Palkó Tibornak

donnes dans un plat, la tete- ezeket a szavakat mondta Salome Heródesnek, kissé selypítve, gyermetegen, amikor csábító tánca végén megállt előtte, és az üres tálat a lábaihoz tette - mert az aranytállal járta táncát a lakomán -, majd oly közel hajolt hozzá, hogy Heródes nem is tudta szemét másfelé mereszteni, csak e lány mezítelen vállára, miközben karjához simult kék selyemtunikája, és - bár nem láthatta - tudta, hogy ez a lenge selyem nem korlátozza mozgásában a mögötte önálló táncot járó kebleket.

és a szezámolaj illatát is érezte, amely olyan fényessé varázsolta a barna bőrt, és hallotta fátylának suhogását is a füle mellett, amint a lány ujjai elhúzzák ajkai elől, hogy fülébe súghassa, donnes dans un plat, la tete,

és e hangok ott borzongatták meg őt, az állítólag érzéketlen Antipast, ahová kéz nyúlni nem képes, a férfi mellkasában remegtek, és onnan indultak szerteszét, testének minden irányába, hogy minden porcikáját megrezegtessék, de még a fejét is, hogy ne maradhasson rezzenéstelen a gondolat sem,

mert Salome tudta, ha a test rezonál, a gondolat sem maradhat veszteg, így aztán a parancs, hogy donnes dans un plat, la tete, amelyet a hatalmon lévő férfi oly régóta félt megtenni, végre végrehajtatik, hiszen a gondolat által rezgésbe lendülhet az akarat is, és végre levétetheti fejét annak, akitől annyira fél, akiről mindig is azt hitte, holtában még jobban félni fog,

mert ez a szegény júdeai hatalmasabbnak mondta magát a császárnál, és ő, Heródes Antipas, attól félt, hogy ez igaz, és félt a város falaitól is, hogy leomlanak, a városok pedig leégnek, mert a judeai erről is beszélt, és azt is mondta, üvöltötte, mint egy oroszlán - mert egyébként is úgy nézett ki, mint egy oroszlán -, hogy a Örökkévaló ostora nem fog megpihenni,

és jaj a farizeusoknak, jaj a szadduceusoknak, ezeknek a viperafajzatoknak, felfuvalkodott tömlőknek, Efraim részegeseinek, akik a bor gőzétől tántorognak; és jaj Júdea árulóinak is; jaj a kisdedeknek, akik hamuban vergődnek anyjuk holtteste körül; a szüzeknek, akik saját könnyüket isszák idegenek lakomáin; a fiaknak, a legderekabbaknak is, akik nehéz tehertől véresre nyúzott hátukat görbítik; és jaj az aggoknak is, akiknek csontjait majd sakálok falják a városok terein; az élőknek is jaj, akik szekereiket tojásra cserélik, hogy éhen ne vesszenek,

mert nem hittek ők sem a Magasságbéli fiának, és nem zarándokoltak a folyópartra, ahol a Jordán vizében megtisztulva újjászülethettek volna, és nem tanultak, mert még nem tanulhattak Augustinustól, aki csak háromszázötven évvel később fog megszületni, hogy az emberi lélek rejtőzni akar, ám azt nem akarja, hogy másvalami rejtőzzek előtte, mert az emberek szeretik az igazságot, ami feltárul előttük, és gyűlölik az igazságot, ami előtt ők maguk tárulnak föl,

és nem vették észre azt sem, szerte Júdeában, Samáriában és Galileában, hogy a folyóvíz szent, ezért képes nemcsak a testről, de a lélekből is a mocskot kimosni, hogy alámerülni annyi, mint a Feljebbvalóban merítkezni, mert ami fent, az lent, hogy az alámerülésből felemelkedni annyi, mint megismételni a teremtést,

