Az éjszaka végül oszlani kezdett a dombok mögött. A levegő érezhetően melegedett, de a tűz körül fekvőknek még mindig látszott a lehelete. Csend volt a táborban, csak a lópokrócok alatt fekvő férfiak nehéz légzését lehetett hallani.

Kelt fel a nap. Először megvilágította a dombokat a messzeségben, majd a tankcsapdákkal és kráterekkel szegélyezett utat. Végül az elfoglalt falu üszkös romjait.

Zsíros, fekete füst szállt fel a falu mellől.

A tömegsír füstölt még mindig, benne a gázolajjal leöntött és megfeketedett falusiak, férfiak, nők és gyerekek apróra zsugorodott holttestei.

Az égett hús szagát már nem lehetett érezni a levegőben, mert nem fújt a szél.

Ámándzs felállt az M777-es tarack mellől, melynek a hátát vetve ült eddig, kinyújtózott, majd fát rakott a tűzre. A tűz pattogásának a zajára a férfiak köhögni és mocorogni kezdtek.

Hajnal volt Dzsalaulánál.

Egy kéz érintését éreztem a hátamon.

„Kák Szárdár” – mondta Ámándzs, és gyengéden megrázott. „Ébredj fel, Kák Szárdár, reggel van!”

Kinyitottam a szemem. A pesmergák mind ébredeztek. Zirák, a síita, vizet töltött a tűztől megfeketedett teáskannába. A taktikai mellényének a felső zsebéből teafüvet halászott elő, beleszórta, majd az egészet a tűzre rakta. A szunnita Huszein egy olajos ronggyal, unott arccal tisztogatta az AK–74-esét, míg Heszin, az ezredes, izgatottan járt fel-alá a szatellittelefonnal a kezében, és a khanakini főhadiszállással beszélt, hogy mikor jön végre a platós kocsi a halottakért. Sokan meghaltak a tegnapi offenzívában, a holttesteik pedig a tábor szélén feküdtek pokrócokkal letakarva. A pesmergák mind kurd területre vitték a halottjaikat, nem temették tömegsírba őket. Heszin éppen emiatt volt ideges, hogy pontosan érkezzen a halottszállító autó. Nem jó, ha a halottak sokáig vannak a sivatagi napon.

Felültem a földről, és megtöröltem az arcomat. Éreztem, hogy a pofámra tapadt homok végigdörzsöli a bőrömet, de nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget neki. Piszkos és mosdatlan voltam, mint bárki az egységből. Négy napja éjszakáztunk a fronton.

„Ezt idd meg, Kák Szárdár!” – mondta Zirák vigyorogva, és egy műanyag poharat nyomott a kezembe, amelybe kitöltötte a teát.

Ahogyan nyújtotta a kezét, jól láttam a kezére tetovált alakot, a volt nőjének a nevével fársziul.

Valamelyik éjszaka mesélte, miközben söröztünk, és néztük a becsapódó aknák fényeit, hogy az Abu Ghraibban csináltatta, még a Szaddám-rezsim alatt. Ezzel akarta biztosítani, hogy a nő megvárja, amíg a börtönben ül. „Felforralt, vízzel és hamuval kevert tintával, biztostűvel csinálták” – mesélte, meg hogy pokolian fájt. A nő persze már más felesége volt, mire kijött.

A kezembe vettem a teát, és belekortyoltam. Füstös íze volt, de átmelegítette a gyomromat. Cigarettát vettem elő, odakínáltam a síitának, majd rágyújtottam.

„Még mindig füstöl” – mondtam, és a falu felé mutattam.

„Ja. Gondolom, az összes gázolajat beleöntötték.”

„Minek?”

„Hogy az összes elégjen. Az ember nem ég valami jól.”

„Arabok voltak?”

„A faszt” – mondta, és kiköpött. „A mieink.”

Felállt, megigazította magán az amerikai taktikai mellényét, majd a domb oldalához ment, és pisálni kezdett.

