Vendégjog
Részlet a Gyorsan vágtáznak mind a holtak című készülő regényből
A sofőrnek patkánypofája volt, de megalkudtam vele.
Metróval mentem a város szélére, ahonnan az iránytaxik indultak. Egy piac volt közvetlenül a kijárata előtt. Hangszórókon üvöltöttek a kofák a reggeli világosságban, a tömeg hömpölygött. Az ingem a bőrömre tapadt, és az orrom megtelt emberszaggal. Tocsogott a sár a cipőm alatt. Az árusok készültek a déli hőségre, már kora reggel fellocsolták a földet.
Lökdösődve keresztülvágtam a piacon. Kínai ruhák lobogtak a könnyű szélben a kioszkok tetejére akasztva. Az emberek fúlos kordékat álltak körül, és ettek.
A színes kocsik kerekén ujjnyi vastagságban állt a sár.
Eszembe jutott, hogy nem ettem semmit, és az elkövetkező nyolc órában nem is fogok. Megálltam az egyiknél, és kértem egy tál fúlt. Beledi kenyeret és hagymát ettem a szétfőtt, fűszeres lóbab mellé, amit fémes ízű csapvízzel öblítettem le egy fémpohárból.
Miután befejeztem a reggelit, elindultam megkeresni az iránytaxikat. Nem kellett sokat sétálnom, hogy megtaláljam.
Hetvenes évekbeli Mercedes kombik sora fogadott a kétsávos autóút betonhídja alatt. Sofőrjeik unottan cigarettáztak az ajtóknak támaszkodva, vagy teát ittak egy fémbódéban, guggolva a tűz körül. Azok, akik már megalkudtak a fuvarra, kötelekkel próbálták rögzíteni az utasok holmiját a kombik tetejére. Bár hatszemélyesek voltak az autók, de általában hét-nyolc embert is bepréseltek indulás előtt.
„Mit keresel, külföldi?” – kérdezte egy negyvenes, bajszos férfi, amikor meglátott a bódé előtt.
„Egy autót Árisba.”
„Nágib!” – kiabált hátra a férfi. Fiatal, huszonéves fiú állt fel a tűz mellől. Piszkos volt az arca a koromtól. Mélyen ülő, izgatott patkányszemei voltak. Végigmért, és elmosolyodott.
„Igen?”
„Ez a külföldi Árisba akar menni.”
„Száz font. De még nincsen senki más. Ülj le és várj.”
Megfordult, visszasétált a bódéhoz, és leguggolt a tűz mellé. Nem volt semmi újdonság abban, amit mondott.
Ez volt a menetrend, az autók akkor indultak, amikor összegyűlt elég ember. Kerestem egy szárazabb helyet, letettem a hátizsákomat, és rágyújtottam. Bámultam a készülődő utasközönséget, a teafőzéshez használt tűz körül varjúként gubbasztó sofőröket. Arra ocsúdtam fel, hogy a patkánypofájú felettem áll, és engem néz.
„Indulhatunk, khogéa[1]” – mondta, és kiköpött.
„És az utasok?”
„Te külföldi vagy. Majd többet fizetsz.”
Vigyorgott. A szájában csálén ültek és rohadtak a fogak.
„Mennyivel többet?”
„Háromszáz ginit.”
„Kétszázötvenet.”
„Rendben” – felelte a patkánypofájú, felkapta a földről a hátizsákomat, és a vállára vetette, majd intett, hogy kövessem. Felálltam, és mentem utána. Ahogyan figyeltem a barna, piszkos galabíjáját[2], a bőrpapucsát tocsogni a sárban, rossz érzés fogott el.
Zsigeri, gyomorból induló hidegség futott végig a gerincemen, és kezdett el lüktetni az agyvelőmben.
„Valami nincs rendben” – dobolta a vér a halántékomon.
„Semmi sincs rendben” – ismételtem el. „Egy olyan vidékre mész, ahol nincs rendfenntartó erő, leszámítva a törzseket, melyek képtelenek értelmezni más törvényeket a sajátjaikon kívül. Egy széthulló országban mész a határvidékre, ahol a hadsereg a hetvenes évek óta nincs jelen, és nemzetközi megfigyelők nézik a légkondicionált erődjükbe zárva, hogyan hozzák és viszik a fegyvereket és a drogot a beduinok a gettóba zárt palesztinoknak. Ahol egyetlen dolog számít, és ez a rokonsági fok, hogy ki kinek a rokona. Semmi sincsen rendben, kisbarátom. Te nem vagy senkinek a senkije.”
A hátizsákomat a fekete kombi hátsó ülésére dobta a sofőr, én beültem mellé az anyósülésre.
„Biszmillah”[3] – mondta a patkánypofájú, és elindította a kocsit.
Összesen egy napot készültem arra, hogy lemegyek a beduinokhoz a határvidékre. Reggel tízkor felvettem a zakómat, hogy az állami televízió huszonöt emeletes betonépületéhez vitessem magam a Nílus partjára. Oda, ahol az állami sajtóközpont irodája is található. Fél órán keresztül vizsgáltak a fémdetektoros beléptetőnél, mire felengedtek.
Az ideiglenes sajtókártyámért mentem, valamint hogy kikérjem Fuád úr véleményét a tervemről. Bár nem ő volt a központ igazgatója, gyakorlatilag a hatvanéves, kopaszodó férfi élet és halál ura volt. Minden külföldi újságírónak rajta kellett keresztülmennie.
„Maga teljesen megőrült?” – kérdezte Fuád úr.
