Matuz János

2016/1 - Prospero utolsó megkísértése 2014/2 - Zsé2013/3 - Húsevők 2012/3 - A profilozó2011/2 - pygmalion.doc2010/4 - József könyve2010/3 - A dolgok rejtett tulajdonságai2009/1 - A Robinzon-monológ2007/4 - Nap Pali kalandjai2007/3 - Diptichon2006/2 - Öröm2005/3 - Az ember, akinek megrövidültek a léptei2004/4 - Vadrózsa2004/4 - Rendszerváltó (h)ősök – (h)őst váltó rendszerek(?)2004/3 - A menekülőművész2002/4 - Az utolsó apostol2001/2 - Littleprince2000/1 - Egytől négyig

Rendszerváltó (h)ősök – (h)őst váltó rendszerek(?)

(Závada Pál: Szólj anyádnak, jöjjön ki! – ősbemutató a Szigligeti Színházban)

 

Az ember tamás. Mármint abban, hogy eljött-e az ideje? A rendszerváltás óta alig telt még el másfél évtized, és máris itt egy mű. Pedig az ilyesmit mi nem kapkodjuk el. Például 56’-ról sincs még hiteles (színpad)képünk. Lassan eltelik egy fél század, még sincs perspektíva. Hiányzik a józan humor is. Másfél évtizede csak koszorúzgatunk, meg beszólunk, meg befütyülünk, meg bekarlendítünk, időnként kicsit zsidózunk, kaptatunk körbe-körbe, közben azt hisszük, megágyazunk valaminek, pedig csak iszapolunk, jó nagy sarat fröcsögve mindenfelé a tisztulás jegyében. A kurzustörténészek pedig vakarják a fejüket, hogyan fogják be az ötvenhatos történet szelét a kurzusnak elébe.

Az ember tamás. Nem nyomja-e agyon a mesélőt a bús honi közteher. Az ezerhatos Ladákból nyugati luxuskocsikba átülő szerencsevadászok melegítőinek susogása mögött vajon hallható lesz-e a TÖRTÉNET, vagy jön a jól ismert szüzséből kibontott kabarétréfa: kellékei: a sikeres vállalkozó meg a tahó felesége, és kell majd egy náluk is nagyobb barom, mondjuk, polgármester, de akkor kell rendőr is, és közép-kelet-európai identitásunkhoz szükséges egy postás is, aki nálunk persze nem kétszer csenget, mert a nejlonfüggöny mögül türelmetlenül lessük érkezését, úgyhogy nem is csönget, csak a csöngő felé rebben ujja, s mi már repülünk is elébe, mert hozza a tizenharmadik havit, meg amit kell, úgyhogy nem csoda, ha csüggünk rajta, ha függünk tőle.

Manapság sűrűn kiállítják rólunk a bizonyítványt bel- és külföldön egyaránt. Irányultságunkban túl mohók vagyunk, korpuszilag nem túl bizalomgerjesztően illatozunk. Építészeink szerint ízlésünk rémes. Tirnyes-tornyos udvarházakat építünk, a szvimmingpúlhoz áramot lopunk. Apropó, torony: Moliére Úrhatnám polgárának első magyar fordítása még ilyen címen szerepelt: Tornyos Péter.