Figyeltem, hogyan készíti elő az M777-est a tüzelésre a többi pesmerga. A tarack csövéről ketten lehúzták a katonai ponyvát, míg a hátrébb álló teherautóról hárman elkezdték leadogatni a lövedékeket, és sorba állították az ágyú mellett.

A nap felé fordultam, ami sápadtan és erőtlenül derengett a horizonton. Hideg volt még, de tudtam, hogy pár órán belül pokoli meleg lesz. Többször bele fogok izzadni az ingembe, majd többször bele is száradok. A kicsapódó só olyan mintákat fog rajzolni rá, mint a megmeszesedett kagylók erezete.

Egy héttel ezelőtt érkeztem Irakba, hogy a kurdok offenzíváját fotózzam. Az ország már hónapok óta lángolt. A semmiből kikiáltott kalifátus, az Iszlám Állam semminek és senkinek nem kegyelmezett a hadjárata során. Tömegsírok, keresztre feszített férfiak, nők és gyerekek jelezték az útját, földig égetett falvak és intézményesített rabszolga-kereskedelem.

A kurdok, ellentétben az összeomló iraki reguláris hadsereggel, meg tudták állítani az

iszlamisták előrenyomulását. Igaz, az egész Kurdisztánnak háborúba kellett lépnie emiatt. Nagypapák, nagymamák, nők és kamaszok lövöldöztek a frontvonalon.

Tudtam, hogy jó pénzt fogok keresni a képekkel.

Felvettem a kapcsolatot a kurd kommunista párttal, pár napon belül pedig már a fronton is voltam egy harcoló pesmerga alakulat tagjaként. Az Iszlám Állam komolyan vette a nyugati újságírók lefejezését, ötvenezer amerikai dollár vérdíj volt a fejemen. Heszin ezredes mellé osztottak be, hogy vigyázzon rám.

Az ezredes akkor kedvelt meg, amikor megkértem, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül lőjön agyon, ha úgy hozná a helyzet. Ne hagyja, hogy élve fogságba essek.

Erről a kérdésről nemcsak ő, de a közvetlen testőrségéhez tartozó fiúk is ugyanezt gondolták. Kurdul neveztek el, mert a nevemet nem tudták megjegyezni, de tudomásul vették, hogy hozzájuk csapódtam. Nem éreztették velem, hogy moszkitó vagyok, ami a vérre jött.

Szedett-vedett társulat volt Kurdisztán minden részéről. Ámándzs huszonéves erbili volt, és marxista, Huszein mélyen vallásos szunnita, szintén Erbilből. Zirák síita volt, de jobban hitt a puskájában, mint istenben. Az ezredest Szulimániból vezényelték a frontra, a kakei kisebbséghez tartozó hatvannégy éves Szárdár pedig a legöregebb volt a csoportban. Ő Dzsalaulából származott, abból a városból, amelyet éppen ostromoltak a pesmergák. Az Iszlám Állam elleni izzó gyűlöletük tartotta össze őket, csakúgy, mint minden kurdot.

Esténként, amikor az utolsó támadás is véget ért, és már összeszedték a halottakat, gyakran ültünk össze csempészett piát inni és nézni a lángoló város fényeit. Vaskos és szalonképtelen viccekkel zavartuk el a körülöttünk ólálkodó halált.

„Készülődjetek!” – mondta Heszin. A tűzhöz lépett, és teát töltött magának. „Egy óra múlva indulunk.”

Felvettem magam mellől a kamerámat, és megnéztem az akkumulátorát. A kijelző szerint még volt vagy száz képem a gépben. Kicseréltem a memóriakártyát, és a tegnap készített fotókat biztonságba helyeztem az oldaltáskámban.

„Te, azt figyeld!” – bökte meg a vállamat Ámándzs, és a tábor szélére mutatott. Közvetlenül a teherautó mellett, amin az ágyúlövedékeket tárolták, az öreg Szárdár állt félmeztelenül, szembefordulva a nappal. A kezeit tenyérrel felfelé, a derekával egy vonalban tartotta. Mozgott a szája. Láttuk, hogy a hatalmas, vastag bajsza összevissza rángatózik, de nem hallottuk, mit beszél.

