Amikor megismertem, már csoszogott. Ötvenéves volt, ahogy utánaszámolok, de idő előtt elhasználta magát. A teste elvaskosodott, bokái elterebélyesedtek, arcán elpetyhüdt a bőr. Csak a szeme maradt fiatal, a táskák között is mandulavágású.

Ha nikotintól és alkoholtól rekedt torokhangján mesélni kezdett, egyszerre megelevenedett előttem nemcsak az ő ifjúsága, hanem a sajátomé is. Fordulataikban hasonlítottak a történeteink, de ami ennél sokkal fontosabb, hasonlított a látószög, amelyből Eszter visszanézett hányatott ifjúságára, s mindenekelőtt ismerős volt a hang, amelyen emlékeit megszólaltatta. Ilyen elevenen és plasztikusan csak az tud emlékezni, aki szimbiózisban él az emlékeivel.

Talált köztünk a szó. Azonnal bizalmába fogadott, mert első látásra felmondtam neki Ladányi Mihály Csatangolások és Dal című versét. Tudtam róla, hogy fiatalon Ladányival hosszabb időre összegurult, de fogalmam sem volt arról, hogy Ladányit, akit szívem szerint való, kitűnő költőnek tartottam, akivel a hatvanas évek végén Kolozsváron és Bukarestben hol egyetértve, hol élesen vitázva vándorkocsmáztam, ennyire lehetett szeretni. Eszter szerette: évtizedekkel halála után is írta hozzá verseit. Férfi múzsának nem kívánok ezeknél szebb szerelmi vallomásokat: „Üzenem neked a csillagokig, / meg azon túlra, / nem voltál rossz szerető, / a világ volt kurva”; „Hát megköszönöm szívvel, szóval, / vérző fáklyával, élő holddal, / hűlő zsaráttal, teli pohárral, / álmomban veled, nappal mással”; „…haló porodban is hozzád zörgetek.”

Alapító tagja volt a berekfürdői írótábornak, s az utolsó évtől eltekintve elmaradhatatlan táborlakó maradt. Elszürkült életében egész esztendőben erre a néhány napra készült. Átélte az együttlétet, figyelt minket, s nagyon hálás volt, amikor figyeltünk rá, pedig mi lehettünk volna hálásak neki szívszorítóan mulatságos, sírni valóan szomorú anekdotáiért, amelyeken, mint kötésen, átütött a vér. Mert nemcsak verseiből, ritkán felbugyogó, de akkor parttalanul hömpölygő mesélőkedvéből is érezni lehetett, vérre ment a játék, amelyet roncsoltsága okán sem ereje, sem kedve nem maradt változatlan intenzitással tovább játszani. Valamikor Lator László tévedhetetlen ösztönnel és ítélőképességgel halászta ki Dienes Eszter verseit a Mozgó Világ éves versterméséből, de az évek során költészetének ugyan gyakran akadt irodalmi felolvasásokon tapsoló közönsége, ám olyan értő elemzője, aki a szakma figyelmét ráirányíthatta volna, jóval kevesebb.

Most, amikor Dienes Eszterre emlékezem, szimultán látásom okán talán érthető, de a kívülálló számára minden bizonnyal megmagyarázhatatlan, hogy egyszerre három emlék villan fel bennem. Az első: egyedül ülök Berekfürdőn, a verandán a félig sötétben. Nehezen szuszogva mellém ereszkedik Eszter, s gyöngéd célzásként megjegyzi: – Te mindig olyan finomakat hozol. – Elértem a célzást, töltök a poharakba. Eszter mesélni kezd. Ezúttal nem anekdotázik, hanem tőle szokatlanul nyersen tárulkozik. Magányáról beszél, arról, hogy mennyire vágyott olyan társakra, mint mi, a táborlakók, mégis mindig egyedül maradt, és sokszor keveredett méltatlan, megalázó kapcsolatokba. („Voltam utca cucca, / álmot kergető, / kapualji céda, / bárcás szerető. [...] Semmiről, senkiről / nem beszél a szám már, / szeretőm volt nékem, / szeretőm a Sátán” – írta Bocsáss meg című versében.) Ahogy az üveg ürült, csapongani kezdett a beszéd: ott tartottunk, hogy nemcsak a Vidék-Magyarországon, ahol Eszter élt, hanem bárhol a világon magára maradhat az ember. Mielőtt aludni tértünk, Eszter elmotyogta egy négysorosát: „Kitettkiskutya-ország, / bokor, barlang, csont sehol, / Egyedül Európában, / gazdi nélkül valahol.”

A második emlék: ülünk Karcagon egy vendéglőben, a tulajdonos – táborvezetőnk, Körmendi Lajos barátja – az egész tábort meghívta babgulyásra. A babgulyás isteni: első éhségünkben nekiveselkedve habzsolunk, a második tányérral már kimértebben bánunk, a harmadikat, mondhatnám, méltóságteljesen kanalazzuk, de vagyunk néhányan, akik egyszerűen nem tudjuk abbahagyni. Eszter velünk tart, sőt előttünk jár, teljesen belefeledkezik az evésbe. Évek múlva egyik kötetében (Kinél az ítélet?, Karcag, 2009) felfedezem a dicshimnuszt, amelyet erről a babgulyásról írt, maradéktalanul érzékeltetve az élmény felségességét és mélységét. A látvány eszembe juttatta – el is mondtam az ugyancsak kiadós poharazgatás közben –, hogy vannak vidékek, ahol az élelmes gazdák, mielőtt a kaszásokat felfogadták, először megvendégelték őket, s a legjobb étvágyúakat választották ki, mert tapasztalatból tudták: aki jól tud enni, az jól is dolgozik. Azon az estén Szűcs Sándor vendéglőjében Dienes Eszterrel az élen jó dolgú emberek vacsoráztak.

A harmadik emlékem mindennél élesebb: őszi ünnepet ülnek Berekfürdőn, amolyan must nélküli szüreti mulatságot. A Fő utcát eltorlaszolja a színpad, habzik a kukoricacsuhé (itt korábban sárgul), az asszonyok gyékényt fonnak a színpadon, mint a kalákában, középen Eszter Arany János Tengerihántását olvassa. Nem szaval, nem deklamál, tempósan mesél, azon a hangján, amelyen sohasem hallottam megszólalni. Színpadon van, de nem szerepel: az övéi között érzi magát, hozzájuk szól, otthonosan, mint gyermekkorában, Kunhegyesen. Azt hiszem, azon a délutánon Berekfürdőn Dienes Eszter boldog volt.