Matuz János

2016/1 - Prospero utolsó megkísértése 2014/2 - Zsé2013/3 - Húsevők 2012/3 - A profilozó2011/2 - pygmalion.doc2010/4 - József könyve2010/3 - A dolgok rejtett tulajdonságai2009/1 - A Robinzon-monológ2007/4 - Nap Pali kalandjai2007/3 - Diptichon2006/2 - Öröm2005/3 - Az ember, akinek megrövidültek a léptei2004/4 - Vadrózsa2004/4 - Rendszerváltó (h)ősök – (h)őst váltó rendszerek(?)2004/3 - A menekülőművész2002/4 - Az utolsó apostol2001/2 - Littleprince2000/1 - Egytől négyig

Egytől négyig

Egy
 
Ha válságról beszélünk, mindig az emberről beszélünk, aki azt létrehozza, érzékeli, végül megtalálni véli a kiutat, magát újabb válságba sodorva. Ez a rémes folyamat a szükségszerű következménye annak, ahogyan az ember alig-megismert agyával magát és a világot elgondolja. A gondolkodás ezért mindig véletlenszerű, hozadéka esetleges, hatása kiszámíthatatlan. Ráadásul nem is úgy gondolkodunk, ahogyan az agyunk. Agyunk ugyanis a beérkező információt több részletre bontva, szélesebb és szűkebb összefüggésekben rendszerezi és tárolja, például: név, tulajdonság, érzelmi kapcsolat, élmény, földrajzi fekvés, szag- és íz-élmények mentén is felidézhető a keresett emlékkép. “Az a szőke... akivel tavaly... sárga dzsekit viselt és ki volt bontva a haja... a parkban az a részeg... az őr.... ittunk is: Ács Mari!” Számos ingerterület összekapcsolódása által jön létre az emlékezet. Minél totálisabb az inger, annál totálisabb az emlékezet.
 
Kettő
 
A színházban engem az emlékezetnek ugyanez a teljessége bűvöl el. A színház számomra elsősorban emlékezés. Múltba nézés. A színház - más művészeti ágakkal, például a filmmel szemben - nem talál fel semmit. Nem expanzív, nem felfedező természetű. Csupán a már feltaláltakat sorolja be valódi helyére. Aiszkhülosz, az ókori görög tragikus triász legidősebb tagja még mindent maga csinál: darabot ír, rendez, játszik, zenét komponál, koreografál: a világ értelmi-érzelmi-érzéki megítélésének teljessége, totális tapasztalás, tökéletes pillantás a múltba. A totális emlékezet előhívásának ez a képessége Aiszkhülosz műveinek titka. Talán magának a drámai műnemnek a titka is. S ha mindehhez hozzáadjuk a görög színházi előadások tereit, az amfiteátrumokat körbe ölelő természetes földrajzi kulisszát, a tengert vagy valamely olajfákkal benőtt hegygerincet, a néző feje fölött a kéklő végtelent, akkor sejthetjük meg igazán, mi is a való színház.
 
Három
 
Múltra irányultságában mutatkozik meg a színház másik legfontosabb sajátsága: konzervativizmusa. A nagy rendszerlebontó művészeti irányzatok korában, amilyen volt például a szürrealizmus vagy a dada, amikor részecske-szintre bontották a mondatot, morféma-szintig szedték elemeire a szót, és a költők versei ugattak és a prózaírók fonémákat brekegtek, így keresve új összefüggéseket, kapcsolatokat - eközben a drámai szerkezet gyakorlatilag érintetlen maradt. A színház hatása, ereje ugyanis nem elsősorban a fonémák összekapcsolódásában rejlik, hanem abban, ahogy a minden oldalról ránk törő totális emlékezet hatása alatt újra megértünk-megérzünk valamit, ami régről tudott, de elfeledett.
 

Négy 

Ha egy színházi estén váratlanul valóban elér bennünket valami varázs, sosem elszigetelt egyes jelenségekre emlékezünk. Nem a díszlet, a jelmezek, a rendezés, a zene vagy a tánc nagyszerűségét emeljük ki önmagában, hanem mindezt együtt, valami elementáris, ünnepélyes, kibeszélhetetlen, torokszorító gomolygásban éljük meg; és néha, de csak igazán kivételes színházi pillanatokban, mintha felsejlene az élmény mögött a tenger vagy az olajfák borította hegyvonulat, és akkor a ruhatárból szótlanul kivesszük kabátunkat, és csöndesen elvisszük haza ezt az érzést. Összhangba kerülünk valamivel, ami mi vagyunk és mégsem mi vagyunk, nálunk kevesebb is és több is nálunk - és rövid időre kicsit szebbnek, jobbnak, igazabbnak érezzük magunk... emlékezünk...

 

Vissza a tetejére