„Nézd már a vén ördögimádót!” – mondta vigyorogva Zirák, és leült mellém a földre.

„Mit csinál?” – kérdeztem. Eddig egyetlenegyszer sem láttam imádkozni az öreget, nem igazán tűnt vallásosnak.

„Hát imádja az ördögöt. Vagy a pávakakast. Vagy mit imádnak a jazidik?” – kérdezte kajánul Ámándzs.

„ A pávakakast.”

„Tiszteljétek a vallását” – nézett fel Huszein a fegyvertisztításból, és Ámándzs felé fordult.

„Ő sem tesz megjegyzést a nagy MarxEngelsre.”

„Na nézd csak, megszólalt a Dáis-ügynök! Te már letudtad a reggeli bohóckodást?”

„A kurva anyád!”

„Attól még a vén kakei teljesen meghülyült.”

Figyeltük, hogy az öreg többször lehajol, és megcsókolja a földet. Amikor befejezte az imádkozást, felvette a zöld katonai zubbonyát, felemelte a földről a PKM-jét, és elindult felénk. Mindannyian szerettük a vén pesmergát, de mindenkit meglepett, hogy imádkozott.

„Na mi van, Szárdár, megártott a tegnapi pia?” – kérdezte Ámándzs.

„Vagy beütötted a fejed?” – kontrázott rá Zirák. „Esetleg napszúrást kaptál?”

„Jaj, duguljatok már el!” – nézett fel újra Huszein.

„Jó reggelt!” – mondta az öreg, lehajolt a teás kannához, és teát töltött magának. Szokatlanul ünnepélyes volt. „Örülök, hogy veletek telik ez a napom.”

„Hát én nem” – felelte Zirák. „Utálom a randa pofátokat. A legjobb lenne a feleségem

ágyában lenni.”

„Úgy érted, a testvéred feleségének az ágyában?” – nézett fel vigyorogva Huszein.

„A mi nőinket legalább nem kell óvodába vinni utána.”

Hangosan nevettek. Az öreg belekortyolt a teájába.

„Tegnap éjjel álmomban meglátogatott Melek Táusz, és elmondta, hogy ma harcban

meghalok.”

„Szerintem meg Johnnie Walker látogatott meg” – mondta Ámándzs vigyorogva.

„Nem. A pávaangyal eljött, és megmondta, hogy ma magához szólít.”

„Ez egy baromság.”

„Szeretlek téged, Ámándzs testvér, és megtiszteltetés volt az oldaladon harcolni. Nincs semmi baj.”

„Nem fogsz meghalni, vén barom. Ez csak az időskori elhülyülés.”

Az öreg mosolygott, és cigarettára gyújtott. Ámándzs felpattant a tűz mellől, és a kocsihoz ment, a többiek sem feszegették a kérdést tovább. Huszein befejezte a fegyver tisztogatását, összetekerte a pokrócot, amin ült, Zirák is a katonai hátizsákjába rendezte a dolgait.

„Készen vagytok?” – kérdezte Heszin. Mindenki jelezte, hogy igen.

„Azt az utasítást kaptuk, hogy csatlakozzunk a Huszeininél gyülekező pesmergákhoz, és vegyünk részt a délutáni támadásban. Ámándzs, Huszein és a magyar velem jön a kocsival, Zirák, Szárdár, a másikkal jöttök.”

Mindenki felállt.

„Menjünk! Öljünk meg néhányat a Dá’is[1] emberei közül” – mondta Heszin, felhúzta a Kalasnyikovját, majd elindult a terepjáró felé.

Huszeini csak negyven kilométerre volt a tüzérségi tábortól, ahol éjszakáztunk, mégis két órán keresztül kellett autózni, hogy odaérjünk. Az aknák, járhatatlan utak nehezítették a közlekedést.

Huszein vezetett, az ezredes ült mellette az anyósülésen, mi ketten hátul ültünk Ámánddzsal.

„Szerinted tényleg az istenével álmodott az öreg?” – kérdeztem.

„Te nem hiszel ebben a faszságban, ugye?”

