Matuz János

2016/1 - Prospero utolsó megkísértése 2014/2 - Zsé2013/3 - Húsevők 2012/3 - A profilozó2011/2 - pygmalion.doc2010/4 - József könyve2010/3 - A dolgok rejtett tulajdonságai2009/1 - A Robinzon-monológ2007/4 - Nap Pali kalandjai2007/3 - Diptichon2006/2 - Öröm2005/3 - Az ember, akinek megrövidültek a léptei2004/4 - Vadrózsa2004/4 - Rendszerváltó (h)ősök – (h)őst váltó rendszerek(?)2004/3 - A menekülőművész2002/4 - Az utolsó apostol2001/2 - Littleprince2000/1 - Egytől négyig

Diptichon

– Ezt a tanninjaiban kiegyensúlyozott, gyümölcsös rozét szívből ajánlhatom – mutat rá a pincér a kerek asztalka közepén álló színes reklámhirdetésre. A képen egy feltűnően szép, párás tekintetű nő emel a szájához egy pohár lazacszínű bort. A vendég a kezébe veszi a képet, és tanulmányozni kezdi. Piszkos körmei láttán a pincérnek eláll a lélegzete: a vendég, aki előtt szögben hajlong, egy csavargó. A kora délelőtt ellenére máris rekkenő a hőség: az olvadt aszfalt fel-felbuggyan a napon.

Az élveteg ajkú nő nem érdekli. Látott ilyet eleget. Látta azt is, ahogy az ilyen ajkak lassan berepednek, összeasznak. A pincér szavain töpreng: A kiegyensúlyozott és gyümölcsöző, így együtt, akár sikeres program is lehetne: az utóbbi évtizedekben ennél sokkal silányabb programokkal házaltak mindenféle nagyhangú emberek. Aztán, amikor lehetőségük nyílt volna rá, még azt a keveset sem valósították meg. Pedig kellenek a programok. Főleg az egyszerűek, amelyek így kezdődnek: „Emberek, én szeretlek benneteket!” Vagy: „Szeressetek, és megjavítom az életeteket!” Minden bizonnyal köréje sereglenének. Egy óra múlva pedig eléje hoznák a beteg gyerekeiket.

Ha kéri a rozét, majd azt mondja, hogy sajnálja, de éppen kifogytak belőle. Talán ott, szemben próbálj meg. Kevés a jatt, szoros az elszámolás. Nincs ideje az effélékre. Mióta a tulaj bevezette az új adagolórendszert, pontosan figyelemmel tudja kísérni a fogyasztást. Esély sincs, hogy trükközzön. Talán el kellene mennie innen. Az alapból meg a jattból a hónap sem jön össze. Aztán ott vannak a pangós napok meg a szezon utáni hosszú időszak. Teljes körűen felel a kasszáért, ez benne van a szerződésében. Kár volt aláírnia. Ha beesik ide egy ilyen koszos, neki ki kell szolgálnia. Hoznia kell a százalékot. Ezekkel?!

Büdösnek éppen nem mondaná, és ez különös is: nem párállik róla a csatornaszag, ami velejárója az efféléknek. A haj kócos, hosszú, legalább lófarokba fogná, akkor úgy nézhetne ki, mint egy festő vagy egy író. Akkor reménykedhetne, hogy előhúz a zakója zsebéből egy jegyzettömböt, és ír vagy skiccel bele. Akkor ez a kopott saruban végződő fonnyadt lábszáron lötyögő vászonnadrág akár laza, nyári elegancia is lehetne. A rajta száradó zöldesbarna anyag pedig festék és nem libaszar. A félig nyitott, sárgás szempár pedig figyelmes, és nem kiéhezett.

Miért nem vagy egy kicsit büdösebb, barátom, hogy elkergethesselek?

Szimpatikus ember. Kicsit fáradt a szeme. Ismeri az ilyen tekinteteket: itt ragadtál, ugye? Hány éves vagy? Harmincöt? Negyven? Akkor már családos lehetsz. Van, ugye, valahol egy gyerek? Meg az anyja, aki kapaszkodik beléd, és számon tartja az összes egykori ígéretedet? Észreveszed-e még a galambokat a főtéren? A napszakot, az évet? Felnézel-e még az úton a kassza és az asztalok között? Érzel-e a valamit, amikor zárás után kilépsz a sötétbe?

És ha azt mondanám, szeretlek?