Lassan beszélt, megrágva az angol szavakat. Beleszívott a cigarettájába, letette a jobb kezénél álló hamutartóba, majd a mellette álló oxigénpalackhoz nyúlt, levette a maszkot, és beleszívott.
Azok közé a rákosok közé tartozott, akik nem tudtak belehalni a rákba, és halálosan unták haldoklásukat.
„Nem. Ez a munkám.”
„Tudja, hogy háború van odalent?”
„Tudom.”
„Kirabolhatják, megölhetik. Eláshatják a sivatagban.”
„Csak nem.”
„Ezek mind bűnözők. Nem egyiptomiak. A nemzet ellenségei.”
Hallgattam. Nem akartam még jobban felidegesíteni Fuádot. Így is annyira belelovallta magát a beszélgetésbe, hogy egyre többet szippantott az oxigénpalackból.
A kormányzati álláspontot képviselte. Az izraeli háború során, amikor Egyiptom elveszítette a Sínai-félszigetet, hiába harcoltak a beduinok is a megszállók ellen, Egyiptom megbízhatatlan kollaboránsként könyvelte el őket.
Ez pedig mindenben megnyilvánult. Beduin nem lehetett sem a rendőrség, sem a hadsereg tagja. Semmilyen állami munkát nem kaphattak, más munka pedig nem volt a környéken. Bármi is történt a félszigeten, mely időközben visszakerült Egyiptomhoz, azért a beduinokat tette felelőssé a kormányzat. A kollektív bűnösség jegyében sajátította ki legeltető területeiket, égette fel falvaikat, tartotta tárgyalás nélkül börtönben a törzsek tagjait.
A törzsek pedig, mivel más nem volt, abból éltek, amiből tudtak. Fegyvert adtak el a palesztinoknak a határon, vagy ópiumot és hasist termesztettek, és azt értékesítették.
Bár Toyota Pickupokkal jártak, és betonházakban éltek, sem a polgári törvénykönyv, sem a tollal húzott államhatárok nem jelentettek számukra semmit. Egy törvényük volt, a saria al orfi. A beduin törvény. Soha nem írta le senki. Apáról fiúra szállt.
Az egyetlen ok, ami miatt egyáltalán fent tudtak maradni, a békeegyezmény sajátos kitételei voltak. Egyiptom nem állomásoztathatott hadsereget a határon, így a könnyűfegyverzetű rendőrség és a titkosszolgálatok próbálták fenntartani a rendet. Mindig ügyeltek arra, hogy megosszák a nagy törzsek vezetőit, pénzzel és fegyverrel támogatva azokat, akik a „nemzet érdekeit” szolgálták. Ez a beduin földek államosítását és a lázongók leverését jelentette.
A forradalommal azonban az egyiptomi szolgálatok elpárologtak. Az ezeréves törvények működésbe léptek, és megkezdődött a visszarendeződés. Szinte mindennap lehetett olvasni merényletekről, amelyek az államilag pénzelt beduin főnökök meggyilkolásáról szóltak. Lángolt a határvidék, és én éppen a közepébe igyekeztem.
Fuád úr hosszasan bámult az arcomba. Látta lesütött szememet, hogy kerülöm a tekintetét. Ettől valamelyest megenyhült.
„Itt van a sajtóigazolványa.”
„Köszönöm.”
„Nem tudom megtiltani magának, hogy lemenjen.”
Hallgattam. Fuád úr felvette a kezébe a cigarettáját, előredőlt az íróasztalán, és egy cetlire felírt valamit.
„Ha baja esik, semmit nem tudok segíteni magának.”
„Megértettem.”
Letette a cigarettáját a hamutartóba, nagyot lélegzett az oxigénmaszkból, majd folytatta.
„Erre a papírra felírtam az árisi rendőrkapitány telefonszámát. Hivatkozzon rám, ha segítségre van szüksége.”
„Köszönöm.”
Elvettem a papírt, kezet fogtam az öreggel, majd elindultam. Gyorsan kiértem a televízió épületéből, mert az őrök már nem törődtek a holmim ellenőrzésével. A Nílus felől iszap szagát hozta a szél. A felukkák vitorlái szürkén dagadtak a folyó közepén. Egy dolgot kellett elintéznem még, ezért elsétáltam a belvárosig.
Szájid Hálim pasa elhagyott palotája mellett ültem le egy utcai kávézóban, a fák árnyéka alá. A palota még mindig üres volt, és még mindig álmokkal tele. Mementója egy letűnt kornak, amibe lépten-nyomon belefut az ember Kairóban.
A fák alatt ültem, a megszelídült napsütésben, és lapozgattam a Moleskine határidőnaplómat. Annak a telefonszámát kerestem, akin gyakorlatilag az egész utazásom múlott. A férfit Abdelhalim Abdelbakir Abdelmoáti Al Anzinak hívták, és a szaúarka törzs egyik befolyásos sejkjének a fia volt.
Az év elején találkoztam vele, véletlenül, az árisi kórházban. Mindkettőnknek balesete volt. Nekem a nyugtatókkal, neki a lőfegyverekkel. Heteket töltöttem el nála, miután kijöttem a kórházból. Nagyvonalú vendéglátó volt, és azt hiszem, kedvelt is. Úgy váltunk el, hogy bármikor szívesen lát, ha a határvidéken járok.
Azóta hónapok teltek el, fogalmam sem volt, hogy emlékszik-e még rám.