„Nem. Persze, hogy nem.”

„Akkor jó. Kivan az öreg.”

„Miért?”

„Mert ezek itt a környéken mind jazidi falvak.”

A visszavett falvak képei jutottak eszembe, a lerombolt házak, állattetemek. A Dáis gondoskodott arról, hogy ha győznek is a pesmergák, ne legyen kit felszabadítani. Csak a halottakat láttuk a csaták végén, a tömegbe hányt holttesteket. Már régen nem számoltam, hogy hány halottat is fotóztam le az elmúlt napokban, de jó nagy szám lehetett. Felesleges időtöltés volt, mert a halottak fotóit nem lehet eladni, mégis reflexszerűen lefényképeztem, ahány holttestet csak láttam. Nagyok voltak a pesmergák veszteségei is. Nem voltak sem rendes fegyvereik, sem golyóálló mellényeik. Ócska kínai puskákkal lövöldöztek, vagy azzal, ami az amerikai invázióból megmaradt.

„Túl sok halottat látott a népéből, ezért gondolja, hogy meg fog halni. Becsapja a saját agya” – mondta Ámándzs. Heszin hátrafordult az első ülésről.

„Ezt a beszédet fejezd be!”

„De.”

„Kurvára fejezd be! Szárdár egy kurd pesmerga. Mindannyian kurdok vagyunk. És csak ez számít.”

Huszein bólogatott a volánnál. Jól láttam az elégedett arckifejezését a visszapillantó tükörben.

Házak romjai emlékeztettek arra, hogy néhány hónappal ezelőtt Huszeini még egy falu volt. Az őrposzttól a Dzsalaula felé vezető betonutat két viharvert T‒74-es tank zárta. Már nem tudtak mozogni, csak az ágyúikat és a golyószóróikat használták a pesmergák. Mögöttük gyülekeztek a platós Toyota terepjárók, melyek a harcosokat szállították a támadáshoz.

Az őrposzt a falu romjaival szemközti dombon helyezkedett el. Egy nagy katonai ponyvát feszítettek ki a domb oldalában. Alatta várakoztak az emberek.

Délután egy órára érkeztünk meg. Árnyék már nem volt sehol, a forróságtól remegett a levegő. Miután leparkoltuk a kocsikat, mindannyian az őrposzthoz mentünk. A ponyva alatt ültek a pesmergák, és ettek.

Egyszerű koszt volt, marhahúsleves és kenyér. Két hatalmas kondérból szedte két nő az ételt. Ugyanúgy öltöztek, mint a férfiak. Miután egyenként bemutatkoztam mind a harminc pesmergának, leültem, és vártam az eligazítást.

Ámándzs tűnt fel Zirákkal, a kezükben fémcsajkákkal. Ámándzs a kezembe nyomta a kezében lévő két tálból az egyiket, majd lehuppant mellém. Heszin és Huszein a sátor másik oldalában ültek, és beszélgettek a többiekkel.

„Egyél, Kák Szárdár!” – mondta.

Ettem. A leves forró volt, megégette a számat. A kenyeret közösen törtük hozzá.

„Hol van az öreg?” – kérdeztem.

„Imádkozik” – mondta Zirák vigyorogva. „Hogy kibékítse az istenét.”

„Nem eszik velünk?”

„Böjtöl” – mondta utálkozva Ámándzs, és felhörpintette a maradék levesét. Megtörölte az arcát, és cigarettára gyújtott.

„A vallás a nép ópiuma” – mondta. „Ez az egész háború a vallás miatt van. A kurva isten miatt. Az emberiség kitalált apukák és nagybácsik miatt öli egymást, ha pedig hiszel istenben, nem kell, hogy legyen lelkiismereted.”

„Szóval nem hiszel semmiben” – mondta Zirák.

„Az emberekben hiszek. Hogy előbb-utóbb túljutnak az osztályharcon és az önzésen. Ez Marx szerint elkerülhetetlen.”

„Én nem hiszek az emberekben. Ha nem lenne isten, kitalálnánk valamit, hogy ölni lehessen a nevében.”