Rosszul táplált negyvenes. Vagy ötvenes. Az ilyeneknél nem lehet tudni. És lebukatni sem könnyű őket. Ezek képesek úgy fogni a poharat, mintha naponta a Marriotban ebédelnének. Már másnál is megfigyelte. Vajon honnan sajátítják el ezeket a könnyed gesztusokat? A főnöke a mai napig ugyanúgy ragadja meg a poharat: csülökre, közben a raszteres, vörös nyaka kétoldalt ráfolyik a Versace-ingére. Igaza lesz annak a keresztrejtvénynek: ha nem tudsz kalapács lenni, üllő-szerepre kényszerülsz. Okos ember lehet, aki azt a feladványt készítette.

Mi van, ha nem kéri az akciós lédiget, hanem kirendel egy üvegeset? Valamit a jobbak közül. Ez itt képes lehet arra is, hogy kóstolás után a bort visszaküldje: neki ugyanis kötelessége felnyitás után kóstoltatni. Ha akarja, a vendég a dugót is elkérheti, hogy a pincedohot ellenőrizze. Ki kell hoznia kistányéron, szalvéta-alátéttel. Ez meg itt beletolja a szőrös orrát, és akár inthet is, hogy a bor nem kell. Azt ki fizeti meg? Sajnos nem kérheti el a pénztárcáját, hogy belenézzen. Mágnesként vonzzák tekintetét a csavargó sötétlilás körmei: mint aki meredek emelkedőn kapaszkodott felfelé, vagy akit jól megvertek. Fagyásos csavargó-ujjak. Lehetetlen, hogy annyira átfagyott volna télen, hogy még most sem engedett fel.

Hirtelen az az érzése támad, hogy a csavargótól nem szabadul meg egykönnyen.

Vagy egy órát fog itt nekem elülni, közben egyszer visszaküldi a bort, hogy hűtsük vissza, és igaza is lesz: a langyos rozé olyan, mint a folyékony tejbegríz. A kutyával nem itatnám fel.

Az utolsó korty előtt hosszan kergeti majd a bort pohárban, mintha élvezné a felszabaduló buborékok játékát. Aztán sunyin körülnéz, majd felpattan. Vajon merre indul el?

Rozé? Az új kor vöröse. Lajtos, mint körülötte minden. Az erős hegyibor könnyen fejbe csap. Letaglóz. Hígítani kell. Hogy is mondja ez a fáradt szemű ember? Kiegyensúlyozott és gyümölcsöző? Mit tudtok ti az egyensúlyról? A vízszintes és függőleges végzetes szimmetriájáról? Helyette a könnyed, pezsgős mámor terjed mindenfele. Ő is kóstolta az efféle borokat. Divatosak, finomak. De nem érik meg a következő évet. Suta, vörös lé lesz belőlük, ha elillan belőlük az éltető gáz, hiába rakjátok le a legjobb pincékbe.

Miért nincsenek öt-hatszáz éves borok az étlapjaitokon? Vagy ezer és kétezer évesek? Vagy legalább ötven. Mert talán már addig sem láttok el. Buboréktól buborékig tart ez az új időszámítás. És közben gyümölcsözésről beszéltek?

Nyilván kifigyeli, hogy ő hol van éppen, és igyekszik majd az ellentétes irányba menekülni. Ő is azt tenné. A szikkadt lábszárakból ítélve akár jó futó is lehet. A lötyögős ruha alatt szívós test is rejtőzhet. Olyanok ezek, mint az állatok: az állandó készenlét megedzi őket. Neki meg üldöznie kell. Felborogatott székek, repülő vázák... Látja előre, mert a veszteség mindig együtt jár a lassulással. Az agy kalkulál, összegez: a váza felrepül, a víz szétfröccsen, és üveggyöngy-cseppekben terjed a levegőben. Üldözés közben akár meg is állhatna, hogy ujjai közé csippentve, aprólékos gonddal, egyenként felfűzze őket... közben meg ez a szemét nagy bakugrásokkal nyargal át a téren. Mindenféleképpen el kellene érnie, mielőtt beugorna a térbe torkolló mellékutcák egyikébe, különben a főnök ráver mindent: bort, asztalt, vázát, széket. Rühelli előre.

Nincs egy nyugodt éjszakája, mióta tudja, milyen könnyű volna boldoggá tenni őket. Tálcán kínálják a szívüket. Erős, dohos szívek. Zöld moha lepi odvas üregeiket. Itt-ott vakolatdarab, egymásra rakódott, elmosódott graffitirétegekkel: jelszavak, amelyekben valaha hittek. Mert csak azokat követik, akik elérik a szívüket – erre rájött már egy ideje.

