Csender Levente

2018/3 - I will survive2018/2 - Tivadar2017/3 - Éhes ember2017/1 - Szilárd papa2016/4 - A háború nem ér véget az utolsó puskalövéssel (Ferdinandy György: Fekete karácsony) 2016/3 - Klasszikus és kortárs2015/4 - Csörögefánk2014/3 - Világítók

Szilárd papa

Laci kicsapta a zsalugátert, nyújtózott egyet a reggeli fényben, bevert egy kávét, vette a futónadrágot, a terepfutó cipőt, a kutya pórázát, és suhant ki az utcán, be az erdőbe, fel a hegyre. Az út közepén futott, mert félt az útszéli ároktól. Ez a félelem korábban akkora rejtély volt előtte, hogy meg kellett fejtenie. Járt pszichológushoz, de nem sikerült közelebb férkőzni az árok titkához. A pszichológus, miután kudarcot vallott vele, ajánlott egy utaztatót, aki visszaviszi őt előző életei valamelyikébe, hogy vele talán sikerül megfejteni, hogy miért fél minden vizesároktól. A mestert Lestyánnak hívták, nevénél komolyabb arcot viselt, gallér nélküli fehér ingben ült a fal mellett, amikor megérkezett hozzá Laci. Lestyán mester elmesélte, hogy az ő mestere a Himalája oldalában lakik, és simán átnyúl a falon, ha a teásfazekat a szomszéd szobában felejti. Lestyán mester nem mutatta meg, hogy megtanulta-e a falon átnyúlás mesterségét a himalájai mesterétől, de Lacit egy füstölős, gyertyafényes, tibeti hangtálas zenés szobában jádekő ágyra fektetve jól megutaztatta, és lerántotta a leplet a titokról. Kiderült, hogy Lacit a középkorban belefojtották egy vizesárokba. Azóta tudja, hogy miért fél az ároktól, és nyugodt. Mindig az út közepén fut, és ennyi. Az első igazi tavaszi reggel a legjobb idő felfutni a kutyával Dobogó-kőre, és tudni a félelem okát, ez volt maga a szabadság. Egyszerre volt kint és bent, fent és lent.
Evelin a gyerekekkel lassabban ébredezett. Csörgött a mobilja, az anyja hívta, Annuska, hogy megjött a nyugdíja, és fel kellene venni az automatából, ha lenne szíves átgurulni hozzájuk minél hamarabb, nehogy valaki megfejje az automatát, netán traktor után kösse, ahogy a híradóban is látta, hogy a románok Svájcban elhúztak egy automatát. Az kéne még, hogy valami román elvigye a nyugdíját. Meg azt is mondta Annuska halkan, hogy a férje, Szilárd is elég rosszul van.
Laci feldobva érkezett vissza a Kevélyről, sokkolta, hogy az anyósáékhoz kell mennie, vitatkozott Evelinnel, hogy jó, tényleg megbeszélték, hogy átmennek hozzájuk, de megfeledkezett róla, és egy ilyen szép napot ezzel agyoncsapni kár lenne, de végül a családi békéért belement. Mondta, hogy jó, hívd fel, ha várnak ebéddel, akkor átmegyünk. Várták. Végül is már április volt, és még nem járt náluk. Nem locsolta meg telefonon se az anyósát, mint az előző évben.
A Touareg nyugodt eleganciával hasított az M0-son. A gyerekek aludtak a hátsó ülésen. Akkor se ébredtek fel még, amikor befordultak Dabason a Tél utcába. Annuska, az anyós kihozta a bankkártyáját a kapuba, de nem lépett ki, mert vagy négy éve nem lépett ki a kapun, mióta nyomást érez a fejében, azóta fél kilépni a kapun. Miután Evelin levette a nyugdíját az automatából, és visszaértek, Annuska elhaló hangon közölte, hogy a férje, Szilárd nem bír felkelni vagy két hete. A gyerekek közben a hátsó ülésen felébredtek, de egyik sem akart bemenni a nagyiékhoz. Mintha érezték volna, hogy valami nincs rendben. Nagy sírás-rívás kezdődött. A nagyobbik azért, mert hat év alatt nem érte olyan élmény, hogy a nagyszüleinél van, a kicsi azért nem, mert a nagyobbik nem. Hát így. Evelin ígérgetett nekik mindenfélét, hogy Mártonkának lesz bent ,,Thomas, a gőzmozdony”-os póló, Angélának meg „Hello Kitty”-s táska. Annuska abban élte ki a nagymamaságát, hogy rendelt internetről ruhákat a gyerekeknek. Egykilónyi Haribo gumicukorral nagy nehezen beimádkozták a gyerekeket. Annuska húslevessel várta őket. Laci az apósához ment be először. Szilárd az ajtó mögött feküdt a kanapén. Sápadt volt, tekintete, mint egy akvárium üvegén kibámuló halé. Lacinak eszébe jutott a keresztapja. Ő, mikor így nézett ki, már mindenkitől köszönt el. Szilárd azt mondta, hogy két hete gyengült le, és hogy március tizenkettedike óta egy csepp alkoholt se ivott. Laci gyorsan számolt fejben. Ez pontosan egy hónap és egy napja. Ilyen nem volt az előző harminc évben. Tényleg nagy lehet a baj.