Nem sokat tudtam az orfi törvényről, de egy dolgot igen. Ha nem hív meg senki sem a sivatagba, szabad préda vagy. Muszáj volt élnem Abed meghívásával.
Belekortyoltam a zaccos kávémba. A kardamom csípte a nyelvemet. Majd tárcsáztam a beduin mobilszámát. Hosszasan csengett ki.
„Igen” – szólt bele a telefonba.
„Maros Dániel vagyok.”
„Tudom, ki vagy, magyarok atyja. Hogy vagy?”
„Remekül.”
„Lelőtted azt a gonosz nőt?”
„Nem.”
„Nem értelek titeket, külföldieket.”
Hallgattam. Abed ismerte a házasságom történetét, és éppen eleget hallott róla, hogy határozott véleménye legyen a dologról. Nem akartam tovább rontani a helyzetet azzal, hogy elmesélem, hogy még a fiamat is elvették.
„Veled mi újság, sejk fia?”
„Meghalt az apám. Én vagyok a sejk.”
„Sajnálom.”
„Én is. Álmában tért meg Istenhez. Egy hete temettük el.”
„Szeretnék lemenni hozzád Shiek Zuwayedbe.”
„Ugye tudod, hogy háború van?”
„Igen. Ne menjek?”
„Azt nem mondtam. Mindig szívesen látlak az otthonomban, magyarok atyja. Mikor jönnél?”
„Szerdán, ha ez nem gond.”
„Rendben. Hívj fel, ha Árisba értél, és érted küldök valakit.”
Az elkövetkező napokban ténferegtem a városban. Nem tudtam semmit sem aludni az indulás előtti éjszakán. A hajnal a házfalakat bámulva talált.
Fél órán keresztül araszoltunk a dugóban, mire rákanyarodtunk a sivatagi útra, mely keresztülvág a Sínai-félszigeten. A betonházakat gyárépületek váltották fel, majd kunyhók.
Végül a kősivatag. Homok, kő és szemét, amíg a szem ellát. Műanyag zacskókat görgetett a szél a remegő levegőben.
Szemben velünk családok gyalogoltak a főváros felé. Egyiptomi parasztok, akik feladták a földművelést a folyamatos aszályok miatt, beduinok, akiknek elvették a földjét. Néztem a nőket, ahogyan a fejükön egyensúlyozva hordják a báláikat, kezükkel vezetve piszkos gyerekeiket.
Ezek az emberek először a nagyvárosokba mennek.
Ellentétben a légkondicionált szobákban ücsörgő európai szerkesztőimmel vagy a megválasztott képviselőinkkel, én pontosan láttam, hogy valami nagyon rossz közeleg. Hogy a klímaváltozás nem történni fog, hanem történik. Emberek tízezrei hagyják ott a folyamatos aszályok miatt művelhetetlenné váló földeket mindenhol a Közel-Keleten és Afrikában, hogy nagyvárosokba költözzenek. A nagyvárosokban nő az etnikai feszültség, mely zavargásokhoz és forradalmakhoz, polgárháborúhoz vezet. Ha pedig majd a nagyvárosok sem tudják eltartani az embereket, mind tovább fognak menni. Az egész idő kérdése. Elkerülhetetlen. És ez nem a távoli jövő.
Bámultam a vonuló emberkaravánt. Az utat több helyen betemette a homok. A sofőr lassítás nélkül vágott át a sávokon, hogy kikerülje őket. Hat óra állt előttünk Árisig. Behunytam a szemem, és hátradőltem a székben.
Varjak köröztek álmomban a sivatag felett.
Nem volt üres.
Embertömegek vonszolták holmijukat a tüzes ég alatt. Víz nem volt sehol.
„Íme a vidék, ahol már nem lehet élni” – hallottam a varjúkirály hangját, mint az ég dörgését. Tudtam, hogy ez a tömeg Európába megy, mert arra van szárazföldi kijárat. Hogy nincs az a határ, ami meg fogja állítani őket, mert nem a jó életért mennek, hanem hogy ételt és vizet adjanak a gyerekeiknek. Láttam Európát, ahová annyi ember érkezik, hogy megszűnik Európa lenni. Láttam a Kék-Níluson épülő gátakat, ahogyan megfogják a vizet, a Csád-tavat, ahogyan kiszárad és kicsúszik Csád határaiból. Aztán az embertömeget láttam megint. Emberek százmillióit vonulni büdösen és elcsigázottan keresztül a kies horizonton, kis holmijukkal és gyermekeikkel a nyakukban. „Minden utoljára van” – mondta kárörvendően röhögve a varjúkirály. Megmutatta magát teljes valójában, kitárta szárnyait az izzó égbolton, és eltakarta a napot. „Utoljára” – mondta, szélesre nyitotta patkánypofáját, és lenyelt. Erre ébredtem fel.
Tudtam, hogy valami nincs rendben.
Már a kősivatagban jártunk. Nagy, homokszínű kövek és fakó, beteg növények suhantak el az út két oldalán, mögöttük a távolban vérszínű, víztelen hegyek. A beduin földek. Határvidék. Átaludtam az átkelést a Szuezi-csatornán.
Ránéztem az órámra. Délután kettő óra múlt. A patkánypofájú felém fordult, és konstatálta, hogy felébredtem. Elővette a mobilját, és telefonált. Nem értettem a dialektust, amiben beszél. Úgy két percen keresztül telefonált, majd lelassított, és letért a betonútról.
„Hová megyünk?” – kérdeztem.
„Iszunk egy teát” – mondta, és vigyorgott.
