Vadkamera
kisgatya a falikaron,
az állólámpa karjára húzva,
hogy legyen hangulat-
világítás.
így húzod rám magad,
zoknit vedlő talpainkból
kiáll a görcs.
hullajtjuk kicsi sztómazsákjainkat,
éjjeli luftballonból dobáljuk őket,
kiteregetjük szennyeseinket,
és szagoljuk egymást,
hogy működik-e a kémia,
vagy elvesztünk rég a múltban,
és nem akarunk se új, se ismerős
szagokat.
monotípiák a szíven, poligámiák
egy leszanált presszóban,
kvantumfolyadék szivárog a zsákokból,
a jövőürülék, bemocskol mindent.
színlelt orgazmusok között veszünk el,
de most jó, és ketten hányunk
a tűzfalnál, és te azt mondod,
hogy még így is én vagyok a legszebb,
de ha kiöltözöm neked, észre sem veszed.
elektromos impulzus, most ez jutott eszembe,
hogy ez vagy, nélküled megállt volna a szívem.
látod, ilyen végletes minden, ami velem történik meg,
hány végtelent él az ember, amíg az utolsóhoz ér.
Vissza a tetejére