Hol van hát a perspektíva? – csóválhatja a fejét Tamás. És ekkor eszébe jut, hogy néhány évvel ezelőtt egy akkor még nyugatnémet városban ellátogatott egy múzeumba, ahol egy nemzetközi viszonylatban is jelentős konszern történetét feldolgozó állandó kiállítást tekintett meg. Mindjárt a legelső képen egy kidőlt-bedőlt viskója előtt okos tekintetét a kezdetleges apparátba fúró koszos öregembert pillantott meg. Merthogy a történet vele kezdődött. A koszos öreggel, akinek lett egy álma és a mögötte roskadozó, láthatóan büdös sufniban összebarkácsolt valamit, ami sok embernek kellett. A történet így kezdődött, majd merész lépésekkel folytatódott, mind privatizációilag, mind köztörvényileg, el-eltünedeztek örökösök, vagyonok egyesültek, a felhalmozott nyersanyaghoz valahogy háború is gründolódott... egy szó, mint száz, a tartalmas kiállítási anyag utolsó képén kiművelt, európai ízlésű, makulátlan férfiak és nők álltak finoman komponált csoportozatba, és diszkréten felénk intettek. A sufnis öreg meg ott virított egy márványkandalló fölött egy szépen sikerült olajképen: Szemében tűz, tincsei mózesiek, komor-szigorú arcát belengi a megszerzett tudás: fiaim, így kell ezt.

Tamás pedig a honiakra gondol. Závada első önálló színpadi munkájában elénk lépő Boszák Frigyesre. Rendszerdöntő hős, alapozó atya, aki az országban először döntötte le a ruszki emlékművet, lévén az elégedetlenség a kisvárosban már oly mérvű, hogy halogatni a dolgot tovább nem lehetett. Onnan, a Diófák teréről (ez volt a mű eredeti címe) indult aztán futótűzszerű útjára a mindent elsöprően elementáris belvillongás, mely egy vértelen forradalomban kitestesedve meghozta a végső leszámolást. A Rendszerdöntő Zászlóbontás Napja attól az évtől fogva a kisvárosban országos jelentőségű helyi ügy lett – a Boszák udvarházban egy helyes kis emlékszobát is létrehoztak, okulásul későbbi évezredeknek. Boszák Frigyes egykori építési vállalkozó, még korábban vélhetően ÁÉV-es, vagy SZOT-os, vagy GAMESZ-es, feleségével, Nusival kart-karba öltve elindult a politika és az ezzel szorosan együtt járó vagyonosodás rögös útján. A darab végén majd kiderül, a ruszki emlékművet ugyan ledöntötte egy cimborával, de a nagy markolóval nem oda indultak, és iszonyúan be is voltak rúgva, úgyhogy könnyebb volt hazadöngetni egy földgyaluval, azzal ugyanis nem kell kerülgetni a kátyúkat, melyek a Dicsőséges Vértelen Forradalom után is a helyükön maradtak... nem, ők csak ki akartak kászálódni egy árokból, amibe a munkagéppel belecsúsztak, de valahogy elcsapták a ruszki emlékművet.

Ilyesmitől még részegen is halálra rémül az ember, kivált, ha családapa, ám e sorsfordító percben arra tántorgott egy harmadik részeg, történetesen Boszák telekszomszédja, aki kínjában nagyot röhögött, és csak annyit szólt: Mi van, ledöntöttétek?

És már készen is volt az eredetmonda. A telekszomszéd, züllött, részeges komcsi persze nemsokára útban lett, meg a telke is kellett, hogy a Boszák udvarház a kor szelemének megfelelő reprezentatív miliővel fogadja az évszázadok érdeklődő rohamát. Az öreget tehát bedugták egy elfekvőbe, ahol lassan elhalt.

Ám halála hírére hazaérkezik fia, Motika Ferenc, hogy nem igazán kedvelt apjának balkézről való fiaként, apja végakaratának szellemében annak hamvait a diófák alá temesse. De hol nyugodjon a halott, ha a diófák helyén szvimmingpúl létesült, melyben helyi lányok topleszeznek?

Motika a kulcs – Závada nem is rejti véka alá színpadi előképét Gogol Revizorjának főhőse képében. Motikát mégis egy világ választja el Hlesztakovtól. Egy morális világ. Motika – a sikertelen, külföldre szaladt zsurnaliszta. Élősködő, barát vagy inkább házibarát. Henye, de nem élhetetlen. Érkezésekor titokzatos idegen, aki felkavarja az állóvizet. Rögtön felmelegíti Nusikával régi szerelmi viszonyát, de ha úgy hozza, Boszák Frigyes lányára, Julira is szemet vet.