és most félnek tőle, a Keresztelőtől, nem csak Heródes, de minden szamaritánius, az arabok persze nem ismerik, ugyanígy a szkíták és a gallusok sem, ők nem is félik, náluk nem született meg a parancs, donnes dans un plat, la tete, hogy a fejét, csak a fejét leszegni a Keresztelőnek, mert a fejben lakozik az eszme, a lélek fenn lakik, egyért a fej az univerzum, és Heródes tudta, hogy ezért a Keresztelő által az Örökkévaló lélek formál szavakat,

de mi lesz a birodalommal, és mi lesz vele, ha csak népek lesznek, birodalom pedig nem, jobban teszi hát, ha inkább veszélyes fenevadnak látja őt, és jaj, ha veszélyes az eszme, el kell választani a testet a fejtől, mert a fej tartja a testet, és nem fordítva, a fej a test megváltója, miként a Keresztelő is a népek feje lehet, és akkor tényleg mi lesz a birodalommal, ezt nem hagyhatta,

ám halálától is félt, mert ki tudta, nem feje-e ő, a Keresztelő, máris valamilyen vallásnak, mint ahogy a férj is feje az asszonynak, és ha a Keresztelő meghal, nem születik e újjá valami más, ami nála is hatalmasabb, hiszen az újjászületéshez előbb meg kell halni - mit jelent meghalni? -, meg aztán, mi történik, ha a júdeainak tényleg igaza van, és ő, Heródes Antipas, elkárhozik, felérhet-e a földi birodalom az égivel,

de nem, mégsem az alattvalóktól jobban félt mint a Feljebbvalótól, az embert félte, nem az Istent, az embert választotta, nem az Istent, és Salome ezt a választást segítette, amikor kissé selypítve, gyermetegen a fülébe súgta, hogy donnes dans un plat, la tete, mert fejét kell szegni a Keresztelőnek, hogy vele meghaljon az eszme, donnes dans un plat, la tete, és fejének helye nem a testén, hanem a tálban van, amelyet a lábaihoz tett,

mert az aranytállal járta csábító táncát a lakomán, amikor nemcsak Heródes, de minden férfi szívét lángra lobbantotta, hiszen úgy táncolt, mint az Indek papnői, vagy mint Lídia bacchánsnői, és mint a zuhatagok núbiai asszonyai, úgy ringatta hasát, mint ahogy a szél fodrozza a vizet, arca mozdulatlan maradt, lába meg nem állott, és teste úgy gyűrűzött tova, mint hajnali hullámai a tengernek, derekát pedig úgy csavargatta és hajlongatta, mint ahogy az első langymeleg tavaszi szellő dönti meg a virágszálat, és a hátán csillogott a kelme, és kolibritoll papucskáját csattogtatva toldotta meg a fuvola, a krotalonok és a gingrák hangjait, és a briliánsok is csengettyűzve ugráltak a fülében, amelyek testétől szinte független táncot jártak, csakúgy, mint két keble, amelyek mindig máshol és mindig másképpen domborították kék selyemtunikáját,

karjaiból, lábaiból és vállaiból pedig láthatatlan fehér fényoszlopok indultak szerteszét, amelyek észrevétlenül megsimogatták az önmegtartóztatáshoz szokott nomádokat, a kicsapongásban szakértő római katonákat, a zsugori publicanusokat, de még a vitákba savanyodott papokat is, akik Salome táncát látva valamennyien kitágult orrcimpákkal remegtek a sóvárgástól,

Heródes pedig a gyönyör zokogásba átcsapó hangján kérlelte: Jöjj! Jöjj!, és Salome ment, közelített, vitte a tálat, majd fülébe súgta, kissé selypítve, gyermetegen, donnes dans un plat, la tete, ami selypítve, gyermetegen így hangozhatott: don dan szön phla la tet,

de Salome biztosan nem így selypített, hiszen nem is franciául mondta, hanem latinul, hiszen amíg Heródes elé nem került, Rómában nevelkedett, semmilyen más nyelven nem tudott, pláne nem az újfranciául, amit akkor még senki nem beszélhetett, így aztán a mondatot, donnes dans un plat, la tete, nem Salome találta ki, hanem Flaubert, az ő Saloméja szólalt meg így, amikor csábító tánca végén a Keresztelő fejét követelve az aranytálat Heródes lábai elé tette,