– Orvos látta már? – kérdezte az anyósát Laci. Szilárd a fejét rázta. Kéne hozzá orvost hívni, mondták ketten is Annuskának. Na, akkor elszakadt Annuskában a fonál, dobbantott puha, bojtos papucsával, és kifakadt, hogy bezzeg ő négy éve haldoklik, vele senki nem foglalkozik, és azzal a lendülettel kiszaladt a szobából. Laci a sztorit ismerte, Annuskát is, ezért nem röhögte el magát.
Indulás előtt Laci benézett még Szilárdhoz, aki mondta neki búcsúzásképpen, hogy vett könyveket száz forint per darabért, válasszon. Laci kiemelte a Gyöngéd barbárokat a könyvek közül. Még vagy háromszor elmondták, hogy orvost, hétfőn reggel rögtön, hogy bemegy a doki a rendelőbe, azonnal hívják. Aztán magukhoz vettek négy sült pulykaszárnyat körettel, kovászos uborkával, és hazaindultak. Búcsúzóul még Laci meghívta Annuskát magukhoz, persze többes számban.
– Majd eltemettek minket a szántói temetőben, sóhajtott.
– Nincs hely, megtelt – vette viccesre Laci.
– Nekünk már ott sincs hely – komorodott el Annuska.
Laci becsukta az ajtót, aztán kifelé menet a homokmezőn átvezető járdán, mintha abronccsal szorították volna össze a mellkasát, és a szívét belülről egy kötőtűvel megpiszkálták volna, eszébe jutott, hogy csak a felesége nehogy kezdjen hasonlítani az anyjára, mert akkor nekik végük. Igazából az döbbentette meg, ahogy Szilárd beszélt Annuskáról. Miközben minden mozdulata, története valamiféle lassan emésztő egymás iránti gyűlöletről szólt, minden mondatában nagyon féltette Annuskát. Nem magát, aki haldoklott, hanem a feleségét, aki már négy és fél éve, valójában leginkább makkegészséges volt. Laci elhessegette a gondolatot, nem, az nem lehet, a felesége nem akarhat hasonlítani az anyjára, a pszichológusa is megmondta már neki, hogy ő nem az anyja… Így ültették be a gyerekeket a Touaregbe, mindkettő megtömve játékkal és ruhával. Hazafelé Szalóki Ági Gingalló gyereklemeze ment, és elég nagy csend volt az autóban.
Két nap múlva sógora hívta Lacit Angliából, egy étterem fekete mosogatójának mélyéről, szakadozó vonalon, veszett dühvel és kétségbeeséssel, hogy miért nem veszik fel azt a rohadt telefont. Apámat elvitte a mentő, kiabálta. De jó, így talán nőttek az esélyei, mondta magában Laci, és már hívta is Evelint, rövid telefonos konzultációt tartottak, hogy ki vesz fel kit, ki marad a gyerekekkel, és azonnal indultak a ceglédi kórházba. Útközben Laci arra gondolt, hogy ezek az emberek már legalább tíz éve halottak, lehet, hogy korábban is azok voltak, de annyi ideje ismeri őket, azóta biztosan. Ezt még odafelé nem mondta Evelinnek. Inkább arról beszélt, hogy az apósával még azért nagyokat beszélgetett volna jó nyári fröccsök mellett, mert arra még nem kerítettek sort, csak többször elképzelte, ahogy. Akár láb nélkül is. Vele ellenne egy fedél alatt, ha úgy alakulna, el is tologatná egy kocsiban az udvaron, míg ezt anyósával elképzelhetetlennek tartotta. Evelin meg mesélt arról, hogy az apjából valamiért a jót őrzi, azt, aki nagy és erős, aki őt vándortáborba viszi, akit minden gyerek szeret és csodál, és ő örül, mert az az ő apukája, aki a nyakába veszi, és úgy viszi az óvodába. Persze azt is őrzi, akit a kapu előtti árokból szedett ki részegen, és vitt haza, és aki elé odaállt, mikor nekiment az anyjának, de ezek valahogy eltörpültek a jó emlékek mellett. Meg hogy a törés akkor történt, amikor a fatert megválasztották igazgatónak