Nincs morális perspektíva Závada darabjában. A dipótáska megmaradt, csak a Füles-magazin, a szalvétába csomagolt szendvics és a kéttengelyes helyét dokumentumok foglalják el, melyet befolyásos emberek más befolyásos emberekről gyűjtöttek és gyűjtenek. Titokzatos dossziék, melyeket olykor elég csak megmutatni, és amiért a bulvársajtó kemény pénzeket is kipenget: törvénytelen számlafeltöltésekről, családtagok nevére alapított, majd a pénzek érkezése után josziptotoknak eladott részvénytársaságokról szólnak ezek a dossziék, amelyek jobban védenek minden őrző-védőnél, mert itt mindenki mindenkinek a mindenkije, plusz minden egyben politika is, és résen kell lenni, mert az ellenzék mellett a mieinktől ugyanúgy kell félni, és taposni kell és teperni, különben lenyomják az embert a víz alá.

Ahogy teszi a darab végén Boszák Frigyes Motikával. Saját kezével fojtja bele a fiút a saját szvimmingpúljába. A történet a végéhez közeledik. Moszák Frigyes, a Rendszerdöntő Hős, vizes Armanijában négykézláb mászik a füvön, Juli, bulémiás lánya, Motika, vízbe lógó testével küszködik, és segítségért üvölt, Guba Miklós fiatal főmérnök odaugrik, segít, és ráteríti saját zakóját a tetemre, és látjuk, fejében már készen áll a terv, mert a Boszák ezt már tényleg nem ússza meg, viszont az Univerzumban éppen most képződött egy boszáknyi űr, és ezt tömören úgy hívják: helyzet, Guba Ferencen pedig látni: élni is fog vele.

Szabó Béla, a polgármester, ide-oda totyog, és igyekszik meg nem történtté tenni az esetet, ők, ugye, tulajdonképpen már egy félórája elmentek, és már akkor is látták, hogy a Motika milyen részeg, tántorog ott neki a medencének... F. Szabó hárít, ahogy tette mindenes F. Szabó elvtársként korábbi egész életében – hiába, kísért a múlt, de csoda-e, ha a ledöntött ruszki emlékmű romjai sincsenek még elbontva teljesen?

És Nusi sehol, Nusinak elege lett, mert a férje őt lebüdöskurvázta, pedig ő csak a Motikával félrelépett, plusz a férje nevében előhozakodott bizonyos dokumentumokkal, mire pártja vezetősége Boszák Frigyest választmányi elnöknek nem választotta meg, tehát Nusi kivan, és behúzott a házba, úgyhogy és általában mindenki menjen a fenébe. Most azonban, ebben a döntő pillanatban a saját udvarháza falához támaszkodó Boszák csak annyit képes kinyögni: Szólj anyádnak, jöjjön ki!

És bár nem tudjuk, de sejtjük: Nusi asszony majd fürgén beleugrik a Gucciba, és kijön és minden el lészen intézve.

Az ember lehet tamás.

Tamás azonban meg van győzve. Závada a bennünket körülvevő világról beszél. Lehetünk finnyásak, csodálkozhatunk, Závada csodálatos nyelve hogyan roncsolódik egy kortárs drámában, kereshetjük továbbá a perspektívát, jelzem, ott virít.

Óriásposzter gyanánt, égi horizontként, szent sztálinista-rákosista-kádárista-??-egyszerűséggel, de nagy mozgósító erővel virít az égen a Főnök portréja, körülötte harsogva zajló élet ellesett, szent pillanatai: kislány és búzakalász, arató parasztember, a Vidék Egyszerű, Romlatlan Gyermeke.... És ez a nagy poszter beborít mindent. Nem látszik más horizont, már a gémeskutak körül legelésző magyarszürke vagy a délibábos ég alatt vágtázó ménes sem: csak egyvalami látszik a horizonton: Boszák Ferenc, A mi emberünk.