A kocsi kerekei alatt csikorgott a homok.
A hegyek felé mentünk egy darabig, míg az út mellett egy alacsony betonépület tűnt fel. Rozsdás fémredőny zárta le a bejáratát. A patkánypofájú lassított, megállt a kocsival a bejárat előtt. Kivette a kulcsot.
„Maradj az autóban!” – mondta, és kiugrott a kocsiból. Hallottam a központi zár kattanását. Hideg veríték verte át az ingem. Lüktetni kezdett a vér a halántékomban.
Próbáltam letekerni az ablakot, de nem működött. „Gratulálok. Ezt akartad, igaz, hogy elraboljanak?”
A patkánypofájút nem láttam sehol. Beleütöttem kétszer az ablakba. Annyit értem el, hogy pokolian fájni kezdett az öklöm.
„Csak a filmekben tudják betörni a kocsik ablakát a hősök, idióta” – szólt a fejemben a varjúkirály. „Te viszont nem vagy hős. Egy kelet-európai senki vagy, aki még egy családot sem tudott üzemeltetni. Ha itt és most megölnek, abban sem lesz semmi hősies. Úgy fognak elásni, ahogyan Fuád úr mondta. Nem látod többet a fiadat, még a hulládat sem találják meg soha.”
Úsztam az izzadságban. Lihegve vettem a levegőt az átforrósodó autóban. Eszembe jutott, hogy nálam van a mobilom. Először Abedet próbáltam hívni, majd Sanderst, a szerkesztőmet. Végül Fuád urat. Egyszer sem csengett ki. Az adrenalintól már gondolkodni sem tudtam. Utána vettem észre, hogy egyáltalán nincsen térerőm.
Körülnéztem a kocsiban, de semmit sem láttam, amivel betörhetném az ablakot, és elmenekülhetnék.
„És mégis, hová menekülsz a sivatagban?” – hallottam a fejemben.
Egy Toyota Pickup közeledett a földúton. A platóján négy ember üt. Arcukat kendőkkel takarták el, és a kezükben Kalasnyikovok voltak.
A Pickup leparkolt a kombi mellett, a férfiak leugráltak a platójáról, és a fegyvereiket felém tartva körbeállták az autót. Az ölembe ejtettem a mobilomat, és feltartottam a kezem.
A betonépület mögül előkerült a patkánypofájú. Széles mosollyal köszöntötte a fegyveresek vezetőjét, aki a Toyotát vezette. Megölelték egymást. Nem hallottam, hogy mit beszélnek, de a patkánypofájú többször is felém mutatott, majd odaadta a kulcsot a férfinak.
A férfi kezében egy automata pisztollyal odasétált az oldalamhoz, és kitárta az ajtót. Tört angolsággal beszélt.
„Kiszállni autóból.”
Feltartott kézzel kiszálltam.
„Újságíró vagyok. A szaúarka[4] törzs...” – mondtam arabul, de a mondatot nem tudtam befejezni, mert a pisztolyával homlokon vágott. A földre rogytam. Karikák pattogtak a szemem előtt. Fémes ízt éreztem a számban. Elharaptam a nyelvem.
„Szádat befogni!” – mondta a férfi. Törzsi dialektusban mondott valamit a többieknek. Ketten mellém léptek, és felemeltek a földről. A pisztolyos kicsavarta a kezemből a mobiltelefont, kiforgatta a zsebeimet. Kivette a levéltárcámat, amiben az útlevelem volt, a cigarettámat, az öngyújtómat és az aprópénzemet. A másik két kalasnyikovos benyúlt a kocsi hátsó ülésére, és kivette a fekete hátizsákomat.
A patkánypofájú mosolyogva egyenként kezet rázott a fegyveresekkel, beült az autóba, majd elhajtott. Bámultam a távolodó kombit, ahogyan homokfelhőt húz maga után a pusztaságban.
„Menni oda fel!” – mondta a pisztolyos, és a Toyota platójára mutatott. A mögöttem álló egyik fegyveres a nyomaték kedvéért a bordáim közé vert a Kalasnyikovjával. Megint földre rogytam. Ez nem tetszett a pisztolyosnak, szidni kezdte a társát. Felálltam, az oldalamra kulcsoltam a kezem. Az agyam újra működni kezdett.
„Nem akarnak megölni” – járt a fejemben. „Ez nem rablás. Elvisznek valahová, és túszként használnak arra, hogy a kormányt nyomás alatt tartsák.”
„Milyen kormányt?” – röhögött a fülemben a varjúkirály.
A hátamat a puskával bökdösve feltereltek a Pickup platójára, és leültettek. Mind a négy fegyveres felszállt mellém, és közrefogtak. A Toyota elindult. A homokos úton mentünk a hegyek felé. A fegyveresek nevetgélve beszélgettek egymással, és lehúzták a kendőt az arcukról. Tizennyolc és huszonöt év közötti fiúk voltak.
Kerültem velük a szemkontaktust, mert nem akartam még egy verést. A közeledő hegyeket bámultam, ahogyan egyre nagyobbra nőnek. Az ultramarinkék eget.
Hallottam, hogy a fiúk rólam beszélnek. Ki tudtam venni néhány szót a dialektusukból. Az értékemet latolgatták, hogy mennyi pénzt kaphatnak értem, majd arról fantáziáltak, hogy ezt a pénzt mire fogják elkölteni.