„Akkor miben hiszel?”

„A puskámban.”

Ezen fuldokolva nevettek.

Eszem ágában sem volt beszállni a vallási diskurzusba. Felálltam, és kimentem a sátorból.

A tankok mögött elszánt arcú kamaszokat és idős embereket fotóztam, amíg lövés nem dörrent a sátor mellől. Ez jelentette az eligazítás kezdetét. A visszaúton láttam az öreg Szárdárt. A domb tetején ült, és a napba bámult, a legkevésbé sem zavarta a forróság.

Egy ősz halántékú, kurd népviseletbe öltözött bajszos ezredes tartotta az eligazítást. Nem bonyolította túl. Hatvan kilométerre voltunk az iráni határtól, az amerikai légi támogatás szóba sem jöhetett. Ezt mindannyian tudtuk, mégis elismételte a tiszteknek.

A terv egyszerű volt. A dzsihadisták megkezdték a visszavonulást, hogy házról házra harcra rendezkedjenek be Dzsalaulában. A vezérkar nem számított jelentős ellenállásra. Az volt a feladat, hogy a pesmergák elfoglalják az öt kilométerrel feljebb álló betonviadukt ellenőrző pontjait, megnyitva az utat a tüzérségnek. Az ellenőrző pontok helyét a Google Mapsen mutatta meg az ezredes, az i-Padjén. A hírszerzés szerint körülbelül húsz ember és két 50 kaliberes, a betonbarikádokra rögzített géppuska védte.

A haditerv az volt, hogy az ötven pesmerga a dombokon átvágva közelít, és a hídhoz a legközelebb található magaslatról kiszedik az ötveneseket puskákkal és RPG-kkel. Ezután a légvédelmi ütegekkel felszerelt négy terepjáró elintézi az életben maradt dzsihadistákat, és biztosítja a hadállást.

Az eligazítás végén a vallásos pesmergák a sátor mellett gyűltek össze imádkozni. Hosszú sorban álltak fel egymás mellé. A fegyvereiket a hátuk mögé tették. Rágyújtottam, és hosszasan bámultam őket.

Miután elszívtam a cigarettát, a kocsihoz indultam, hogy kivegyem a IV-es mellényemet. Ámándzs megelőzött, a kezében hozta a felszerelésemet, már rajta volt a fekete, orosz mellénye. Feszesre húztam a mellény tépőzárjait, becsatoltam a sisakot. A sátor előtt a pesmergák ellenőrizték a fegyvereiket, majd felsorakoztak az út két oldalán, a dombok mögött.

Kezdetben minden simán ment. Egészen három kilométeren keresztül mehettem a menettel, amikor Heszin odalépett hozzám.

„Te maradj itt az ezredessel azon a dombon! Innen mindent fogsz látni.”

Nem mondott igazat, ezt pedig ő is tudta meg én is. Nem volt zoom objektívem.

„Ne aggódj ennyire miattam, Heszin.”

„Nem miattad aggódom. Egyszerűen teher lennél az embereknek. Te nem harcolsz.”

„Nem lennék teher.”

„Ezt eldöntöttem. Ha meg akarod öletni magad, ölesd meg akkor, amikor nem az én nyakamba van varrva a segged.” Elmosolyodott.

„Vagy akkor se.”

Bólintottam, tudtam, hogy értelmetlen vitázni. Odaléptem az ezredes mellé, biccentett, és a kezével mutatta, melyik dombra mászunk fel. Kiváltunk a menetből, és elindultunk felfelé. A homok olyan forró volt, hogy a cipőmön keresztül is éreztem a melegét.

A domb tetejéről tényleg mindent jól lehetett látni, csak a fényképezéshez voltunk messze.

Jól láttam a viadukt íveit, az út közepén álló 50-eseket, még az Iszlám Állam barikádokra tűzött fekete lobogóját is ki tudtam venni.

Átkozódtam, hogy nem hoztam magammal a zoom objektívemet. A legmagasabb felbontásra állítottam a kamerát, mást nem tudtam tenni. Az ezredes két asszisztensével hasra feküdve, kényelmesen elhelyezkedett a domb tetején, elővették a katonai távcsöveiket, és kihúzták a szatellittelefonjaik hosszú antennáját. Vártunk.