és hogy valójában mit mondhatott, nem tudhatjuk, erről még Josephus Flavius sem értesít, ezért gondoljuk, hogy azt csak Heródes hallotta, senki más, ám a fejet a tálban mindenki látta a lakomán, a tánc után, és elbeszélték, hogy volt egy oroszlánképű, ki hírnöke volt az Eljövendőnek, és aki - mert így akarta - azért kisebbedet, hogy ő, az Eljövendő, növekedhessék, aki meghalt azért, hogy Ő megszülethessék,

mert ahhoz, hogy valami megszülethessék, előbb meg kell halni - mit jelent meghalni? - a nappal is megszűnik, hogy újrakezdje, a Hold is elfogy, hogy megszülethessék, csak egy pillanatra teljes, mert a születés a halállal kezdődik, minden, ami él, a halálból származik, a halál nem a vég, s ha életet akarunk, előbb meg kell halni,

halni tudni kell, mint ahogy Salome is halni tanított, amikor azt mondta, donnes dans un plat, la tete, de nem, mégsem Salome tanított halni, hanem Flaubert Saloméje meg Josephus Flavius, Oscar Wilde, Richard Strauss és Beardsley Saloméja,

de az is lehet, hogy a halni tanítás Saloméja mégcsak nem is az övéké, hanem az enyém, aki mindezt írja és mondja, és Heideggert olvas, mert a felismeréshez, hogy a tánc halni-tudás, ő is kellett, és akkor már mindegy, hogy létezett-e Salome valójában, aki immáron csábító táncával halni tanít,

amit persze nem vettek észre a nomádok és a dorbézoló római katonák, és a szentélyeket magukénak tekintő papok sem, akik félelmükben kulcsra zárták a templomokat, mert nem az Istent, hanem az embert félték, és ebbéli elbizakodottságukban nem vették észre azt sem, hogy imáik nem az Istenekhez, hanem önmagukhoz szólnak, igen, közülük egy sem vette észre, hogy a tánc valójában halni-tudás, Danse Macabre, amikor elfogadjuk a megrázkódtatást, amikor szembenézünk a pótolhatatlannal, vagy lemondunk a bizonyosságokról, amelyeknek köszönhetően annyira otthon érezzük magunkat itt a földön,

ám Salome nem Heródest, a Keresztelőt tanította halni, amikor magára vállalta, hogy közvetlenül a hóhérnak asszisztál, hogy a Keresztelő valóban kisebbedhessen, ahogy ő is akarta, mert mindketten tudták, ahhoz, hogy valami megszülethessen, meg kell halni - de mit jelent meghalni? -, és a Keresztelő elfogadta Salomét, mert tudta, meghalni annyi, mint elfogadni a megrázkódtatást, mert ugyan minden halál megrázkódtatás, ám minden megrázkódtatás egy darab halál is, és halni tanulni annyi, mint megtanulni a lemondást,

és a Keresztelő ügyelt is rá, hogy - jaj! - meg ne értse, csak elfogadja a megrázkódtatást, és akkor a sebek feledve lesznek, amikor eljövel az, aki miatt neki kisebbednie kell, de már most tudja, hogy Ő, az Eljövendő is meghal egyszer, hogy feltámadhasson, és a sebekre, a kínzás nyomaira, nem neki lesz szüksége, hanem Tamásnak, a Hitetlennek, aki a sebeket közelről fogja nézi, mint Heródes Salome olajtól csillogó vállát, mert ekkor még nem hiszi, hogy újjá lehet születni, és nem tudja azt sem a Hitetlen, hogy a seb a test kapuja, hol a lélek feljebb mehet,

mert Tamással, a Hitetlennel, Caravaggio tanít születni, aki lefestette, amint Tamás felfedezi a feltámadt Jézus testén a sebet, ezért Caravaggio tanítja meg a sebet nézni, pontosabban, Caravaggio azt tanítja meg, hogyan kell nézni azt, aki a sebet nézi - mert minden a nézéstől függ -,

és a festő látta, miként később Flaubert Salomét, hogy Tamás nyúl a feltámadt test nyitott sebe felé, ugyanazzal a pillantással látta, amelyikkel az író a táncost, és ez a pillantás az, amely megnyithat egy szöveget vagy egy képet, és - mert minden a nézéstől függ - ez a megnyitás taníthat meg arra, hogyan lehet nézni Salomét és Tamást, Flaubert-t és Caravaggiot, a Napot és a Holdat, a férfit és a nőt, a születést és a halált, ezt mind együtt

egyetlen pillantással.