tavasszal, és ősszel közölték vele, hogy bocs, de Pocolka elvtárs lesz az igazgató, akinek köze nincs az oktatáshoz, de jó elvtárs, be kell nyomni valahová. Pedig milyen szép lett volna, ha harminchat évesen igazgató lesz. Kiérdemelte volna, három csapatot edzett, versenyekre járt, majdnem minden sporteseményt, ami helyi vagy megyei szinten volt, azt ő szervezett. A kollégák, gyerekek imádták, és akkor jött Pocolka elvtárs, és vége volt. Még próbálkozott újságírással, hívták a Ludas Matyihoz, ami akkor egymilliós példányszámban jelent meg. A Pest Megyei Hírlaphoz is hívták, de Annuskának nem tetszett az újságírói pálya, ő tanárhoz ment feleségül, mondta, nem egy vándorfirkászhoz, s Szilárd a családi béke kedvéért kihagyta a ziccereket, amik aztán lassacskán elfogytak. Jött a pia, és vitte lefelé. Húsz év delírium, tíz év vegetálás, s már el is érte a nyugdíjkorhatárt.
A ceglédi kórház felé menet arról beszélgettek, hogy a lányok a férfiban az apjukat keresik, és Evelin is az apját látta Laciban. Csak őt sokkal erősebbnek hitte, olyannak, akit nem tör össze az élet. Ennél a pontnál Lacit elhagyta az ereje. Kicsit be is dühödött, hogy addig azt hitte, hogy önnönmagáért szereti a felesége, ő nem akar apapótlék lenni. Közben meg kellett szakítsák a beszélgetést, mert megérkeztek a ceglédi kórházba, ásványvízzel és gyümölcslével betárazva.
– Belgyógyászat, negyedik emelet 412-es szoba, ablaknál – mondta a recepciós. Ott feküdt Szilárd, pontosan, mint otthon két nappal korábban, de nem sokkal jobban. Talán nem annyira volt sárga az arca. Az ablak talpán egy tálca, abban vagy öt üres véres zacskó, a hatodik épp csöpögött bele. Az ágy végén egy táblácskára ki volt írva, hogy a beteget ne etessék, ne itassák. Szilárd megismerte a lányát meg a vejét. Szája cserepes volt, de a humora nem hagyta el. Azon poénkodott, hogy a vizet annyira soha életében nem kívánta, mint akkor, ott. Meg hogy megnézte, mi van odaát. Hosszú szünet következett. Elkomorodott az arca. Hamarabb kellett volna abbahagyni az ivást, sóhajtott fel a plafont nézve. Kimentek, megkérdezték az orvost, hogy mire jutottak a vizsgálatokat követően. Az orvos elmondta, hogy egyelőre nem tudják, de azt látják, hogy nagyon alacsony a vörösvértestek száma, azt, hogy miért, nem tudják. A vérében gyakorlatilag nem volt vörösvértest. Valamitől leállt a képzés.
Napokig csöpögtették Szilárdba az életet, aztán valami csoda folytán elindult a régi motor, lassan újra termelni kezdett a szervezete. Amikor már biztos volt, hogy nem patkol el, írták a zárójelentését. A túlzsúfolt kórházban nem tartottak bent fölöslegesen beteget. Szilárdot is küldték haza, hogy otthon lábadozzon. A többit majd a háziorvos elintézi. Délután háromkor indult el vele és még nyolc emberrel a betegszállító kisbusz, fél négyre Dabason lehetett volna, de mivel ő lakott a legközelebb, őt hagyták utoljára Este tizenegyre értek a kapu elé. Annuska már édesen aludt a pehelypaplan alatt, nem hallotta, hogy csengetnek. A betegszállítók letették Szilárdot a kapu elé, s a kisbusz elviharzott. Üldögélt Szilárd a gyom közt, mondta magában, hogy kint is van, meg bent is, fönt is, meg lent is, odaát is járt, meg itt is, jól is van, meg nem is. Mindenesetre volt mit átgondolni az éjszaka alatt a kapu előtt, azon az ismerős árokparton. Józan volt, kicsit fázott is, de nagyon jólesett újra élni.

Vissza a tetejére