Az egyik fiú benyúlt a fehér galabíjájának a zsebébe, onnan előhalászta a cigarettámat. Egy darabig nézegette a benzines öngyújtómat, a ruhájába törölte, hogy szebben csillogjon, majd körbekínálta a cigarettát a többieknek, és tüzet is adott. Észrevette, hogy figyelem a jelenetet. Eltette az öngyújtót, a kezébe kapta az addig a platónak támasztott Kalasnyikovját, és a tusával felém ütött.
„Mit bámulsz, te?” – kiabálta közben.
A fejemhez kaptam a kezem, és összegörnyedtem. Nem ütött meg. A reakciómat látva mindannyian röhögni kezdtek. „Ezek mind gyávák” – mondta, aki felém ütött.
Két órán keresztül autóztunk a sivatagban. Egy lélekkel sem találkoztunk útközben. A motor zúgása mellett csak a ragadozó madarak vijjogását hallottam. Vadásztak a tar cserjékkel szegélyezett homokos dűnék felett. Kitárt szárnyaikat hatalmas árnyékká nagyította a nap. Az égbolt egyre vörösebb lett, ahogyan a nap átbukott a horizonton. Tudtam, hogy fél órán belül teljesen sötét lesz. A sivatagban nagyon rövid az alkonyat.
Már a hegyek lábánál jártunk, amikor a Toyota a homokos földútról is letért. A sofőr a kétkerékmeghajtást egy dombnál kapcsolta be, amin keresztülvágtunk. A kerekek felpörögtek, és felverték a homokot a platóra. A homok beterítette a fejemet és az arcomat, véresre dörzsölte a nyakam.
Már nem számoltam, hányadik homokdűnén hajtunk keresztül, amikor füstöt láttam meg az égen. Vékony, fehér füstcsík volt. Pár perccel később már a tüzet is ki tudtam venni az alkonyatban. Az egyik domb tetején négy póznára rögzítve egy ponyvás sátor állt, benne égett a tűz. A sátor mögött két rozsdás fémkonténer feküdt a homokban. Két fegyveres őrködött előtte.
A sofőr leállította a motort a domb alján. A fiúk felálltak. Eligazították a ruháikat, majd lelökdöstek a platóról. A földre estem, a szám telement homokkal.
Szomjas voltam, elképesztően szomjas. Feltereltek a dombra. A ponyvás sátor közepén két középkorú férfi ült, és teát főztek a homokban. A fegyveresek kedélyesen köszöntötték őket. A pisztolyos letámasztotta a hátizsákomat az egyik póznához, majd a fegyverét rám fogva mutatta, hogy menjek a konténerek felé.
„Vizet. Vizet szeretnék” – mondtam arabul.
„Szádat befogni!” – felelte a férfi, de nem ütött meg, csak taszított egyet a vállamon. A két fegyveres eltolta a fémreteszeket, amikkel a konténerek ajtaját zárták. A fém felsírt, ahogyan résnyire tárták az ajtót.
Átható dög- és ürülékszag ütötte meg az orromat. Nem volt időm gondolkodni rajta, belöktek a résen, és rám zárták az ajtót.
Percekig tartott, míg a szemem megszokta a sötétséget, és ki tudtam venni, mi van odabent. Emberek feküdtek a földön, vagy ültek a falának támaszkodva, feketék. Tizenöt férfi.
Villant a szemük, amikor megláttak, de nem szóltak semmit.
A bűz miatt a szám elé kellett tennem a kezemet, hogy ne öklendezzek.
Forróság volt odabent, de már semmi ahhoz képest, ami majd akkor következik, ha újra sütni kezdi a fémet a sivatagi nap.
A tetőn golyónyomok voltak, ezeken keresztül szellőzött az egész építmény. Hamar rájöttem a bűz forrására is. A férfiak a fémdoboz túloldalán végezték a dolgukat, ahol hiányzott a szerkezet alja. A homok nem szív be ennyi szennyet.
Próbáltam kivenni a férfiak arcvonásait.
Vékony, inas testükből fehéren világított ki a szemük. A ruháik mind rongyokban voltak, és összesen két emberen volt cipő.
„Kik vagytok?” – kérdeztem arabul.
Választ nem kaptam, csak az egyik férfi kapta a szája elé az ujját, mutatva, hogy ne beszéljek.
Pontosan tudtam, kik ezek. Nem volt különösebb szükség a bemutatkozásra.
Szudáni menekültek voltak, akik két etnikai tisztogatás és a falvaik felégetése után rájöttek, hogy ők tulajdonképpen zsidók.
A zsidóknak pedig van országuk a Közel-Keleten.
Olyan országuk van, ahol van villamosság és víz, van kenyér és hús, de nincsen dzsandzsavíd. Törzs is csak egyetlen van: a zsidók törzse, akik háborúban állnak az arabokkal. Az ördögök tevéken nem érhetik el őket.
Nem kellett sok, hogy ipar szerveződjön a szudániak tömeges menekülésére. Csempészek százai ígértek mindent a jobb élet reményében, majd hagyták magukra ezeket az embereket a sínai sivatagban, kézzel mutatva, hogy merre található a határ. Akik nem hullottak el az erőltetett menetben, azokat beduin bűnbandák vadászták le, és tartották fogva váltságdíjért, melyet jobb esetben kifizettek a hátrahagyott vagy a már Izraelben élő rokonok.
Rosszabb esetben a csempészek eladták az embereket szervdonornak. Erre is ipar épült Egyiptomban. A világon sehol nem kapsz olcsóbban működő vesét, feltéve, ha nincsenek hülye kérdéseid. Egy haldokló nem kérdez semmit.