Várnánk, hogy Závada elveri a port ezen a világon, viccelődik és élcelődik, és közhelyekkel a tapsgépekhez szokott közönség szimpátiájáért gazsulál.

Závada nem teszi ezt. Beszél erről a világról, de nem bántóan, és nem behelyettesíthetően. Nem leleplez, de nem is csak megmutat. Nagy nyelvi koncentrációval és sok-sok szeretettel fordul a történet felé, mely július elején játszódik és nagy a hőség, zsírt izzad az ember, folyton törülközne, aztán megunja, folyjon, aminek folynia kell.

A Szólj anyádnak, jöjjön ki! – kiváló jelenetek sorozata. Nagy szó ez a mai ínséges időkben. Závada belülről formálja alakjait, hosszan elidőz mellettük, mivel leírta, láthatóan szereti is. A postást, a vállalkozót, a polgármestert, a falánk német turistát, aki valahogy belecsöppent ebbe a történetbe, csak hazahozta Motikát, meg egy kis kolbászt vett tőle, tehet ő arról, hogy a regionális befektetőínség belőle is befektetőt csinált, a néhány kiló megvásárolt kolbászból pedig a helyi mohóság által a falra álmodott kolbászgyár és nemzetközi prodzsekt lett? Tehet ő arról, hogy errefelé a nemzetközi prodzsekt állami támogatást jelent, melyhez már csak a josziptotokat kell megtalálni, és minden mehet? Befektetőnek lenni nálunk kifizetődő mulatság: ingyen pia, ingyen tánc és ingyen nő. Ha máshonnan nem, a polgármesteri hivatal fiatal alkalmazottai – csekély polgármesteri nyomásra – mindig rávehetők egy kis túlmunkára, mert nálunk ugyan szabadság van, de a szabadnál is van szabadabb ember.

Gyilkos szatíra – megértő módban. Nincs ostorozó düh, pedig a Szólj anyádnak... világa riasztó, sőt kilátástalan. Nincs olyan szereplő – tehát nincs olyan alkotói nézőpont sem(?) -, melyből valamiféle morális kiút látszana. A darab végtelenül átpolitizált, despotikus, cinikus, haszonelvű világot tár elénk. Röhögünk, de fojtogatja a torkunkat valami: nem a mélység, hanem a mocsok szédít. Másfél évtizede, hogy szabadok lettünk.

Motika jön – Motika meghal. A púlban, ahol egykor a diófák álltak, és ahová apja hamvait temetni akarta. A fiú meghal. A hamvak temetetlen maradnak.

Tamás bólogat – valahogy így megy ez.

Dramaturgként drukkolok Závadának. Ilyen műbe könnyen beleakad a kritikusi köröm. Gogol – tudjuk – visszavonta a Revizort, Fejes Endrét a Rozsdatemető nyelvéért hurcolták meg... Dramaturgként azt mondom, sebészien pontos mű született. Egy olyan író tollából, aki prózaíróként már bizonyított, s tudjuk, errefelé a színpadon előbb prózában kell bizonyítani, mert a kritikusi megítélés szerint a színpadi szöveg önmagában... de ezt hagyjuk. Závada nagyszerű szerepek egész sorát írta meg. Bízzunk benne, hogy lesz majd olyan kor, amikor mi is merjük felvállalni a büdös sufni előtt pózoló öreget. Addig is krónikási hűséggel jegyezzük fel: Závada Pál: Szólj anyádnak, jöjjön ki! című színművének ősbemutatójára a szolnoki Szigligeti Színházban került sor 2004. november 12-én. A főbb szerepeket Karczag Ferenc mv., Sztárek Andrea, Mikó István, Huszárik Kata, Quintus Konrád és Molnár László alakították. A darabot Telihay Péter rendezte.

Vissza a tetejére