Minden város, település alá- és fölérendelt labirintusok rendszere. Abban bolyonganak a dohos szívek, mígnem jön valaki, és azt mondja: hadd írjak valami szépet a szívedre.

Öt perc alatt meghódíthatná ezt a pincért is. Érzi a labirintust körülötte. Ijesztő, milyen magas és bonyolult máris: nem is labirintus ez már, hanem organikus szarkofág. Érzi a sejtesen lélegző falakat: ez az ember feladta. Pedig ott az itallap a kezében.

Miért neki jutnak az ilyen büdösbogarak? Képtelen továbbjutni egyről-kettőre. A hónap végére már felébredni sincs kedve. És akkor jön a főnök, hogy legyen placcos is: hajtsa be az embereket. Akkor meg akciózzon folyamatosan, csináljon hepiauöröket, mint most is, ezzel a rozéval. Hadd forogjon a készlet. Hát nem arról szól a dolog? Ráadásul boldoggá is tennék őket. Mi kell ahhoz? Kamatmentes kölcsön, hepiauör, keresztrejtvény, egy kalapács, amit időnként belevághatnak otthon a tükörbe...

Pedig semmi baja a tapas-szal meg a buffaló csirkével.

Zavarba ejtő a mozdulat, ahogy a szutykos hajat a füle mögé kanyarítja: szinte megnyúlnak tőle a büdösbogár-ujjak. Megszépülnek. Talán mégis művész? Vándorbohém, az inspiráció megszállottja. Van egy nagy háza egy világváros peremén. Évente egyszer találkozik a kiadójával, csak az utolsó héten mondja meg, hogy hol: New York, Prága, Borneó. A kiadó hozza az új szerződésajánlatokat. Ez meg köszöni szépen, aláír, majd beveszi magát egy perui libaólba és tovább keres.

Kártyát nem fogadok el. Ahhoz túl sok azon a lábon a gombás köröm. Az a láb legalább tíz éve nem látott cipőt. Szétgyalogolt láb, széles és ormótlan, akár a bennszülötteké. Csak azoké fekete, ez itt lilás. Abroncsként feszül rá a bőrsaru. Túl régen vagyok én a szakmában, öreg, hogy kormoljál itt nekem.

Ha kihozza a rendelést, majd úgy intézi, hogy eltorlaszolja a menekülő utakat: egy észrevétlenül arrébb tolt asztal, egy véletlenül útban hagyott szék.

Sokért nem adnám, ha hirtelen felállnál és elhúznád innen a beledet.

Miért ezek az akciós lányok tetszenek nektek? Miért nem a feleségeitek? Miért nem táplálkoztok rendesen? Kihozhatnátok a kézimalmokat a múzeumokból, befűthetnétek a kemencéket. Kiseperhetnétek a ciszternákat, hogy legyen friss vizetek. Kutassátok fel a legelőket, tereljétek egybe az elkóborolt jószágokat, és etessétek meg őket. Miért jobbak ezek a sejt-légzéses, puha falak, amelyeket egy élet árán emeltek? Kereshetnétek egy követ, kézbe vehetnétek, és azt mondhatnátok: itt egy kő, felemeltem, megnéztem. Aztán letehetnétek, jól megjegyezve a helyet. Mi lehetne fontosabb ennél? Ha a főtér galambjai kővé válnának, és úgy repülnének körbe-körbe, azt sem vennétek észre. Te, pincér, te szomorú szívű, látod ezt a teret? Látod az épületeket? Szemben a másik teraszos éttermet? Az árkádok alatt a fényes kirakatú kis üzleteket? Shop, souk, medina, bazár... egyre megy, hogy nevezitek. A főtéren a Hódító szobrát, körülötte a padokat és rajtuk a tikkadt járókelőket?

Mi történne, ha belevájnám a körmeimet ebbe az idillbe, és egyszerűen letépném? Összegyűrném a galambok röptét, a Hódítót is, a térdéhez hajtva saját semmibe meredő tekintetét, oda, a girbe-gurba galambok közé, egyenesen rá a bazárok kirakatainak szilánk-fényeire. Pincér, ha egészen a lábad elé szakítanám a képet, merre fordítanád akkor a fejedet?