A forradalom kitörése óta a nemzetközi média már beszámolt a rabszolga-kereskedelem újjáéledéséről a határvidéken, a hír körbejárta a CNN-t, a BBC-t, a Fox Newst, de hatása nem volt. Az egyiptomi karhatalom azzal volt elfoglalva, hogy fenntartsa magát. Nem ért rá néhány koszos, fekete, nincstelen menekülttel foglalkozni.
Kényszerítő erő nélkül pedig a vidék visszatért természetes állapotához. A rabszolga-kereskedelem intézményét ugyanis az arabok találták fel. Vidáman működött évszázadokon keresztül, míg a britek be nem tették a lábukat a kontinensre. Bár ez minden szempontból katasztrófával járt a helyi lakosokra nézve, egyetlen dolgot nem lehet elvitatni az angoloktól: a rabszolgaság ezeréves hagyományát tűzzel, vassal ők törölték el.
Ezt a gyakorlatot követték a modern államok is.
Egészen addig, amíg az arab tavaszban ideiglenesen megszűntek funkcionálni.
Leültem a földre. Iszonyatosan fájt a fejem, és éreztem, hogy remegnek a beleim. Hogy hamarosan szarnom kell majd, mert nem fogom tudni visszatartani. A gondolattól, hogy hátul a sötétben, a többiek végtermékén guggolva kell majd végeznem a dolgomat, kivert a víz. Dörzsölte a nyakamat a homok, és a nyelvem a szájpadlásomra tapadt.
Nem tudom, mennyi ideig ültem így a sötétben. Órák telhettek el, mert látni kezdtem a leheletemet, és reszketni kezdtem. Ez azt jelentette, leszállt az éj.
A hőmérséklet akár a fagypontig is lemegy a sivatagban. Az emberek nehéz légzése és köhögése mellett hallottam a kövek pattogását is odakint.
Lépések közeledtek a konténer felé, a feketék mind hátrébb húzódtak. Az ajtó csikorogva kinyílt. A pisztolyos állt a bejáratnál, és rám mutatott.
„Te jönni ki.”
Felálltam a földről. A szomjúságtól alig volt erőm, botladozva kibújtam a résen. Hunyorogtam a csillagok fényében, miközben a pisztolyos a sátorhoz vezetett. Az összes férfi ott ült. A fegyverek az egyik ponyvához támasztva feküdtek. A férfiak teáztak és dohányoztak. Középen, már kinyitva, ott volt a hátizsákom. A ruhák ki voltak szórva belőle, de a kék sajtós sisakom és a golyóálló mellényem már az egyik fiatal fiú lábánál volt.
A laptopom bekapcsolva feküdt a tűz mellett, rajta a mobilom. A pisztolyos belépett a sátorba, lehajolt az egyik tartópózna mellé, és egy másfél literes műanyag palackos vizet emelt fel, és a kezembe nyomta.
„Inni!” – mondta angolul.
Ittam. Nagy kortyokban nyeltem a vizet, szinte egyszerre ittam ki az egész üveget. A pisztolyos megvárta, amíg végzek a művelettel, és leengedem a számtól a flakont.
„Nem félni” – mondta. „Nincsen semmi baj. A te család fizet nekünk, mi szabaddá téged.”
Bólintottam, hogy értem.
„A te telefonjelszód mi? Facebook-jelszód mi?”
Zsigerből éreztem, hogy ha nem árulom el, akkor ki fogják verni belőlem. Átvillant az agyamon, hogy esetleg hazudhatnék valamit, amivel időt nyernék. Előbb-utóbb azonban rájönnének, hogy nem az igazi jelszavakat adtam meg, és akkor biztosan rommá vernek. Diktálni kezdtem a jelszavaimat. Először a négy számjegyű PIN-kódokat, majd a Facebook-azonosítómat.
A pisztolyos egy darabig próbálta megjegyezni őket, majd feladta. Előhalászott egy darab papírt és egy tollat, a kezembe nyomta, és mutatta, hogy írjam le. A papír fölé hajolva nyomtatott nagybetűkkel írtam le mindent. Miután ezzel végeztem, kivette a kezemből a papírt, ellenőrizte, hogy minden olvasható-e, majd felvette a telefonomat a számítógépről, és beütötte a PIN-kódot. A telefon beengedte a menübe.
„Jó” – mondta.
„Most te menni vissza. Családod fizet holnap, te lenni szabad holnapután.”
Visszavezetett a konténerhez, majd rám zárta az ajtót. A bűztől émelyegni kezdtem, leguggoltam, és szorítottam a hasamat, visszatartva az öklendezést. Egy órán keresztül reszkettem a hidegben. Éreztem, hogy nem fogom tovább bírni, hogy kezdenem kell magammal valamit. Felálltam, és botladozva megindultam a vége felé. A sötétségben is éreztem, hogy bokáig járok a szarban és a vizeletben. Az ammóniaszagtól könnybe lábadt a szemem és folyni kezdett az orrom.
Kerestem egy helyet a fal mellett, kicsatoltam az övemet, letoltam a nadrágomat, megkapaszkodtam és leguggoltam. A szudániak, akik eddig követték a tekintetükkel, hogy mit csinálok, félrefordították a fejüket. Hígfosás. Nem volt nálam semmi, amivel megtörölhettem volna magam.
Visszabotladoztam az elejéhez, leültem, az ajtónak támasztottam a hátam, és elaludtam. Álmomban sötétség volt, és semmi más.
