levetkőzöl, olvasólámpát gyújtasz. Resti felébred, mosolyog, karjait nyakadba fonja, és állát vállgödrödbe fúrva suttogja: hiányoztál. A távolban ütemesen ver egy kivénhedt légkondicionáló propellere.

Inteni kellene, hogy minden rendben…

Vissza a tetejére