A támadás több torokból felcsapó „Allahu akbar!” kiáltással kezdődött. Ezt követte a felkelepelő géppuskák zaja, az RPG-k sistergése, és a becsapódó gránátok robbanása. Füst szállt fel a géppuskafészek felől, alig pár ellenséges torkolattüzet láttam. Hallottam, hogy a mellettem fekvő ezredes egy idő után beleszól a telefonba, és parancsokat ad. Pár perccel később elszáguldtak mellettünk az úton a géppuskás Toyota terepjárók. A platón álló géppuskások menet közben elkezdték lőni a viaduktot.

Jellemzően akkor szaródott el minden, amikor már a vége felé járt a dolog. A viadukt pillérei alól az iraki hadseregtől zsákmányolt két páncélozott Humvee tűnt elő. 50 kaliberes ágyúk voltak a löveg tornyaiban.

Egy pillanat alatt kilőtték a Toyotákat, és visszanyomták az embereket a dombok mögé. Az égő kocsik zsíros füstje betöltötte az eget.

Tudtam, hogy egy ilyen dög kibír két RPG rakétát is, mire megadja magát. Feltéve, ha jól találják el.

A halottakat egy platós kocsival hozták vissza a frontról. Négyszer fordult, a csomagtere iszamós volt a vértől. A sebesülteket, akik nem tudtak járni, ugyanezzel a kocsival hozták. Tizennégy embert vesztettek a pesmergák, a sebesültek száma húsz felett volt. Ennyibe került bevenni a viaduktot. Kint a sátor mellett vártam, hogy visszaérjenek a fiúk. Odabent az a két nő, aki az ebédet mérte, készült a sebesültek ellátására. Gyógyszereket pakoltak ki az asztalra, véralvadásgátlókat, amerikai harctéri felcserpakkokat.

Ámándzs kormosan és sápadtan érkezett, Zirákot támogatva, akinek meglőtték a kezét. Sápadt volt, de miután az egyik nő lehámozta róla a zubbonyát, látni lehetett, hogy a golyó átment a vállán, és csak a csontot törte el.

Heszin és Huszein sértetlenül megúszták az egészet, az öreg Szárdár azonban csúnya mell-lövést kapott. Hamuszürke volt, és csak nézett maga elé, amikor négyen leszedték a kocsiról és lefektették a sátorban.

„Ezzel nem tudunk mit kezdeni, vért kell adni neki, operálni kell” – kiabálta az egyik nő.

„Mennyi ideje van?” – kérdezte Heszin.

„Egy órája” – mondta a nő. „Megfogtuk az artériát, de azonnal műteni kell.”

„Indulunk” – mondta Heszin, és elindult lefelé a dombról. Ámándzs felsegítette a földről Zirákot, és utána indultak.

Egy tábori hordágyra emeltük az öreget Huszeinnel. Nagydarab, izmos ember volt a jazidi, nyomott vagy száz kilót. Csupa vér volt a zubbonya, véres lett tőle a kezem.

„Ne hagyd itt a puskáját!” – mondta Huszein, mielőtt felemeltük volna a hordágyat.

Lehajoltam, felvettem a földről a lefűrészelt tusú PKM-et, és a szíjánál fogva átvetettem a vállamon.

Mire leértünk a domb aljára, Heszin már megegyezett az egyik pesmergával, hogy elvisszük a platós kocsiját, ő pedig jön Heszinével, Khanakinban pedig visszacserélik.

Óvatosan feltettük az öreg testét a platóra. Heszin vezetett, mellette hárman ültünk, Zirák, Huszein és én. Ámándzs az öreg mellé ült a platón.

A kocsi kerekei felverték a port, Heszin egy percet sem akart veszíteni. Cikázva, gyorsan vezetett, és ledudálta előlünk a forgalmat.

Hallgattunk. Senkinek sem volt kedve megszólalni.