Lövöldözésre és sikoltozásra ébredtem. Közvetlenül a konténer mellett lőttek, rövid sorozatokkal. Csengett tőle a fülem.
Mozgás volt odakint. Nők sikoltozása vegyült férfiak röhögésével. Az eddig teljes csendbe burkolózott szudániak üvöltözni kezdtek. Félrelöktek az ajtótól, és nyitott tenyérrel, hisztérikusan zokogva dörömböltek az ajtón, amíg minden el nem csendesedett. A feleségeikkel és gyerekeikkel szórakoztak a beduinok.
Egy ideig még hallottam a szudániak sírását. Próbáltam visszaaludni, de nem tudtam a hidegtől. Az járt az eszemben, hogy ha ma elküldik az üzenetet az anyámnak vagy az apámnak, biztosan válaszolni fognak, hogy küldenek pénzt, és elengednek ezek az állatok.
„Nem fog fizetni érted senki sem” – hallottam a fejemben a varjúkirály károgását. „Halott vagy mindenki számára, és nemsokára tényleg az leszel.”
Ezek a gondolatok cikáztak az agyamban, amikor mozgást láttam a sötétségben. Az egyik szudáni kúszott oda hozzám. Fiatal, huszonéves, vékony fiú volt.
„Beszélsz arabul?” – kérdezte.
„Igen.”
„Angol vagy?”
„Magyar.”
„Mi két hete vagyunk itt. Négyet lelőttek, és mindenkit megvernek, ha hangosan beszélünk. Kivéve este.”
„Fizetnetek kell?”
„Igen.”
„Nekem is.”
„Ott azok már fizettek” – mondta, és a túloldali fal felé mutatott, ahol öten ültek. „Nem engedték el őket. Azt mondják, előbb a nők.”
„A nőket elengedték?”
„Nem tudni.”
„Mi a neved?”
„Obur.”
„Daniel.”
„Nagyon sajnálom, hogy itt vagy, Daniel.”
„Én is.”
Obur visszakúszott a helyére. Síri csend telepedett a konténerre. Reszketve bámultam a sötétséget, aztán megint elaludtam.
Arra ébredtem, hogy nyitják az ajtót. Úsztam az izzadságban, mozdulni sem tudtam, annyira nem volt már levegő. A szám teljesen kiszáradt. Az ajtóból betűző nap megvakított. Nem bámultam bele sokáig. Kezek húztak félre az ajtóból, emberek másztak át rajtam. Kiabálás és üvöltözés volt, valamit bedobtak az ajtóból, amire az emberek sáskaként ugrottak rá. Nem láttam, hogy mi az.
„Majd holnap, inshallah” – mondta az ajtóban álló beduin. Nem értettem, hogy mire felel.
Végül megint csend lett. Láttam, hogy az emberek esznek a túloldalon, és hogy műanyag palackokat tartanak a kezükben.
Obur suttogását hallottam, de nem arabul beszélt. Valamilyen törzsi dialektus volt. Többen ellenkeztek vele, aztán csak a fiú duruzsolását lehetett hallani. Végül megindult felém, kezében egy üveg vízzel és egy szelet egyiptomi beledi kenyérrel.
„Tessék. Kevés vizet igyál, mert valami rossz gyógyszert tesznek bele!” – mondta, letette mellém a vizet és a kenyeret a földre, majd visszament a többiekhez. Megint hallottam a duruzsolását. Gondolom, azt magyarázta, hogy miért jó, ha adnak nekem is inni.
A feléledő életösztönöm felülírta a szudáni figyelmeztetését. Két kézzel fogtam az üveget, és addig döntöttem magamba a vizet, amíg volt benne. Utána azonnal rohannom kellett végezni a dolgomat. Már guggolás közben éreztem, hogy valami nincs rendben. Fáztam, pedig a szerkezet olyan forró volt, mint egy tűzbe tett konzerves doboz. Botladozva mentem vissza a helyemre, erősen szédülve. Elfeküdtem, és belezuhantam a sötétségbe.
Megint lövöldözés zajára ébredtem. Hideg volt már, az izzadságom pedig ráfagyott a bőrömre. Tudtam, hogy átaludtam a napot, hogy éjszaka van. A lövések hangja azonban ezúttal nem közvetlenül a konténer mellől jött, hanem távolról. Mély, dörgő hangon szóltak, nem hasonlítottak a kézifegyverek kutyaugatásához.
Hallottam a beduinok izgatott kiabálását és rohangálását a táborban. Majd kocsik motorja hallatszott. Csend lett. A szudániak is izgatottan hallgatták, mi történik. Egy fél óra telt el így. Végül nyílt az ajtó. A pisztolyos állt a bejáratnál, kezében a fegyverével, és lehajolt hozzám.
„Gyere, barát!” – mondta. Szürke volt az arca, és a szemeiben félelem csillogott. Gyengéden felhúzott, majd kitámogatott a konténerből, és visszazárta az ajtót.
Először nem láttam semmit az autók reflektorának fényétől, amik körbevették a tábort. Hosszú pillanatokig hunyorogtam, mire ki tudtam venni a reflektorfényben álló alakokat. Ezek is beduinok voltak, fehér galabíjás és papucsos beduinok. A pisztolyos a sátorhoz vezetett, ahol egy férfi ült a földön, és teát kevergetett. Amikor felém fordult, felismertem. Abed volt az.
Felállt, elmosolyodott és megölelt.
„Magyarok atyja, csakhogy megtaláltalak. Már aggódtam miattad.” Elfintorodott, amikor megérezte a szagomat.