Utálatosan sárga a szeme. Lehet, hogy májbeteg. Még a végén bekómál. Papírjai nyilván nincsenek. Korábban még sosem látta. Valami idegen. Városról városra jár a lötyögős nadrágjában, és sehol sem fizet. Az akciós prospektust is beszennyezte. Selejtezhetik le. Lehet, hogy ötvennél is több: a haja szennyes vagy deres. Utálja az öregeket. Egy szimpla mellett ücsörögnek órákon át, és foglalják a helyet. Dühítő, hogy milyen lusták és magatehetetlenek.

Már egy örökkévalóság óta nézi a borlapot. Tanulmányozza. Lehet, hogy nem is érti. Külföldi. Menekült. Háborús övezetből. Éhínség. Járványok. Lehet, hogy fertőzött. Talán leprás. Mi ezeknek a zöld határ? Egy háborús övezetből menekült idegen leprás. Akkor neki most mi a dolga? Verje fejbe?

Hogyan tájékozódnál, ha eloldanám tőled a vízszintest és a függőlegest? Ha kitépném a tenyeredből a szögeket, és te arccal borulnál előre? Van fogalmad, Pincér, merre volna „előre”?

Manapság luxus a bizonyosság. Már a puszta gyanúért is készek földbe taposni az embert. Lassan hozzászokunk. Harc. Átmenet. Túlélés. A civilizált világ közepén.

Rásózhatna a fejre a golfütővel, amit az egyik vendég felejtett itt. Majd vigyáz, hogy ne loccsanjon ki az agyveleje. Lehet, hogy az is fertőz.

Képes lennél felfogni, Pincér, mit jelentene az a szakadás és eloldódás? Mi következne abból, hogy nincsenek koordináták? Semmi. Én. Aki melletted állok. Megnevezhetlek, és azt mondhatom: ez a te oldalad. Ez a te kezed. Bár te még nem látod. Csak állsz. Túl a szakadáson. Pincér, ha akarom, megszólíthatlak. Beszélhetek hozzád, és azt a nyelvet te megértheted. Újrarendezhetem a föntet és a lentet, hogy otthon érezd magad. Akarod?

Hány perce dekkol ez előtt a rakás szar előtt? Kettő? Öt? Húsz? A mellény égeti a bőrét. Kívülről látja magát, ahogy ott áll az asztal mellett, arckifejezése talán nem is hűvösen udvarias, ahogyan eddig gondolta, hanem sokkal inkább bárgyú és szorongó, és rogyasztott térdű lábain imbolyogva derékban kissé meghajol. Ez a kérdőjel az egész élete. Ki válaszolja meg? Csupa egyenes hátú ember szokott itt ülni, aki egyenes háttal kortyolja a kávét, egyenes háttal méri ki a jattot. Elmúlt negyven. Eltévedt. Muszáj lenne kitalálni. Utat vágni. Átgázolni. Letarolni. Kiegyenesedni.

Nincs egyedül. Többen is járnak az úton. Négyről bizonyosan hallott. De még nem keresztezték egymás útjait. Csak tudják egymásról, hogy léteznek. Áttörést egyelőre egyikük sem ért el.

Valószínűleg sima vizet kér majd. Jégkocka, citrom nélkül. Felületesen elmosott pohárból.

Meg lehet gyulladni ebben a katlanban.

Kimondhatatlanul fáj a lábam, Pincér. És ezen nem segít sem a rozéd, sem a hepiauör. Megszámlálhatatlanul sok helyen jártam már, Pincér. Éttermek ezreiben. Mindegyikben volt hepiauör.

Ordítva kéne innen menekülni.

Mit kellene mondanom neked, hogy levedd a mellényt, lerúgd a cipőd és kövess? Most, azonnal. Feltétlenül. Végérvényesen.

Menekülni.

Csak a legelső szó nem jut eszembe. Az első szó megszülné a következőt.

Mi a hozzád vezető első szó?

Te vagy én?

– Tehát ezt a rozét ajánlja?

– Ma ráadásul akciós. Nem szereti a rozét?

– Maga iszik?

– Hozhatok fehéret vagy vöröset is. A választékunk kitűnő.

– Melyik a legrégebbi évjárat?

– Momentán nem tudnám.

– Hagyhatom gondolkodni.

– A főnököt kellene.

– Itt van?

– Később jön.

– Maga szereti a bort?

– Sörös vagyok.

Vissza a tetejére