Az első ellenőrző pontok akkor tűntek fel, amikor kezdtük elhagyni a háborús zónát. Egy őrbódé mellett lassítás nélkül elhúztunk, de tíz perccel később egy komolyabb tűnt fel, beton tankcsapdákkal és sorompókkal. Az ellenőrző pontnál síita katonák voltak az iraki hadseregből. Heszin tajtékzott, hogy le kell lassítania.

„Jó napot! Át kell vizsgálnunk az autót bombák után” – mondta az iraki katona

arabul.

„Hát nem látod, te féreg, hogy sebesültet viszünk a frontról, és sietünk!?”

„Sajnálom, a szabály az szabály.”

„Ha most itt nekem meg kell állnom, szét fogunk lőni titeket” – mondta Heszin.

Mindenki tudta, hogy nem viccel. Tudta ezt az iraki katona, meg Huszein is, aki azonnal felhúzta a Kalasnyikovját, és ráfogta a katonára. Én is tudtam.

„Nem kell már ilyen idegesnek lenni” – mondta az iraki, vigyorgott, és intett, hogy emeljék fel a sorompót. Huszein leengedte a fegyverét, Heszin gázt adott. A homokos dombokat gyér növényzet váltotta fel, a kunyhókat kisvárosok. Lassítás nélkül haladtunk keresztül mindegyiken. Fél órával azután, hogy elhagytuk az ellenőrző pontot, Ámándzs dobolt a kocsi tetején a tenyerével, hogy nem kell sietni, mert meghalt az öreg.

Sötét volt, mire megérkeztünk Khanakinba. A pesmerga főhadiszállás a város határában kapott helyet, egy villában. Miután áthaladtunk az ellenőrző ponton, ami a dombra vezető utat őrizte, leparkoltuk a kocsit a többi mellé. A kórházból felcserek jöttek, leemelték a halott jazidit, Zirákot is eltámogatták.

Heszinnel ketten bementünk a főparancsnokságra, találkozni a vezérkarral. Vacsorára készülődtek a kurd vezetők. Mivel külföldi voltam, ráadásul a frontról jöttem vissza, meghívtak, hogy csatlakozzak hozzájuk.

Remek kurd specialitásokat szolgáltak fel, mert a vezérkari főnök magával hozta a szakácsát Szulimániból, de alig volt étvágyam. Amikor a vacsorának vége lett, elnézést kértem, és a kimerültségre hivatkozva kimentem a villa kertjébe. Kifelé menet elemeltem egy üveg J&B whiskyt a bárpultról. Nem tűnt fel senkinek, sok ital volt kikészítve.

A villának nagy kertje volt, hatalmas füves placcal. Ide voltak felhúzva a katonai sátrak. A pesmergák tábortüzek körül ültek. Hazafias kurd dalok foszlányai és beszélgetés zaja töltötte meg az éjszakát.

Ámándzsot a parkolóban találtam meg, a cédrusok alatt. Egy terepjáró motorháztetőjén ült és bagózott. Huszein bent aludt a kocsi hátsó ülésén.

„Na mi újság?” – kérdeztem, és mutattam a kezemben lévő üveget.

„Kák Szárdár, te mindig kitalálod a gondolataimat” – mondta Ámándzs vigyorogva, kivette az üveget a kezemből, lecsavarta a kupakját, és nagyot húzott belőle, majd visszaadta. Ittam, majd én is leültem mellé.

„Hosszú nap volt” – mondtam, elővettem egy cigarettát, és a számba tettem. Ámándzs tüzet adott.

„Az” – mondta.

Sokáig nem beszéltünk semmit, csak az üveg járt körbe közöttünk. Végül Ámándzs törte meg a csendet, miután megittuk a whisky felét. Nagyot kortyolt az üvegből, megtörölte a száját, majd azt mondta:

„Néha azért szeretném, ha lenne isten.”

Nem szóltam semmit, csak átvettem a whiskyt a kezéből, és ittam. Bámultuk a sivatagi éjszakát. A hold bevilágította az egész várost. Közel voltak, és zölden ragyogtak a csillagok.