„Kérhetnék egy kis vizet?” – kérdeztem.
„Természetesen” – mondta a pisztolyos, és egy üveget nyújtott felém. Remegett a keze. Megvárta, amíg az egész üveget kiiszom, majd megkérdezte: „Esetleg egy teát?”
„Gyere, ülj le!” – mondta Abed. Leültem mellé a szőnyegre. Az egyik fiú, akivel együtt utaztam a Toyotán, egy poharat tett elém, és teát töltött bele. „Gyújts rá, testvérem!” – mondta Abed, kivett a galabíjájának a zsebéből egy doboz Cleopatrát, megütögette a kezével. Elvettem egy szálat, tüzet adott.
Csendben dohányoztunk, majd Abed megszólalt.
„Volt itt egy kis félreértés.”
„Hatalmas nagy, rossz félreértés” – mondta a pisztolyos szervilisen.
„Nem tudták, hogy a vendégem vagy.”
„Nem.”
„Mindamellett, ahogyan látom, jól bántak veled.”
„Igen” – mondta a pisztolyos.
Nem tudtam szólni semmit, mert szédültem a cigarettától, csak bólintottam.
„Tehát most, hogy ezt így tisztáztuk, gyakorlatilag semmi akadálya sincs annak, hogy folytasd az utadat hozzám, és a sátramban töltsd az éjszakát.”
„Nem, nincs” – mondta a pisztolyos.
„A testvérem dolgait összekészítettétek?”
„Igen, ott is van” – mondta a pisztolyos, és a sátor végébe mutatott, ahol már ott állt a hátizsákom.
„Megnéznéd, magyarok atyja, hogy minden megvan-e?” – kérdezte Abed.
Felálltam, és odatámolyogtam a hátizsákhoz, kinyitottam. Minden megvolt. A sisakom, a mellényem, a számítógépem és a mobiltelefonom is. A pénzemet is megtaláltam, de a benzines öngyújtómat és még a cigarettáimat is.
„Minden megvan?” – kérdezte Abed.
„Igen.”
„Akkor talán indulhatnánk is.”
„Ne menjetek el, sejk, van elég élelmünk és italunk, hogy vendégül lássunk titeket az éjszakára” – mondta a pisztolyos.
„Sajnos nem élhetünk a tarabin vendégszeretetével, mert halaszthatatlan dolgunk van Shiek Zuwayedben, de isten áldjon meg benneteket a kedvességetekért.”
„Induljunk” – mondta már felém fordulva Abed. Felkapta a kezébe a hátizsákomat, és sétálni kezdett az egyik kocsi reflektorlámpája felé. Mentem utána.
Öt darab Toyota Pickup zárta körbe a tábort. Egy tucat fegyveres beduin állt a kocsik mellett a fegyverével az elrablóimra célozva. Két Pickup platójára orosz DShK nehéz géppuskák[5] voltak rögzítve, melyeket szintén beduinok kezeltek. Ezeknek a hangját hallottam korábban.
„Na, jössz?” – kérdezte Abed, és beszállt az autóba. Beszálltam mellé, ő pedig beindította motort.
Tíz percen keresztül mindketten hallgattunk.
„Hogyan találtál meg?” – kérdeztem.
„Egy európai elrablása nem tud titokban maradni itt. Az egyik tarabin eldicsekedett vele mindenhol Árisban. Nem vetted fel a telefont, és nem is hívtál. Gondoltam, hogy te vagy az.”
„Honnan tudtad, hogy itt vannak?”
„Elmondta az a tarabin, amikor megkérdeztük. Azt a kiejthetetlen nevedet is tudta az internetkávézóban, ahol megtalálta a fiam. Az a lényeg, hogy itt vagy, magyarok atyja. Azt hittem, hogy nem látlak többé. Nagyon örülök neked, bár nehéz időkben jöttél.”
„Én is neked, barátom.”
Cigarettára gyújtottunk, Abed belém diktált egy csokoládét, amitől sokkal jobban éreztem magam.
„Mi lesz a többi fogollyal?” – kérdeztem, miután befejeztem az evést.
„Ők nem a vendégeink. Nincs semmi közünk hozzájuk” – mondta a beduin. „Rájuk nem áll a törvény.”
A konvoj kerekeinek csikorgása mellett géppisztolyok ugatását hozta felénk a szél a tábor felől. Hosszasan, de egyre halkabban dörögtek a fegyverek, ahogyan közeledtünk Shiek Zuwayed felé.
[1] Jelentése külföldi az egyiptomi arab dialógusban. Negatív jelentéstartalma van, általában nem muszlim, gazdag külföldiekre használják.
[2] Hosszú ujjú egyberuha.
[3] Isten nevében. Gyakori szófordulat az arab világban, gyakorlatilag ezzel állnak neki minden teendőnek.
[4] Az egyiptomi–izraeli határvidéken három törzs osztozik. A szaúarka foglalja el a közvetlenül a határ melletti szakaszt, a tarabin törzs területei közvetlenül az övék mellett helyezkednek el. A rumejlát törzs és legeltető területei már a Gázai övezetből nyúlnak át.
[5] A szaúarka törzs, mely a közvetlen határszakaszt uralja, jelentős mennyiségű fegyverhez jutott a líbiai polgárháború kitörése óta, és gyakorlatilag a fegyverkereskedelem meghatározó szereplőivé nőtték ki magukat. Az arzenál részei az orosz típusú, a líbiai hadseregben rendszeresített nehéz géppuskák és légvédelmi ütegek.
Vissza a tetejére